IN MEMORIAM G. A.
Lássuk csak: hová is tűnhetett!
Roppant figyelmesen kell megvizsgálni a dolgot, milliméterről milliméterre, forgatni egyik lapot a másik után, tűvé tenni minden aprócska sarkot: hová bújt. Belesni minden egyes lapulevél alá, nefelejcsbokrok tövére, harangvirágok aprócska kelyhébe, feltúrni a gizgazt, átfésülni a fák kócos koronáját. Itt kell lennie valahol. Talán a napraforgók között. Tán valamelyik csipkével függönyözött ablakban. Vagy a zsinórpadláson. Csak türelemmel, aprólékosan. Módszeresen kell haladni, egyik léghajótól a másikig, egyik háztetőtől a másikig, hajnaltól hajnalig. Belemerülni a mályvaszín derengésbe, végigsiklani a tekergő folyondáron. Ő persze nagy ravaszul csapdákat állított, csalétket szórt ki itt is, ott is, sejthette, hogy majd keresni fogják. Ezért hasonmásokat rejtett el, hasonszőrű alakokat állít le utcasarkokon, festőállványok elé, mappával a kézben. Ezeken onnan ismerhetni fel, hogy túl emberszerűek. Mármint hozzá képest. Mintha azt akarta volna jelezni, ne keressék.
De hát én csak keresem.
Kertkapuk, cégérek, játékvasút.
Ő az, akinek még a Scalinata di Spagna se tudott elég szép lenni, ezért telerakta meztelen nővel, hogy még szebb legyen. Firenzében, a Dóm látképébe kalitkát lógat, pár villanykörtét, és igen mértéktartóan száznál semmiképp se több apró babát, hogy a képen azért mégis legyen valami.
Madárijesztők, kertek, lovagok.
Életművéből könnyű rekonstruálni a 20. századot. Mi lényeges történt az ötvenes években? Nyár volt, felhőkkel, és Bodrog-parti ősz. Hatvanas évek? Megérkeztek a manók, és hébe-hóba bekukkantottak az ablakon. Hetvenes évek: a manók gátlástalanul nyüzsögnek, és mind nagyobb számban csatlakoznak hozzájuk angyalok (és egyéb röppentyűk, hogy az égbolt se legyen üres). És így tovább.
Egyszóval nincs könnyű dolga annak, aki keresné őt, merthogy ő volt, aki feltalálta a potenciálisan végtelen képet, a hérakleitoszi rézkarcot (nem lehet kétszer ugyanazt a képet szemlélni, mert mindig más és más részletek ugranak elő és sikkadnak el), amit addig néz az ember, hogy beleszédül, elfelejti, honnan kezdte és mivégre, és csak a játszi könnyedségen ámul, ahogy ezt a számtalan alakot és várost az örök hajnalpírra felaggatták díszletnek valami könnyűkezű és kedélyes istenek.
Búvóhelynek ez a végtelenségig telített univerzum mindenesetre tökéletes.
Kacskaringó, borzadály, tükör.
Persze az is lehet, hogy nem bújt el ezúttal sehová – egyszerűen csak meghalt.
Virágcsokrok, manók és angyalok.