NEMZETPOLGÁR
2009 december
„Pusztán az a tény, hogy itt vagyunk, már önmagában is világtörténelmi esemény…” – Fülep Lajos megjegyzése talán szállóigévé is válhatott volna. A 20. század elején nem sokan akadtak, akik egységben látták nemzet és polgára ügyét. Fülep elkötelezettségeit az érték határozta meg – így lehetett, hogy a kölcsönös fejlődés-fejlesztés vágyával egy kérdéskörré forrasztotta össze a szétválni készülő nemzetfelfogást és a polgári eszményeket. Érték és esztétikum, az élet esztétikuma s az esztétikum élete a művészetben – ezek a fogalmak is összetartozóak voltak a Vasárnapi Kör teoretikusai, mindenekelőtt a fiatal Lukács György számára, akivel Fülep rövid ideig együtt szerkesztette a Szellem folyóiratot. Fülep – tudjuk jól – csak nagyon töredékesen valósíthatta meg törekvéseit, de elméletileg, például nagy, összefoglaló munkájában, a Magyar művészetben már sikeresen foglalja egységbe nemzet, polgárosodás és esztétikum kategóriáit.
Alighanem élet és esztétikum összetartozásának meggyőződése is rokonította Fülepet és Adyt. Idézetünk párhuzamot és átélést rejt magában: az élet reális elemzésének és az értékvezérelt elkötelezettségnek egyidejű igényét. És egyidejű a józanság meg a személyiséget átható érzelmi feszültség, amely narkotikum nélkül is kábulatba válthat. Ady józanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hatalmas publicisztikai munkássága. Fülepet éppúgy jellemezte a kettősség. A művészet forradalmától a nagy forradalomig című cikk- és tanulmánygyűjteménye világosan megjeleníti az élet egészének, s azon belül a művészet forradalmának szükségességét. Nem egyszerűen a társadalom szerkezetének megváltoztatásáról van szó, hanem az érték valóságot átható forradalmáról, ami értelemszerűen együtt jár az értéket hordozó személyiség-kép változásával, mindenekelőtt a szellemi értékek rangjának elismerésével.
Ady hinni akart a verscselekvés értelmében, Fülepnek épp ilyen hit kellett, hogy szembeforduljon a 19. és 20. század fordulójának sivárságával, a visszhangtalansággal – s hogy a későbbi meghurcoltatások ellenére kitartson a szellemi cselekvés értelmébe vetett hite mellett.
ősi-népi mélységek
Ez vezette a forradalmak bukása után is az újságíró-filozófus-művészettörténészt, hogy lelkészként a dél-dunántúli Zengővárkonyban is valóságelemzéssel foglalkozzon. A magyarság pusztulásáról szóló cikksorozata nemcsak saját korában keltett feltűnést, váltott ki vitákat, a szellemi következmények máig hatóak. Fülep összehasonlította a magyarországi német és a magyar parasztság fejlődését, pontosabban az egyik gyarapodását, a másik veszteglését. A szociológiai tényfeltárás olyasféle szellemi földrengést okozott, mint Ady költői fellépése. Fülep nyilvánvalóan nem etnikai összefüggésekre, hanem a polgári fejlődés különbségeire mutatva magyarázza az eltérő tendenciát. Kétségtelen, a tárgyilagos elemzésen is átsüt a saját népcsoportja iránti érzelmi elkötelezettség. Talán éppen ezért válhatott a népi, illetve a polgári (részint urbánus) liberalizmus – az etnikai, később faji, illetve a polgári-szabadságjogi és szocialista viták kiindulópontjává. Hasonlóan az Ady-életmű megítéléséhez, szélsőségesek a vélemények ugyanarról: van, aki az ősi-népi mélységekbe hajló lelki tartalmakat fajmagyar mítosz-teremtésnek olvassa, más a liberális szabadság- és haladás-eszme küzdelmeit emeli ki.
Illyés Gyula mestereként tisztelte Fülep Lajost, mégis, a cikksorozat megjelenése után kételkedve fölkereste zengővárkonyi magányában. Hetek tapasztalata kellett, hogy meggyőződjön a tényszerű igazságról. Ezután fogalmazta meg, Fülep észrevételei nyomán, a magyarság pusztulásáról szóló elméletét. S bár nagyon hangsúlyosan írja, hogy „nem a németek gyarapodása, hanem a magyarok pusztulása” nyugtalanítja, s hogy „a kérdést roppant tapintattal kell csak emlegetni is, hogy bár a németek versenytársak, de nem ellenfelek, és még kevésbé ellenségek” – ismételni tudom csak: hiába, mert Fülep és Illyés intő szavai ellenére, az egyszerű, s egymás mellé helyezett szociológiai tények fogalmi csúsztatással, többé-kevésbé szándékos félreértések sorozatával az etnikai-faji különbségtétel értelmezési keretébe préselődtek, sőt, fajmitológiává korcsosultak. Fülep a legkevésbé sem tehet erről az átváltozásról.
Tihanyi Lajos: Nagy sárgaterítős csendélet, nol.hu
A fejleményeket látva 1934-ben a Válaszban megjelent ‘Nemzeti öncélúság’ című cikkében minden faji megkülönböztetésbe hajló értelmezést elutasított. Számára a nemzet gyűjtőfogalom, amelyet mindenekelőtt a nyelv kapcsol össze.
A második világháború után visszakapta katedráját, akadémikus lett, a magyar művészeti-művészettörténeti élet egyik vezetője – mindez nem óvta meg a kényszerű belső emigrációtól. Ha sikerült is nagyon keserves ideológiai körülmények közepette, hogy Rippl-Rónai, Derkovits vagy Csontváry alkotásai méltó – vagy mondjuk, méltóbb – helyre kerüljenek a nemzet tudatában – már ha van ilyen -, a Magyar művészetben kifejtett program utópia maradt. Még 1969-ben, egy felkérésre írt cikkét is agyoncenzúrázva közölték. „Nincs annyi életidőm – hagyta ránk utolsó kritikáját -, hogy leüljem mindazon éveket, amelyeket kapnék, ha kimondanám, amit látok erről a társadalomról”.