A FEJSZE SUHANÁSA
2013 január
Ments meg, uram, az ünnepektől. A kattogó
hétköznapokkal elbánok magam is. Megbirkózom
a folyton kisikló menetrenddel, kosaramat
a legrövidebb sor végére kormányzom a boltban,
és ha akarod, magamra veszem a kasszások bűneit,
de óvj meg, uram, a kifulladástól, mikor megáll zihálva
minden, és elfogódottan magára bámul. Mert olyankor
én is körülnézek, mint egy fáradt favágó vagy száműzött
király, aki egykori birodalmának földmérője lett,
felmérem tehát határaimat, de amit látok, attól bajosan
lesz jó kedvem, uram. Nem segítenek apró ajándékaid,
nem vigasztalnak csillagszóróid, nem vidít fel figyelmed
megannyi szelíd, szikrázó jele, hiszen az ajándék csak
addig ajándék, míg a lehetségest testesíti meg, míg
darabos mozdulataimmal, falánk kíváncsiságommal
le nem szaggatom, mint egy újabb réteg hamis bőrt,
a suhogó, ezüstös papírt. Hiába zarándokolok a terített
asztalhoz aztán, hiába nyelem az ínyemre való falatokat
reggelig, mint egy ártatlan szemetes, mert torkomat
csiklandozzák a szálkák, angyalok olajos szagát érzem,
s közben a megtorpant idő, akár a kocsonya, folyton
megremeg – és én is, mint a nyárfalevél, uram.