Greskovits Béla

NEMZETKÖZI SARCMODOR?

1994 február

NEMZETKÖZI SARCMODOR?

Susan George az adósságválság teremtet­te függőség tudatos fenntartásával, világha­talmi és politikai kiaknázásával vádolja a hi­telező fejlett világot, továbbá azt állítja, hogy ez a magatartás nem csupán elítélendő, de rövidlátó és felelőtlen is. A cikk szerint az adósságbumeráng végül azokat is leterítheti, akik útjára indították.

Ami a válság és a válságkezelés elemzésé­nek és értékelésének lényegét illeti, nincs sok vitatnivaló ebben az érzékeny és felelős­ségteljes cikkben.

A szerző kritikus álláspontját sokan oszt­ják a nemzetközi szakirodalomban, és nem ő az egyetlen, aki politikai, hatalmi célok motiválta hadviselésként értelmezi az adósságkezelés kialakult módszereit. Egyik friss tanulmányában az adósságválság politikai gazdaságtanának kiemelkedő ame­rikai kutatója, Miles Kahler is arra jutott, hogy amint a nemzetközi hatalmi ambí­ciók érvényesítésében egyre kisebb szerepe lesz a fegyvereknek, a világpolitikában előtérbe kerülnek a gazdasági és pénzügyi befolyást biztosító eszközök, például azok a gazdaságpolitikai feltételek, amelyek teljesítéséhez a hitelezők az adósság- kezelés különböző formáit kötik.
nem sike­rült visszafizetni
Kevesen állítják, hogy az adósságkezelés feltételeként a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és más hitelezők által szerte a Harmadik Világban szorgalmazott gazdaságpolitikai korrekciók és reformok sikeresek lennének. Az adósoknak sem a nyolcvanas években, az „elveszett növekedés évtizedében”, sem azóta nem sike­rült visszafizetniük adósságukat, vagyis Susan George helytállóan hangsúlyozza: az adósságválság egyelőre csak a kereskedelmi bankok számára ért véget, a világ számára egyáltalán nem.

A „megreformált” harmadik világbeli adósok gazdasági teljesítménye elkerülhetetlenül rossz fényt vet a gazdaságpolitikai feltételeket szabó szervezetekre, és a reformok körül bábáskodó nemzetközi tanácsadókra is. A sikertelen adósságkezelést alighanem a tudomány és a tanácsadói szakma nagy kudarcélményei között tatja majd számon a közgazdasági elmélettörténet. Köztudott, hogy a Harmadik Világ nagy részét elhúzódó gazdasági visszaesés, magas és fel-felgyorsuló inflá­ció, a 60-as és 70-es években kiépített ipar pusztulása, nagy munkanélküliség, elszegényedés, társadalmi anómia sújtja. Nem kétséges, hogy a pénzügyi, gazda­sági függőséggel sokszor politikai kiszolgáltatottság is együtt jár.

Ez az értékelés nagyrészt Kelet-Európára, s benne Magyarországra is érvényes, méghozzá Susan George vélekedésével szemben egyáltalában nem csupán a rendszerváltás óta. Kelet-Európa ugyanakkor halmozta fel adósságait és talán még rosszabbul használta fel a felvett hiteleket, mint a Harmadik Világ. A kijózanodást és a gazdaságpolitikai irányváltást még a harmadik világi adósokhoz képest is to­vább késleltette a térséget uraló, bezárkózó, merev politikai rezsim. Mégis, a har­madik világbeli szükség-gazdaságpolitizálásra emlékeztető korrekciók nem egy or­szágban már jóval a nagy átalakulás előtt megkezdődtek.

A korábbi rezsimen mára jórészt túl vagyunk, a legsúlyosabb öröksége, az adósságválság azonban szemmel láthatóan a torkunkon akadt. Az eleve nyomasztó gaz­dasági és szociális terhekkel járó átalakuláson Kelet-Európának az eladósodottság súlyos stresszhelyzetében kell átesnie. Az ebbe a rideg nemzetközi kontextusba illeszkedő, átalakító gazdaságpolitikák sikere e régióban éppúgy kérdéses, mint a közgazdasági ortodoxiáé a fejlődő világban.

ad687a92e4966733f14d568f4eed9e55-large

Bizony, igaz: szomorú, rideg és könyörtelen évtizedbe csöppentünk, a „Pocsék Kilencvenesbe”, ahogy Ken Kesey mondja. Susan George cikkének szenvedélyes üzenete, hogy ami történik, elfogadhatatlan, igazságtalan és veszélyes az egész világra: alapvető változásokra lenne szükség.

Csakhogy a szükség nem teremt lehetőséget — sem a tudományos megismerés­ben, sem a gazdaságban, sem a politikában.

Amint az alábbiakban igazolni próbálom, lehetőséget a kelet-közép-európai ré­gióban — és Magyarországon — talán csak a belátás; a nemzetközi körülmények lassú, kedvező átalakulásába vetett bizalom; a gazdasági, szociális és politikai füg­gőségi traumák problematizációja; valamint a viszonylagos függetlenség esélyei­nek és tényezőinek józan és helytálló felismerése, erősítése teremthet.

E ponton nem kerülhető el a vita Susan George cikkével, mert amit az adós országoknak üzen, az talán túlontúl is fatalista és leszerelő.
méltányosság
Ha fenntartások nélkül elfogadjuk állítását, hogy az adósságválság megoldása végső fokon csak a ,,fő felelőseitől” és „haszonélvezőitől”, a nyugati bankoktól, kormányoktól és nemzetközi pénzintézetektől várható, fel kell tenni két további kérdést. Mi késztethetné ezeket a tényezőket arra, hogy nagyobb buzgalommal keres­sék a kiutat? Továbbá: vajon egyáltalában tehetnek-e valamit maguk az adós orszá­gok is helyzetük javításáért, vagy más esélyük sincsen, mint hogy a nemzetközi megoldásra, a „felelősök” méltányosságára számítsanak?

Ami az első kérdést illeti, kétféle motívum jöhet szóba: a „bűnbánat”, és az „önérdek”. Kérdés, van-e oka a Nyugatnak akár bűnbánatra, akár saját érdekeinek az eddiginél felelősebb mérlegelésére.

Ami Kelet-Európát illeti, azt hiszem, indokolatlan és elhibázott lenne a fejlett világ lelkifurdalására, bűnbánatára számítani, még ha a feltevés, hogy ,,a Nyugat tartozik Keletnek”, hagyományos eleme is a térségbeli közgondolkodás egyes áramlatainak. Szerintem épp a kelet-európaiaknak kellene belátniuk, mennyire el­avult és irreleváns az említett tradíció az adósságválság összefüggésében.

Mit kell belátni?

Elsősorban azt, hogy az olajárrobbanások, az adósságkrízis és a világgazdasági szerkezetátalakulás a fejlett világot is súlyosan érintette, s a Nyugat maga is kese­rűen megfizetett az alkalmazkodásért, méghozzá már a hetvenes évtized második és a nyolcvanas évek első felében, amikor a világ többi része nagyrészt még a bőséges olajdollárhitelek kétes és baljóslatú áldásait élvezte. Tény, hogy a Harma­dik Világ és Kelet-Európa sok országában még gyárak, utak, „művek”, és katonai objektumok épültek, kedvezőek voltak a növekedési és foglalkoztatási adatok, ami­kor a fejlett Nyugat már javában az alkalmazkodás költségét fizette. Ennek egyes tételei: a munkanélküliség, a növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, a fizikai infra­struktúra és a társadalmi tőke leépülése, a társadalmi patológiák és az erőszak eluralkodása, hasonlóak a Susan George által összegzettekhez.

d0213bc5d033a4e2ff339597b19e751b-large

Vajon ki és miért érezné úgy a válság sokkjaiból igazában még ki sem kászálódott fejlett világban, hogy a magáén kívül még mások számláját is állnia kellene? És főként: melyik lenne az a befolyásos és mérvadó politikai erő, amely politikai irányvonallá és cselekvéssé fordítaná le a Harmadik Világgal vagy Kelet Európával szemben átérzett felelősséget a Nyugat bármely országában? Még ha feltétlenül igaz is, hogy a harmadik világbeli gazdasági és szociális kataklizma méreteiben nagyságrendileg súlyosabb annál, ami a fejlett Nyugaton végbement, akkor is ke­vés esélyt adnék a Nyugat „adósságára” apelláló álláspontnak.
befogadásért kilincsel
Más a helyzet, ha be lehet bizonyítani, amit Susan George is megkísérel, hogy az adósságkezelésben tapasztalt felelőtlen, rövidlátó magatartás létében veszélyezteti a fejlett világot is. A cikkben felhozott érveket — a bolygó pusztulását, a „kábítószerbumerángot” és a terrorizmust — e helyütt még kiegészíthetjük a nyugati segítségért és Európába való befogadásáért kilincselő Kelet-Európa szomorú „adu ászaival”: a gazdasági menekültáradattal, továbbá a lokalizálhatatlan belháborúk rémével.

Bizony — amint az eddig történtekből is nyilvánvaló —, nem abszolút erejűek a fenti érvek, továbbá világméretekben vetik fel a kollektív cselekvés ismert, „po­tyautas” dilemmáját: a megoldással járó haszonból az is részesül, aki semmit sem tett érte, ezért kifizetődő lehet a passzivitás.

Ugyanakkor hiba lenne nem észrevenni, hogy az elmúlt másfél évtizedben — még ha lassan és talán elégtelen mértékben is — mégiscsak változott a fejlett Nyugatnak az adósságkezelésben vallott álláspontja, és módosultak a módszerei is.

Miben lehet bízni a világgazdaságban és a világpolitikában?

Ha árnyaltabban elemezzük az adósságkezelés eddigi történetét, olyan változá­sokat észlelhetünk, amelyek nem zárják ki, hogy Susan George-nál valamivel derűlátóbb következtetésre jussunk.

Mi változott az adósságkezelés eddigi másfél évtizedében?

Valamelyest csökkent a hitelezőknek az adósokkal szembeni túlereje. Ez utób­biak kiszolgáltatottsága a 80-as évek első felében volt a legnagyobb, amikor a hi­telezők a nemzetközi pénzintézetek vezette kartellben, egységesen léptek fel velük szemben, és feltételeik alól nem volt kibúvó. A kartell az évtized vége felé foko­zatosan meggyengült, mára több a példa a kivételekre, az adósok egyedi megítélé­sére, s 1989-től a Brady terv már arra bátorítja a Valutaalapot, hogy akár a ma­gánbankokkal szemben hátralékban levő adósoknak is hitelezzen.

Változtak a fejlett világ szempontjai is. Míg 1989-ig az adósságkezelésben főként az amerikai nagybankok érdekei diktáltak, azóta egyre inkább szerepet kaptak az adós országok helyzete miatti világpolitikai aggodalmak is. Ezzel függ össze, hogy bővültek az alkalmazott módszerek és megoldások, s míg 1985-ig adósságcsökkentésről szó sem lehetett, 1989-től ennek már több formáját, így az adósságvisszavásárlást, -konverziót és az adósság-értékpapírcserét is alkalmazzák. Sor ke­rült gazdagságpolitikai feltételekhez kötött adósságelengedésre is.

Végül a sorozatos kudarcélmények és az elméleti viták hatására a közgazdaságtudomány sem maradt változatlan, ma már nem egyszerűen a merev ortodoxia fémjelzi a javasolt gazdaságpolitikai reformokat. Ha a múltban sor kerülhetett az adósoknak kedvező változásokra, a jövőben sem lehet kizárni ilyeneket. Ha viszont valóban lesznek változások, azok az országok nyerhetnek velük a legtöbbet, ame­lyekben az adósság-függőség problémáját nem apátiával, de nem is hőzöngő de­magógiával kezelték a politikai erők.

Mit jelent az adósság-függőségi trauma problematizációja?

Kelet-Európában — Magyarországon is — az adósság-függőségi trauma „problematizációjában” — azaz megoldással bíró problémává való átfogalmazásában — sokat segíthet például, ha feltesszük a kérdést: valóban igaz-e, hogy az eladósodottság a fejlett világon kívül mindenütt — minden országban, időpontban és hely­zetben —, egyöntetű gazdaságpolitikai és politikai függésre, az önállóság elveszítésére vezetett?

Ez egyáltalán nem így van; találhatók kivételek, a sommás értékelésre rácáfoló „rendellenes” esetek. Barbara Stallingsnak a 80-as évtized 15 adós országából álló mintáján elvégzett elemzése szerint Koreának, Thaiföldnek, Chilének, Mexi­kónak és Kolumbiának például nem kellett tapasztalnia a gazdaságpolitikája feletti külföldi gazdasági-pénzügyi kontrollnak és befolyásnak a Susan George által kár­hoztatott, rendkívüli mértékét. A felsorolt országokban rendre tér nyílt az adósság­menedzselés kedvezőbb formáiról folytatott, eredményes alkukra, a helyben kialakított, elindított és végrehajtott gazdaságpolitikai programokra, vagyis fennmarad a kormány, a hazai gazdasági és pénzügyi technokrácia és a hazai vállalkozói cso­portok szuverenitása a gazdaságpolitikában.

eb8c97bec9494ec29a8c0a94d39a7592-large

Miféle körülmények magyarázzák az eltéréseket, az eladósodottság ellenére megőrzött viszonylagos politikai és gazdaságpolitikai függetlenséget? Mi ad esély a viszonylagos függetlenségre, aránylag önálló utakra? A rugalmasabb hitelezői magatartáson túl, paradox módon épp az, amit Kelet- Európában a xenofób, nacionalista, populista irodalom a függetlenség elvesztésé­nek, az idegen dominanciának a tüneteként, sőt okaként szokott pellengérre állí­tani. A viszonylagos önállóság esélyét példázó adós országokban a kormányzat és a befolyásos üzleti elit idejekorán eldöntötte, hogy legfőbb érdeke a magánszek­tor megerősödése, nemzetközi gazdasági integrációja. Meg tudta szervezni — oly­kor ki tudta erőszakolni — az e célokat kifejező gazdaságpolitika erőteljes és kö­vetkezetes politikai támogatását. Képzett, és a nemzetközi pénzügyi, gazdasági és tudományos világban kompetensnek tekintett hivatalnoki és tanácsadói gárdát tu­dott bevetni olyan gazdaságpolitikai korrekciók és reformok kidolgozása érdeké­ben, amelyekhez a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek sem volt sok hozzátenni- valójuk, jóllehet a programok nem kevésszer jelentékenyen eltértek a „washingtoni ortodoxiától”.
korrupt és impotens
Csak az ilyen orientációjú és képességű üzleti és gazdaságpolitikai elitnek, va­lamint a rájuk támaszkodó kormányoknak jut ki a viszonylagos önállóság és a rela­tív siker az elhúzódó adósságválság politikai és gazdasági függőségek áthatotta kor­szakában. Ha egy országban mindez hiányzik, ha üzleti körei főleg az állami szub­venciók és a kereskedelmi protekcionizmus kiharcolásában érdekeltek, államappa­rátusa korrupt és impotens, technokratái pedig nem ismerik sem a nemzetközi pénzügyek angolját, sem az érvényes gazdaságpolitikai paradigma szó- és érvkész­letét, semmi esély nincs az önállóságra. Példa erre Ghana és Zambia esete, ahol a 80-as évek második felében az IMF és a Világbank egyszerűen átvette a Pénz­ügyminisztérium és a Nemzeti Bank irányítását.

Általában is igaz, hogy ha a fentiekkel jellemezhető országok nemzetközi pénzforrásokra szorulnak, aligha fogadnak el tőlük enyhébb garanciát, mint államappa­rátusuk, fő gazdasági és politikai szervezeteik alárendelését a kívülről ellenőrzött adósságtörlesztésnek.

Ezért az adósságcsapdára épített világpolitikai hadviselés legnagyobb vesztesei azok lesznek, akik legkevésbé képesek vagy hajlandók az új harcmodor reális erőviszonyainak tudatosítására, szabályainak kiismerésére, s arra, hogy apatikus beletörődés vagy szélsőséges handabandázás helyett józanul felkészüljenek a túlélés­re a „Pocsék Kilencvenesben”.

kép | Roberto Nistri, lensculture.com