A LEÍRHATATLAN ÉN
1998 november
„Kevéssel beérem. Képek, feliratok viszont kellenek a falon.
Az erősödő szél meglibbenti őket. Ez a legnagyobb történet.”
(Györe Balázs: „Celsius”)
Egy fiatal író mesélte, hogy új könyvét leadás előtti olvasásra odaadta két mindkettőnk által tisztelt és szeretett idősebb kollégának, akik egymástól függetlenül azt tanácsolták, két mondatból húzza ki az én-t, mert ezt a szót ma nem lehet leírni. Úgy értették persze, hogy nem szabad. Az egyikük még azt is hozzátette, ha benne hagyja, a kritikusok rá fognak szállni.
Tényleg nagyjából ez van.
a szövegek mélyén vacog
Félelem attól, hogy ha megjelenünk, minek fogunk látszani. Közben minden egyéb, ami az énen kívül esik, lassan tényleg leírhatatlanná válik. Azaz érdektelenné, tét nélkülivé, súlytalanná. Az úgynevezett kitalált történetek. „A grófnő ötkor hagyta el a szalont” – típusú designproblémák. A leírhatatlan én valahol a szövegek mélyén vacog. Pedig az ént nem lehet leírni. A magyar prózaírók mostanában saját magukkal foglalkoznak, éppen az ént tematizálják, az a kettő is persze, akik a fiatal író énjének kihúzását javasolták. Kétségtelenül zavarba ejtő ügy. Ki kell találni valami technikát, ami elviselhetővé teszi. Mondjuk ironizálni kell az ént, a sárga földig, lehetőleg. Le, oda, a többi én közé, ahol amúgy is van, persze. Oda, ahova való.
Pedig nincs akkora baj, azaz régebben is pont ekkora volt, mindig minden művészet arról beszél, aki csinálja, azt a személyt, az én-t mondta ki azelőtt is, csak többnyire szemérmes eljárásokkal. Már amikor, és már aki.
(Kultúra néni és Társadalom bácsi persze néha fölénk hajol, megbarackoz’, és azt mondja, el a kezeddel Magadtól, a Mindenségedet!)
Mindezt azért mondtam el, mert ma este, itt, más Liget-könyvek között, Györe Balázs Krízisének kell és lehet örülnünk. (Lehet-e a krízisnek örülni? Lehet. Majd meglátják, ha eddig még nem látták volna meg.) Györe Balázs pedig Én-ügyben egy máshonnan régtől ismerős módszert alkalmaz.
Kutyaharapást szőrével.
Éntől részeg énjét az énjével gyógyítja. Ennek következtében az egyetlen író az általam ismertek közül, aki tényleg nem magáról beszél. Ezt úgy éri el, hogy minden könyvében csak róla van szó. Arról ír tehát, amit a legjobban ismer. Az életéről. Nem keres álneveket, az igaziakat használja. Ha tévedésen kapja magát, hát akkor kijavítja tévedését, nyugodtan, ráérősen. Nem törli el. Mert a tévedése is hozzá tartozik.
önmegszólító módban
Thomas Bernhard azt mondta egy interjúban, hogy megőrjítik azok az írók, akik tájleírásokkal bíbelődnek. Mindenki volt már erdőben. Azt kell leírni, ami nem látszik. Ezért nem használ Györe álneveket. Kavics utca, Keszthelyi Rezső, Kaló Flórián. Nincs ebben semmi gőg. Sőt, ez éppen az Anti-Hübrisz. Annak beszél, akivel egy földön jár. Sok helyütt önmegszólító módban. Elnézi magát, de nem néz el soha semmit magának. A Krízis éppen azért okozhat örömet, mert az örvény legaljáig visz, és onnan már csak megszabadulni lehet. Éppen mert nem akar mindenáron mindenkihez szólni, szólít meg engem, a másikat, aki ezért éppen rá vagyok kíváncsi.
Györe Balázs prózájának fantasztikus tétje van, úgy is fogalmazhatnánk, ennél nagyobb nem is lehetne. Eldob mindent, amit a technikáról tud, hogy eljuthasson
az egyetlen lehetséges mondatig. Esztétikájának középpontjába az igazságot helyezte. Ezért a szövegek ajándékba kapnak valamit. A szövegek, tehát az olvasóik. Valami ritka fényt, ami rávetül a dolgokra. Ismerősséget. A kegyelemnek valamilyen egészen különlegesen száraz – extra dry – változatát.
Ha a Krízist olvasom. Én, néha még magamnak is meg tudok bocsátani.