NEM FORGOLÓDNI
1995 július
A nappalt nem szerettem. Lehámlott
róla az éjjel. Sok minden foszlott. Pedig
a nedves ruhák között alig volt szakadt. Mindig
száradt egy, két ág között, és rossz volt
a szaga, mert nem kötődött hozzá semmi
emlék. Egyforma cippzár-hang este-
reggel, aki megszólalt, válasz nélkül
maradt. Sokfélét csináltunk, de, mint
lázas betegekre, ránk telepedett az idő.
Egymásra könnyű volt találni, egymást
elkerülni könnyebb. Égve maradt
a zseblámpám a hálózsák alatt, minden
holmimat külön mutatta: egyszerre
fénylett evés, alvás, öltözés, és egyszerre
kevés fény fért a szemekbe. Nem jutott,
csak akárkinek. Éjjel leköltözött a nap,
s a tábortűz körül újabb akárkik:
éneklés, bolygó fejek, lehetett keresni, mégis
sokszor döntöttem úgy, hogy inkább
walkmanen hallgatom Chopint. És persze az is
nyirkos-pulóveres zene lett. Közben a
takaróba burkolózott párok (alvó parázs
mellett) egymásból szívták ki
az utolsó meleget. Először még
akadtak bajok, stégeken lehetett
beszélni, hosszú, távolba mutató ujjakkal,
mint az öregek: először fontosak
voltunk. Csak később bíztunk mindent
a melegre, s hogy ki kié már,
nem volt lényeges. A sátorban hajnalra
hideg lett a hajam. Nem tudtam
nem forgolódni. Lehámlott az éjjel.