Nacsinák Gergely András

A MÁSIK ÚTVESZTŐ

A MÁSIK ÚTVESZTŐ

Megjelent Nacsinák Gergely András: A MÁSIK ÚTVESZTŐ című esszékötete.

Megrendelhető itt.

Előszó

Habár Sir John Mandeville sohasem létezett, mégis ő produkálta minden idők egyik legtanulságosabb útleírását. Könyve, a tények, szóbeszédek és furcsaságok e fantasztikus gyűjteménye valamikor a 14. század második felében bukkant fel Nyugaton, és vált népszerűvé: Kolumbusz is sokat forgatta, midőn indiai útjára készült. Hogy szerzője járt-e valaha a könyvében elsorolt helyeken (mármint azokon, amelyek léteznek), s hogy tudott-e a nyelveken, amelyeknek szavait emlegeti, erősen kétséges. Lehet, hogy az egészet egy bencés szerzetes, bizonyos Johannes Longus írta, Saint-Bertin monostorának apátja, aki alig-alig mozdult ki monostorából, és Párizsnál messzebb sohase jutott. Mindez nem is érdekes. Mandeville ugyanis lelkesedik a világ iránt, amelyben él, legyen az félig valóságos, félig eszmei; színeket lát ott, ahol mások egyhangú szürkeséget, oázist, ahol mindenki csak a sivatagot szapulja. Lehet, hogy Johannes Longus vagy Jehan de Bourgogne, vagy a többiek, akiket a St Albans-i lovag alakja mögött sejtenek, sosem járt Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, nem szolgált az egyiptomi szultánnak, és nem kelt át a Kaukázuson meg a tatárok országán, de ki vonthaja kétségbe, hogy Mandeville-ként igenis ivott a Fiatalság Forrásából, látta az Egylábúak Országát és a gyapottermő birkafákat, meg sok egyebet is. Mandeville korában a világ lassan bonyolódni kezd: addig a legkiválóbb elmék rendre a láthatatlan istenség örök útvesztőit kutatták, és a mennyek geográfiája fontosabbnak számított minden földi térképnél: ekkortájt azonban a megismerés szenvedélye lassan a környező világra is átterjed. Nagyon valószínű, hogy Mandeville útját nemigen lehetne megismételni, és aki megpróbálkozott vele, érdekes eredményre jutott: a világ azonban tágas volt, a horizont kiszámíthatatlan, és sok mindennek akadt benne hely.

Ha okvetlenül mondanom kellene valamit az alábbiakról – mivel régi és tiszteletreméltó szokás, hogy a szerző az első lapokon magyarázkodjék –, azt javasolnám, olvassák úgy e lapokat mint Mandeville valamelyik szellemi unokatestvérének útleírását. Valaha nagy keletje volt az efféle kuriózum-gyűjteményeknek, ma már alig találni belőlük, mert a mai embernek mániája lett a tények és a képzelet elválasztása, az úgynevezett valóság határainak világos megvonása, amiről viszont a valóság, ha őt kérdik, nemigen hajlandó tudomást venni, és a maga részéről továbbra is megmarad színesnek és bonyolultnak. Nos, az én megkésett bestiáriumom, kozmográfiám vagy monstrum-gyűjteményem fejezetei – illetve a belőlük itt közölt válogatás – elsősorban nem messzi tájakkal vagy imaginárius teremtményekkel foglalkoznak, hanem azzal, aki végigjárja vagy kigondolja ezeket: és aki láttukra permanens ámulatban és nem szűnő izgalomban él. Ha úgy tetszik, az útleírás tárgya ezúttal maga Mandeville – vagy a helyébe képzelt mindenkori utazó – csodálatos agyveleje, amely meghökkentő gondolatokat, sosem-látott városokat, ismeretlen világokat rejt. A „másik útvesztő”, amely bár törékeny és mulandó, annál a bizonyos első, időtlen labirintusnál semmivel sem kevésbé zavarba ejtő.