NEMZETPOLITIKA ÉS (VALÓSÁGOS) KIEGYEZÉS
2012 augusztus

A magyar nemzetpolitika − függetlenül attól, ki van hatalmon − Trianon óta képtelen valamiféle egyensúlyt kialakítani a két szélsőség ellenében: vagy az utódállamoktól, vagy a határon túli magyarságtól zárkózik el. Mert a politikai paletta mindegyik pártja nacionalista. Állításom talán tarthatatlannak, sőt felháborítónak tűnik, és feltehetően egyik fél sem vállalná. A felháborodás főként a baloldal esetében helyénvaló is. A nacionalizmus-fogalom ugyanis a hivatalos politikai diskurzusban pusztán kulturális nacionalizmust jelent, állampolgárit soha. Pedig csak az érem eltérő oldalairól van szó. Ezért is hatott egy elfogulatlan liberális-baloldali számára (amilyennek e sorok írója önmagát tekinti) annyira sokkolónak, amikor a szocialisták és a liberálisok a Fidesz nemzetpolitikája ellen a 20 millió román (azaz: romániai magyar és román) munkavállaló rémképével kampányoltak, s a magyar liberális és szocialista értelmiség mindezt (a kampányok idejére legalábbis) szinte szó nélkül hagyta, miközben a Fidesz-xenofóbiát keményen és színvonalasan bírálta.
állampolgári különbözőség
A nyugat-európai terminológia szerint az azonos kultúrájú, de más állampolgárságú közösségekkel szembeni elfogultságok nem nacionalizmusnak, hanem az állampolgári különbözőség természetes kinyilvánításának számítanak. Az adott államon belül élő, kisebb-nagyobb mértékben eltérő kultúrájú állampolgári közösségekkel szembeni ellenérzéseket viszont nacionalizmusként bélyegezik meg. De csak szelektíven. A fajelméletre alapozott, azaz az asszimilált „idegenek” elleni gyűlölet egyértelműen elutasítandó. Az asszimilációt elutasító, azaz a közösség egészének, és nem egyéneinek integrációjára törekvő nyelvi, kulturális kisebbségek iránti türelmetlenség és gyűlölet állampolgári szolidaritásnakminősül. Magyarországon (az utódállamoktól némiképp eltérően) az elmúlt évtizedekben elképzelhetetlen volt a csoportosan gyakorolt nyelvi-kulturális különbözőség, például nem-turisták számára garantált nyilvános anyanyelvhasználat a hivatalokban vagy a bíróságon. Ez a nemzetállami gondolkodásmód, sajnos, azt is lehetetlenné teszi, hogy a különböző ideológiai táborok közti − a kizárólagosságból kitörni képtelen − ellenségeskedést is a többé-kevésbé eltérő kultúrájú közösségek közti alapvetően nacionalista indulatok megnyilvánulásaként azonosíthassuk.

Pierre Alechinsky: Erdő készültségben, Frans Vandewalle, flickr.com
Ha megkérdezzük, végül is mi különbözteti meg a kulturális összetartozás-érzés kinyilvánítását, sőt, az adott közösségek gazdasági, kulturális, politikai versengését − az államokon belül és azok között −, aligha kétséges, hogy a kizárólagosságra törekvést kell megneveznünk. Ilyenkor az egyik kulturális közösség az államhatárokon belül vagy az országok közti kapcsolatokban saját érvényesülését a másik megalázása, kirekesztése, rács mögé juttatása, vagy éppen kiirtása árán, azaz nyíltan vagy bújtatottan diktatórikus eszközökkel képzeli el.
ideológiai ellentétek
A nacionalizmus legbensőbb természete szerint antidemokratikus állampolgári érzület. Ha ez az antidemokratikus érzület a politikai pártok viszonyában jelenik meg, nem szokás nacionalizmusról beszélni, pedig a megnyilvánulási formák azonosak. A szemben álló felek nem ideológiai, hanem kulturális megfontolásokból igyekeznek egymást a politikai közösségből kirekeszteni. Ez nemcsak Magyarországra, hanem minden úgynevezett nemzeti államra, még az Amerikai Egyesült Államokra is érvényes, ahol a Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítói szerint a társadalom és az állam egymással szemben álló közösségei ma már egyértelműen „vallási, kulturális és világnézeti választóvonalak mentén rendeződnek és különülnek el.” A következmény, akárcsak Magyarországon, a „politikai szegregáció”. Az Egyesült Államok, a szerzők szerint, az utóbbi évtizedekben Ellenséges Államokká hullt szét, ha nem is mindig területi vonatkozásban. Ezek az életmódot a vásárlási szokásoktól a szórakozásig, illetve az előítéletekig szigorúan meghatározó különbségek a megtévesztésig hasonlatosak azokhoz, amelyekkel a kulturális nemzeteket szokás jellemezni. Senki nem mondja ki, de félreismerhetetlen: az amerikai frontvonalakon felsorakozó állampolgári közösségek úgy viselkednek, mint a klasszikus nacionalizmus kulturális nemzetei. Az ideológiai ellentétek normális körülmények közt összeegyeztethetők, a váltógazdálkodás mindenki számára lehetővé teheti, hogy politikai elképzeléseit önállóan vagy hozzá közel álló partnerekkel megvalósítsa. De ha egy nemzetállamban két önmagát többségnek tekintő kulturális közösség alakul ki, mindkettő a másik kirekesztésében, sőt, felmorzsolásában látja a helyzet „normalizálásának”, azaz a kulturálisan homogén állampolgári közösség kialakításának lehetőségét. Úgy tűnik, az Egyesült Államok, akárcsak Magyarország, a nemzetépítés azonos fázisában feneklett meg. Mindkét − a teljes asszimilációt eszménynek tekintő − állami ideológia maga teszi lehetetlenné, hogy a „homogén”, azaz legalább az alapértékekben egységes állampolgári nemzet kialakulhasson, vagy − Amerika esetében − fennmaradhasson.
Magyarországon a szemben álló táborok viszonyát két történelmi esemény − az 1919-es, illetve 1945-ös fordulat (különösen az utóbbi) − eltérő értékelése mérgezi: amit az egyik tábor felszabadulásként, a másik gyarmatosításként értelmez. Persze elképzelhetetlen, hogy négy évig az egyik, négy évig a másik (alapvetően kulturális természetű) értékelés érvényesüljön, ahogyan az sem lehetséges, hogy egyidejűleg mindkettő. Szerintem két változat maradt. A felek vagy elismerik, hogy mindkét értékelésnek van tárgyi alapja, de mindegyik sértheti a másik fél történeti tudatát, emlékezetét, érzelmeit, s ezért kerülendők, és helyettesíthetők olyan semlegesebb terminussal, amelyet mindenki (talán megkönnyebbülten) elfogadhat. A másik, folyamatosan tapasztalt változat, mikor a felek az államhatalom minden eszközét latba vetik, hogy az általuk természetesnek és igaznak tartott értelmezést a másik tábor tagjaira is − lehetőleg maradéktalanul − rákényszerítsék. Az „is-is”–sel jellemezhető demokratikus érzületet így elkerülhetetlenül a „vagy-vagy” antidemokratikus logikája váltja fel, a szemben álló társadalmi csoportok minden legális és illegális eszközt felhasználnának a másik hatalomra kerülésének megakadályozására, illetve ha a katasztrófa mégis bekövetkezne (mert az áldemokrácia sem lehet tökéletesebb, mint a valóságos), mindent megtennének a másik minél gyorsabb és teljesebb lejáratása, majd megbuktatása érdekében.

Pierre Alechinsky: A tinta földjén, Sharon Mollerus, flickr.com
Ilyen körülmények közt a „nemzetpolitika” is a „helyére” kerül: a nacionalista típusú politikai küzdelmek szerves részévé válik. A szereposztást „maga a dráma” alakítja ki. S ami még tragikusabb, az egymásra erőltetett szerepek mindkét felet csapdába ejtik. Sokszor a tényleges vonzalmak ellenére is.
A legjellemzőbb példa a szlovákiai Most-Híd elnevezésű magyar−szlovák politikai alakulathoz fűződő (sajnos, idézőjel nélküli) összmagyar viszonyulás. A Fidesz kezdetben kereste a környező államok européer értelmiségének szimpátiáját, és igyekezett erre alapozni nemzetpolitikáját. A romániai RMDSZ hatalomra jutásában nem elhanyagolható szerepe volt a bálványosi, majd a tusványosi nyári szabadegyetemen kialakított kapcsolatrendszereknek. Sőt, a Fidesz az önmagát kettős identitásúnak valló Smaranda Enache személyében következetes, és a magyarság ügye iránt szilárdan elkötelezett román partnert is talált. Úgy tűnt tehát, a közeledés politikájáért küzdő RMDSZ-t fogja támogatni, és nem (csak) a szabadságharcos nimbusszal rendelkező, de a nemzeti elfogultságoktól egyáltalán nem mentes Tőkés Lászlót, hanem a jóval képzettebb és elfogulatlanabb Smaranda Enachet (is) igyekszik bejuttatni az Európai Parlamentbe. Nem ez történt.
magyarokkal közös megmérettetés
Amikor Szlovákiában a Magyar Koalíció Pártjának szétesését követően a Most-Híd szövetség is harcba szállt a parlamentbe kerülésért, a Fidesz a szlovák−magyar együttműködést erős fenntartásokkal szemlélő MKP mellett tette le a garast, és a Most-Hidat szlovák pártnak minősítve gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakított vele. Tette ezt annak ellenére, hogy a szlovákiai magyar választók túlnyomó többsége arra a Most-Hídra adta szavazatát, amelynek programja a magyar−szlovák, szlovák−magyar együttműködést tartotta legfontosabb feladatának. A magyarországi média által szlovák politikai alakulatként emlegetett párt parlamentbe jutott képviselőinek csaknem kétharmada magyar volt, s az arány a legújabb választásokon is megmaradt. A magyarokkal közös megmérettetést vállaló szlovák képviselők (a Parlamentbe jutott Rudolf Chmel például) magyar szempontból értékesebb szlovákok, mint amilyeneknek az MKP színmagyar képviselőinek jelentős részét a szlovákiai magyar szavazó tekinthette. A szlovákiai magyarság tehát föladta a leckét az újmagyar „nemzetpolitika” alakítóinak. És a magyar kormányzat sem a négy évvel ezelőtti, sem az idei választások nyomán nem volt képes (vagy hajlandó) értelmezni a helyzetet. A Fidesz és a parlamenti küszöböt is alig megközelítő MKP politikusai az utóbbi „eredményt” a szlovákiai magyar közösség előrehaladott asszimilációjának számlájára írták. Úgy vélték, a hiányzó magyar szavazatok, melyeket sem az MKP, sem a Most-Híd nem nyerhetett el, Fico szlovák szociáldemokratáihoz „vándoroltak”. Vagyis az etnikumközi párt nem egyéb, mint az asszimiláció előszobája, amely arra készíti elő a magyar választókat, hogy a későbbiekben lelkifurdalás nélkül szlovák pártokra szavazhassanak. Érdemes megvitatni, mennyiben jelent ez asszimilációt (egyszer én is szavaztam román pártra, és nem érzem magam asszimiláltnak), ahogyan a tényleges asszimiláció okainak vizsgálatáról is gondolkodni kellene.

Pierre Alechinsky képe, pixelsniper, flickr.com
Az asszimilációs folyamatokat a magyar állam és a magyar kulturális közösség nemzetközi presztízse is befolyásolja. Sajnos, maga a tétel, hogy a kettős identitás vállalása az asszimiláció „előszobája”, a magyar politikai és kulturális diskurzusban elfogadottnak látszik. A magyarországi jobboldal szerint a magyar kulturális közösség fennmaradása érdekében a kisebbségnek el kell zárkóznia a többségi társadalomtól, a baloldal meg úgy véli, hogy a kisebbségek hosszabb távon amúgy is beolvadnak a többségi társadalmakba (ahogyan a nyugati államokban történt és történik) − így hát fölösleges túl sok szót vesztegetni a jelenségre. A helyzetet úgy kell elfogadni, ahogyan van.
hasonlóan türelmetlen
Mindkét álláspont téves. Az együtt élő kulturális közösségek akkor sem zárkózhatnának el egymástól, ha a társadalmak, amelyekben élnek, maradéktalanul demokratikusak volnának, és az elzárkózásra, ahogyan például a kanadai Québec esetében történik, tényleges lehetőségük adódna. (A québeci franciák többször is az elszakadás ellen döntöttek.) Másrészt a világ minden táján, ahol az autonómiák rendszere eddig működőképesnek mutatkozott, az autonómia csakis a többség és a kisebbség feszültségekkel is terhelt, de alapvetően együttműködésre berendezkedett létén alapult. S ahol kialakultak a békés együttélés formái, ott a kisebbségek „természetes” beolvasztására irányuló törekvéseket maga a rendszer is természetellenesnek minősítette. Arról nem is beszélve, hogy az eltérő nyelvek és kultúrák ismerete soha nem csökkenti a saját kultúra rangját, nem kezdi ki a ragaszkodást a saját nyelvhez − ellenkezőleg, a másik kultúra nézőpontjából a saját közösség értékei is jóval világosabbak. (Persze a negatívumok is!) A mi esetünkben a más nyelvek és kultúrák ismerete lehetőséget teremt, hogy ahhoz a magyar nyelvhez, ahhoz a magyar kultúrához ragaszkodjunk, amely nemzetközi viszonyításban is feladhatatlan érték. A magyarországi Jobbik képviselőinek idegenellenessége nem számít annak, mert bennük a romániai, a szlovákiai, a szerbiai, ukrajnai magyar elkerülhetetlenül a hasonlóan türelmetlenromán, szlovák, szerb, ukrán nacionalistákra ismerhet, s ha nem mazochista, nem akarhat olyanná válni, amilyenek ők. A józan kisebbségi (azaz a többség) legszívesebben olyan lenne, mint azok a szlovákok, románok, szerbek vagy ukránok, akik a nacionalista nyomás ellenére sem türelmetlenek. Az asszimiláció folyamatát csakis azok a magyarok gátolhatják, akik tisztességben és nemzeti elfogulatlanságban többségi társaikhoz méltóknak bizonyulnak. És csak akkor, ha a kelet-közép-európai népek valódi együttműködését komolyan gondoló Magyarországot tudhat maga mögött. A mi romániai helyzetünk némileg eltér a szlovákiaitól. Itt egyelőre a Fidesz által ferde szemmel nézett RMDSZ az, amelyik nem támogatja az önmagukat kettős identitásúnak vallókat. Még fájdalmasabb, hogy a magyar szocialisták és a liberális értelmiség sem foglal egyértelműen állást ezekben a kérdésekben, noha hivatalos ideológiájukból ez következne. A hárítást a szocialistákra és a liberálisokra kényszerített szerep követeli − nem akarnak az asszimiláció szekértolóiként feltűnni, és „maradéktalanul igazolni” a Fidesz-vádakat. Minden mögött ezúttal is a nemzetfogalom tisztázatlansága húzódik meg.

Pierre Alechinsky képe, pixelsniper, flickr.com
Talán egy romániai fejleménnyel tudom mindezt megvilágítani. A Realitatea nevű hírtelevízió nemrégiben „Románia legyen a románoké” szlogennel indított reklámkampányt. A magyar civiltársadalom képviselői az eljárást az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) elé vitték, s a tanács elnöke a felülvizsgálati kérelmet a Krónika című magyar napilap internetes változatának nyilatkozva így utasította el:
„A kampány szövegében a románokat állampolgársági, nem pedig nemzetiségi alaponkülönítik el más csoportoktól, így a bejátszások nem minősülnek diszkriminatívnak a kisebbségekre nézve.”De ha románokon a román állampolgárokat, és nem a román kulturális közösséghez tartozó romániai állampolgárokat kell értenünk, mi végre a kampány? A „legyen a románoké” óhajnak vagy felszólításnak csak akkor van értelme, ha nem-román állampolgárok is jogot formálnának az ország birtoklására. Ilyesmiről azonban a kampány kiötlői sem tesznek említést. Mi, magyarok természetesen jogot formálunk az ország egy részének részleges birtoklására, hiszen az a rész nekünk is szülőföldünk. A román nacionalisták ezt a jogunkat kérdőjelezik meg, mikor azt állítják, Románia javai kizárólag a román kulturális közösség tagjait illetik meg, a nem-románok „idegenek” a honban, s a valódi románok (azaz a „tényleges” állampolgárok) elől szívják el a levegőt − meg kell tehát fosztani őket a lehetőségtől, hogy ezt továbbra is büntetlenül tehessék. Ezt az értelmezést az alkotmány első cikkelye is alátámasztja, mely szerint Románia „egységes nemzeti állam”.
uniós diszkrimináció-mentesség
Persze ez a cikkely úgy is értelmezhető, hogy a „nemzeti” megfogalmazás a román állampolgárokra, és nem a román kulturális közösség tagjaira vonatkozik. Azaz − körmönfont módon − maga az alkotmány teremt lehetőséget a csiki-csuki játékra, melyet a CNA tiszteletnek örvendő elnöke is játszik, s melyben hivatalosan az állampolgári nemzetről van ugyan szó, de mi, romániai állampolgárok mindannyian pontosan tudjuk, hogy mit kell ezen értenünk. A többség és a kisebbség tagjainak sem lehet kétséges, mire megy a játék. Feltehetően még annak a Renata Webernek sem, aki az Európa Parlamentben a magyar alkotmány antidemokratikus, diszkriminatív elemei ellen szövegez indítványokat. Legtöbbször megalapozottan. A kérdés csak az, hogy ha Romániáról vagy Szlovákiáról vagy Franciaországról van szó, a demokratikus érzület miért fárad el oly hirtelen? A román és a szlovák Alkotmány kitételeit már senkinek nem jut eszébe kifogásolni. Nyilván az önérzetesen emlegetett uniós diszkrimináció-mentesség jegyében.
Erre kétféleképpen lehet reagálni. A hátrányosan megkülönböztetett állampolgári közösség meghúzza magát, és zokszó nélkül engedelmeskedik a hatalmi önkénynek, ahogyan a szovjet tankok árnyékában tette, vagy a nemzeti szuverenitásra, az államok közti egyenlőségre és egyéb európai értékre hivatkozva „fellázad ellene”. Egészen pontosan azokra a politikai erőkre adja a szavazatát, amelyek úgymond: „tiszta vizet öntenek a pohárba”, s maguk is gátlások nélkül vállalják a román és a szlovák tételt, azaz félreérthetetlen félreérthetőséggel kimondják: „Magyarország legyen a magyaroké”. Tehát a zsidóknak, a cigányoknak és más „nem-magyaroknak” nincs mit keresniük a honban. S ha a zsidók és a cigányok megértik a nekik címzett üzenetet, azaz megfelelőképpen „meghúzzák magukat”, a jó magyarok is gátlástalanul az előbbi rossz-magyarok szemébe mondhatják, hogy ők voltaképpen a magyar állampolgárokra utaltak, s az huncut, aki másra gondol. Márpedig egy − kelet-közép-európai normák szerint − következetesen működtetett „állampolgári nemzetben” (lásd a németek és a zsidók romániai kiárusítását) az előbbieknek a kisebbség-ellenességgel szembeni euro-tolerancia mai szintjén aligha marad más választásuk, mint hogy tényleg meghúzzák magukat.

Pierre Alechinsky: Kompozíció, Thomas Hawk, flickr.com
Az állampolgári és a kulturális nemzet fogalmaival folytatott kettős játékot az Európai Unió (a magyar baloldal által is vállalt) szabályrendszere teszi lehetővé, sőt, generálja. A szabályrendszer csak az állampolgári nemzet fogalmát ismeri el politikailag korrekt kategóriának, annak ellenére, hogy a nyugati politikatudomány a két fogalmat és a köztük fennálló viszonyt is régen tisztázta már. A − Nyugaton is jobbára nemzetállami − politika azonban (lásd: a Merkel, Sarkozy és Cameron által kórusban vallott multikulturalizmus-ellenes nézeteket) a politikatudomány legújabb eredményeinek szőnyeg alá söprésével a kisebbségi kulturális nemzeteket továbbra is gátlástalanul kiszolgáltatja a − suba alatt − állami rangra emelt többségi kulturális nemzetek önkényének. Tragikus, hogy a szemforgatás ideológiai alapjainak szentesítésével az Unió azokat a nacionalizmusokat hozza helyzetbe, amelyek az Unió alapértékeinek érvényesíthetőségét ássák alá.
maga alatt vágja a fát
A Fidesz-politikusok többsége számára nyilvánvaló: amíg a kizárólagosan állampolgári nemzetfogalom a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezését lehetetlenné teszi, a nemzeti önérzetében és az igazságosságba vetett hitében mélyen megsértett határon túli magyar kisebbség jelentős része (ha többsége nem is) az állampolgári nemzet-fogalmat a kulturális nemzetfogalommal kombináló Fidesz politikai céljainak érdekében mozgósítható. Márpedig a Fidesz a „vagy-vagy” stratégia jegyében ezt a lehetőséget nem hagyja ki. Azokat a pártokat, amelyek nem Magyarország (értsd a Fidesz-kormány) érdekeit szolgálják, kizárja a „nemzeti konszenzusból”. Az a néhány százezernyi Fidesz-szavazó, aki az állampolgársági törvény jegyében rövidesen szavazathoz jut, szoros eredmény esetén eldönti a kampány kimenetelét. Hogy a Fidesz ezzel (is) maga alatt vágja a fát, nyilvánvaló. Hiszen a magyar kisebbség Szlovákiában és Romániában is a Fidesz által nyíltan támogatott jobboldali pártok ellenében következetesen a Most-Hídat, illetve − immár húsz éve − az RMDSZ-t támogatja. A nem régen tartott romániai helyhatósági választásokon a jobboldali pártok annak ellenére is csupán egy százalék alatti eredményt értek el, hogy a kampányban a Magyar Országgyűlés elnökét, a budapesti főpolgármester és Nyírő József hamvait (?) is felvonultatták. A kisebbségi magyarság az effajta húzások láttán nemcsak Magyarországtól, de a magyarságtól is eltávolodhat. S a meggyengült, szétforgácsolódott közösségek tényleg az asszimiláció áldozatává válnak. Ezt a tényt még a Fidesz világosabban gondolkodó elméi is felismerhetnék, mégsem cselekszenek másként, hiszen az élethalálharc logikájába árnyalatok és érdekkonfliktusokat generáló kisebbségbarát megfontolások nem férnek bele.
A megállapítás a szocialistákra is érvényes. Eszemben sincs azt sugallni: a magyar kormány elleni európai hisztériát a magyar szocialisták és liberálisok generálták. Ezt akkor sem tehették, ha mindenben maradéktalanul igazuk volna. Ilyen mérvű ellenszenvet és nemzetközi összefogást csak nagyon súlyos gazdasági érdekek inspirálnak. Ezek az érdekek valóban léteznek. Az Orbán által meghirdetett függetlenségi harc ugyanis a multik számára veszedelmes precedenssé válhat, amelyet más uniós (és Unión kívüli) partnerek is követhetnek. Példát kellett statuálni! E célra pillanatnyilag alig van alkalmasabb, mint a hibát hibára halmozó magyar kormányzat − egy racionális kormányzat még a kockázatot sem vállalná. Más kérdés, hogy a szocialistáknak érdekükben áll-e a tálcán kínált lehetőséget kihasználni. A „vagy-vagy” logikája szerint „természetesen” igen. A hosszabb távra tekintő demokratikus „is-is” logika szerint azonban semmiképpen.

Pierre Alechinsky: A láthatatlan múlt, Frans Vandewalle, flickr.com
Két okból. Az egyik az Orbán-kormány gazdaságfilozófiájának természete. Azoknak az érveknek a többsége, melyeket a magyar kormányfő hangoztat, a nyugat-európai viták ismerője számára nagyon is racionálisak. Heiner Flassbeck, a német pénzügyminisztérium egykori államtitkára, ma az ENSZ Világkereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának főközgazdásza A válság tíz mítosza című könyvében Orbán csaknem minden érvét megtaláljuk. A szerző egész sor, a neoliberális gazdaságfilozófiában axiómának számító mítoszt kérdőjelez meg. [1] A pénzpiacok hatékonyak és jólétünket szolgálják. [2] A kormányok felismerték, hogy cselekedniük kell. [3] A válság tulajdonképpeni oka az államok eladósodása. [4] Az európai polgár túlköltekezik. [5] Európa a kisebb államok eladósodása miatt került válságba. [6] Az államoknak takarékoskodniuk kell, a válság tényleges okaitól teljesen függetlenül. [7] Mindenkinek adósságok nélkül kell boldogulnia. [8] A jegybankok inflációba hajszolják a gazdaságot, hogy megmentsék az államokat. [9] Németország Európa pénztárnoka. [10] Németország számára a „továbbra is ugyanaz” stratégiája az egyetlen választás. A szerző sorra veszi ezeket az állításokat, és bebizonyítja, hogy szakmai szempontból tarthatatlanok. Végül levonja a nem csupán a német olvasót sokkoló következtetést: Németország az elmúlt két évtizedben gazdasági hatalmát saját versenyképességének mértéktelen fokozására használta, a dél-európai országokat maga kényszerítette abba az adósságcsapdába, amely az eurozónát most összeomlással fenyegeti. A rendkívül magas német termelékenység ellenére is alacsonyan tartott németországi bérek olyan versenyelőnyt teremtettek, mely az eurozónán belüli partnereket (még Franciaországot is) komoly hátrányba hozták (utóbbi esetben megfelelő mezőgazdasági kompenzációkkal). A német termékek elárasztották az európai piacokat, s fokozatosan tönkretették a helyi ipart, miközben a német vállalatok nyereségét arra használták, hogy a bankszektor által közvetített kölcsönökkel fenntartsák a többi állam fizetőképes keresletét.
egyenlőtlen versenyképesség
A képlet ismerős. A folyamat az eurozónán belül szükségszerűen vezetett a közös valuta válságához. A németek Európára kényszerített gazdaságpolitikája, „ha a válság igazi okát, az egyenlőtlen versenyképességet meg nem fékezik, bukásba torkollik. Németország segít ugyan, hogy a német tombolásban keletkezett sebeket bekötözzék, de a tombolást nem hagyja abba.” Vagyis a neoliberális német gazdaságpolitika önmagát modellként kényszeríti rá az európai államokra, a következményekkel azonban a figyelmeztetések dacára sem számol. Az angol Colin Crouch (a Posztdemokrácia című nagysikerű könyv szerzője) is úgy véli: a kortárs világ legmeghökkentőbb fejleménye, hogy a neoliberalizmus − annak ellenére, hogy válságba sodorta a világot − ma befolyásosabb, mint annak előtte. S nemcsak Németországban vagy az Európai Unióban, hanem világszerte. A szerző legújabb A neoliberalizmus különös túlélése című kötetében úgy érvel, hogy bár a gazdaságpolitikai viták a piac és állam ellentétéről szólnak, van egy harmadik tényező is, a nagyvállalatok világa, amelyekről alig esik szó, holott gazdasági hatalmukra alapozva az előző kettő működésmódjait is veszedelmesen eltorzítják. Sem a piac, sem az állam nem töltheti be azt a szabályozó funkciót, amely a gazdasági egyensúly fenntartását lehetővé teszi. A neoliberalizmus korántsem a szabadpiacra alapoz, ahogyan az irányzat képviselői álságosán állítják, hanem a multik politikai befolyására. Ez a befolyás − a válság ellenére, sőt, jórészt az államokra erőszakolt „megoldások” következtében − ahelyett, hogy csökkent volna, még fokozódott is. A szerzők úgy vélik, az „ugyanabból több” stratégiája a világgazdaságot még mélyebb válságba fogja sodorni, hiszen a konszernek irányítói a politikusokat és a közvéleményt megvásárolhatják, még magukat is becsaphatják, a piacot azonban sem megvásárolni, sem becsapni nem lehet.

Pierre Alechinsky: Az elveszett világ, Marc Feldmann, flickr.com
Ha mindez igaz, Orbán Viktort meg kell és meg is lehet büntetni, hosszabb távon azonban Orbánnak akár igaza is lehet. Méghozzá lényegi vonatkozásokban, s ez a magyar demokráciára nézve valóban katasztrofális következményekkel jár. Nem egyszerűen Orbán antidemokratizmusa miatt, hanem azért, mert a túl sok „igazság” és az azzal együtt járó hatalom egy „vagy-vagy” típusú „demokráciában” mindenképpen antidemokratává tesz. Az európai hangulat kiaknázása meggondolatlanság, mert a baloldaliság és a liberalizmus megítélését tovább ronthatja a magyar közvéleményben. Mivel Orbán igazságai (és „igazságai”) a közember számára beláthatók, s a magyar sajtóban a multik befolyása nem érvényesül olyan mértékben, mint Németországban, Angliában vagy az Egyesült Államokban, a neoliberális érvrendszert továbbra is csaknem fenntartások nélkül elfogadó, sőt, az állampolgárok (és nem pusztán a kormányzat) megbüntetését helyeslő szocialisták és egykori liberálisok akaratlanul is igazolják a fideszes vádakat, még a jobbikos vádak némelyikét is. A szocialisták nem merik mindezt figyelembe venni, mert azt a nyugati támogatást kockáztatják, amelyre az Orbán-kormány elleni hatékony offenzívát távlatilag (talán) felépíthetnék. Hogy ezzel ők is maguk alatt vágják a fát, ugyancsak nyilvánvaló.
az autonómia melletti kiállás
Bennünket, kisebbségieket különösen sújt az ország nemzetközi tekintélyének (jobb- és baloldali „összefogással” véghezvitt) lerombolásán túl, hogy érdekeink viszonylag hatékony képviselete is lehetetlen, mert ez a politika az autonómia melletti kiállást is megkérdőjelezi. Nem lehet ugyanis úgy érvelni a határon túli magyarok kisebbségi autonómiája mellett, hogy Magyarországon a válságra hivatkozással felszámolják az önkormányzatiságot. A magyar állampolgár is érzékeli, hogy a kormányzat ezzel a nagyvállalatok törekvéseit segíti. És a kisebbségi polgár számára is nyilvánvaló: az autonómia-szlogen a kisebbségi támogatás megszerzésének puszta eszköze. A szlovákiai és a romániai magyarok sorozatosan (a legutóbbi választáson is) bizonyították, hogy jóval racionálisabbak, mint többségi társaik. A magyar állampolgárokat is beleértve. Utóbbiak ugyanis hajlamosabbak érzelmi szempontok alapján mérlegelni. A kisebbségi polgár (a lélekben máris áttelepült nacionalistákat nem számítva) nemigen lehet türelmetlen, hiszen tudja, a nacionalista konfrontációban (mert van demokratikus is!) csakis ő húzhatja a rövidebbet. Ahogyan antidemokrata sem lehet, mert számára az egyetlen létesély a valóságos demokrácia, az „is-is” − némileg utópisztikus, de többé-kevésbé racionális társadalmakban időnként mégiscsak lehetséges − logikája. Ezt a logikát önmagában sem a kormányzat, sem az ellenzék nem juttathatja érvényre. Csak valóságos kiegyezés teremtheti meg.