Németh Bálint

KÉSEI

2009 április

KÉSEI

Mennyire megörültünk, hogy visszajött,
hogy megjött délután fél ötkor, hogy leszállt
a buszról, amiről előtte minden hétköznap,
és amiről azóta sem, hogy a busz megint megállt
a ház előtt, és ő besétált a kapun,
arra már kiszaladtunk a házból, ősz volt talán,
a napfény még tócsákba gyűlt a hosszú fűben,
és összegyűltünk mind az udvaron, mintha
folyvást egymás szavába vágva, nem is kérdeztünk,
csak válaszoltunk mindannyian, némán,
ugyanarra a kimondatlan kérdésre, beszédes hallgatás,
hiszen olyan hosszú ideje kötöttünk már csomót
a nyelvünkre, mindegy, a válasz ő volt, ő volt az,
senki más, azt a szemüveget hordta, azt a ruhát viselte,
azt a bőrt viselte, talán csak a haja nőtt meg,
régóta nem nyiratkozott, de ő volt, jól tudtuk, s hogy aztán,
akárha villanás alatt, melyikünkben merült fel először
mégiscsak a kétely, nem tudom, melyikünknek szaladt
ki először arcából a vér, azt nem tudom,
de láttuk, ahogy sorra száradnak fel a tócsák,
s még csak nem is haragudtunk arra a hívatlan
idegenre, aki – végül rájöttünk – helyette érkezett,
aki most ott állt az udvar legtávolabbi sarkában,
sértett hírnök, hát ő csak jót akart,

és akkor zümmögni kezdett a napfény,
egyre és egyre hangosabban,
és benzinszaga lett a fénynek,
mintha beindultak volna a fűnyíró kései.

kép | flickr.com