ALKONY VAGY HAJNAL?

Nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amelyikkel létrehoztuk azokat.
A. Einstein

---

A Nyugat megállíthatatlanul hanyatlik: csökken a népessége, szinte leállt a gazdasági növekedés, és egyre nagyobb a munkanélküliség. Közben a fejlődő világban viharos a gazdasági növekedés, az urbanizálódás. Eljött a Nyugat alkonya? Helyét a „felkelő keleti nap” veszi át? Első ránézésre minden erre vall. De ha időben és térben széles látószögű objektíven át vizsgáljuk a világot, nagyon más kép bontakozik ki.

A civilizációk váltakozása

Az emberiség életét, előrehaladását meghatározza, ahogyan létfeltételeket biztosít magának – ez a társadalom legfőbb jellemzője is.

A legkorábbi időszakban az emberek létfeltételeiket gyűjtögetéssel, vadászattal teremtették elő. A természeti javakat nem termelték, hanem lényegében változtatás nélkül összeszedték, és tárolás nélkül azonnal elfogyasztották.^[1] A gyűjtögetés korában vándoroltak, a javakat a legfeljebb három-négy tucat emberből álló horda fennmaradása szempontjából észszerűen osztották el. A hordán belül születettekkel tiltották a szexuális kapcsolatot, az irányítást a felnőttek tanácskozásaival, illetve az alfa hím elve szerint szervezték. A létfeltételek biztosításának gyűjtögetéses módja, és az ezzel járó közösségi jellemzők harmonikus egyensúlyi rendszert, civilizációt^[2] alkottak. Az azonos gyűjtögetési mód törvényszerűen csak egyetlen társadalmi modellt tett lehetővé, s ez működött az egész világon, a különböző kontinenseken. Az embereknek nem volt választásuk, alkalmazkodtak ahhoz, amit az akaratuktól független, külső törvényszerűségek diktáltak. A gyűjtögetés eredményessége elsősorban nem a szorgalomtól a munkaidő hosszától függött (bár ennek is volt némi szerepe), hanem hogy a körülvevő természetben éppen mi és mennyi felhasználható akadt. A létfeltételek biztosításának két alapvető természeti korlátja volt:

1. A természetben található javak mennyisége és minősége esetleges, behatárolt. Csak azt és annyit tudtak összegyűjteni, ami éppen eléjük került.

2. A munkavégző fiziológiai jellemzői is korlátozottak. Képtelen megszakítás nélkül dolgozni, óriási súlyokat mozgatni, nagy pontosságot elérni, ezer kilométerekre ellátni stb.

A gyűjtögetés korában is volt bizonyos, nagyon lassú technikai fejlődés (pl. a tűz alkalmazása, kövek csiszolása), de a Föld néhány területén (pl. Termékeny Félhold) a gyűjtögetéses civilizáció az első természeti korlátba ütközött, mert a bejárható környezet már nem volt képes eltartani az ott élő embereket. Ugyanakkor a szerencsés éghajlati és környezeti adottságok megnyitották az utat a létfeltételek biztosításának más módja előtt. Áttörték az első természeti korlátot, és kezdték emberi munkával átalakítani és tárolni, vagyis termelni a természetben talált javakat. Állatokat tartottak, növényeket ültettek. A munka eredményessége már nem elsősorban a körülvevő természet esetlegességeitől, hanem a termelésben felhasznált élőmunka mennyiségétől és minőségétől (szaktudás, szerszámok, ügyesség, szorgalom, munkaidő hossza) függött. Ez a változás fokozatosan felszámolta a gyűjtögetésen alapuló rendszert és utat nyitott az új, vagyis az emberi termelés civilizációja felé. Az emberek eleinte úgy gondolták, addigi megszokott életüket teszik kényelmesebbé, biztonságosabbá, de akaratuktól és vágyaiktól függetlenül ennél sokkal több történt. A termelés megjelenése elindított egy hosszú, megállíthatatlan társadalom-átalakító láncreakciót is, ami az addigi élet minden elemét gyökeresen felforgatta. A sokáig tartó átmeneti korszakban az emberek rákényszerültek a letelepedésre,^[3] megnövekedett létszámuk, létrejött a tulajdon, a társadalmak osztályokra tagozódtak, hatalmas, diktatórikus irányítású államok jöttek létre, a hordát felváltották a vérségi alapon szerveződő formák, majd a nukleáris család, megváltozott az elosztás, a morál, a gondolkodásmód stb. Őseink egyáltalán nem látták előre, hová tart ez az út. Gyakran akaratuk és addigi gondolkodásmódjuk szerint érthetetlen lépésekre kényszerültek. Sokáig korábbi értékrendjüket tartották helyesnek, „normálisnak”, eszükbe sem jutott, hogy a dolgok másként is mehetnek Bármennyire idegenkedtek az új világ kényszereitől, mégsem fordultak vissza, mert a termelés a korábbiakhoz képest megsokszorozta a rendelkezésükre álló javak mennyiségét és a létbiztonságukat. Kényszerből alkalmazkodtak, s ezzel maguk is megváltoztak.

a változás forgatókönyve

Végül kiteljesedett az új egyensúlyi rendszert alkotó emberi termelés civilizációja, melynek legalapvetőbb jellemzői lényegében az egész világon azonosak voltak. Az akarattól, gondolkodásmódtól független, külső törvényszerűségek alkották a változás forgatókönyvét – ezzel semmiféle emberi erő nem tudott szembefordulni. Az emberi termelés civilizációja hosszú évezredekig rendkívül sikeresen haladt előre. Megsokszorozódott az emberiség létszáma, tudása – a fejlődés sorra teremtette és pusztította a társadalmi rendszereket (pl. patriarchális társadalom, rabszolgaság, feudalizmus, ázsiai termelési mód), amelyek más-más módon ugyan, de mind az emberi termelésre épültek. Az új civilizációban szakadatlan volt a technológiai fejlődés. Egyre jobb szerszámokat használtak, javult a szaktudás, újabb és újabb eljárásokat, munkamegosztási rendszereket alakítottak ki. Egy idő után ez a fejlődés elérte a csúcsát, egyúttal a végpontját. Ez a 18. századi nyugat-európai manufaktúrákban következett be. Az emberi termelésben ennél magasabb szint nem érhető el.

Ekkor született a külső energiával hajtott gép, amivel az ember áttörte a második természeti korlátot. Ezzel a létfeltételek biztosítása kiszabadul az ember fiziológiai korlátai közül is, és már nem elsősorban a termelésben alkalmazott élőmunka mennyiségétől, minőségétől függ, hanem a gépek jellemzőitől, ideértve a gépekben megtestesült tudást, illetve a gépek által lehetővé tett termelési eljárásokat is. Ez az alapvető tény újabb fordulatot indított el, és megkezdődött a gépi termelés civilizációjának a kiépülése. A második természeti korlát áttörése most sem egy csapásra alakítja ki az új civilizációt. Az átmeneti időszakban még keverednek az emberi és a gépi termelés elemei. Kezdetben (a mai fejlett világban) a termelés kulcspontjain terjedt a gépek használata. Lassan meghódították a teljes gazdaságot, a háztartásokat, a kommunikációt, közlekedést, egészségügyet, a települések működését, a hadseregeket stb. A fejlett világban lényegében nem maradtak gépesítetlen fehér foltok. A társadalmi átalakulás késve követi a gépesedés térfoglalását. Ma még az emberi termelés korában kialakult csere-, osztály-, tulajdon-, családi viszonyok, az akkori társadalom irányítási mód és gondolkodásmód, morál uralkodik, de (legalábbis a fejlett világban) elkezdődött a fokozatos változás. A világ egy-egy nagy térségében, Ázsiában, Afrikában a gépi termelés érdemben csak a 20. század közepe táján jelent meg, és még messze nem alkotott kiteljesedett, egybefüggő rendszert.^[4] Itt bőven akadnak gépesítetlen fehér foltok, s a társadalom átalakulása is hátrébb tart. A Föld jelenleg a második civilizációs fordulat hosszú átmenetében van, és ebben az első fordulat utáni korszakhoz hasonlóan az egyik társadalom előbbre, a másik hátrább tart, de mindannyian ugyanarra haladunk. Az átmenet során viszont eltérő természetű szakaszokon megyünk át. Van, amikor szükségszerűen gyorsul a gazdasági növekedés, robbanásszerűen növekszik a népesség, hatalmas méretű az urbanizáció, máskor lelassul a gazdaság, a társadalom úgymond elöregszik, a városok már nem növekszenek.

Merre mutatnak a megatrendek?

A második civilizációs fordulat legalább annyira ismeretlen és idegen a mai ember számára, mint az első volt az őseinknek. Az utat most sem láthatjuk előre. Nincsenek, nem is lehetnek olyan okos tudósok, akik meg tudják szerkeszteni a jövőt. A cselekvő emberiség nem tehet mást, mint hogy a gyakorlatban bejárja ezt az utat. De van némi lehetőségünk, hogy a tudomány segítségével kipuhatoljuk az új civilizáció felé vezető pálya fontosabb jellemzőit, irányát. A fordulatot kikényszerítő társadalmi-gazdasági törvényszerűségek ugyanis számos olyan hosszú távú és az egész világon érvényesülő trendet hoznak mozgásba, amelyek sokat elárulnak átmeneti korunk valódi természetéről és mozgásirányáról. Nevezzük ezeket John Naisbitt nyomán megatrendeknek. Mielőtt megismerkednénk korunk néhány döntő erejű folyamatával, tekintsük át a megatrendek természetét.

a világ fejleményei

A megatrendek hosszú távon és az egész világot átfogóan érvényesülnek. Ezért ezeket csak ennek megfelelő módszerekkel lehet feltárni^[5]. A közgazdaság- és társadalomtudományok a világ fejleményeit zömmel néhány éves távlatban, illetve egy-egy ország, esetleg ország-csoport dimenzióiban vizsgálják.

A közvéleményben nagy izgalmat kiváltó, a mindennapi élelet befolyásoló jelenlegi válság kutatása, vagy a magyar gazdaság kilátásainak elemzése nagyon fontos, de nem alkalmas a megatrendek feltárására. (Nem teszi lehetővé, hogy „meglássuk a fától az erdőt”.)

A megatrendek az emberi akarattól, tervektől független, külső folyamatok. Ezt különösen nehezen veszi tudomásul az ember, mert ahhoz szokott, hogy a problémákat a maga akaratából, a saját céljai szerint oldja meg. A megatrendek azonban emberi akarattal nem befolyásolhatók.

Nem lehet a valóság minden egyes fejleményét, jelenségét közvetlenül a megatrendekből levezetni. Az egyes események alakulásánál nagy, olykor döntő súlya van a véletleneknek, a személyiségeknek, a kisebb hatótávolságú fejleményeknek. Az események együttesen és hosszú időtávon azonban elkerülhetetlenül a megatrendekhez gravitálnak. Ezért egyedi, kis sokaságú, vagy lokális fejleményekkel, példákkal nem lehet sem cáfolni, sem igazolni a megatrendeket.

A megatrendek általában nem láthatók, mert a napi, felszíni látszatok több rétegben takarják jelenlétüket. A közvéleményt lekötik a rövid távú, nemzeti vonatkozású események, például a hazai növekedés negyedéves visszaesése, árfolyamváltozások, a munkanélküliség egy-két százalékos növekedése, téves kormányzati intézkedések, és más hasonló jelenségek. Ha a megatrendekről egyáltalán eljut valami a társadalmi nyilvánosság tereibe, az emberek többsége legfeljebb nagyon távoli, tudományos érdekességként értékeli, amellyel a való világban nem kell foglalkozni.

felszínre hozott fejlemények

A megatrendek által felszínre hozott fejleményeket (munkanélküliség, a gazdaság lassulása stb.) a társadalom általában idegenkedve, értetlenül, sőt, ellenségesen fogadja, mert többnyire ellentétben állnak a gondolkodásmódjával. Az okokat sokan elhibázott kormányzati lépésekben, a közerkölcs romlásában, a Nyugat rejtélyes hanyatlásában, vagy gonosz, ellenséges erőkben, érthetetlen istencsapásokban keresik, és ennek megfelelő terápiával akarnak visszatérni a „helyes útra, a normális állapotokhoz”. Nagyon nehezen, kényszerből és késve próbálunk alkalmazkodni a megváltoztathatatlan megatrendekhez.

Nézzünk példaként három megatrendet, amelyek a tudomány eszközeivel jól megragadhatók és napjainkban különösen fontosak.

A világ népesedése

A világ népesedési folyamatai a közgondolkodás szerint kettős veszélyt hordoznak magukban: a fejlődő világ túlnépesedését és a fejlett világ elöregedését. A népesedésben azonban a felszíni látszat ellenére nem az a fontos, hogy a létszám pillanatnyilag növekszik vagy csökken, hanem hogy legbensőbb hajtóereje hosszú távon hogyan alakítja az emberiség létszámát. Ezt a hajtóerőt és hosszú távú trendjét a nők teljes termékenységi rátája (TTR) határozza meg. A ráta azt fejezi ki, hogy egy nő az élete során hány gyereket hoz a világra. Ha ennek a rátának az értéke 2,1–2,2 alá süllyed, az adott népesség hosszú távon csökkenni fog, függetlenül attól, hogy pillanatnyilag mennyire emelkedik.^[6]

A TTR mutató évezredekig 6 és 7 közti értéket mutatott az egész világon. Ez a gépi termelés térfoglalásával csökkenni kezdett. A táblázat adatai azt mutatják, hogy a világon az elmúlt 40 évben rendkívül gyors és általános TTR zuhanás ment végbe. Emellett az is látszik, hogy az általános zuhanásban a fejlettség függvényében fáziskülönbségek mutatkoznak. Mindenhol esik a TTR, de a fejlettebb országok mutatói ma ott tartanak, ahol bizonyos idő elteltével a kevésbé fejlettek fognak. A demográfusok régen kiszámították, hogy úgy 2020 körül a világ TTR értéke 2,2 alá süllyed. Ebből következően a Föld népessége 2050 körül mintegy 9 milliárd fővel tetőzik, azután abszolút csökkenésbe fordul, ami eléri a ma még jobban szaporodó fejlődő világot is, csak később, mint a világ egészét.

De akkor miért történt és történik népesség-robbanás a Földön? Ennek oka, hogy a gépi termelés térfoglalásával nem egy, hanem két kapcsolódó trend indult el. A lakosság

szaporodási hajlandósága folyamatos csökkenésnek indult, de ugyanez a fejlődés ugrásszerűen növelte az átlag életkort. A kettő eredőjeként eleinte hatalmas népesedés-robbanás történt. Később a népesség szülési hajlandósága folyamatosan tovább csökken, az átlag életkor emelkedése viszont egyre lassul, közeledik a saját határaihoz. Ezért a két trend együttes eredője már a népesség csökkenésére mutat Megfogalmazhatjuk tehát a népesedési megatrendet. A gépi termelés civilizációjában eleinte népesedési robbanás történik, aztán átfordul népesség-csökkenésbe.

Ebből következik, hogy a pillanatnyilag érzékelt népesedési problémákra irányuló felszíni, tüneti kezeléseknek nincs hosszú távon ható, érdemi következménye. Az ún. szociálpolitikai intézkedéseknek vagy a drákói népességkorlátozó szabályoknak lehet bizonyos marginális és ideiglenes „eredménye”, de nem képesek érdemben letéríteni a társadalmakat a megatrend pályájáról.

Fejlődés, növekedés

A gazdasági előrehaladás két tényezőből tevődik össze: növekedésből és fejlődésből, s nem fut feltétlenül azonos pályán. A növekedés az egy főre jutó reál GDP emelkedésében jelenik meg, a fejlődés pedig az emberi, társadalmi szükségletek magasabb színvonalú kielégítésében, beleértve a környezet kíméletesebb terhelését és az élőmunka-igény csökkenését. A növekedés önmagában nem mond semmit arról, hogy milyen mértékű a fejlődés, és viszont. A gazdasági előrehaladásnak vannak a növekedésre és a fejlődésre intenzíven ható szakaszai, ahol ennek megfelelően az egyik vagy a másik tényező dominál. A növekedés megatrendje viszonylag jól megragadható hosszú távú statisztikával.

Kiválasztottuk a Föld 15 legnagyobb lélekszámú fejlett és 15 fejlődő országát. Ezekből összevontunk egy fejlett és egy fejlődő csoportot, és megvizsgáltuk, hogy 60 év távlatában miként alakult az egy főre jutó reál GDP növekedés dinamikája 10 éves szakaszokban. Ezzel a módszerrel kiszűrtük a trendből az országok esetlegességeit, valamint az éves ingadozások számunkra érdektelen hatásait, és különválasztottuk a fejlett világ jellemzőit a fejlődőkétől. Ez a két országcsoport a Föld GDP 85%-át és az emberiség létszámának mintegy 70%-át adja. A vizsgált időtáv mellett e súlyarányok miatt is megatrend értékűnek tekinthetjük a tapasztaltakat.

A táblázatban jól különválik a fejlett és a fejlődő országok csoportjának növekedési dinamikája. A mai fejlett világ az ötvenes, hatvanas évekig gyorsabban fejlődött, mint a mai fejlődő. A hetvenes években azonban lassú helycsere indult meg. Később egyre határozottabban szétnyílt a növekedési olló a fejlődők javára. Vagyis megfogalmazható a világ hosszú távú növekedési megatrendje, ami országonként harang alakú görbével írható le. A gépesedés belépésével és térfoglalásával erősen felgyorsul a növekedés, a kiteljesedésével viszont lassulásba fordul Amikor egybefüggő rendszerré válik a gépi termelés, a növekedés nagyon lelassul, szinte leáll. Minden jelenleg lassan növekedő fejlett országban volt egy korábbi növekedési aranykor. A mai szárnyaló, fejlődő gazdaságokra is a növekedés lassulása vár, amikor majd náluk is kiteljesedik a gépi termelés rendszere.

A fejlődésben ilyen helycsere nem tapasztalható. Forrásvidékei továbbra is Amerikában, Európában, Japánban vannak. A gyorsulva növekvő fejlődő világ az újdonságokat rövid idő alatt átveszi. Ez azonban „csak” alkalmazási fejlődés, nem születési. Mi következik ebből? A civilizációs átmenet eltérő természetű szakaszokból áll. A fejlett világban a gépi termelés egybefüggő rendszerré vált, ezért átkerült a fejlődés intenzív szakaszába. A fejlődő világ viszont éppen most hatol be a legerősebb növekedés intenzív szakaszába. Ezeket a szakasz-jellemzőket semmiféle emberi akarattal nem lehet megváltoztatni vagy visszafordítani. A fejlett világban kormányzati erőfeszítéssel sem lehet hosszan tartó és erőteljes növekedésre serkenteni a gazdaságot. A növekedés érdemben nem élénkíthető. Ugyanakkor a fejlett világban beláthatatlan fejlődési távlatok nyílnak meg. A fejlődő világban viszont még nagyok a növekedési tartalékok, ezért itt sokáig komoly tere van a kormányzatok aktív növekedéspolitikájának.

Az élőmunka-szükséglet

A foglalkoztatás kérdése napjainkban különösen fontos. A fejlett világ államai ennek érdekében már évtizedek óta egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek – hiába.

A gazdaság élőmunka-szükségletét a fejlettség, a technológiai feltételek határozzák meg, nem az emberi akarat. Adott technológiai szinten az élőmunka-szükséglet érdemben nem befolyásolható. A társadalmak legfeljebb abban dönthetnek, hogy a meglévő mennyiséget hogyan osztják el a munkát keresők között. A felszínen ez foglalkoztatási problémaként jelenik meg, ami kifejezi, hogy a „zsugorodó tortát” hány ember között osztja el a társadalom. A megatrend vizsgálata nem a felszíni foglalkoztatási problémára irányul, hanem a valódi okra, vagyis a gazdaság öndeterminált élőmunka-szükségletére. A fejlett világban alkalmazott élőmunka szinte kizárólag a modern bérmunka formájában jelenik meg, ide értve a saját tulajdonban végzett munkát is. A fejlődő világban azonban óriási tömegek dolgoznak a modern bérmunka előtti formákban, például ház körüli mezőgazdasági munkát vagy nagyvárosi archaikus szolgáltatásokat végezve. A fejlődő világban a modern bérmunka számai hatalmas növekedést mutatnak, ez azonban csak azt jelenti, hogy százmilliók áramlanak át az archaikus élőmunkából a modern bérmunkába. A bérmunka-statisztikákkal az élőmunka-szükséglet csak a fejlett világban jellemezhető, a fejlődő világban nem.

Az adatokból látszik, hogy a fejlett világban a vizsgált 60 évben folyamatosan csökkent a bérmunka terjedelme, vagyis a gazdaság élőmunka szükséglete: egy lakosra vetítve 15%-kal, egy dolgozóra pedig 25%-kal. Gondolkodásunkban ez a munkanélküliség szinte elviselhetetlen rémképét veti fel. El sem tudjuk képzelni, hogy a javakat alapvetően ne a munkarészvétel alapján osszuk el, sőt, feltételezzük, hogy az ember életcélja, morális alapja is csak ez lehet A zsugorodó élőmunka-szükséglet kezelésére a társadalmak a meglévő gondolkodásmódjukon belüli megoldást keresnek, amely mellett megőrizhető a foglalkoztatás, a munkarészvétel alapú elosztás, az évszázadok alatt rögzült morál. Azért csökken jobban az egy dolgozóra jutó munkaidő, mint az élőmunka-szükséglet, hogy többen hozzáférjenek az álláshoz. Napjainkra azonban kimerülni látszik ez a lehetőség. Már ma is számos fejlett országban az egy dolgozóra jutó éves munkaidő 1300–1500 óra, és a dolgozók mintegy felének valamilyen „atipikus”, rövidített munkaideje van. A mai fejlődő országok előtt is ez a perspektíva áll. Erre a legjobb bizonyíték a szemünk előtt játszódott le. A vizsgált hatvan év alatt fejlődőből a világ egyik legfejlettebb gazdaságává vált Japánban korábban hagyományosan sokat dolgoztak Ahogyan azonban kiteljesedett a gépi termelés, lecsökkent az egy dolgozóra jutó munkaidő évi 1700 órára.

Ezek alapján megfogalmazhatjuk az élőmunka megatrendjét. A gépi termelés térfoglalásával az élőmunka-szükséglet folyamatosan csökken.

Természetesen az emberi munkarészvétel sohasem fog megszűnni, mert a gépesítés csak a mechanikus, algoritmizálható munkában helyettesítheti az embert, a kreativitásban és az embertől emberhez irányuló szolgáltatásban nem. Ezzel együtt megállapítható, hogy rendszerszinten emberi, kormányzati akarattal nem állítható meg az élőmunka-szükséglet további, folyamatos csökkenése. Ezért a foglalkoztatáspolitikának legfeljebb a munkaidő további csökkentésében, észszerűbb elosztásában marad némi, folytonosan csökkenő mozgástere.

régen nem igaz

A fejlett világban azonban a régi gondolkodásmód uralkodik a foglalkoztatási problémák kezelésében is. Ezt legjobban a nyugdíjkorhatár-emelési törekvések mutatják. Napjainkban különös hangsúlyt kap az aggodalom az elöregedésből következő ún. „aktív/eltartott” arány romlása miatt. Ez is a régi gondolkodásmód előfeltevésére épül: hogy a termelés kibocsájtása a ráfordított élőmunka mennyiségétől függ. Csakhogy ez régen nem igaz. A valódi összefüggés a következő: a gépi termelés adott fejlettségű rendszerének egyaránt el kell tartani a gyerekeket, öregeket, aktív korú dolgozókat, aktív korú munkanélkülieket. A valóságban a termelési rendszer még a csökkenő aktív korosztályoknak sem tud elegendő munkát adni. Nincsenek olyan korszerű, hatékony termelési egységek, amelyek azért állnak, mert még képzéssel, béremeléssel, átszervezéssel sem lehet hozzájuk elég munkaerőt kapni, van viszont rengeteg munkáért sorban álló fiatal. Ha a társadalom elöregszik, valóban több öreget kell eltartania a gépi termelés rendszerének, de ennek arányában kevesebb gyereket és dolgozót – ez számtan. Természetesen, ha változnak a lakosságon belüli létszám-arányok, változtatni kell az elosztás mechanizmusait és arányait is. Csökkenhet a bér, a gyerektámogatások, és növekedhet a nyugdíj, a munkanélküli segély GDP-n belüli aránya, Ez zéró végeredményű arány-átrendezés. És nem fundamentális probléma, hanem elosztási kérdés. Az elöregedéssel nem kevesebbet kell elosztanunk, hanem másként. A régi gondolkodásmód csapdájában lévő társadalmak azonban a nyugdíjkorhatár egyre szürreálisabb (68–72 év) emelésével reagálnak az elöregedésre, ami a gépi termelés rendszerében tökéletesen értelmetlen.

A bemutatott három megatrend mellett továbbiak is kibontakoznak. Ilyenek a környezetterhelésben, az elosztási viszonyokban, az urbanizációban, a családszerkezetben, a nemzeti elkülönülésben, a versenyen alapuló gazdaságban is megfigyelhetők. A megatrend-kutatásoknak éppen az a feladatuk, hogy ezeket kibontsák, és segítségükkel kipuhatolják az átmenet természetét, irányát.

Mi következik mindebből?

Amit a világban látunk, nem a „Nyugat alkonya”. Egész másról van szó. A Nyugat már elhagyta a növekedés intenzív szakaszát, és behatolt a fejlődés intenzív szakaszába. A „Kelet”, pontosabban a fejlődő világ éppen most ért a növekedés intenzív szakaszába. A fejlődő világ ezzel megkezdte az évszázados lemaradás utáni felzárkózást, ami bizonyos fáziskéséssel ugyanoda vezet, mint a fejlettek útja, tehát majd náluk is bekövetkezik a lelassulás. Sajátos módon éppen a most észlelt lelassulás ténye jelenti a fejlett világ sikerét. Ezért ez nem alkony, hanem egy új kor hajnala. A megatrendek vizsgálata azonban mást is mutat. Nem lehet a világot az emberi termelés civilizációjában uralkodó gondolkodásmóddal megérteni, irányítani. Újfajta gondolkodásmódra van szükségünk. Ehhez meg kell értenünk a civilizációk és a civilizációváltások természetét, erejét. Nagy segítségünkre lehet az első váltás megismerése és korunk megatrendjeinek kutatása is. Fel kell tennünk azokat az eretnek kérdéseket, amelyek eddig eszünkbe sem jutottak. Tényleg olyan nagy baj, ha csökken a népesség, ha egyre kevesebbet kell dolgoznunk, ha leáll a növekedés, de egyre erőteljesebb a fejlődés? Tényleg a munkavégzés az emberi létezés célja, értelme, tényleg csak a munkarészvétel alapján lehet elosztani a javakat? Tényleg örök a nemzet, a nukleáris család, a tulajdon, a verseny? Ezekre nincs előre megírt válasz, de az első civilizációs fordulat jól mutatta, hogy ezúttal is milyen horderejű változásokra számíthatunk. „Az irányzatokat, akárcsak a lovakat, könnyebb abban az irányban meglovagolni, amerre maguk is haladnak – írja Naisbitt. – Dönthetünk úgy is, hogy a trend ellenében dolgozunk, mégis segítségünkre szolgál, ha ismerjük az uralkodó irányzatot”^[7].

1. Csak nagyon szórványosan és nagyon kevéssé alakították át a természetben talált javakat. Kőszerszámot állítottak elő, bőrruhát készítettek. ↑

2. Nevezzük ezt a modellt egyfajta civilizációnak. ↑

3. Az állattenyésztő népek természetesen még sokáig vándoroltak, de a többi alapvető társadalmi jellemző náluk is hasonlóan változott, mint a földművelő népeknél, vagyis: osztályokra tagolódás, termelés, árucsere, diktatórikus államszervezet, nagy létszám stb. ↑

4. Attól, hogy Kínában, Indiában van atomfegyver, űrhajó, az ország nagy térségeit, a társadalom életét még messze nem jellemzi a gépek használata. ↑

5. A hosszú távú történetbe beletartoznak a válságok és a konjunktúrák is. ↑

6. Eltekintve a ki- és bevándorlástól, ami a világ egészére nézve zéróegyenlegű. ↑

7. John Naisbitt: Megatrends. Warner Books, New York, 1982. ↑

kép | Joan Snyder művei, wikiart.org