Ács József

„NEM ÚGY VAN MOST, MINT VOLT RÉGEN”

A KAPITALIZMUS RENDSZERVÁLTÁSA

„NEM ÚGY VAN MOST, MINT VOLT RÉGEN”

A történelem faggatása

Tallár Ferenc tanulmánya, a Jogállam, demokrácia, nemzet[1], már címével jelzi, hogy a mai, ellent­mon­dá­sokkal terhelt közállapotok jobb megértését a történelmi előzmények áttekin­té­sétől, közelebbről pedig e sarkalatos fogalmak kikérdezésétől reméli. Az „idáig vezető út” metaforája mentén indulunk el tehát. A szerzőt fejtegetései gyalogösvényén el­kísérve, leginkább kérdésekkel szeretnék előhozakodni.

a jelen története

A történelem faggatása a történelemről alkotott fogalmaink faggatása is. Ám amit e fogalmakkal egykor megragadtunk és ma is megragadunk, nem maga a történelem, hiszen az nem előze­te­sen adott, szoborszerűen körbejárható tárgy (tehát még csak nem is az ősi budd­hista tanmese vakok által körbe­tapogatott elefántja). Ránk is vonatkozik, hogy a törté­nelem része a történelemről alkotott fogal­maink története – ha tehát ezeket áttekinteni igyekszünk, járjunk el bármily szigorú szaktudo­má­nyos mód­szer­­tan szerint, s tör­jünk bármily steril tárgyi­lagosságra, azzal is elsősorban a jelen történetét írjuk, s csak másodsorban a múltét. Amint élni is mindenki csak a tulajdon életét képes – bárhogy szeretne mások bőrébe bújni. Mai hely­zetünk érdekei és érdeklődése szerint beszéljük el a múltat – mintha a múlt tük­rébe tekint­ve nemcsak saját arcunkból, de a hátunk mögött felderengő jövőből is megpillant­hat­nánk valamit. Ha pedig a jövő felé fordulunk, a múlt hátországgá válik: múltunkat akár ki­telje­síteni, akár lebontani, akár visszahozni, akár folytatni, akár végképp eltörölni szándé­koz­zuk, nemcsak töpren­gé­seink­kel, de tetteinkkel is újra meg újra felmondjuk és átismételjük a történelmet, már amennyit meg­érteni vélünk belőle: a magunk elé vetített jövő válasz saját múltunkra.

Múlt és jövő egymásnak fordított torzító tükrei közé zárva tanácstalanul kér­dez­zük, hogyan és mi módon keletkezik az, amit történelemnek nevezünk, de színről színre, torzítatlanul és hiánytalanul soha senki se látta. Ha ragaszkodunk hozzá, hogy nyugati emberként előzetes tervvel rendelkezzünk az emberi együttélés leg­alkal­masabb formájáról (hogy aztán tervünk megvalósíthatatlanságát fájlalva a vélt útaka­dályok elhárításának veselkedjünk neki), vajon merre vetítsük ideáljainkat? A múltba? A jövőbe? Aranykorból induló alá­süllyedés vagy sosem látott magaslatokra futó felívelés a történelem? Vagy balhit mindkettő? Ami lett, senki sem akarta? Örökké a világ sem áll? Eloszlik, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég, ahogy Spengler magya­rázza? Békésen legelésző állatok az össze­roppant birodalom kiürült díszletei között?

Az esszé: próbálkozás. Tudni szeretnénk, mit keresünk itt.

shutterstock 1614889297

A nemzet fogalmához

Az írás kiinduló tétele szerint a nemzetet „úgy ’alkották’ meg, hogy az egyéneket ’leválasz­tották’ korábbi partikuláris identitásformáikról…, majd az így felszabadított egyé­neket újra egyesítették a nemzetben mint a politikai közösség legátfogóbb formájában”. Bár Demeter M. Attila megfogalmazását a szerző épp tömörsége és világossága miatt választotta kiinduló­pontul, én inkább rejtélyesnek találtam.

Nemzet és nemzeti identitás mint politikai képződmény létezett a közép­kor­ban is – persze nem köztársasági keretek közt: ezek az uralkodó dinasztikus hata­lom­hoz vagy a korona köré szerve­ződő állam­alakulathoz kötődtek.

korábbi identitás

Kik „alkották meg” a nemzetet és kik „választották le” az egyéneket korábbi identitásukról? (Fur­csálltam, hogy a „felszabadított” szó nem kerül idézőjelbe. Mikor meg­ke­restem az eredeti szöveg­helyet, ott az idézőjeleket megtaláltam, de a választ nem.) Pontosítsunk: az Ethnosz és démosz szerzője nem a nem­zet, hanem a modern polgári nem­zetállam alapjául szolgáló nemzeti identitás megalkotásáról beszél, „elő­ször Franciaországban, majd francia mintára egyebütt is”.

Voltak tehát az „egyének” és azok, akik a fentiekben leírt műve­letet (identitásuk megalkotását) elvégezték rajtuk – nem tudni, milyen felhatalmazással.

Választhatunk-e, melyik csoportba tartozzunk? Az átformált „egyének” vagy a mások identitását megalkotók közé?

Az idézett Európai nemzet? című esszében másutt megkerül a hiányzó alany: a francia forradal­má­rok. Vajon a francia forradalmárok a nemzeti identitás megalkotásá­val hoztak újat, vagy a monarchikus uralom lebontásával és köztársasággá alakításával? Nem­zeti iden­titás már a monarchikus korban is léte­zett: minden külső ellenséggel vívott háború megerő­sítette. Miért került volna különben az „enfants de la Patrie” megszólításként a Marseillaise élére?

A nemzeti identitásról beszélünk vagy a köztársaságról?

Melyek azok a korábbi „partikuláris identitásformák”, melyek uralma alól a forradalmárok „fel­szabadították” az embert, és melyeket őrizhettek meg?

Az embernek több, párhuzamos identitása lehet: nemi identitása, csoport­iden­­ti­tása, vallási iden­titása, politikai identitása, ezek azonban, más-más természetűek lévén, nem szükségképpen zárják ki egymást. Hogy ellentmondásba kerülnek-e, azt szellemi tartalmuk dönti el, ez a szellemi tartalom azonban a személyközi térben formálódik: folyama­tosan teremtjük azáltal, amit az identitás jegyében cselek­szünk, amit megengedünk vagy épp nem engedünk meg magunknak. A forradalmárok nemcsak a király­ság intézményét akarták felszámolni, de az uralkodó iránti hűségre alapozott nemzeti identitást is. Ennek kudarcát Napóleon színre lépése mutatja, aki, hogy hatalmát legiti­málja, 1804-ben császár­rá koronáz­tatta magát, meg­üzenve az ország népének, hogy nem az uralom jelle­gével, csupán az uralkodó személyével volt a baj.

shutterstock 1668335272

Kiágyazók és kiágyazottak

A „hagyományos társadalmi kötelékeiből kiágyazott egyén” „megszületését” vajon nem a több hullám­ban érkező ipari forradalom tette egyrészt lehetővé, másrészt szüksé­gessé? Nem az iparból szár­mazik-e már a munkadarabon végzett műveletek (leválasz­tás, megalko­tás), végső soron a tárggyá tevés technikai szakszerűséget su­galló meta­forája is? Az új nemzeti identitás vajon nem a kiágyazással születik? Nem a tömegek terelé­sének, egyesíté­sé­nek eszköze-e?

Vajon csakugyan a „nemzetek ellenségeskedése” okozta-a háborúkat? Nem az összefonódó és egy­mással tömbszerűen ütköző gazdasági érdekek és hódító birodalmi cso­portok konkurencia­harca? Nem volt-e üzlet konfliktust szítani és egymásnak fordítani a nemzeteket? Ha más nem, az I. világháború korlátlan hitellel hajtott és embereket magába daráló gépeze­tének működése, majd a leállását követő súlyos válság bizonyította, hogy ami történt, egyik benne részt vevő nemzet­nek sem érdeke, akkor sem, ha végül győzte­sen kerül ki, és területet szerez a vesztesektől.

tömb­­sze­rűen ütköző érdek­csoportok

Mondhatjuk persze, hogy a monarchikus vagy a polgári nemzet eszméje mint konstruk­ció épp efféle célok szolgálatában állt, de hogy maga a nemzet fogalma, vagy a nemzetben-lét lenne az ellen­sé­ges­­kedés oka – az tévedés. Pontosabban éppolyan ideológiai konstrukció, mint a polgári nemzet eszméje – és a mögöttes szándék is éppoly nyil­vánvaló. Hiszen ha az ellen­ségeskedés voltaképpeni oka a nemzet esz­­méje és a nemzetek léte, akkor a nemzetek­ feletti erők csakis a béke és egyetértés letétemé­nye­sei lehet­nek. Szóról szóra ugyan­azt a logikát látjuk, mint a nemzet „meg­alkotása” esetében, csak épp más léptékben. Mivel azon­ban a tömb­­sze­rűen ütköző érdek­csoportok konfliktusai vál­to­zatlanul fennállnak (öltsenek akár nemzeti, akár inter­nacio­nalista mezt magukra), a világ marad, ami volt: a viszálykodás és a legkülönfélébb eszközökkel folytatott háborúk terepe.

Hogyan „biztosítható az immár atomizált egyének együttműködése”? Kinek a perspektívája, kinek a kérdése ez? Ki akarja „biztosítani az együttműködést”? A hatalmának tudatá­ban tervezgető, mindent tárggyá tevő konst­ruk­tőr. Ha úgy tetszik, a „kiágyazó”. A válaszokból az ő tör­ténetírásuk áll össze és nem a munka­darabbá vált embereké.

Hogyan „biztosítható az immár atomizált egyének együttműködése”? A gondolkodó, az értel­mi­ségi Rousseau-tól Kanton át a modern szociálpszichológusig hajlamos elhinni, hogy ez az ő – termé­sze­tesen elméleti – kérdése. Ha kellően okos választ dolgoz ki rá, azzal a problé­mát majdnem meg­ol­dot­ta, s ha mégsem, akkor is letette a garast, valamicskével hozzá­járult a Nagy Eszme­cseré­hez. A tudós közös­ség kollektív bölcsessége majd megtalálja a választ. A világ azon­ban nem így működik. Ma már világos, hogy az emberi élet kereteit a modernitás társadal­má­ról szóló szak­munkák jószerével olva­sat­lan százezer olda­lainál egyetlen technikai fejlesztés vagy válsághelyzet mélyebben és hatéko­nyab­ban formálja át.

Jól tudjuk, hogyan valósul meg a gyakorlatban az „atomizált egyének együttműködése”: az érdekek nyomása alatt. Hol ilyen, hol olyan molekulákba szervezik őket – ha egyáltalán szükség van még rájuk. Az élet termelésen és fogyasztáson kívüli vonatkozásai csak annyi­ban érde­kesek, amennyiben biztosítják e molekulák időleges stabilitását. Stabili­táson (ami ugyebár „mindannyiunk érdeke”) nem elsősorban a társadalmak stabilitását, hanem az anyagi javakat, de főleg hatalmat termelő gépezet stabilitását kell érteni. Ki­ala­kul­hatnak a társadal­ma­kat súlyo­san érintő válságok – keresni azokon is remekül lehet, és alkalmasak a hatalom­ belső újra­elosztá­sára.

shutterstock 1687821847

Az utóbbi évszázadban a világtörténelem legszélsőségesebb vagyoni egyenlőtlensége alakult ki (és ez minden válsággal csak tovább mélyül – a mostanival is). Ennek a hátborzongató arány­talan­ságnak se az okaira, se a következményeire nem sok figyelmet fordítunk, ahogy a politika intézményrendszerén kívül működő, de azt döntően befolyásoló hatalmi struktúrák keletkezését és eljárásait sem elemezzük alaposan. Sőt, sehogyan sem. Nem veszünk róluk tudomást. Vajon miért? A projektfinanszírozásban, pályázati rend­szerben, megrendelésre működő, ösztöndíjak és mecenatúra után tapogatózó társa­dalomtudomány – érthetően – a megrendelők elvárásai szerint igyekszik dolgozni.

A „döntéshozók” és a „tömegek” mér­hetetlen eltá­volodása mindenesetre kölcsönös értetlenséghez és bizalomvesztéshez vezetett.

per­verz arány­ta­lan­ság

A bizalmatlan tömegek feltételezéseivel szemben a tőke (főként a pénztőke) tulajdonosai és irá­nyí­tói sem képesek mindent a legapróbb részletekig megtervezni és kézben tartani. Ám az sem igaz, hogy a kapitalizmus rendszerének áttekinthetetlenné válása miatt csak a partvonalról figyelnék az eseményeket. A struk­túra és a játékszabályok nagyon régóta az ő érde­keik szerint formálódnak és finomodnak, méghozzá úgy, hogy a gaz­da­ság egyes, sze­mély­telenül műkö­dő alapmecha­nizmusainak (a kama­tozó hitel­pénz­nek vagy a spekuláció szándékosan fel­fut­tatott, irdatlan pénzeket magába szívó piramis­játékának) hosszú távon mindig ők legye­­nek a haszon­élvezői. Nem csak vagyoni arány­ta­lan­ságról van tehát szó, de a lehe­tőségek, a hatalom és a befolyás egészen per­verz arány­ta­lan­ságáról is. A technika a haté­konyság kritériuma sze­rint, vakon tör előre, minden lehetségest meg­valósítva, a haté­kony­ság szem­pontjait azonban a tőke sza­bály­rend­sze­rének megalkotói és a gazda­sági hatalom felhal­mo­zói határozzák meg. És a helyzet pikan­tériája, hogy a globalizáció előre­halad­tával már az ő keret­feltéte­leik között kiépült totális rendszer fenntarthatat­lan­ságá­ból következő problémák globális megoldására is ugyanők tehetnek javas­latot, a „környe­zet­­véde­lem” éllovasaiként kárhoztatva az erkölcs­tele­n és mohó tömegeket, ostorozva őket kényelem­sze­retetük és rugal­mat­lanságuk miatt. Mega­bankárok és óriás­vállalatok, a világkormány szerepét magára vállaló davosi Világ­gazda­sági Fórum poten­tátjai[2] sorra isme­rik fel globálkapitalista önmagukban a felelős humanistát és forradal­márt: az élet­rend gyökeres átala­kítását, ami a modernizációnak is velejárója volt, immár erkölcsi kötelességnek tekin­tik. Súlyos üze­netüket kiszámított arcátlansággal adják a jövő gene­rációkat megteste­sítő kislány szájába.

A modernitás története a konstruktőrök útkeresésének története, még ha a kiágyazás és atomizálás („felszabadítás”) viszonyai közt kedvelt témájuk is a szabadság (a piac, a vállal­kozás, a szólás, a vallás és így tovább… szabadsága). De hiába szorul a marxizmusban még jóval fon­tosabbnak tartott hatalom kér­dése annyi­ra háttérbe manapság, hogy még felvetni sem ildomos, a szabályozás problémáitól a szisztémát összeszerelő majd karbantartó társada­lomépítész sosem tekinthet el.

„A közös világinterpretáció tekintélyeitől és normáitól megszabadult”, a „bármiféle abszolút tekin­­­­tély tagadásán alapuló” piac és jogállam kulcs­fogalmai, a szabadpiac, az érték­semlegességen alapuló jogegyenlőség elve, vagy a pénz, mint absztrakt csereérték uralma, a különbségek iránti végtelen tole­ran­ciaként lefestett közömbösség vajon nem egy nagyon is valóságos hatalom valóságos kényszereinek és érde­keinek mindenben megfelelő (tehát szerfelett partikuláris) világfelfogás? Mely nem is tehet mást államvallássá, mint tulajdon redukcionizmusát?

A formális rend a tartalmi kérdéseket magánüggyé nyilvánítja, mellyel szemben a kötelező közöm­bösségnél többet nem tanúsíthat. Mégpedig azért, mert a tartalmi kérdések máshol dől­nek el, pontosabban már eldől­tek a technikai civilizáció előzetes értékválasztásaival, illet­ve az ezek alapjául és igazodópontjául szolgáló érdekek szerint. És ahogy az ipari forra­da­lom lehetővé, sőt szükségessé tette az „egyének” ki­ágya­zását korábbi élet­viszonyaikból és közösségeikből (pontosabban az „egyén” értéksemleges fogalmának és tény­leges való­ságának meg­alkotását), úgy a technikai civilizáció ideáltípusában sincs olyan vonat­kozása az életnek, melyet ne tech­nikai kérdésként kezelnénk, s mivel szak­kérdésekben csak a szakértők lehetnek illetékesek, nekünk, hozzá nem értőknek, valójában semmilyen megtárgyal­ni­valónk nem marad.

shutterstock 1733703920

Búcsú a nemzetállamoktól

A tőkének kezdetben még szüksége volt a nemzetállamra: az ipari társa­dalom infrastruktú­rá­jának kiépí­tése csak nemzeti összefogással, közpénzből valósulhatott meg, mert a szükséges össz­pon­tosított erő­forrásokkal többnyire csak álla­mok rendelkeztek. Ma már a pénzügyi és ipari óriásvállalatok messze az államok fölé nőttek, és bár örömmel fogadják az „együtt­működő” kormányok udvar­lását (főként, ha köz­pénzből készítik elő nekik a terepet), összes­ségük­ben mégis több erő­forrás és hatalom fölött rendelkez­nek, mint a köze­pes vagy kisebb méretű nemzet­államok. Orosz­ország, Kína vagy az Egyesült Álla­mok pedig többek nemzet­államoknál: eltérő straté­giá­kat kép­viselő, s egy­mással érdek­konflik­tusban álló felfegyverzett birodalmak.

jelentéktelenné szür­­külnek

A nemzetállamok erőforrásaik mozgósításával megtették a kötelességüket a technikai világrend kiépítésében, s most, az or­szág­határokat nem ismerő tőkemozgások és a globális munkamegosztás korá­ban éppúgy jelentéktelenné szür­­külnek, mint a helyi hatalmak a központi kormányzatok megerősödé­se idején. A politikai globalizáció ideológiája hason­ló: ahogy nincs szükség a nemzet egységét megbontó helyi csetepatékra, nyakas­­ko­dásra, önállós­kodásra, kiskirályokra, nincs szükség a világrend egységét megbontó nemzet­államokra sem.

„Egy halom laza por”

Mikor a „lét nagy láncolatának” metafizikai kerete széthullott, nem pusztán egy partikuláris világkép vesztette el hatóerejét, nem csak egy sajátos világértelmezésre épített lét­mód és hatalom adta át a helyét egy másik létmódnak és világértelmezésnek, egy másfajta hatalom­nak (amint az a történelemben sokszor megesett már). A szoros egymásrautaltság rendjében élő közösségeket felbomlasztotta és kiszorította az atomizált egyéneket a munka­­meg­osztás újfajta rendszereibe tagozó társadalom. Ferdinand Tönnies szocio­lógiai ideáltípusaival: a Gesellschaft lépett a Gemeinschaft helyére. A tudatformáló konstruk­tő­rök­nek a modern nemzeti identitás kialakítása óta állandó munkafeladata az érzelmi kohé­zió fenntartása érde­kében az el­ide­genült társadalmi létet romantikus képek megidézé­sével, rosszabb esetben ellen­ség­képzéssel közös­ségi létnek beállítani. Tallár Ferenc így idézi Durk­heimet: „szoli­da­ritás, a társadalom tagjait összefűző kölcsönös bizalom és egy közös világ tudata nélkül a társadalom ‘egy halom laza porhoz lenne’ hason­latos.”

Ezért épült ki és üzemel a tudatipar hatalmas apparátusa.

Mivel a nemzetállami politika lépcsőfoknak bizonyult, amin túllépett a modern civilizáció, a globa­lizátorok kifejezett lenézéssel tekintenek rá. A nemzetállam a köztes lét tar­to­mánya, különösen a fél­periférián – mert hiszen gazdasági értelemben továbbra sincs szó egyen­lőségről. A centrumnak (centru­moknak) való kiszolgáltatottság és a kiszolgáló sze­rep miatt a kis nemzetállamok politikusának hízelegnie kell a befektetőknek, de hízeleg­nie kell a válasz­tó­­polgároknak is. Vagy azt kell hazudnia, hogy érdekeik egybeesnek, vagy mind­kettővel el kell hitetnie, hogy őt szolgálja – akár a másik ellenében is. A tőke­tulaj­donosoknak meg kell mutatnia, hogy a tőke érdekeit védelmezi a társadalommal szem­ben, a társada­lom­nak pedig, hogy megvédi az érde­keit a tőkétől – miközben mind­kettőtől hatalma kiszélesítését reméli.

shutterstock 1733703896

Felülről, a globalizáció felől nézve a nemzetállam eszköz is, akadály is. Eszköz: a közösség nélküli társadalmat közigazgatási értelemben összetartó-stabili­záló, a haszonszerzés infrastruktúráját és az adószedést biztosító alegység. Akadály: helyenként gazda­ságtól idegen (tár­sadalmi, környezetvédelmi) szempontokat érvényesítő, juttatásokkal időben, a verseny­társakat meg­előz­ve felpuhítandó hivatali apparátus.

A félperiféria nemzetállama alulról, a tömeg felől tekintve védelmező is, zsarnok is. Védelmező: fenntart a tőke logikájába nem illeszkedő társadalmi intézményeket, fellép a közjó érdekében – ritkán komo­lyan, többnyire a látszat kedvéért, ám ez azt is jelenti, hogy magát a szempontot mégsem vonja ki teljesen a forga­lom­ból, nem helyettesíti mindenhol a versenyképességet fetisizáló szociáldarwinizmussal –, véd a széthullástól, s a nemzetet az el­sza­badult világ­folya­matok, válságok élét tompítani képes kockázatközösséggé szervezi. Zsarnok: nemigen enged teret a valódi szubszidia­ri­tásnak. Mint adószedőnek, garan­tál­nia kell az állam­adósság hoza­mát. A gazdasági növeke­dés érdekében kedvező feltéte­lekkel, testre szabott adó­­zással, rájuk iga­zított sza­bá­lyokkal csábítgatja az óriáscégeket, miközben a kevésbé tőke­erős honi vállalkozások hasonló kedvez­mé­nyekben érte­lem­sze­rűen nem részesülnek – kivéve a közpénzen feltáplált, zárt klientúrát. Ám a demokratikus beren­dez­ke­désben – legyen bármily süket a hatalom, s harsogjon propagandája bármily gátlás­ta­lanul –, a legitim politikai hatalom birto­ko­sai le­válthatóak, míg a de facto, arctalan mecha­nizmusokon, struk­turális kényszereken ke­resz­­tül gyako­rolt, legiti­má­ciót nem igény­lő hatalom nem: nem választja senki és nem váltható le, ellenőrzésére nem léteznek tár­sa­dalmi intézmé­nyek.

elveszett egység

Jogállam, demokrácia, nemzet: e fogalmak mögött ma kiépítendő (mások szerint lebontandó) vagy fenntartandó (mások szerint felszámolandó) mechanizmusokat látunk, módsze­reket az elveszett egység helyreállítására – valójában az egység illúziójának megteremtésére. A technikai civilizáció azonban – a maga másféle eszközeivel – vajon nem lépett-e túl ezeken is? Nem növekszik-e az idő méhében valami egészen más?

A kapitalizmus rendszerváltása

Szem elől vesztettünk egy dimenziót. Elsorvadt formában tán ott él még a technikai civilizá­ció fenntarthatatlanságának gyanújában, jóllehet a technokrata logikának ez is technikai kér­dés csupán, melyre a „haladás” nyilván meghozza majd a választ.

Hová, mibe illeszkedik (és mennyiben illeszkedik) az ember tevékenysége? És mi értelme? Mit jelent (s kell-e egyáltalán?) közösségben lenni másokkal? Mi az ember dolga a világon? Mi a dolgunk? Mi a dolgom?

A konstruktőrök szemszöge más: szüksége van-e a világnak ennyi emberre? Hogyan állítsák meg vagy ellensúlyozzák az embereknek a modernizáció perifériáján tapasztalható féktelen szapo­rodását?

Az egyik szellemi kérdések csokra, a másik technikai kérdéseké. A szellem az egyete­mes felé vezet, az Egész felé, ami valamennyi embert, sőt minden létformát (a tech­ni­kait is!) magába ölel, kapcsola­ta­ik­kal egyetemben – már ahogy és amennyit ebből fel­foghat a Rész. A technikai gondolkodás ellenkező irány­­­ban haladó mód­sze­rével, mely a Részek közös nevezőjét keresi, az egyetemes helyett csak a sok­milliárd halmaz metszetéig, az általánosig juthatunk. Csak az általános számszerűsíthető. Az ember mindeköz­ben, habár állító­lagos szabadsága helyenként odáig terjed, hogy már a nemét is meg­választ­­hatja, sőt tetszőleges nemi iden­titá­sokat konstruálhat magának, mégis puszta kör­vonallá válik, vécé­ajtókra matri­cá­zott piktogra­mo­kat idéző kilúgozott formává: üres általánossággá.

shutterstock 1669245115

A modernizáció több, egymással összefüggő dolgot számolt fel: a közösséget, az érte viselt felelősséget és a szubszidiaritást. Ami nem jelenti, hogy ne kereshetnénk az emberhez méltóbb élet kereteit, ne lehetne például kisközösségeket alakítani, helyi gazdaságot kiépíteni. Lehet: az urbanizáló világtrendek elle­nében, kivételként – amíg mások nem vetnek szemet a területre. Ez a civilizáció az emberi túlélés feltételéül már nem a közös­­ségbe tartozást és a felelős viselkedést, ha­nem a technoszférához illeszkedést szabja, a közös­ségi felelősséget átruházza a piac sze­mély­telen automa­tiz­mu­saira, a láthatatlan kézre, a döntés jogát egyfelől a tőke feletti ren­delkezéshez kapcsolja, másrészt technikai dönté­sekké alakítja, hátat fordítva a szubszidia­ritás elvének, mely szerint a döntéseket azoknak kell hozniuk, akiket a legközelebbről és legsúlyosabban érint, méghozzá a lehető leg­alacsonyabb szinten.

Ha a nemzetállamot azért kárhoztatjuk, mert az embereket a szubszidiaritás elvétől eltávolodva az érzéketlen központi akarat igájába hajtja, miért gondoljuk, hogy a nemzetállami szintnél is följebb emel­kedő glo­bális döntéshozás nem ennek meghatványozását hozza?

tech­nikai diktátu­mokkal

A szubszidiaritás elvét az útból félretoló modernizáció akkor válik a széles nyilvánosság számára is globali­zációvá, mikor el­kezdi han­goz­tatni, hogy a súlyos problémák globális megol­dásokat kívánnak. Ezek kidolgozása, majd megvalósításának irányítása a legmagasabb szintek, például különböző világszervezetek feladata – mérhetetlen távolságra a töme­gektől. A kidolgozásban és megvalósításban válnak láthatóvá a globális döntéshozás és végrehajtás némely struktúrái: a kapitalista modernizáció során felhalmozott, de ott még a rendszer személytelen össze­függésein keresztül érvénye­sülő hata­lom csoportjai kilépnek a globális politika szín­padára és a modern léthelyzet okozta különféle válságokra hivat­koz­va központosított tech­nikai diktátu­mokkal próbálják kormányozni a világot. A Rockefeller Ala­pítvány és a Global Business Net­work nevű taná­csadó szervezet egyik lehetőségként már 2010-ben felvázolta a globalizációhoz csak lassan és részlegesen alkal­mazkodó emberiséget karan­ténba kénysze­rítő, súlyos gaz­dasági vissza­esést hozó, vírus okozta világjárvány forgatókönyvét.[3]

A technokrata ideológiát az elemzés álruhájába öltöztető brosúra koordinátarendszerének két tengelyén a „poli­tikai és gazdasági összehangoltság” mérté­ke (erős/gyenge), illetve az alkal­maz­kodó­képesség foka (magas/alacsony) található. A szélső értékek kombinációi­hoz négy, kissé sematikus jövőképet rendelt:

Magas alkalmazkodóképesség + erős igazodási kényszer (Clever Together): az emberiség a sürgető problémákra jól koordinált, sike­res stratégiákkal válaszol. A nemzet­államok visszaszorulnak, a globális kormányzás sikeres klímavédelmi, energia­gazdál­kodási, egészségügyi stb. megoldásokat vezet be, megoldódnak olyan régi problémák, mint az éhezés, vízhiány és a járványok, a fejlődő világ felzárkózik.

Magas alkalmazkodóképesség + gyenge igazodási kényszer (Smart Scramble): Gazdasági depresszió, a szaporodó problémák láttán az egyének és közösségek rögtönzött helyi megoldásokkal hoza­kodnak elő. Szűkülő munkalehetőségek, kényszerű önellátás. A fejlett országokba beáramló migráció a visszájára fordul, mindenki a hazájában próbál boldogulni. A kommunikációs infrastruktúrát nem tudják karban tartani, fokozatosan tönkremegy.

Alacsony alkalmazkodóképesség + gyenge igazodási kényszer (Hack Attack): Gazdaságilag ingatag, folyamatos válságokkal küzdő világ, gyengekezű kormányok, összeomló szociális rendszerek, terjedő bűnözés, hackerek súlyos kártételei, az internet instabillá válik. Hamisított vakcinák, veszélyes technológiák, terrorizmus, erőforrásháborúk.

Alacsony alkalmazkodóképesség + erős igazodási kényszer (Lock Step): Erősödő kormányzati ellenőrzés, korlátozott innováció, nacio­nalizmus. Világjárvány tör ki, a vírusfertőzésbe hét hónap alatt 8 millióan halnak bele. Le kell állítani a nemzetközi közlekedést, korlátozni az emberek mozgását, ami gazdasági vissza­esést okoz: üresen tátonganak az iroda­házak, üzletek. A fegyel­mezetlen orszá­gokban sok az áldo­zat, de Kína gyors központi intézkedésekkel és kötelező karantén­nel sikeresen szorítja vissza a járványt. A megrettent embe­rek először világszerte üdvözlik kormányaik autori­ter fellépését, ám idővel megelégelik a túlzott szigorúságot.

shutterstock 1681464790

Az efféle futuro­lógiai forgató­könyvek­hez kapcsolódva rendszeresen tanácskozásokat és szimulációs gyakorlatokat is tartanak a média, a szakértők és globális sze­rep­lők bevonásával. Ezek sorába illeszkedett a 2019 októ­be­rében a Világ­gazda­sági Fórum és a Bill and Melinda Gates Alapítvány támoga­tásával New Yorkban rendezett Event 201, ahol egy új koronavírus megjelenését követő, 65 millió halá­los áldozatot követelő fiktív világ­járványt modelleztek: a szereplőknek többek közt előre felvett híradó­bejátszásokra kellett reagálniuk.[4] Miután néhány hónap múltán a híradók napi tudósításai túlságosan hasonlítani kezdtek a gyakorlat céljára felvett fikcióhoz, a szervező és a gyakorlat videofelvételeit az oldalára feltöltő Johns Hopkins Center for Health Security közleményben kényszerült mindenkit megnyugtatni: a rendezvény nem a tényleges világjárvány hatásait jelezte előre.[5]

A „globális elit” úgy igyekszik megtervezni és megszervezni az át­menetet a fenntarthatatlanból valamely más rendszerbe, hogy közben hatalma fenntart­hatóságát is bizto­sítsa. Hogyan? Például a technokrácia maga tervezte ipari-társadalmi forradalmával, „a kapitalizmus rendszerváltásával”, melyet Klaus Schwab­nak, a Világgazdasági Fórum alapító­jának és ügyve­zető elnö­kének korábbi, The Fourth Industrial Revolution[6], illetve Shaping the Fourth Industrial Revolution[7] című köny­véből, illetve a Thierry Malleret-vel közösen írt COVID-19: The Great Reset című mun­ká­jából ismerhetünk meg[8]. Schwab maga hasonlítja a koronavírus-világjárványt – következményei súlyát, jövendő társadalom-átalakító hatásait tekintve – a II. világháború sokkjához. Nemcsak az eddigi globális folyamatok gyorsul­nak fel, írja, hanem megváltozik a társadalom egész berendezkedése. A globális nagytőke ideológusaként együttgondolkodásra hívja az olvasót. Találjuk ki, milyen legyen az új világ!

Schwab, aki évtizedek óta a szervezete (végső soron tehát a nagy világcégek és kereskedelmi bankok) által finanszírozott futurológiai és szociálpszichológiai elemzéseket olvassa, nem hiszi, hogy a világ holnaptól áttér a rész­vételi demokráciára. A mindenkihez szóló felhívás csak csomagolás. A tervezet a világ bajaira technikai megol­dást ad. Ez a technikai megoldás pedig – akárhogy igyekszik a szerző kollektív alkotásnak beállítani – megint csak szakértők által tervezett, felülről szervezett és bevezetett berendezkedést eredményez, annál is inkább, mert ahogy a Lock Step forgató­könyv leírta, a leállított gazdaságban a termelés–ellátás–elosztás eddigi rend­szerei is vál­ság­ba kerülnek, s ezeket csak egyfajta hadi­gaz­dálkodást folytató, közpon­tosított struktúrákkal lehet felváltani.

A gondolat, hogy a hierarchiát, az utasításos rendszert a nagyobb szabadságot adó hálózatokkal kell felváltani, egyáltalán nem új, már John Naisbitt 1982-ben írott Megatrendek című könyvének is ez az egyik vezérfonala.[9] A közösséget felváltó társadalmat felváltja az emberi kapcsolatokat magába csa­tor­názó és szabá­lyozó, információkat terelő–továbbító–feldolgozó és mes­terséges intelli­gen­ciával (tehát transzparenssé immár elvben sem tehető eljárás szerint) kiérté­kelő hálózat. A hálózati lét a szabadság mámora mellett új­fajta kényszerekkel és keretfeltételekkel is jár – nemcsak kinyílást, de bezárulást is hoz.

csomópont

Az úgy­nevezett negyedik ipari forrada­lom­mal pár­huzamosan érvényre jut az új antropológia. Az ember: az információs hálózatok véges számú paraméterrel leírható csomópontja, aki leg­feljebb a paraméterek számában tér el az ugyanoda kapcsolódó okos­esz­közöktől. Ebben a gondolatrendszerben viszont jogos a kérdés, hogy ki a kezdeményező fél: mi használjuk-e a hálózatot, s ha netán kiépül, „a tárgyak internetjét”, vagy a hálózat használ minket.

A szubszidiaritástól való határozott távolodás és gyorsuló technikafüggőség korszaká­ban az ember­foga­lom kiüresí­tése is eljut lehetséges végpontjára: megjelennek, divat­ként terjednek az embert a techno­evolúció átmeneti, hamarosan kikü­szö­böl­hető hordozójának tekintő transz­­hu­mán, sőt poszt­humán[10] (azaz radiká­li­san dehumanizáló) ideológiák, melyek a közösség, a szolidaritás, a jogállam, a nemzet, a demo­krá­cia fogalmait nevetsége­sen avítt, antropocentrikus eszme­konstrukciókként hajítják félre. A „halál civilizá­ció­ja” szókap­cso­lat némelyik önmagát szerfelett korszerűnek beállító irányzatban kifeje­zetten pozitív, eszka­to­lo­gikus értelmet nyer. Az ember szennyező lény – és maga is szennyeződés a világ testén. Eltűnése és trágyává alakulása nem tragédia, nem önfeláldozás: kívánatos és szükségszerű.

Epilógus

Tallár Ferenc nehéz feladatra vállalkozott Jogállam, demokrácia, nemzet – Kísérletek a társadalom egységének megteremtésére című esszéjében, de nem adta fel a reményt, hogy ha segítségül hívja az európai szellem nagyjait és ma is relevánsnak ítélt kedvenceit, Rousseau-tól Kanton, Herderen és Marxon át Rosa Luxemburgig és Hannah Arendtig, akkor a „nincs más út, csak hegynek fel” ösvényén eljut a jelen, netán a közeljövő megpillantásáig. Hiszi, hogy a történelmi folyamatok megismerhetőek és megbeszélhetőek, de látja, hogy az egyes elbeszélések köré gyűlt szekértáborok mindegyike bajban van.

Mi is ez a baj? Hogy elbe­szélésük motívumai mind kevésbé illeszkednek a valóságra, következés­képp egyre szaporodnak a jelenségek, melyekről nem illik tudo­mást venniük. Marad a kardcsörtetés.

shutterstock 1697157934

Persze mindannyian valami ismertre próbáljuk visszavezetni a nyugtalanítóan ismeretlent. „Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén”, írta József Attila, de ne felejtsük el, mire utal itt az így: merengve és reménytelenül. S ezután a vacogás, a semmi, az űr, a társ­ta­lanság képei következnek. Egy későbbi töredékében már kétségbeesve kapaszkodik a régről ismerős dol­gokba.

Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkűletek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék –
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát –
törökök, búrok, gyüljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!

  1. https://ligetmuhely.com/liget/jogallam-demokracia-nemzet/
  2. A World Economic Forum éves tagsági díja a komolyabb kapcsolatnak számító partnerségi fokozatokon több százezer svájci frank (a felsőkategóriás Strategic Partner fokozat 600 000 svájci frank). https://www.weforum.org/agenda/2017/01/who-pays-for-davos/ A több száz tag közt gyakorlatilag minden jelentős globális vállalatot és befektetési bankot megtalálunk: https://www.weforum.org/partners#search
  3. Scenarios for the Future of Technology and International Development, The Rockefeller Foundation and Global Business Network, 2010 – az alapítvány oldalán már nincs fenn, de az interneten több forrásból elérhető.
  4. https://www.centerforhealthsecurity.org/event201/
  5. https://www.centerforhealthsecurity.org/news/center-news/2020-01-24-Statement-of-Clarification-Event201.html
  6. https://www.weforum.org/about/the-fourth-industrial-revolution-by-klaus-schwab/
  7. https://www.weforum.org/focus/shaping-the-fourth-industrial-revolution
  8. https://www.weforum.org/agenda/2020/07/covid-19-the-great-reset/
  9. John Naisbitt: Megatrendek, Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, é.n.
  10. Az „embert” a középpontba helyező humanizmus korlátait és elégtelenségét felismerő poszthumanizmus jelenségéről, egymáshoz lazán kapcsolódó számtalan, eltérő színvonalú és mélységű irányzatáról lásd pl. Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai, prae.hu, 2019
kép | shutterstock.com

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK 70. SZÜLETÉSNAPJÁN SZERZŐNKET, TALLÁR FERENCET!