AMI KÉSIK, NEM MÚLIK

Egy őszi délutánon elfelejtett visszajönni. Nem nyílt
csikorogva a kapu, de nem hallottuk a busz diadalmas
zúgását sem, így aztán arra gondoltunk, talán csak
a menetrend emlékezete hagyott ki, és hogy ami késik,
úgysem múlik soha. Erőt merítettünk tehát a késéséből,
és zokszó nélkül tálaltuk fel a vasárnapról megmaradt
húslevest. Pontatlansága miatt kissé szégyenkeztünk
ugyan, ám éppen szégyenkezésünk táplálta a cinkos
bizonyosságot, hogy persze, hamarosan úgyis itt lesz.
Kést igazítottunk villához, kanalat késhez, azt hittük,
így kell várakozni, és az elkerülhetetlen koccanásokban
sem a kijózanító kudarcot hallottuk meg, hanem
annak halk előjelét, hogy következetes tévesztéseinkből
nemsokára összeáll a teljes, a csengő-bongó győzelem.
Csöndben tettünk-vettünk. Időnként lapoztunk egyet
az újságjában, vagy unalmunkban megkavartuk a hűlő
levest, és nyakunkat nyújtogatva bámultuk a kígyózó
cérnametéltet, a lassan gyülekező zsírfoltokat. Hosszú
mondatokra vágytunk, hogy a hiányát lefesthessük velük.
Nem emlékszem pontosan, mikor adtuk meg magunkat
az ördögi felismerésnek, csak azt tudom, kiosontam
rágyújtani, miközben a többiek hamuszürke arccal,
de jól begyakorolt mozdulatokkal elkezdték leszedni
az asztalt. Hát akkor ez lehet az ébrenlét, szívtam bele
a cigarettába, amit még tőle loptam. Toporogtam
a kapuban, torkomat szorította a sál, és látnom kellett,
hogy mégsem tréfált meg bennünket az elöregedett
menetrend, mert aztán ólmos füstöt eregetve, lassan
és szégyenlősen, mint egy lompos kutya, mégis
elkullogott az úton a délutáni busz.

kép | nnerto. adobe.com