NEMZET ÉS ÁLLAM
IDEOLÓGIAI SZEKÉRTÁBOROK – NYERS HATALMI ÉRDEKEK [2002 április]

A „nemzet” kategória mindig is a magyar politikai és kulturális diskurzus központi fogalmai közé tartozott. Akkor is az volt, amikor a kérdésről – életre szóló egzisztenciális kockázatok terhe mellett – beszélni sem volt szabad. Ma, az Orbán-kormány programszerűen „nemzeti” önlegitimációjának idején, a fogalom nyilvánosan is középpontba került, s úgy tűnik, mind végzetesebben megosztja a magyar társadalmat.
A nemzet státusának és történeti szerepének megítélésében az egymást gyakorta engesztelhetetlenül gyűlölő felek lényegileg egyetértenek, csupán a nemzetinek tekintett értékek meghatározásában vannak közöttük eltérések. Mindkét tábor hangadói úgy gondolják, hogy a nemzet és az állam azonossága evidencia, az államot (a politikai közösséget) tehát nyelvi-kulturális tekintetben azonos, azaz a nemzetállami identitásgyár által piacra dobott állampolgároknak kell alkotniuk. A teljes jogegyenlőség csak nyelvileg és kulturálisan azonos polgárok egyenlősége lehet.
Kirekesztés itt és ott
A két tábor közt teljes az egyetértés abban is, hogy a közjó fogalmának olyan lényegileg homogén értékegyüttest kell takarnia, mely a racionalitás szabályainak betartása esetén egyedül lehetséges, így azokat az állam minden polgárának kötelezően el kell fogadnia. Akik nem képesek elfogadni azokat a kulturális értékeket, melyek a „magyar nemzet”-nek nevezett entitást – szerintük – definiálják, nincs keresnivalójuk az államban, azaz az államnak joga van akár a legitim erőszak felhasználásával is garantálni a politikai közösség, a respublika, illetve a nemzeti állam egységét. Szélsőséges kulturális és politikai értékek képviselőinek a politikai közösségben nincsen helyük.
a másik tábor
Márpedig a másik tábor képviselői a magyar politikai diskurzusban mindig „szélsőségesek”. A nyugati demokráciákhoz viszonyítva (a számos hasonlóság dacára is) ez a magyar politikai élet differentia specificája. Nyugaton a pártok centrum felé orientálódása az értékrendek keveredését eredményezi. Magyarországon éppen megfordítva, a polarizáció az értékrendek éles szétválásával jár. S mivel a kizárólagosságra törekvő ideológiákat csupán állami túlhatalom birtokában lehet érvényesíteni, a politikai játszmák csakis nullszaldósaknak gondolhatóak el, azaz mindenki úgy véli, ő csak azt kaphatja, amit a másiktól vesz el. Még a közösnek ígérkező nyereségről is hajlandóak lemondani, hiszen afölött osztozniuk kéne. A játszma a mindent vagy semmit elvén alapul. Ez a törekvés azonban csak a másik fél teljes erkölcsi megsemmisítésével legitimálható.
Ha az ember hitelt adna a szemben álló táborok hangadó „orgánumainak”, könnyen úgy vélhetné, hogy végső fokon két alapvető politikai irányzat van Magyarországon: a nyilas fasisztáké és a judeo-bolsevikoké. Minden más e kettő valamiféle árnyalata. A szélsőségeket pedig be kell tiltani. A szembenálló ideológiák legharciasabb aktivistái jellemzően formailag eltérő, lényegileg azonban nagyon is hasonló jogi szankciókat követelnek az ellentábor legharciasabb aktivistáinak valamiféle „törvényen kívül helyezés”-ére. És ezekkel az „intézkedésekkel” a gyorsan polarizálódó társadalom polgárainak, úgy tűnik, mind nagyobb része értene egyet. Mindkét oldalon.
Mivel ezek az „intézkedések” csupán a törvényes rend határán, az állami intézmények döntéseinek „felülről jövő”, államhatalmi befolyásolásával, a hatályos törvények sajátos értelmezésével, illetve hatályuk többé-kevésbé önkényes kiterjesztésével lehetnének érvényesíthetőek, a szemben álló táborok elkötelezett hívei csak és csakis az állami hatalom birtokosaiként érezhetik magukat biztonságban. A hatalom elvesztését minden esetben és mindkét oldalról világvége jóslatok, ádáz politikai megkeseredettség és a herderi „nemzethalál” posztromantikus látomásai (újjáéledő AVO-hatalom, Dunába lőtt zsidók) követik.
Ilyen körülmények közt a nemzeti problematika valóban az „adekvát” definíció kérdésévé (ún. nyelvpolitikává) „egyszerűsödik”.
a kisebbségi közösségek
Egyik értelmezésben a nemzet az állampolgárok összességével azonos. A magyar nemzet tagja – származásától függetlenül – mindenki, aki elfogadja a magyar nyelvet és kultúrát, a „demokratikus” politikai értékeket. A határon túli magyarok a szónak ebben az értelmében természetesen nem tagjai a nemzetnek. A francia mintára politikai közösségként értelmezett nemzetfogalom kiterjesztése rájuk az irredentizmus, a szeparatizmus, a revizionizmus burkolt formája. (Ezt a feltevést időnként még a kérdést kivételes érzékenységgel és empátiával megközelítő Kende Péter is megkockáztatja.) Ha az ember a premisszákat elfogadja, tényleg nem tagadhatja, hogy a minden magyart egyetlen államban egyesíteni szándékozó irredenták virtuális bűnözők, s mint ilyenek, magukat rekesztik ki a társadalomból, hiszen politikai céljaik megvalósítása – ahogyan az korábban is történt – a kisebbségi közösségek likvidálásának szándékát is implikálja Ez a törekvés annál is képtelenebb, mivel bizonyos kisebbségek úgymond nem is léteznek, csupán a diszkrimináció teremti őket, azok pedig, amelyek elvben létezhetnek, gyakorlatilag már régen felszívódtak vagy periferizálódtak. A legfontosabb, de explicite csak ritkán emlegetett hivatkozási alap Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok. Más kérdés persze, hogy ma már Franciaország sem annyira ,,francia”, mint amilyennek mi, a polgári nemzeteszme magyar hívei tudjuk. Amerikáról nem is beszélve.
A másik értelmezés szerint a nemzet a magyar származású, identitását a magyar nyelv és kultúra iránti elkötelezettségre alapozó individuumok összességével, azaz a történeti magyar állam magyar nemzetiségű polgárainak leszármazottaival azonos. Természetesen magyarrá válhat bárki más is, aki nyíltan megtagadja származását, és fenntartások nélkül elfogadja a magyar identitást (az azzal járó előítéletekkel egyetemben). E felfogás szerint természetesen a határon túli magyarok is a nemzet szerves részét képezik. Az, hogy idegen államok határain belül kell élniük, illegitim történelmi döntések következménye, s magyar részről teljességgel elfogadhatatlan. (A MTV egyik-másik adásában, a Panorámában például ez a fajta historiko-xenofób világkép teljes pompájában bontakozik ki.) Aki a magyarság összetartozásának és a határokon átnyúló egységének legitimitását megkérdőjelezi, az asszimilálhatatlan idegen, politikai céljainak megvalósítása távlatilag a többségi magyarság megsemmisítésével (nemzeti szétdaraboltságának tartósításával, majd külső és belső „asszimilálásával”) egyenértékű. Mindkét értelmezés az állam és a nemzet azonosságának doktrínáján alapul. Igaz, az egyik nemzetfogalom a mai Magyarország határait tekinti a „nemzet” keretének, a másik a nyelvi-etnikai határokat, ama ,,magas”-ban található Illyés Gyula-i haza képzeletbeli körvonalait.
Ahhoz persze nem férhet kétség, hogy az állampolgári nemzet gondolata formailag jóval kerekdedebb, mint a kulturális nemzeté. A gondolat logikai koherenciája főként Bauer Tamás írásaiban erős. Ha a nemzet tagjai az állam polgárai, Bauer Tamás a határon túli magyarságot érintő diszkrimináció konkrét eseteit (melyek azért még mindig sűrűek) valóban indokoltan hagyja figyelmen kívül, hiszen azok nem tartoznak a magyarországi politikusra, illetve csak akkor tartoznak rá is, amikor azokat határon „inneni” politikai pártok emelik be a magyarországi politikai diskurzusba.
A kultúrnemzeti argumentáció ezzel szemben tényleg csak vaskos következetlenségek árán tartható fenn. Hiszen ha a nemzetet az állam polgárai alkotják, az a magyar nemzet, melynek a határon túli magyarok is tagjai, gondolatilag máris annektálta az „elrabolt területeket”.
Nem teljesen világos azonban, hogy a nemzet mint nyelvi-kulturális közösség és az állam mint politikai közösség fogalmai milyen alapon azonosíthatóak?
trianoni galádságok
Sajnos, a politika korántsem az ész gyakorlótere, ami nem is különösebben meglepő, hiszen Paul Feyerabend szerint még maga a modernitás büszkeségeként nyilvántartott természettudomány sem az, jóval inkább a realitások tudomásul vételének a művészete. Márpedig a magyarság egészen sajátos történeti helyzete kétségtelen realitás. És nem elegendő csupán azt az aspektusát figyelembe venni, hogy Magyarország elveszítette (és korántsem pusztán trianoni galádságok miatt veszítette el) területe jelentős részét, hanem azt is tekintetbe kell venni, hogy ezeken a területeken nagy lélekszámú magyar kisebbség él, mely továbbra is (és teljes joggal) a magyar kulturális nemzet tagjának tekinti magát.
El kell ismerni, hogy egy államban több nemzet (kulturális közösség) is együtt élhet, és ez semmilyen vonatkozásban nem akadálya a politikai közösség, az állam egységének (lásd többnemzetiségű államok). A kulturális hovatartozás és a politikai hovatartozás nem szükségszerűen keresztezik egymást. Csak abban az esetben válhatnak „ellentétek”-ké, ha a többség a kisebbségek asszimilálására törekszik, vagy ha a kisebbségek dédelgetnek önző nemzeti álmokat. Az állampolgár kulturálisan lehet kettős, sőt többszörös kötődésű (ha nem így volna, az Európai Uniónak semmi esélye sem lehetne arra, hogy egységes állammá váljon). És az sem lehetetlen, hogy valaki több állam polgáraként élhessen. A kettős vagy többszörös állampolgárság intézménye ugyanolyan realitás, mint a többszörös kulturális kötődésé. A kérdés ilyen jellegű rendezése itt, a mi tájainkon nem azért nem lehetséges, mert antidemokratikus, diszkriminatív stb…, hanem mert e pillanatban maguk az érintett országok nem valódi demokráciák még, s a diszkriminatív gyakorlatról sem képesek minden vonatkozásban lemondani.
E tételek többségét, a kollektív jogokhoz, az autonómiák igényéhez és egyebekhez hasonlatosan ma már a magyar liberálisok is elismerik. A probléma csak az, hogy sokan közülük, mielőtt elismerték volna, hosszú éveken át rúgkapáltak ellenük. Hogy csak egyetlen példát említsek: Konrád György a kilencvenes évek közepén egy ilyefalvi találkozón még a román értelmiségiekkel együtt ellenezte a kollektív jogok kérdésének feszegetését, hogy később – s ez intellektuális tisztességét dicséri – nyilvánosan módosítson eredeti álláspontján. A kérdés csak az, miért nem lehetett ezeket a kérdéseket soha idejében végiggondolni.
A magyarázat, úgy vélem, abban rejlik, hogy az eltérő nemzeteszmék csupán retorikájukban különböznek ennyire radikálisan. Céljaikban meghökkentően azonosak. Programszerű irredentizmus ma már Magyarországon sincs, a hangulati irredentizmus pedig (mely továbbra is létezik) kizárólag belpolitikai célokat szolgál. S nagyjából ugyanez érvényes az antiszemitizmusra is. Az igazi kérdés jóval földhözragadtabb: ki birtokolhatja – a ,,trianoni határok” közt és ,,legitim” eszközökkel – a politikai hatalmat, hogy aztán „végképp” kiszoríthassa – nemcsak a hatalomból, de a politikai nyilvánosságból is – ellenfeleit?
Nemzet építés, nemzet rombolás
A hivatkozási alap mindkét esetben a „demokrácia”. Az ellenfelet mindkét tábor képviselői antidemokratikus attitűdökkel és diktatórikus hajlamokkal vádolják.
A nyugat-európai irodalom ismeretében azonban kézenfekvő: a demokratikus és az antidemokratikus politika határai nem az állampolgári és a kulturális nemzetfogalom közt, hanem egészen másutt keresendők. A többségi elv érvényesítése nem csupán a kulturális, hanem az állampolgári alapokon szerveződött nemzetállamban is alkalmassá tehető antidemokratikus politika gyakorlására. Nagyon úgy tűnik, hogy a kétféle nacionalizmus, a kulturális és az állampolgári, korántsem ellentétei egymásnak, inkább ugyanannak az egyetlen nacionalizmusnak az eltérő arcai. Már Romsics Ignác felfigyelt rá, hogy a 19. századi magyar uralkodó elit a nemzetiségekkel szemben az állampolgári, a központi hatalommal szemben azonban a kultúrnemzeti nacionalizmust favorizálta. Nézeteim szerint ez korántsem csupán magyar sajátság, hanem minden nacionalizmus alapvető és magának a „nemzetépítés”-nek a logikájából fakadó jellemzője. A 19. század második felének és a 20. század elejének Németországa például Elzász-Lotaringia vonatkozásában a kultúrnemzeti nacionalizmus érvrendszeréből merített, Kelet-Poroszországban azonban maga is az állampolgári nacionalizmusra apellált. Hogy a nacionalizmus e két arculatához a nemzetközi szakirodalomban sokáig ellentétes értékhangsúlyok társultak, az egyértelműen annak a következménye, hogy a mértékadó politikai ideológiákat az állampolgári nacionalizmusra alapozó „sikeres” nemzetállamok többségi ideológusai dolgozták ki. A francia nacionalizmus is csak befele volt ,,állampolgári”, kifele ugyanúgy kultúrnemzetinek bizonyult, mint a német (lásd Quebeck), s a német nacionalizmust sem alkati okok, hanem a németség – világpolitikai aspektusban – bizonyos mértékig mindig ,,kisebbségi” helyzete tette kultúrnemzetivé, ahogyan az angol és az amerikai is csupán a megkérdőjelezhetetlen világpolitikai dominancia következtében válhatott kizárólag állampolgárivá (már amennyiben az angol egyáltalán azzá válhatott). A kelet-közép európai államok tragédiája épp abban rejlik, hogy ők a nyugati államok esetében kifele-befele komplementer stratégiákat befele próbálják – egyidejűleg! – érvényesíteni. Ami nyilván egymást kizáró stratégiákká változtatja azokat. A szembenálló felek egymást a nemzetállam „szellemétől” idegen csoportokként azonosítják. Ezért a tényleges határ korunkban már nem a demokratikus és antidemokratikus nemzetállam, hanem a nemzetállam – mint politikai konstrukció – abszolút igenlése és óvatos lebontása között húzódik.
nincs végiggondolva
A magyar nyilvánosságban azonban ez az ellentétpár meg sem jelenik. Igaz, a nyugati viták bizonyos tanulságainak magyarországi levonására évekkel ezelőtt Kis János is tett kísérletet, A Túl a nemzetállamon című – paradox módon pusztán a Magyarországon belüli viszonyokra összpontosító – tanulmánya azonban, melynek első mondata így hangzott: „A magyar kérdés nincs végiggondolva”, Beszélő-beli lelkes kritikámtól eltekintve a magyar nyilvánosságban jóformán semmi visszhangot nem váltott ki. A kérdést a későbbiekben maga Kis János sem feszegette tovább. Ezért, ha a legújabb irodalomra akarok hivatkozni, kénytelen vagyok nyugati forrásra alapozni. Will Kymlicka és Christine Straehle a nyugat-európai szakmai nyilvánosságban közismert tanulmányára, mely nemrég magyar fordításban is nyomdafestéket látott, de – ismét csak jellemzően – a magyar politikatudományi nyilvánosság perifériáján, a Kolozsváron megjelenő Kellék című filozófiai folyóirat tavalyi 17. számának hasábjain. (Ami annál is különösebb, mert Kymlicka évekig oktatott a budapesti CEU-n, s előadások tucatjait tartotta egyéb magyarországi intézményekben is.) A tanulmány címe: Kozmopolitanizmus, nemzetállamok, kisebbségi nacionalizmus: a legújabb irodalom kritikai áttekintése, s a szerzők nemcsak arra tesznek benne kísérletet, hogy a kortárs politikaelméletben zajló vitákat felvázolják, de arra is, hogy a bennük rejlő tendenciákat kitapogassák.
Az alapvető látlelet a kérdéskörben járatos szakember számára korántsem ismeretlen: a liberalizmus teoretikusainak jelentős része, korábban a többsége ún. „liberális nacionalista” volt. „Műveik jó része nemcsak a nyugati nemzetállamok, hanem a nacionalizmus apológiájának is tekinthető. Nacionalizmuson azokat a politikai mozgalmakat és nyilvános célkitűzéseket értjük, amelyek megkísérlik biztosítani, hogy az állam valóban ’nemzetállam’ legyen, amelyben az állam és a nemzet egybeesik. Az, hogy a nemzetállam létezik, a nacionalista szerint nem egy kellemes véletlen: sokkal inkább az állam és a nemzet teljesebb megfeleltetése érdekében foganatosított teljesen jogos intézkedések eredménye.” Ezzel a – szerzők által „állami”-nak nevezett – nacionalizmussal szegül szembe az etno kulturális kisebbségek „kisebbségi” nacionalizmusa, mely saját állam vagy a terjedelmesebb államon belül saját adminisztráció kialakítására törekszik, hogy így vegye elejét a többségi „nemzetépítés”-sel járó kisebbségi „nemzetrombolás”-nak.
A szerzők a nacionalizmusokat nem rangsorolják: tárgyilagosan megjegyzik, hogy „mindkét nacionalista stratégia hajlamos komoly konfliktus felkeltésére, amennyiben egy államban nemzeti kisebbségek élnek.” A magyar liberálisok ezzel szemben éles különbséget tesznek „az államokat szétbontó” ún. „törzsi” nacionalizmusok és „az államokat felépítő” ún. „univerzalista” nacionalizmusok közt E gondolatot legmarkánsabban – a még liberális – Tamás Gáspár Miklós fogalmazta meg, de akkor sem provokált vele vitát, a feltevés ugyanis a klasszikus liberalizmus alaptételeiben gyökerezik.
Másság és tolerancia
Közismert tény: a liberális politikai ideológia alapművei a társadalmi igazságosság, a tanácskozási demokrácia és az egyéni szabadság adekvát érvényesítését csupán a – nacionalista nemzetépítési stratégia révén létrehozott – nemzetállami keretek közt képesek elképzelni.
szerves kapcsolat
A nacionalizmus és a liberalizmus közti szerves kapcsolat kimutatása, melyre a bevezetőben és a tanulmány második, A nemzet központi helye című fejezetében kerül sor, csupán az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban és főként Magyarországon hangzik annyira meglepőnek (lásd Ernst Gellner írását a „pária liberálisok”-ról a Café Bábelben), ahol a valóban szakszerűnek minősülő (értsd a tudományos nyilvánosság által akként elfogadott) politikai diskurzusban a ..nemzetiek” nacionalistáknak, a „liberálisok kozmopolitáknak, azaz a nacionalizmus eltökélt ellenfeleinek számítottak. (Ezt a nézetet vallotta Eötvös is.)
De hogy e minősítések mennyire viszonylagosak, azt jól jelzi, hogy e pillanatban a globalizációt feltétel nélkül kiszolgáló, a határon túli kisebbségek kérdését napirenden tartó és az Európai Unióhoz ,,idomulás” éltanulójának szerepét is meggyőzően alakító „nemzeti” Orbánt a Nyugat legalább annyira „kozmopolita”-nak tekinti, mint az Európa iránti elkötelezettséget színtén a legfőbb politikai értékként definiáló, de a globalizációval szemben fenntartásokat is hangoztató, a határon túli kisebbségek kérdésében is óvatosabb „kozmopolita-internacionalista” Kunczét és Kovácsot.
Sőt Orbán és csapata (ezt fájó szívvel állapíthatom meg) sok vonatkozásban tényleg korszerűbb, mint ellenlábasai. Ezt mi sem bizonyíthatná világosabban, mint a kedvezménytörvény körül folyó csatározások jelenlegi állása. A magyar ellenzék és az utódállamok nacionalistáinak sokszor a szó szoros értelmében összehangolt támadássorozata és a nyugati közvélemény magyar irredentizmus iránti érzékenysége sem volt elegendő ahhoz, hogy a törvényt az európai fórumok az „európai normák”-kal ellentétesnek nyilvánítsák. Egyszerűen azért, mert a törvény lényegi vonatkozásaiban sokkal inkább összhangban áll a politikai gondolkodás legújabb európai fejleményeivel, mint az ellentábor félreérthetetlenül nemzetállami érvrendszere. Az persze tény, hogy a FIDESZ vezető politikusainak tájékozódása meghaladott és a magvar közvélemény jelentős részét joggal irritáló történelem-szemléletbe ágyazódik. Ezek hiányában a törvényt gyakorlatilag nyugati fenntartások nélkül léptethettük volna érvénybe.
Félrevezető a „másság” és „tolerancia” iránti elkötelezettség is. Ez az elkötelezettség ugyanis főként a nyelvileg-kulturálisan asszimilált kisebbségekre vonatkozik. A romákra, a melegekre, a felekezetekre. Az etno-kulturális kisebbségekre csak jóval kisebb mértékben. Jellemző a „nyelvi és etnikai kisebbségek” törvényileg garantált országgyűlési képviseletének ügyében elfoglalt merev (s az európai intézmények által sem osztott) liberális vélemény (a legkimunkáltabb álláspont e vonatkozásban is Bauer Tamás nevéhez fűződik).
állami igény
Kymlicka és Straehle definíciója szerint mi, magyar liberálisok egyértelműen nacionalistáknak is minősülnénk, hiszen sokan közülünk bizony ma is „megkísérlik biztosítani, hogy az állam valóban ’nemzetállam’ legyen, amelyben az állam és a nemzet egybeesik”. (Lásd még a nemzetiség és a vallás bevallása iránti állami igény ingerült elutasítását.) Ezt a nacionalizmust azonban közvetlenül egyetlen esetben nyilváníthatnók ki: ha sikerülne bizonyítanunk, hogy mi vagyunk az igazi magyarok. Bizonyítani azonban legfeljebb azt lehetne, hogy mi vagyunk a valóban korszerű, a valóban européer, a valóban szakszerű magyarok. Ez a tétel addig, amíg a nyugati politikaelméletet a legújabb liberális teóriák által is egyértelműen megkérdőjelezett nemzetállami (értsd: állampolgári) nacionalizmus uralta, minden nehézség nélkül bizonyítható volt. Ma már nem az. Ahhoz, hogy bizonyíthatóvá válhasson, éppenséggel magyar nacionalizmusunkról (itt a többes szám már biccen, mert én ezt a nacionalizmust erdélyiként korábban sem oszthattam fenntartások nélkül), azaz a társadalom kulturális homogenizálására irányuló erőfeszítéseinkről kéne (nekünk is) lemondanunk. Magunknak is el kéne ismernünk, hogy nem egyetlen magyar nyelv, nem egyetlen magyar kultúra, nem egyetlen magyar szakszerűség van, hanem a magyar nyelv és a magyar kultúra eltérő, gyakorta ellentétes, de egyként legitim tradíciókban gyökerező magyar „nyelvek” és „kultúrák” egyvelege, melyek eltérő módon lehetnek korszerűek is. Ennek a nyelvi és kulturális sokféleségnek az egységét nem egyetlen – többé-kevésbé mindig önkényesen korszerűnek posztulált – „nyelv” és „kultúra” kizárólagos dominanciájának, hanem kölcsönhatásuknak, egyfajta dialogikus szintézisüknek kell garantálnia.
Kozmopolita mimikri
Az egymásnak feszülő táborokat Magyarországon ma már nem a „nemzeti”, illetve a „kozmopolita” attitűd, hanem a csupasz hatalmi érdekek állítják szembe egymással. Sőt, a magyar társadalmat éppenséggel a valóságos kozmopolitizmus hiánya uralja. Az embernek gyakran az az érzése, hogy a kozmopolita attitűd mindkét táborban csupán mimikri.
Az alapkérdés Magyarországon fel sem merül. (A kivétel ismét Kis János). Pedig nagyon is kézenfekvő: „ha a liberális nacionalisták helyesen állítják, hogy a liberális demokrácia leginkább a nemzeti politikai egységben működik, akkor vajon feltevésük egyet jelent az állami nacionalizmus védelmezésével, vagy éppen a kisebbségi nacionalizmuséval, esetleg mindkettővel? Mi történik, ha a nacionalizmus két formája ellentmond egymásnak?”
A dilemmát a kortárs politikaelmélet a társadalmi realitásokhoz rugalmasabban alkalmazkodó „kozmopolita állam” ideájának kidolgozásával próbálja feloldani. A tanulmány negyedik része ezeket a kísérleteket ismerteti. A szerzők által bemutatott művek meggyőzően bizonyítják, hogy a globalizáció körülményei között, amikor az egyének és közösségek sorsát meghatározó döntések jelentős része a nemzetállami kereteken kívül születik és hatásuk főként az állam alatti régiókban érvényesül, a nemzetállamok nem képesek sem a társadalmi igazságosság, sem a tanácskozási demokrácia, sem az egyéni szabadság adekvát érvényesítésére. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, az államnak alkalmazkodnia kell a hatalmi szintek valódi rétegzettségéhez, autonóm entitásokként kell integrálnia az állam alatti szinteket (egyebek közt a nemzeti kisebbségeket) és magának is állam fölötti struktúrákba kell integrálódnia.