NEM VETTÜK ÉSZRE
[„AZ ÉJJEL HAZAFELÉ MENTEM”]
az éjszakai busz megállójától
gyalog fél óra volt az út
jobbról külvárosi házak
fekete iszapba temetve
moccanatlanul
balról a rét túlpartján
a villanyfényben úszó lakótelep
színesre festett paneljei
a sötét utcák
a búgó transzformátorház
és a néma kockatestek
úgy meredtek rám mint
az ember emlékművei
üresen ásító stadionok
óriásplakátok vágóhidak
feketén csillanó ablakszemek
roskadt cipők tátongó öblei
a sötétbe fúlt előszobában
mint friss halott kabátja
a szekrényben felakasztva
türelmes vigyázzban
be nem szedett tabletták az asztalon
bögrében ki sem hűlt tea
itt mindenütt emberek éltek
a térkövezett utcasarkon
egy drótokon lengő jelzőlámpa
makacsul váltotta fényeit
a semminek vezényelt
a kongó táncteremben
aztán meglökte egy szélroham
vagy eljött a beállított óra
átkapcsolt sárga villogóra
a szünetjel szétáradt a tájon
a korábbi zápor után a víz
lelassulva csordogált
az aszfalt mélyedésein
s meleg szél söpört végig
a kihalt városon
jó volt kicsit otthon lenni benned
mindig szerettem a temetők csendjét
irigyeltem a holtak nyugalmát
hogy évekig magukhoz ölelnek
odalent egy nyirkos horpadást
nyest jár fürgén a parcellákban
a sírkövek közt őzek figyelnek
hallani futásuk zaját
s ki tíz évig néz egy irányba látja
mindent elborít az erdő s az élet
visszafoglalja régi birtokát
a csend itt persze nem tart soká
hajnalban feltűnnek köhögve
az első autóbuszok
még kivilágított utasterükkel
jön a reggeli csúcsforgalom
a táj helyszínné fakul
fejek törzsek végtagok
várnak a kereszteződésben
egymásra hányva
tárva a facebook összes csatornája
lent a metró csövében
telefonkijelzők tarka világát pörgetik
a sportcipőüzlet kinyit
telik-múlik csupán a nappal
és minden csak árnyék
körvonal sík rajzolat
hanyatt esik a fény
az előregyártott szendvicsen
hangszórókból cseng-bong a ritmus
ám itt szemben az éjszakával
nem történik semmi sem