NEM LEHET, DE MUSZÁJ
2007 május
Fogalmam sincs, hogy ennyi idő és talán már rutinná is csiszolódott gyakorlat után egyáltalán próbálkozhatnék-e másféleképp úrrá lenni a szédületemen. Mindenekelőtt a kísérteties ismétlődés feszélyez – de nem tagadhatom: mulattat is –; nagyon elevenen érzékelem, milyen drukkal készültem beköszöntőt írni az induló Ligetbe, aztán hogy izgultam és lobogtam, mikor már nem papírra karistoltam, hanem számítógépbe billentyűztem a tizedik évfordulóra megjelenő Visszaszámlálás kötet Szorongás és bölcsesség című – megint csak beköszöntőféléjét. S hogy akkor is a szembefordulást „választottam” – vagy abba menekültem, alkalmasabb híján abba kapaszkodtam? – vagyis leírtam: semmivel sem szorongok kevésbé, mint egy évtizeddel előbb, hogy a mámoros tettvágy, a komolykodónak csúfolt, de halálosan komoly felelősség, talán kötelesség is, a romantikus nekihevülés és az önironikus kétely egyvelege mennyire ismerős. Az hát, mert ez a régi, a majdnem ugyanaz.
az adott kurzus
Most, fogalomtisztázó, újraértelmező sorozatunkat indítva még jóval korábbi szorongásos-lelkes önképek is incselkednek velem. Mondjuk a hetvenes évek közepéről, amikor Karinthy-könyvemet írtam – elvileg nagyobb gyerekeknek –, s a húszas évek konszolidálódó légköréhez érkezve meg akartam idézni a megállapodottsággal mindig együtt járó elmagányosodásokat meg az adott kurzus igényeihez illeszkedés különböző változatait, és az átvételről szinte megfeledkezve – vagy inkább az azonosulásba belefeledkezve másoltam egy ‘28-as Karinthy-cikkből. „Az irányok és szempontok és érdekek és hitek és hitetlenségek ezerfelé estek a szellemi életben – kopogtam azon az öreg, mechanikus gépen, és közben rémisztően hasonlított a stabilizáló Bethlen-korszak a tagadhatatlanul stabilizált, örök időkre berendezkedett Kádár-rezsimhez. S még inkább hasonlított Karinthy kétségbeesettsége, kritikája, lázadás-kísérlete az enyémhez. A már akkor is bőséggel megtapasztalt és elszenvedett árulások, egykori társak elócskulásai, a gyors züllések mintha feljogosítottak volna, hogy Karinthy diagnózisát magaménak érezzem. – Egy új Bábelt élünk – a fogalmak pokoli zűrzavarát – írta ő –: mert már azon is csodálkozom, ha az ‘asztal’ szó alatt ugyanazt a fogalmat érti két ember. Isten, becsület, művészet, haza, ember, nő, világ – hol talál két lelket, akik együtt, egyformán érzik és nézik ezeknek a szavaknak jelentőségét?”
Elragadott a felvillantott személyes ellenállás módja is: „Egyedül áll minden valamirevaló író e káosz közepén, önmagának kell az egész világot újrateremtenie, a semmiből elölről, mint amaz enciklopédistáknak (Rousseau, Diderot, Voltaire, D’Alembert), akik két évszázad szellemi építményének gerendavárát emelték. Ezt nem lehet kollektív módon csinálni: itt mindenkinek egyedül kell elvégezni a maga dolgát…”
Fájhatott a sok szakadás-torzulás – Karinthynak és nekem –, elemi szükségünk volt hát a dacos büszkeségre. Most úgy látom, csakis ez magyarázhatja, hogy nem neszeltünk fel a logikai ficamra. Ugyanis ilyen építményt, újrateremtést igenis kollektív módon, vagy szerényebben fogalmazva: legalább néhány ember együtt csinálhat csak. A kollektivitás mára alig ismert, s egyáltalán nem értett változata szerint, hogy mindenki végzi a maga dolgát, éli a maga sajátos-egyedi-egyszeri életét, talán nem is csatlakozik semmiféle intézményesített csoporthoz, párthoz, szektához, céhhez, meglehet, nincs semmiféle tagkönyve és kitűzője, de érdeklődése a többi individuum iránt annál inkább, és jól tudja: gondolkodni, véleményt alkotni a világ bármely jelenségéről csak kölcsönhatásban sikerülhet. Mozdulatlan szellem vélhetően nem létezik.
mérgező-butító zagyvalék
Ha Karinthy a fogalmak pokoli zűrzavarát érzékelte, s amaz enciklopédisták példáját vágyta követni, mi csak biccenthetünk felé: a zűrzavar, s ami még veszélyesebb, a fogalmak hazug használata azóta elvadultabb – jóval többen és sokkal több médium használatával zúdítják a mérgező-butító zagyvalékot –; ilyenkor tehát minden valamirevaló író – a hagyományos értelemben vett írástudó – elsőrendű feladata, azt is mondhatnám, elemi érdeke az újraértelmezés és tisztázás.
Évtizednél is régebben készülődöm erre a sorozatra, s persze nemcsak örülök, de büszke is vagyok, hogy társaimmal most megpróbálunk olyan gondoskodással hajolni választott fogalmainkhoz, mint egy munkás vagy paraszt a maga szerszámaihoz. Az újraértelmezés vágyán és a sürgető feladat-érzésen túl azonban törekvésünk, közelítésünk voltaképp mindenben különbözik az egykori enciklopédisták óriás tettétől. Az úgynevezett információs társadalom időszakában ha valamire nincs szükségük az embereknek, hát még egy lexikonfélére. Amúgy is mindennapi, feloldhatatlan kínunk, hogy csak konformizált eszközök igénybevételével tudunk megszólítani, például nyomtatott folyóirattal, amit a szállítás és terjesztés aktusai is megfosztanának a minőségtől és az elevenségtől.
A 18. századi enciklopédisták, mindenekelőtt Diderot nekem talán legrokonszenvesebb igyekezete, hogy a tudományok és művészetek mellett szavakkal és ábrákkal is bemutassák a mesterségeket és a munkafolyamatokhoz használt eszközöket – a szócikkek írói olykor nagy költséggel külföldről szereztek be gépeket, és megtanulták kezelésüket –, nos, a valaha bátor koncepció ma idejétmúlt lett; ugyanígy egy-egy szó etimológiájának objektív közlése sem lehet felforgató hatású; nekünk talán nem kell itt semmit áttekintenünk és összefoglalnunk – kanonizálni pedig biztosan nem akarunk.
Akkor hát legnagyobbat akaró, vakmerő terveink is parányok lehetnek csak a negyed évezreddel előbbiekhez képest? Vegyük tudomásul, hogy a civil kurázsit előlegező, s aztán még sokáig hősiesen, a mindig is érzett, felfogott hatástalanság ellenében őrzött és meg-megmutatott értelmiségi magatartás kézen-közön elveszett, nyomtalanul eltűnt?
ne adjuk könnyen és közönségesen
Igaz, réges-rég senki nem írhat, nem ejthet ki a száján olyan fennkölt programot, mint amaz enciklopédisták, például hogy értelmező szótáruk egyetemes összefoglalása az emberi szellem erőfeszítéseinek, minden téren és minden korban. Józan ésszel nem hihetjük, hogy bármit mondjunk-írjunk, az megváltoztatja a közgondolkodást. Végül önérdekünkre-hírnevünkre kacsintva azzal sem biztathatjuk magunkat, hogy legalább nem halunk meg anélkül, hogy használnánk az emberiségnek. De gyanítom, hogy a különféle megfosztottság vákuum-rémületében és az új, korszerű terhekkel megpakoltan, vagyis a mi saját és sajátos körülményeink közepette egészen új, nekünk való lehetőségekre is találhatunk. Amelyek azért újak, mert mi most – az ismerősség szédületével együtt –, gondolkodásunk során, vágyaink súgására hallgatva nyomukba eredünk. A Liget érzelmes és kritikus konstruktivizmusa talán elegendő inspirációt ad – első lépésként – ahhoz, hogy ne adjuk könnyen és közönségesen, például ne fogadjuk el a nyilvánvalóan hatástalanító, manipulatív szlogeneket, hogy ne tévesszük össze létezésünk igazi kínját a közgondolkodásba bevezetett és kőkeményen érvényesített babonákkal, amelyek befogásunkra és lefokozásunkra szolgálnak.
Magam is érzem, hogy amit most, az elmúlt néhány percben mondtam, csupa vitatható fogalomból, többféleképpen értelmezhető igéből, főnévből, melléknévből barkácsoltam, s ha újrajátszanám ezt a szöveget úgy, hogy közben meg-megállítom, kimerevítem, s ha van ennek értelme, valahogy fel is nagyítom az egyes szavakat – olyasfélét, mint ismétlődés, szembefordulás, tettvágy, árulás, csatlakozás, kollektivitás, vakmerő és parány, hát még az imént összekapcsolt három jelzőt, hogy érzelmes, kritikus és konstruktív –, ha tehát tudományoskodva analizálnék és magyaráznék, végső soron akkor is belebotlanék a mindannyiunk előtt álló kérdésekbe, hogy miért, mire föl remélem: akadnak emberek, akik szavaimat pontosan úgy értik, ahogy én, vagyis a nyelv képes betölteni összekötő funkcióját; s hogy miért remélem: csakugyan lehetséges a bonyolult és végtelen háttértartománnyal együtt érthetően, tisztán, hitelesen beszélni.
Azért, felelek mindjárt, mert mindezt én mondtam – egy „én” mondta.
A beszéd, az összes többi megnyilatkozással együtt, sokkal inkább személyiség-függő, mint évszázadokkal korábban. Azt hiszem, ma még annyira sem közelíthetünk bármilyen ontológiai kérdéshez – a műalkotásokhoz sem! – etikai szempont nélkül, mint kutató szellemű őseink.
új csomagolópapír
Nyilvánvaló, hogy éppen a fogalmak devalválódása tette még kényszeresebbé-görcsösebbé az ideologizálást meg a minél sietősebb-látványosabb, tehát minél differenciálatlanabb indulatokat keltő szavak használatát, s a sok-sok „használat”, tapasztaljuk, azonnal visszacsatolódik, generálja és gyorsítja a devalválódást. Lehet-e, legalább elvileg, megakasztani ezt a rémületes tempójú torzulást, letérni valahogy az elhülyítő-érzéketlenítő kényszerpályáról? Számomra olyan súlyos kérdés ez, illetve olyan véghelyzetben feltett kérdés, amikor nincs is helye, esélye már a méricskélésnek. Lehet, hogy nem lehet, de muszáj próbálni. A szellemi életösztön szerint. Patetikus elszántsággal vagy ügyefogyottan, mintha zuhantunkban magzatpózba kuporodnánk és a semmibe kapaszkodnánk – ez majdnem mindegy, a legvalószínűbb, hogy hol így, hol úgy látjuk és ítéljük meg igyekezetünket. Ami döntő: az ellenállással próbálkozó személyisége. Egész élete és viszonyrendszere, amiben nincs is perifériára, az ön-látókörön kívülre tolható mozzanat. A szellemi veszélyeztetettség mai körülményei közepette, amikor politikusok, médiasztárok és kereskedő próféták folyvást új csomagolópapírba tekerik, és eredeti áruként forgalmazzák a százszor lejáratott-kibicsaklott ideákat, a tutinak reklámozott, valójában lukas szellemi óvszereket; amikor nemcsak általános, hanem a közgondolkodás által jóváhagyott, sőt, a szabadság fogalmával is megtűzdelt gyakorlat: nagyhangon vizet prédikálni és suttyomban bort inni; amikor az ember legemberibb képességét, mondhatni az emberség vésztartalékát, a humorérzéket gyalázzák és herdálják a jóléti társadalmakban kifejlesztett és valószínűleg a drogkereskedelemnél is jövedelmezőbb viccelődő élet- és beszédmód terjesztésével – ebben a globalizált karneválnak mutatott közegben mégis a tehetetlenségtől és hatástalanságtól is folyamatosan gyötört személyiség, az ellenálló individuum képes hitelesíteni egy-egy fogalmat, esetenként egész szöveget.
Ezért ha sorozatunk kulcsszavai közt válogathatok, s a kulcsszó itt a fogalom-értelmezések módszerét segítő eszköz, legelőbb az egyén vagy az individuum vagy a személyiség tűnik alkalmasnak – persze olyan egyéniség, akit nem fertőzött meg az individuumot leginkább veszélyeztető, és mindig alattomosan, mert hasonlóvá álcázottan pusztító egoizmus. Kétségtelen, az ábrázoló, érzékletes irodalomnak – a képekkel és a szöveg zenéjével is operáló műalkotásoknak – könnyebb hitelesen szólni, mint a filozófiának, de a „könnyebbség” mintha megint csak veszélyeket is tartogatna. Mindenesetre szeretném, ha itt nemigen különböztetnénk meg, és semmiképpen sem különítenénk el a megjelenítő és az elvont fogalmakból építkező szövegeket – egyikünk sem fog lexikon-címszót írni és előadni, viszont úgy hiszem, lesz, aki novellába hajló esszében, vagy akár versben közelít egy-egy fogalomhoz – az irodalmi és ökológiai műhely tágasságának megfelelően.
Tájékozottságunk – mint manapság mindenkié – roppant viszonylagos és esetleges, és gyanítom, hogy a lehető leggondosabban végigvezetett eszmefuttatásokban is akad majd buktató, nagy-nagy hiátus vagy gubanc – a fogalmak referensei és korreferensei ezért is várnak sokat a beszélgetésektől, a vitató vagy kiegészítő, új szempontokat is felvető hozzászólásoktól. Bevezetőmben már csak egy korjellemző – ráadásul gyakran jószándékkal és nemes indulattal elkövetett – fogalom-differenciáló hibára utalok. Azt hiszem, végül is hiba, de lehet, hogy csak a nem új keletű zavarunk tünete, mikor jelzőt biggyesztünk az alapszóhoz, akárha mentőkötelet dobnánk. Mintha azzal kihúzhatnánk fogalmunkat a romok alól, és mindjárt vissza is foglalnánk meg restaurálnánk. Ma úgy látom, például a hatvanas években sűrűn emlegetett emberarcú szocializmus éppúgy csetlő-botló, valamiképp eltévesztett, legalábbis elégtelen jelölés, mint a nyolcvanas évek végétől használt, főként az illendő távolságra emlékeztető létezett szocializmus. Szorongató és nagyon tanulságos, ahogy a harmincas években Thomas Mann harcol a mítosz fogalmáért. A hitleri kisajátítás, rémületesbe fordítás idején, amikor még a frankfurti iskola filozófusai is inkább mítosz-ellenességre hajlottak – ha ezt és így lehet „mítosz” címszóval űzni, vesszen az egész vérhabos, gőzös katyvasz –, Mann a József-tetralógiába kapaszkodik, és azt nyilatkozza: ne, ne vesszen!, nem hagyja veszni, mert ő humanizálja a mítoszt. A gesztus elbűvölően szép, a gondolat azonban többszörösen is döccen – persze a tetralógia helyre tolja azt. A mű, mint minden jelentékeny műalkotás, pontosabb is a gesztusértékű nyilatkozatoknál. Lehet, hogy kulcsszó-válogatásom során másodjára két, nekem mindig összetartozó fogalmat emelnék ki: élet és mű, s éppen azt, ahogy a kettő feltételezi és hitelesíti egymást.