NINCS MÁSIK

A nap süt, az eső elállt, a szél fúj, az ég kék, a víz zöld, a föld nedves, a domb magas, az erdő sűrű, a fák nagyra nőttek. Minden közel van. Ez nyilvánvaló és pokolian egyszerű. Mégsem pont így. Kezdjük az elején. Az emelkedő vége, mint a csodálatos felismeréshez vezető mázsás kapu, melyben aranykulcs forog, s a zár gyémántkonokságú nyelve vakon koppan a befogadó, tehát át nem engedő foglalatba, nagyon távoli. Az emelkedő felé tartó két szereplő ezt bizonyosan másképpen, ha nem is feltétlenül egyszerűbben fejezné ki. A távolságot, a messzeséget (vagy bármit, amire ők gondoltak ennek kapcsán), és még inkább az emelkedőt enyhén kellemetlen rovarirtó szagához hasonlították (anélkül, hogy tisztában lettek volna a rovarirtók fajtáival, hatóanyagaival, hatékonyságával), amelyhez azért könnyen hozzászokik minden élő szervezet. Leginkább ők. Egymás mellett haladtak, mintha törekednének a párhuzamosságra, a pontos távolságokra, amely pontosság és távolság egyértelmű jelentést hordozott: jóban vannak, de nem tartoznak össze. Mozdulataiknak nem természetes része, szándékaik közt fel sem merül, hogy egymáshoz érjenek. A pontosság pedig, amihez szemmel láthatóan ragaszkodtak, azt mutatta, hogy nemcsak céltalanul lődörögnek, nem jókedvükben kóborolnak vagy félelmükben keresnek fejvesztve búvóhelyet, hanem előre eltervezetten végrehajtanak egy (reménykedjünk ebben) magasabb célt. De mi lehet ez? Vagy mi lehet az a lomha árnyék, amely nem messze tőlük átsuhant a nyitott téren? Vagy miféle fémdarab hever nem is túl nagy mélységben alattuk a földben?

Vagy mi az a súly, aminek már nem tudna ellenállni a testük váza, ha rájuk rogyna? Sorjáztak a jogos kérdések, ők mégis egészen mással foglalkoztak.

– Zzzzzzzz-zzzzzzzzzzz-zibzibzib-zzzzzzzzzzzzzzzzzz-zzzz – fordult az egyik a másikhoz. – Zzzzzzzzzzzzzzzz-zzzzzzzzzzz-zzzzzzzzzzz-zzzz?

Fez konokul maga elé nézett, csak a szeme sarkából fürkészte a tájat, de semmi esetre sem a társát. Fez nem szerette jártatni a száját, és ebben nagyon jó volt.

Senki sem tudott nála kevesebbet, ritkábban beszélni. Nemrégiben megtanított egy dalt barátainak anélkül, hogy elénekelte volna minden hangját. Csak ha valami ellenállhatatlan erő késztette szólásra, akkor ejtett ki pár szót a száján. Szótlansága legfőbb jellemvonása lett egy mély és utánozhatatlan ránc a homlokon, bár az ő esetében biztosan nem ez a legjobb hasonlat. Nem tudott úgy megszólalni, hogy ne váltson ki döbbenetet hallgatóságából. Spórolt a szavakkal, de nem azért, mert beteges fösvénységében magának tartogatta, egyszerűen nem találta elég fontosnak kimondani őket. Előbb bölcs, aztán ostoba alak hírében állt, s ki tudja, milyen viszonyban volt a megítélése a felhalmozott tapasztalatokkal, tudással? Ki tudja egészen pontosan, mit gondolt Fez, amikor a másik újra felé fordult.

izgalommentes pusztulás

– Zzzzzzzzzzzzzzzz-zzzzzzzzzzzz-zzzzzzzzzzzzzzzzzz-zzzzmmm-zmm-zzzzzzzzzzz – Fez a szeme sarkából csak azért pásztázta a vidéket, hogy ne kelljen társára néznie. Nem akart válaszolni. A legtöbb kérdésre nem is tudott, amire tudott, arra meg úgy érezte, nem érdemes. Mindig abban a jóleső bizonyosságban lebegett, hogyha nem szól egy szót sem, akkor is megy a világ előre. A másik is ezt gondolta, de kíváncsi volt, ha beszél, mi történik. Lassul?, hátramenetbe vált? A kíváncsiság persze rossz szó megint, ösztönösen ellenségesebb volt mindennel, mint Fez. Bosszantották a fel nem ismert, a túl nagy méretek, az utcák, házak, udvarok, puszta telkek. Bár fogalma sem volt róla, hogy azok az utcák és házak és udvarok és puszta telkek, amelyeket jobbra éppen maguk mögött hagytak, láthatalan és izgalommentes pusztulás révén váltak egy város külső kerületévé. És persze nem őt szomorítja ez el, hanem engem. De ha így gondolok a környékre, rögtön az is eszembe jut, hogy nem is olyan régen még önálló településként élte az életét. Saját névvel, amely szláv eredetű, jelentése a felszíni viszonyokra utal, és pataknévként az országban többfelé is előfordul. 1488-ban a településen lakó jobbágyok 16 forintot fizettek országos adóban. Ebben az időben a nemesek kúriáinak kivételével egyházi birtok.

Az újkorban az A-i püspök, a B-i apácák, illetve 1625 után jogutódaik, a C-i jezsuiták, valamint a Z és Y családok osztoztak a birtoklásban. Az 1756-ban összeírt 78 egész telekből hét a Z-k, 32 az Y-ok s 20 a jezsuiták részesedése, mellettük a nemesi birtokos K-i M. István tíz és T. András kilenc portát birtokolt. A jezsuiták részét 1773-ban a tanulmányi alaphoz csatolták, a többiek megtartották birtokukat egészen a jobbágyfelszabadításig. Egytelkes nemessége a 18. századra sem szaporodott lényegesen. 1666-ban nyolc, 1733-ban hét családnak igazolták a nemességét. A 17. században az A-i és a C-i presidium stipendiáriusai is nagyobb számban szereztek itt részeket és szaporították a nemesi birtokosok számát.

Erről valóban fogalmuk sem volt (bár Fez hallgatása elbizonytalanít). De ezt senki sem hányhatja összetett szemükre, mivel bogarakról van szó. Nem akartam senkit abban az illúzióban ringatni, hogy nem bogarak menetelnek az út menti fűben, még akkor sem, ha pontos rendszertani besorolásukkal nem vagyok tisztában. Igaz, őket sem izgatta különösebben az, ami Linnét igen. Úgy gondoltak magukra, mint Fez és az a másik.

– Zmmm-Zmmmmm-zm-zm-zzzzzzzzzzzzzzzzz-zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz-zzzzzzzzzz-zzzzz – a másik beszélt a gépzajok lelkesedésével, motorikus személyességgel, és a sértegetései bizonyultak a legunalmasabbnak. Máskor egészen érdekesen beszélt, de sosem hallgatott el, s ez az állandóság elviselhetetlenné tette a legártatlanabb megjegyzéseit is.

– Zörrr-zzz-zzz-zörghhh-zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz.

Fez lazított a fedőszárnyain, mintha fáradna, bár lehet, az idegességtől csúsztak szét a kitinlemezek. Pár tucat lépés után megigazította. A nap szépen csillant a hátán, a zöld és fekete csíkok a megolvadt fém habzó színtelenségébe zuhantak olyan ihletetten, hogy nevetni kellett tőle. A szétrebbenő szárnyak között beóvakodott egy ártatlan fénysugár a szárnyak alá, s ettől szokatlanul melege lett. Egy pontba gyűlt a hőség, mintha felszúrták volna egy gombostűre, s kiverte a bogárverejték.

Az út szélén egy villanyoszlop tövében haladtak, s társalgásuk a korábbi mederben zajlott, tehát korántsem a távolodó település történetéről faggatták egymást. Hiába is tették volna, mert egyiküknek sem volt dunsztja, hogy a falu sorsa az újkor századaiban rendkívül viszontagságos volt. 1531-ben összes lakóinak több mint 55%-a az adózás alól is felmentett szegény család, 37%-ának házát pedig felégette a török. 1550-től fizeti a hódoltsági adót. Az 1566. évi hadjárat idején, majd 1572-ben, 1594-ben s 1616-ban teljesen elnéptelenedik, több esetben 4-5 évig pusztán áll. Némileg nyugalmasabb idő a 17. század közepe táján következik. A népesedés azonban továbbra is stagnál; 1685-ben a telkeknek kétharmada puszta. A 18. század első évtizedeiben a háborúk elől 20 család elszökött. Az Y-ok 40 telkéből 1716-ban 20 telek lakott, a többi puszta.

tyúkhúr, lestyán, szemőce

Fez megtorpant, beszédes némasággal bámult maga elé, mintha nem akarna tudomást venni a dombtetőről, a fűről, a szélről, a szeme sarkáról, az olajos hordókról az utolsó udvar végében, a kerekes kútról, a Zsiguli alvázról, az almafáról, az almafa tövében a szépre rohadt tavalyi gyümölcsmaradványokról: tyúkhúr, lestyán, szemőce: de nem Fez. A másik továbbment, aztán, nyilvánvalóan szándékosan későn, észrevette, hogy társa lemaradt, és unottan visszafordult.

– Zzzzzzzzz!? – ezt már végképp nem azért kérdezte, hogy választ kapjon, csak megérezte: menetelésükhöz hozzátartozik a zümmögése, és nem akarta abbahagyni. Attól félt, akkor vége. Vége a fáradt menetelésüknek is. Fez, akár egy túlfűtött kazánt magában hordozó, feleslegesen agyonpáncélozott orrszarvú, amelyik nem tudja eldönteni, hogy azonnal felrobbanjon, vagy viselkedjen úgy, ahogy az animal planeten elvárnák tőle, egyszóval borzasztóan fújtatva: összedörzsölte első lábait. Nem kerülte el figyelmét a sötét árny, ami átsiklott rajtuk, s a forró, fémhabos csillogást eltüntette egy pillanatra, de nem is tudta hozzákapcsolni a magasan felettük lebegő nagy madárhoz, amelyik már aznap este egy leprás-varratokkal kikezdett vaskondérban végzi. Hosszú órákon keresztül fő a vakolatlan konyha rozsdás sparheltjén, a falon karvastagságú (na jó, gyerekkar-vastagságú) repedések futnak szövevényesen. Közben nagy fakanállal böködik, és hiába engedi ki magából a tégla keménységű faggyút apránként, húsa nem lesz puhább. És ez a reménytelenség úgy bújik el az éjszaka mögé, ahogy a település többi része, amelyik nem részesül a közvilágítás örömeiben, de nem is nagyon vágyik rá, mert ott és ahol kell, mindent látni. Feznek erről fogalma sem volt, mint ahogy arról sem, hogy a 18. században a falu szőlő- és gabonatermelő agrárfalu, lakói foglalkoznak állattenyésztéssel és kisebb mértékben halászattal. Az összeírások egyöntetűen kiemelik a promontoriumok nagy értékét a nép megélhetése szempontjából. 1696-ban 243 kapás szőlő van a nagybirtokosok és 43 kapás a nemesek tulajdonában. 1716-ban 564 „emberkapáló” szőlőt jegyeztek fel. Legelőjük bőséges, járómarha mellett elterjedt a sertés- és juhtenyésztés. Kezdetleges kézműiparral a 18. században találkozunk, az iparosok 1828-ban is segéd nélkül s az év negyed részében, legfeljebb felében dolgoztak. A 18. század húszas évei után érkezett jövevények azonban – telkes jobbágyok és zsellérek egyaránt – szabadmenetelűek (migratitii), de mindkét réteg egyformán a különböző úriszékek jurisdikciója alatt állott. Zsellérlakossága az 1785. évi 182 családról 1828-ban 211 családra növekszik. A gazdasági cselédek és eltartottaik száma 1910-ben a község mezőgazdasági lakosságának már 55%-át teszi ki. A kedvezőtlen megélhetési viszonyok következtében a népesség nem gyarapszik. Még 1941-ben is alig haladja meg az 1869. évi népességszámot. A természetes szaporodás 1901–1910 között évi átlagban egy-egy, 1911–1920 között csupán két-két lélek.

Fez hezitált, de nem tudta megosztani gondjait barátjával. A potrohával összenőtt utótora mögött mindent olyan gyorsan változónak érzett, talán teljes átalakulásából rekedt benne ez a jó vagy rossz érzés. Nem volt képes kibökni, mi a baja. Miért érzi úgy, hogy nem tudja biztosan, amit tud, hogy nem tud semmit biztosan. Még akkor is és még akkor sem, ha eszébe sem jutott, hogy mindezt elmondja valakinek. A másik megérezte, kritikus pontra jutottak, s azt is, hogy győzködéssel, szárnylebegtetéssel nem megy semmire. Elindul, és Fez majd kisvártatva megy utána. Ketten vannak. Ketten mennek tovább. Ketten, párban tudják, amit tudnak. Így oldják fel a nagy gubancot, amit ők zzzzz-nek, mások életnek neveznek. Fez tehát hezitált, mert nemcsak beszélni nem szeretett, de kitartani, küzdeni, belepusztulni sem. Bár tudta, tovább kell, kellene menni, megmászni ezt a barátságos, száradó rögökből összetapadt dombot, ami most, nem is emlékezett hogyan, miért, miként került elé. Ezzel jó lett volna tisztában lenni, és akkor más tudásra nincs is szüksége. Például hogy 1925-ben csatolták a szomszédos rendezett tanácsú városhoz, amikor is a határának 45,4%-a szántó, 0,5%-a kert, 4,4%-a rét, 1,3%-a szőlő, 7,1%-a legelő, 0,3%-a erdő, a maradék 41%-a pedig a minden körülmények között elkápráztató „egyéb” kategóriába tartozott. Neki, a fenti adatoknak egyébként ellent nem mondó, jó szagú, sokféle, életteli föld volt, ami nem is anyagszerűségében mutatkozott meg leginkább, hanem mint egy nagyszabású meditáció, amit persze ő, Fez, a tétova bogár úgy fejezne talán ki, hogy zzzzzzzzg.

Fez, a bogár

Fez éppen ott tartott bizonytalan gondolatai közt eltévedve, hogy nem volt benne biztos, valóban arra gondol, amire éppen, s észre sem vette: elindult a másik után. Ekkor egy mindennél hatalmasabb árnyék vetült rájuk, pillanatra lehűlt a levegő, Fez ijedtében kitinpáncélja alá kapta lábait, fejét, csápjait behúzta, amennyire csak lehetett. Azt rebegte zzzz-kh-zzzz, ez volt aznap az első mondata, és nagyjából annyit tett, hogy én vagyok Fez, a bogár. És valóban ő volt, és ő is maradt, mert amikor újra felmelegedett a levegő körülötte, felemelte fejét, és a köré tornyosuló földhányás mögött szakadékokat, szabályosan elváló hegyfalakat, furcsa mintázatot látott: egy cipőtalp nyomát. Túlméretezett precíz lövészárkok békeidőben. Ettől annyira rosszkedve lett, hogy elvesztette képességét az értelmes beszédre, de az egyik sima hegyfal tetején, eltiport potrohával a földbe nyomva észrevette a másikat. Fez értetlenül bámult rá, és elképedése odavezetett, hogy megszólalt.

– Zzzzzzz.zöhhh?

A másik nem válaszolt azonnal, bár látszott, hogy őt, Fezt nézi szomorúan, azt azonban mégsem lehetett mondani, hogy lemondóan. Fez szaporán kapkodta lábát, hogy minél hamarabb mellé érjen, és újra feltegye a kérdését. Nem gondolt az előbbi árnyékkal, így meg sem fordult a fejében, hogy azt a félelmetes felhőfoltot, egekbe nyúló, üvegéhségű hideget azonosítsa egy hajdanvolt Y-i jobbágy kései leszármazottjával, aki ma a bányászatban keresi megélhetését, és az előbb éppen erre botorkált az úton, amely az 1925 óta kissé megfogyatkozott réteket szelte át az erdő felé. Kezében vászonba csavart csomagot tartott, mint aki titkolni akarja, hogy rosszban sántikál. A csomag a kezében, a rongyba bugyolált csomag azonban úgy nyújtózkodott ki mindenfelé az ujjai közül, hogy szinte ordibált: emberek! el akarnak rejteni előletek! figyeljetek! Jó messzire onnét a kialvatlan bányász meglátta egy szabad menetelű zsellér ük-ükunokájának az ükunokáját, aki szerény őstermelő, de állattenyésztéssel is foglalkozik, ekképpen daliás százalékarány a sanyarú sors kiherélt számmisztikájában. Mindenesetre találkozni nem akart vele, letért az útról, s eltaposta a másik bogarat. Az olajoshordók takarásában bízott, bár talán eltúlozta a mozdulatot, amivel odavágta a csomagot. Micsoda szerencse, éppen minden háttal állt neki. Fez végre odaért társához, aki addigra összeszedte magát annyira, hogy lábát megmozgassa, feltápászkodni azonban képtelen volt. Megkerülte, nem vetett egyetlen pillantást sem a súlyosan sérült, szétroncsolt potrohra, és vigyázott, hangjából nehogy kihallatsszon valamiféle tragikus disszonancia.

– Zzzzzzzz zöhhh-zz? – tette fel újra a kérdést. Most a másik nézett tanácstalanul, Fez várt, maga sem tudta mire, s azt sem értette, mi értelme annak, hogy megszólal újra, és megtöri ezt a régi lárvateleket idéző mélységes csendet.

– Zzzzzzz!

A másik erre megélénkült, igen, erőre kapott, egészen hangosan válaszolt.

– Zzzz-zrr-zz – bólintott is hozzá, aztán elakadt a szava. Fez legyintett.

– Zzzzzzzz-zzzrr-zzzzzmmmm-zm – lábával morzsolgatni kezdte a szürkésbarna rögöket, mintha az volna az oka mindennek, és ez többé-kevésbé, legalábbis az ő szempontjukból így is volt.

– Zzzzzzz-zz-rizzzzz-zzz.

– Zzzzzz-rezzz-rezzz-zhhhzzzz…

Fez elharapta a szó végét, ő is csak most vette észre, hogy a másik teste kifordult, és kifacsarodva, természetellenes testtartásban hever. Rossz volt nézni. A másik nagyon erőlködött, megpróbálta kirántani a földből elroncsolódott potrohát, de nem sikerült, nem sikerülhetett neki. Fez finoman oldalba bökte, és csápjával segített, hogy miután visszahanyatlott, valamivel kényelmesebb testtartást vehessen fel. Fez egyre idegesebb lett, már nem tudta tovább palástolni döbbenetét, és egy amolyan nemsokára-megpróbáljuk-újra hanghordozással egészen másról kezdett beszélni.

S még ha nem is olyan helyen élnek, ahol semmit sem érdemes újra megpróbálni, akkor is nevetségesnek tűnt, mert ehhez a jellegzetes nemsokára-megpróbáljuk-újra hanghordozáshoz még jellegzetesebb nem-próbálunk-meg-újra-soha-semmit mozdulatok társultak. Félrebillentette a fejét, középső lábával megpróbált a fedőszárnyai alatt vakarózni, amelyek szét-szétnyíltak, mintha el akarna repülni.

– Zzzzzzzz-zzzzzz-zr-zrrrrrrr-zzzzzz-zrrrrrrrr-rrrrrrr-zzzzz-zzz-z-z-z-z.

A másik nem figyelt erre, pihent, egyre kevesebb dologra tudott megfelelően összpontosítani, aztán megint egyenesen Fezre pillantott, közelebb intette, látszott, még mondani akar valamit.

a hülye lárvacsend

– Khrrgggg-zz – majd kisvártatva hozzátette: zhh-zzzh – de ezt már alig lehetett érteni. Fez egészen közel hajolt, bele a zöld faggyús ragyogású rágószájszervbe, hozzáért a rideg kitinhez, mégsem értette pontosan, mit mond a másik. Várt, de amikor megbizonyosodott, hogy semmi más, csak újra ez a hülye lárvacsend nehezedik a csápjaira, megfordult. Elhatározta, szétnéz kicsit a környéken. Biztosan tartogat még némi érdekességet az egykor a tanulmányi alaphoz tartozó birtokrész, amely az 1566-os hadjárat alatt rövid ideig a török tábornak is helyet adott, de nem a poros úton ment tovább, inkább a fűben. Jó sokáig tartott, amíg az almafa alá ért, amelyet már a rendezett tanácsú város részeként éldegélő település szélére ültetett egy sem kertnek, sem szántónak, sem legelőnek nem nevezhető területen, a házakon túl, a városból kiköltöző akkoriban még statisztikailag értelmezhetetlen munkátlan. Fez belemászott az egyik szárazra rohadt gyümölcsbe (híg barna színe volt, rajta fehér szélű mérgeszöld penészhólyagok nőttek, a csúszós avar vékony rétegben beborította), és elégedetten megpihent. Gyerekek szaladtak ki a házak közül, nevetve menekültek, csillogott a szemük, mint az ég alja eső után. A bújócska kegyetlenebb fajtáját játszották. Akit megtaláltak, arra a hunyó egy nagyobbacska fahasábbal rávágott. A hátára leginkább, de a suta mozdulatok magukban hordozták a lehetőséget, hogy a félrecsúszó lendület a koponyát, a kulcscsontot éri el. Nagy lett az izgalom, és jóval többet nevettek, mint biciklizés közben, vagy amikor a lekváros kenyérrel maszatolták össze egymást. Elbújni itt, ahol nagyon régen nincsenek jezsuiták, apácák, egytelkes nemesek, és nem szabadulnak fel már sosem a jobbágyok, és nem fizetnek adót a töröknek és a népesedés nem stagnál, hanem csökken, ahol a környékbeli presidiumok stipendiáriusai nem részegeskednek a promontoriumon, és nem fordítják a migratitii szót szabadmenetelűnek, és az úriszékről már csak nyikorgó, szúette ülőalkalmatosság jut az eszünkbe, és nem igazságos ítélet, ami azért néha fáj, és amely határban az erdő aránya 0,3% alá esett (0,2%-ra) – itt nem nagyon lehet hova bújni. Talán még szóba jöhetnek az olajoshordók. Barna fű nőtte körbe ezeket, ami majd nyáron a nagy hőségben szépen kivilágosodik, de alatta a föld nem tudja elveszíteni tömény, gépzsíros nedvességét.

Vagy ott van az alig észrevehető árok, ami a poros út mellett fut, de leginkább az almafa. Zsömlécske ezt választotta, fejvesztve rohant a vékony, szürke törzs felé, amely sem őt, sem senki mást nem tudta eltakarni, ezért a lombos koronát nézte, majd meggondolta magát, és leült a fa tövébe. Felemelt egy frissen lehullott gyümölcsöt, a Fez búvóhelyéül választott aszott almaroncs mellől, jóízűen beleharapott, és fogalma sem volt róla, hogy Fez a szomszédban nem törődik mindezzel. Ha tudja, biztosan arra gondol, hogy jó volna, ha Fezt mégiscsak érdekelné, mi történik körülötte. Ha legalább udvariasságból mutatna némi kíváncsiságot. Kíváncsiságot, de mi iránt? Ha Fez nem is tudott kisajtolni magából semmi ilyesmit, megpróbálok segíteni neki. Hívatlan vendégként bealkalmatlankodom az ebédre, ahová a gyerekek is visszatérnek a városparti pusztaságból. De arra még várni kell, a bújócskának még nincs vége. Egyre nagyobb területet rohannak át búvóhelyet keresve, elóvatlankodnak egészen a vashordókig, ahol Zsömlécske felfedezi az eldobott csomagot. Kisimítja a vászon ráncait, tetszik neki, mert titokzatos és meleg és furcsa szaga van. Nem bontja ki, magához szorítva szalad vele. Otthon a sámlira teszi, aztán ráül, bár még mindig nem tudja, mit rejt a furcsa csomag.

apró mintás, olcsó terítő

Tehát az ebéd. Apa nem kel fel – éjszakai műszak, mélyművelés – nappal alszik, ameddig tud. Csak anya és a gyerekek, és én, a hívatlan vendég, aki most úgy érzem magam, mint Gulliver Liliputban, jóllehet egyáltalán nem lógok ki a sorból. A kíváncsiságom is erre irányul: az ebédre, arra, ahogy véletlenszerűen, mégis megmásíthatatlanul egymás mellett ülünk, ahogy sót tolunk egymás elé, poharat, tányért. Bár az asztal lakkozatlan, szálkás, sárga-barna rovátkolt sarkaira (alulnézetből: lehajoltam valamiért) mindig jobban emlékszem, mint a megterített, négyzetes lapjára. S így az apró mintás, olcsó terítőnek sem a csúszós, hideg felületét érzem az ujjaimban, hanem a száraz, durvább visszáját. S azután további részletek, amelyekre nem lehet figyelni, mert inkább gesztusok. Egy simogatás a szép ívű, kopott tányér duzzadt peremén. Kötekedően odébb lökdösöm a kanalat, a villát, amelyek (majd amikor megemelem, csodálkozva veszem tudomásul) túl könnyűek. Alig van súlyuk, mintha nem tartanék semmit a kezemben. Gyanakodva méregetem a vizeskancsót, nem látom, van-e benne víz. Hamis összekacsintással megigazítom a poharamat, ami viszont nehezebb, mint számítottam rá. A merőkanáltól félek, nem tudom helyesen forgatni, valamit mindig elrontok, még akkor is, ha tudom, nem lehet belőle baj. Kései neurózis egy elementárisan egyszerű (mindig győzedelmes) történésben. A húsleves tompa zsírfoltjai alól zúza, máj, szív halászható elő, s majd minden merítésre felbukkannak benne a nyomasztó párnás ujjakkal lebegő csirkelábak.

Az evés olyan figyelem, ami megemeli a rajta kívül álló dolgokat, mintha elbújna ezek háta mögé. A kanalazás, rágás, nyelés eltűnik, felszívódik, s a konyhából más látszik: a hűlő sparhelt, a sarokba tolt sámli, a sámli pereme alatt a pókháló, és a legyek, ahogy titokban olyan helyek felé zarándokolnak, amelyeket pillanatokra elfelejtettünk az evés kábulatában. A hangjukat hagyják csak hátra, az riaszt fel néha, hogy tudomást vegyünk egy percekkel korábban félretolt lábosról, egy félig kiürült pohárról, egy fátyolszerű szalvétával letakart süteményestálról.

És az evőeszközök lefojtott, alsó regiszterekben kacsázó súrlódása-csörömpölése, mintha fákat csúsztatnának a folyó felé nagy paplanos ködök alatt sosem létezett hajnalokon. Marokra fogott kés és villa, a csontokról visszalendülő nyiszatolás, vagy a tányérból menekülő elszabaduló falat. A második ugyanis rántott csirke és krumpli (a krumplit fakanállal veti a tányérra anya, s hogy leváljon a nehezen omló püré, rövid, hirtelen mozdulatokat kell tennie.)

Lehet, hogy nem az ebédnél tűnt fel, hanem még az almafa alatt, hogy Zsömlécske halványkék kötött pulóvere, amelyet jól láthatóan már több gyerek kikönyökölt-megnyújtott, foszlik. (A színe olyan, mintha a tenger súlyos betegségtől elveszítené elevenségét.) Jobb ujjának végén kibomlott a fonál. S ha alaposabban megnézem, az alján, a belebújós nagyobb luk vége is foszlik. Tízcentis fonaldarabok lobognak minden mozdulatára. Mintha a bőréből ágaznának le fáradt cérnaszálak. Ebéd után kiszalad a konyhából, babát vonszol magával nem túl nagy meggyőződéssel. A baba a sokszori átöltöztetés során elvesztette minden ruháját, tágra nyílt kék szeme csodálkozik: talán furcsa koszos-rózsaszín bőrén, a kifésülhetetlen hullámot hordozó haján. A szomszéd szobában szekrény üvegvitrinje mögött poros könyvek. Micsoda címek, lapok, borítók, nem látja senki, már jó ideje nem húzták el a gravírozott üveglapot előlük. És egyébként is félre kellene tolni az esztergált galambot, amelyik hozzá nem illő hegyes csőrével a benyúló kéz felé bök.

évszázados dolgok között

A délután mindig hosszabb és céltalanabb, és valahogy tökéletesen megfelel a kockás pokrócnak, amellyel betakarták. Ugyanez a pokróc fekszik az öreg autó hátsó ülésén. Így aztán az autónak kisszoba, a kisszobának autószaga van. Innét is vezet ajtó az udvarra, léckeretre kifeszített zöld, apró szövésű műanyagháló, ami szellemalakká varázsol minden közeledőt és minden távolodót. Hasonló szerkezet, léckeretre szögelt drótháló választja le a tyúkudvart. Mintha ez felelne meg leginkább ennek a történelem nélküli, vagy a történelemből kiesett tájnak és időnek. Működik, használható, de mindenki tudja, hogy valami jobb helyett van, és be kell érnünk ezzel. Idegenség az évszázados dolgok között, amelyek mind nagyon közel állnak hozzánk. Persze lehet, így van jól. Apa közben felkel, rögtön a cigarettásdobozért nyúl, de nem gyújt rá, az orvos megtiltotta. Kimegy a konyhába, és nem biztos benne, hogy tényleg azt látja, amit tát. A sámlin, mintha egy talapzaton, ott a csomag. Megfogja, ujjai közül éppoly esetlenül kandikál ki, mint még délelőtt. Ő is kisimítja a ráncokat, letisztogatja, mintha most találta volna. Nem néz értetlenül szét, nem keres magyarázatot. Talán jobb is így. Elrejti máshova, jobb helyre, esetleg elégeti. Talán nem. Ami nem sikerül, azzal lesz jobb a világ. Mert az bizonyosnak tűnik, hogy amit pontosan megterveznek és véghezvisznek, az mindig kész katasztrófa.

kép | Marsden Hartley művei, Sharon Mollerus, flickr.com