„NÉMET VAGY LENGYEL, NEM EZ ITT A KÉRDÉS”

Amikor Siegfried Lenz 1978-ban megjelent Honismereti gyűjtemény (Heimatmuseum) című regényét Bor Ambrus fordításában a nyolcvanas évek elején először elolvastam, úgy éreztem, a kelet-közép-európai sors nagy regényét tartom kezemben. S egyszerre a mi erdélyi fájdalmainkat más szemmel kezdtem látni.

Mazuria Kelet-Poroszország egyik legfestőibb tája, mely tavairól, lápjairól, erdőségeiről híres, valóságos turista paradicsom. Ezen a tájon a német kultúra sajátos változata alakult ki, gazdag monda- és hiedelemvilággal, népköltészettel, a népi mesterségek káprázatos gazdagságával, de egyben magasan fejlett városi kultúrával, iparral és kereskedelemmel is. A mazuriai népdalok évszázadokon át ugyanúgy lenyűgözték a német olvasóközönséget, mint a székely vagy csángó népdalok és népballadák a magyart. A táj különös, északias varázsa Mazuriát ugyanúgy a legendák földjévé tette, mint Erdélyt a maga havasai. Ráadásul a mazuri tavak világa is sok véráldozatot követelő határvidéke volt a német birodalmaknak, akárcsak Erdély a magyarnak. Még a tatárdúlások is együtt érintettek bennünket. S a tájat ugyanúgy két nagy és több kisebb nemzetiség, lengyelek, németek, litvánok, zsidók és egyebek lakták, mint Erdélyt. Az együtt élő népek a történelem folyamán kisebb-nagyobb feszültségek közepette bár, de ugyanúgy respektálták, sőt segítették egymást, mint Erdélyben a románok, a magyarok, a németek, a zsidók. És a tizenkilencedik századdal kezdődően, akárcsak Erdélyben, itt is beindult, s váltakozó szerencsével máig folytatódott az ún. nemzetépítés, melyről a modern politikatudomány mára már tudja, hogy nemzetrombolás is, hiszen a nemzet felépítése (azaz az állam maradéktalan birtokbavétele) érdekében az épp hatalmon lévő nemzetnek (kulturális közösségnek) a konkurens nemzeteket (kulturális közösségeket) le kell rombolnia.

Így vált az emberi lényeg legmagasabb szintjét megtestesítő kultúra az emberi lényeg legalacsonyabb szintjének, a vadállati önzésnek, a zsigeri gyűlölködésnek, s végül az elfajult öldöklésnek argumentumává.

hangyaszorgalommal

Lenz regényének hőse, Zygmunt Rogalla, akinek már (német nyelvben idegenszerű) neve is „zavaros” eredetre utal, a mazuri múlt és kultúra szinte megszállott szerelmese. Közeli ismerősöm tehát, hiszen gyerekkorom kis erdővidéki települései tucatjával szülték a hasonló megszállottakat, akik erejüket, pénzüket és idejüket nem kímélve, hangyaszorgalommal összehordtak mindent, ami a helyi hagyományokból, a székelység kultúrájából, a múlt fennmaradt emlékeiből még hozzáférhető volt. Azt, amit másutt, szerencsésebb tájakon jól fizetett állami állások fedezékében jól képzett szakemberek tucatjai végeztek, itt nyomorúságos jövedelmekből tengődő parasztok, tanítók, jegyzők, csizmadiák, órásmesterek vállalták, erejüket meghaladó, izzadtságos hobbi gyanánt.

Nos, Zygmund Rogalla, aki atyai nagybátyjától, Adam Rogallától és Szonja Turktól, a mazuri szőnyegművészet mesterétől örökli helytörténeti szenvedélyét, szintén önerőből hoz össze egy teljes honismereti múzeumot, melyet aztán – két háború közt – állami támogatással nyilvános gyűjteménnyé is alakítanak. Közben Mazuriáért egyszerre két nacionalizmus indít szellemi-politikai hadjáratot, a német és a lengyel. Az első világháború után a terület sorsáról még népszavazás dönt (Erdélynek, állapíthattam meg keserűen, ez a lehetőség sem jár ki, minket mindvégig nagyhatalmi szóval tesznek-vesznek, világpolitikai szélfúvásoktól függően, mikor ide, mikor oda). A népesség többsége (azaz az önmagát „porosznak” tekintő lengyelek jelentős része is) Németország mellett dönt.

A népszavazás felkavarja a nacionalista szenvedélyeket. De Rogallát sem akkor, sem később nem ezek a szenvedélyek vezérlik. Ő még a tragédia után, az emlékezés (azaz a narráció) idősíkjából is így fogalmaz: „…Vagyis ha maga azt hiszi, hogy a haza a fölbuzdult korlátoltság találmánya, akkor én saját tapasztalatomból azt mondom, hogy sokkal inkább a melankóliáé. Az ember a múlandóság kihívására megpróbálja számbavehetően maradandóvá tenni a léte bizonyítékait, ez pedig csak körülhatárolt helyen lehetséges, ott, ahol »otthon« van…” (137)

A veszélyeket a barát Conny látja a legvilágosabban: „Conny attól félt, hogy aki vallássá avatja a haza fogalmát, az egy nap úgy bánhat majd az idegennel, mintha annak nem volna hite. De amit leginkább rühell, mint mondta, az a tevékeny peremvidéki lelkület: ahol szűkagyú népi pékek nacionalizmussal kovászolják be a saját életformát, ott sosincs min nevetnie a kisebbségnek…” És valamivel odább: „Elfelejtettél valamit, Zygmund, megfeledkeztél a gyűlöletről, pedig mindaz, amit te hazának hisz, másokkal szembeni gyűlöletet terem: Weinknecht mester épp most érezte a bőrén. Pedig nem lengyel – mondta –, és azt se akarja, hogy Lucknow lengyel legyen, csak azt szeretné bizonyítani, hogy egynek sincs a másiknál több joga ezekhez az erdőkhöz és tavakhoz. Hogy ki hol akar otthon lenni, azt saját maga határozhassa meg, senkinek se legyen joga megtagadni tőle ezt az óhaját…” (225)

Szonja Turk is vállalja a kettős kötődést. Így vall: „Mind a kettő, mind akettő megkapja a szavazatomat, az egyik mert benne bízok, a másik meg illendőségből.” (227)

ki kellene takarítani

A fasizmus azonban mindent felborogat. Megkezdődik a német történelem, s benne Mazuria múltjának újraírása, a kultúra „megtisztítása”, a „némettelen” emlékek eltüntetése, ahogyan azt a német kultúrkincs védelméről szóló törvény megkívánja (Jó ég! Mire is emlékeztet ez a megnevezés!? Csak nem a Kulturális Örökség Minisztériumára!), azaz mindannak meggyalázása, amire Rogalla feltette az életét. A múzeumot is végig kellene fésülni, ki kellene takarítani: „…aki azt hiszi, hogy új korszakot kell nyitnia – elmélkedik később, a tragédia után, a történtek felidézésének idejében –, az nem állhatja a régi neveket, annak át kell keresztelnie, más táblákat kell kiraknia, új zászlókat kell kitűznie, és nemcsak ennyit kell tennie: aki akkora igényt támaszt a jövőre, mint azok a keletnek készülő lovasok, annak ügyelnie kell, hogy minden örökség mellette szóljon, tehát elkerülhetetlenül szét kell válogatnia a tanújeleket és bizonyítékokat, selejteznie kell, irtogatnia, tisztogatnia, sőt: nemigen tehet mást, kénytelen úgy szemelgetni a történelem bizonylatait, mint a borsót, jobbra az alkalmatosai, balra az alkalmatlant, ugye, ismerjük ezt. S nem kerültük el ezt sem: az elnevezgetések után a nagy-takarítást… egyszerre tudtam, hogy amit tőlünk követelnek, azt senkitől sem várhatják el, aki valaha is ezen a tájon élt. Kétségtelen volt, beláttam: nem lehetett ott úgy ítélni, hogy bármiféle ítélet meg ne sebezze és meg ne sértse azokat, akik azon a tájon megálltak és megéltek homokos földeken, csillámló mocsarak peremén, huzakodtak rajtuk, és elvették egymástól és védelmezték, és végül bennük enyésztek el.” (409–411)

Innen már nyílegyenes út vezet a végső tragédiához: a vert német seregek visszavonulásához, Lucknow teljes kiürítéséhez. A front átvonulásának és a menekülésnek a leírása kétségtelenül a második világháborúról íródott (nem csak német) próza legerőteljesebb szövegei közé tartozik. Amit az is bizonyít (legalábbis számomra), hogy a bombázás, a fejveszett zűrzavar, a hajóra szállás és a tengeri menekülés jelenetei évtizedek múlva sem halványultak jottányit sem emlékezetemben.

Mindezzel azonban semmi nem ér véget. Rogalla számára az igazi tragédia csak később következik, akkor, amikor a lehetetlen határán nyugatra menekített gyűjteményből újra fölépíti a múzeumot, és látnia kell, hogy az eredeti szándékait „transzcendálva” ismét a gyűlölködés, a revans-hangulat, a „történelmi jogok” megalapozásának forrásává válik. A gyűjtemény körül megjelenik Lucknow egykori rettegett fasiszta helytartója, Reschat. Az a Reschat, aki a visszavonulás napjaiban, fedezékásás közben megtalált salakdarabot, mely arról tanúskodik, hogy már 1000 évvel korábban „vasat olvasztottak Lucknowban, úgynevezett gyepvasércből”, egyszerűen a folyóba dobja („– Nem érünk itt rá műveltkedni: dologra, gyerünk!’). S aki menekülés közben sorsukra hagyja a mellettük elsüllyedt hajó jeges tengerben fuldokló utasait.

erőszakos veszteség

Rogalla számára nem marad más lehetőség, mint felgyújtani a múzeumot, mert „az ember olykor csak úgy kaphatja vissza a lehetőségeit és maradhat tisztán a lelke, ha erőszakos veszteségéri…” Az „áldozat”.a szándékoltnál is „jobban” sikerül, a tűz a lakóházra is átterjed, s mentés közben maga Rogalla is hajszál híján életét veszti, súlyos égési sebekkel menekül. Magát a történetet, a regény voltaképpeni narratíváját, a kórházi ágyon meséli el Martin Wittnek, a legkedvesebb lány, Henriké vőlegényének.

A regény nemcsak azért volt megrázó, s tán egész további életemre kiható élményem, mert olvastán szétfoszlott az erdélyi magyarságot ért tragédia egyedülállóságának mítosza, hanem azért is, mert rá kellett ébrednem: az erdélyi kérdés más szemszögből is megközelíthető, nem csupán a ki volt itt előbb, ki teremtette meg a valójában sajátos és valóban magas színvonalú erdélyi kultúrát és civilizációt, ki az európai értékrend valódi hordozója, az ilyen steril és újra és újra szenvedélyeket szító kérdések felől.

Mindez a Die Zeit című kulturális magazin legújabb irodalmi mellékletében, a ZEITliteraturban olvasott recenzió után jutott eszembe. A német Andreas Kossertz megírta Mazuria – legalábbis Klaus Rednarz szerint – grandiózus történetét. Már a recenzió címe is sokatmondó, Deutsch oder polnisch, das ist nicht die Frage, azaz Német vagy lengyel, nem ez itt a kérdés. Ahhoz, hogy a könyv megszülethessen – még a Lenz-regény után is –, hosszú évtizedekre volt szüksége a német és a lengyel tudományosságnak, és természetesen egy olyan fiatal történészre, aki a német és a lengyel nyelv ismeretében, de a múlt rögeszméitől immár megszabadulva, s nem utolsósorban mindkét ország archívumaiba bejáratosán, végre tárgyilagos kísérletet tehetett arra, hogy „az örökös legitimációs kényszer bűvös körét, melyben Mazuria folytonosan ősi német, illetve ősi lengyel földként jelenik meg, áttörje”, s elutasítsa azt a „hagyományt, melyben a tájegység történetét folytonosan „németesítették” vagy „lengyelesítették”, a sajátos mazuri identitást azonban sem német, sem lengyel részről nem voltak hajlandóak elfogadni.

A kötet hátterében azonban nem csupán német önvizsgálat áll, hanem a legfiatalabb mazuriai lengyel értelmiség törekvése is, hogy saját történelmi gyökereit végre feltárja, sajátos mazuriai identitását megfogalmazza. Ennek a nemzedéknek a szemében, akárcsak a szerzőében, Mazuria lassan olyan határterületté „alakul át”, mely a német és a lengyel kultúrát nemcsak elválasztotta, de mindig össze is kötötte egymással, és melynek népessége, bár többségében évszázadokon át lengyelül beszélt, önmagát mégis büszkén porosznak (prusacy) tekintette.

élethalálharc

Ez a Mazuria nem az egymás ellen élethalálharcot vívó nemzetek frontvonala, inkább annak a multikulturalitásnak az „élettere”, melyben a német költő Ernst Wiechert büszke lengyel és litván gyökereire, melyben a zsidóság is megteremti a maga sajátos, de az összképbe harmonikusan illeszkedő kultúráját.

Mazuria hiteles történetének megírására a lassan kirajzolódó szellemi-politikai egyensúly teremtett lehetőséget. Az az új nemzetközi atmoszféra, melyben nemcsak a német, hanem a lengyel vétkeket is úgy lehet kimondani, hogy a bírálat nem virtuális német igényeket, hanem a csupasz igazságot szolgálja. A háború után ugyanis, „aki nem vallotta magát lengyelnek, nem részesülhetett állami támogatásban, és a nyilvános pellengérre állítás ellen nem reménykedhetett a rendőrség védelmében.

A rezsim fizikai és pszichikai terrorral kényszerítette ki az aláírásokat, de a mazuriaiakból így sem tudott lojális lengyeleket fabrikálni” – állapítja meg Kossertz.

Az igazság kimondásával a lelkekben is egyensúly teremtődik végre. Annak ellenére, hogy a történelem visszafordíthatatlan. A régi Mazuria, akárcsak a régi Erdély, végképp elsüllyedt a történelmi időben. Kossertz könyve, állapítja meg a recenzens, mégis alkalmas arra, hogy megmentse a feledéstől. A németség nem veszítette el, mert nem veszíthette el azt a Mazuriát, melyet egyebek mellett, s tán előtt, a német kultúra teremtett meg, hiszen az akkor is mindenekelőtt a lelkekben élt.

vészjósló dilemma

A recenzió olvastán, mely a Lenz-könyv emlékeit is fölidézte bennem, arra kellett ráébrednem, hogy mi erdélyi magyarok mégiscsak roppantul szerencsés népség vagyunk, hiszen súlyos történelmi kudarcaink dacára is a saját szülőföldünkön és végzetes veszteségek nélkül érhettük meg a mát, amikor az ember számára már lehetségessé válik, hogy valóságos identitását választhassa, úgy lehessen erdélyi, hogy ne kelljen közben a magyar vagy román vészjósló dilemmájában fölőrlődnie.

A régi Erdély (és nemcsak a „magyar”, de a „román” is) visszahozhatatlanul szétmállik az időben. Nekünk azonban, akik erre még a háború alatt sem tehettünk kísérletet, az új Erdélyt hatalmunkban áll magyarnak (is) őrizni. Nem lesz pusztán a mienk, mert soha nem is volt az, de a jövőben, akárcsak a múltban, lehet a mienk is. Amennyire képesek leszünk, a románokkal egyetértésben, magyarnak is megtartani. Lám, a kisnépi státus sem mindig hátrány.

felső kép | Adam Jones, flickr.com