Nemes Luca

AUTOMATA

[emberi viszonyok]

AUTOMATA

Úgy ült a vonaton, mint mindig, jó fél éve már, hetente, de legalább kéthetente egyszer. Nem nézett semerre, ez volt a lényeg, csak ki az ablakon, bele a szakadt huzatba, esetleg a rágógumikat számolgatta a párkány alatt. Így vezekelt amiért egyébként mást is szokott csinálni.

Egyedül ült sokáig, ez is segít a vezeklésben. A lány csak Hatvanban szállt fel, és ki tudja, miért, vele szemben ült le, pedig mögöttük egy öregasszony aludt, és ő kellemesebb társaság lett volna. De a lány talán nem látott el odáig.

Leült, és pakolászott, feltornázott a poggyásztartóra egy nagy, fekete táskát, amiben hangszer lehetett, a hátizsákját maga mellé tette az ülésre, aztán lehámozta magáról a sálat, kinyitotta a kabátját, kicsit hátradőlt, mintegy elégedetten az elhelyezkedésével, végül szendvicset vett elő, és evett.
nem akarta nézni
Micseket nem akarta nézni. Danira kellene gondolnia. Bár fel se szállt volna a vonatra ez a lány, nem illik ide, nem illik ahhoz, hogy ő most újra látja a fiát, és azt is, hogy egyre rosszabbul néz ki, és nincs remény. A lány annyi idős lehetett, mint Dani, és ha Dani nem volna beteg, mostanában ilyen lányoknak udvarolna.

A lány evett. Kézfejével néha letörölte a morzsákat az arcáról, közben kinézett az ablakon, sajnos. Hagyta magát bámulni. Tizennégy éves lehetett, vagy tizenöt. A bőre kisgyerekekre jellemzően szép, pedig idősebb volt. Magasságra, mint bármelyik felnőtt. Alkatra nem. Nyeszlett, fiús, vékony a nyaka, csontos a keze. Rövid, de pirosra festett a körme. A mozdulatai gyanúsan természetesek, mintha azt se tudná, hogy rajta kívül más is van a világon. Ennek nincs semmi baja, ez tökéletesen egészséges, és nem hiszi, hogy máshogy is lehetne.

Összegyűrte az üres fóliát, beletömte a táskájába. Nem szemetel. Micsek elmosolyodott. Aztán hanyagolta a lányt. Mi köze hozzá, van más, amivel törődjön.

A vonatot szerette is, meg nem is. Nem szerette, amikor felszállt rá, de amikor le kellett szállnia, már szerette, és azt gondolta, mindent megtenne, hogy rajta maradhasson. Most hát becsülje meg, hogy még egy órát itt ülhet.

A lány színes borítós füzetben lapozgatott, amikor a kaller odadugta a képét. Micsek mutatta a jegyét, mutatta a lány is. A mozdulattól lecsúszott a füzet az öléből, Micsek meg a kaller egyszerre nyúltak utána, de Micsek volt a gyorsabb. Nézte a lányt, ahogy visszaadta neki, a szeme zöld volt, barnászöld, mohazöld, vagy mi a fene. Inkább biccentett, mint beszélt, úgy köszönte meg, az ujjai rákúsztak a füzetre, de Micsek még látta a vignettát meg a név második felét, a keresztnevet: Daniella. Hívhatnák máshogy, ezt nehéz lesz elfelejteni. Olyan, mint a Dániel. Szívesen elmondta volna ennek a csitrinek, hogy van egy ilyen nevű fia, annak ő biztosan tetszene, korban is tökéletesek volnának, csak az a gond, hogy Dani hamarosan meghal.

A lány fiatalsága könyörtelen volt, brutálisan tökéletes. Mi lesz a vonásaiból húsz év múlva, hiszen nem szépek, nem szabályosak, az álla csontos, szögletes, az orra hosszú, és ez a fiúsan rövidre vágott haj se áll jól később. De éppen az a szép ebben a jószágban, hogy ilyen tökéletesen itt van, amikor Dani meg már félig odaát. A lány úgy viselkedett a kalauzzal is, mint aki magasan fölötte áll, és csak jószándékból megy bele a játékba, azért mutatja a jegyét, hogy ne sértse nagyon a másikat az ő fiatalsága.

A lány a füzetébe merült, Micsek meg nézte a meg-megránduló, finom szemöldököt meg azt a tömött hajat, ami leginkább egy macska bundájához hasonlított. Mintha elfelejtette volna, hogy léteznek ilyen lények. Pedig nyilván szaladgálnak mindenfelé. Lánya nem volt. Három fiú, abból kettő felnőtt, egy meg haldoklik. Meg egy ötvennégy éves feleség, akinek mindig ez a kicsi volt a mindene, és aki egy hónap alatt megőszült, amikor diagnosztizálták a leukémiát. Micsek nem tudta, hogy ilyen gyorsan, ilyen hirtelen megőszülhet az ember. Azt se tudta, hogy van, amikor az emberben nem marad más, csak egyetlen valami, és az ilyen emberrel nem lehet mit kezdeni. Márta a szüleihez költözött a fiúval, Pestre, azt mondta, ott jobb az egészségügy, és valami megoldásnak lennie kell. Nem volt. És Micsek Laci nem ment utána. A nagyfiúknak is kell valaki, akire számíthatnak. Nem sokáig kellett. Azok felnőttek.

schiele_fo

Most már akár ő is Pestre költözhetne, hagyhatná a miskolci házat, úgyse megy már oda senki. Ha Dani meghal, a felesége ott marad a szülőktől megörökölt lakásban. Ott bolyong majd a lakásban, amíg meg nem bolondul. Micsek néha meglátogatta. Felment hozzá, és azt mondta:

– Miért nem jössz haza, Márta?

Márta ősz volt, ráncos, a szeme is kifakult, olyan lett, mint a piszkos víz.

– A gyerek miatt.

– És azután? Azután hazajössz?

– Azután semmi se lesz.
mint a vidéki öregemberek
Micsek tudta, hogy azután ő nem jön Pestre, nem látja többé a feleségét. Miskolcon marad, és lassan megvénül. Azt is tudta, hogy a vonat mindjárt befut, ő leszáll, és úgy botorkál majd a pályaudvaron, mint a vidéki öregemberek. A lány mostanra aludt. Barna szempillája volt: hosszú, festetlen, barna szempillája. Arra riadt fel, amikor a vonat zökkent egyet, már a peronon. Kinézett az ablakon, látta, hol vannak, és felállt, nyújtózott a csomagja után.

– Segítek – mondta Micsek. Lekapta a fekete táskát a poggyásztartóról. Odanyújtotta a lánynak. Az elvette, most meg is köszönte, közben begombolkozott. Előbb lépett ki a fülkéből, vállán az egyik táska, hátán a másik, egyenesen, fürgén. Hosszú lába volt, nagyon hosszú, és a járása mint egy gyereké: esetlenül magabiztos. Majd megrövidülnek ezek a léptek, gondolta Micsek, olyanok lesznek, mint Márta ideges rohanása, vagy Dani imbolygó léptei. És ment a lány után. Rászokott, hogy Pesten úgy járjon, mint egy öregember. Pedig nem volt még öreg. Mártánál is két évvel fiatalabb.

A lány a jegyárusító automatákhoz ment. A nagyobbik táska minduntalan lecsúszott a válláról, míg a másikban kotorászott. Nyomkodta a gombokat az automatán. Micsek a szomszédos automatához állt.

– Bocsánat – mondta –, hogy kell ezt használni? Jegyet szeretnék venni, vonaljegyet. Azt lehet itt?

A lány most hosszabban nézett rá.

– Lehet. Ott van rajta, kiír mindent.

– Tényleg.

Micsek bökdöste a képernyőt. Kettő jegy a kórházig, kettő vissza. Mártához ma nem megy. A lány még mindig mellette állt, ő bérletet vett, ahhoz kellett beütnie mindenféle kódot.

schiele1

– Nahát – mormolta Micsek. A lány papírpénzt csúsztatott egy nyílásba, és az automata válaszolt neki: fémpénzt potyogtatott vissza, meg a bérletét. A lány pakolt. Menni készült. És akkor Micsek azt mondta neki: – Daniella.
ugyanattól félnek
A lány rábámult. Az arcáról olvadni kezdett az ártatlanság, és Micsek tudta, hogy ebben a pillanatban ugyanarra gondolnak mindketten, ugyanattól félnek. A lány nézte, nézte, nem mozdult. Micsek egy maréknyi aprópénzt tartott a kezében, egész közel a pénzbedobó nyíláshoz, és a keze remegett. A lány sóhajtott egyet, nem hallatszott, csak a szája nyílt szét kicsit.

– Hát minden jót, Daniella – mondta Micsek. – Köszönöm. Innen boldogulok.

kép | Egon Schiele festményei