Breyan Strickler

NEM ÉS VÁROS

2006 október

NEM ÉS VÁROS

A Desdemonát ártatlan áldozatként ábrázoló értelmezések különösen bosszantóak, ha a lányt erős nőnek látjuk, aki ahelyett, hogy apja házának biztonságát választaná, a csatatér veszélyes zűrzavarába menekül, és Othello múltbéli kalandjaira vágyik. Ehhez az értelmezéshez nőiességét posztkoloniális és egyben ökokritikai szemszögből kell újragondolnunk. A hely fogalma központi szerepet kap a posztkoloniális és az ökokritikai olvasatokban, és ha e két nézőpontból vizsgáljuk a férfiasság–nőiesség problematikáját az Othellóban, érdekes következtetésekre juthatunk. Megpróbáltam a jellegzetes ökokritikai ellentétpárok figyelembevételével olvasni az Othellót, szembeállítva a férfias városi teret a nőies vadonnal. Ám ez az ellentétpár egyszerűen nem létezik az Othellóban, így az ökokritikát posztkoloniális szemszögből kell alkalmaznunk. A nemiség problematikája szorosan összefügg Velence ember alkotta városképének fizikai folyamataival, és háborús, hódító retorikában jelenik meg, hiszen a velenceiek állandó harcban állnak a tengerrel, a pestissel és más járványokkal. Míg életterüket az árapály a szó szoros értelmében piszkítja be, kultúrájukat is áthatják a különféle szennyeződések, például a férfiasság fogalmának romlott értelmezései. Ez a romlottság az Othello szereplői számára fizikai következményekkel jár, mert a bebörtönzött, háborúskodó városhoz kapcsolódik.

Ausztrálként posztkoloniális szemszögből értelmezem az ökokritikát: számomra olyan kölcsönös, ökológiai függésláncolatot jelent, melyben a hely és faj politikája egyszerre fontos. A test, a város és a természeti világ romlottságának hangsúlyozása az Othellóban segít megértenünk, (1) hogy az ökokritika a gyarmatosítás (és a fajgyűlölet) a földre és lakóira gyakorolt hatásait vizsgálja; (2) világossá válik a természeti világ hatalmas, Velencét befolyásoló ereje; (3) új – vadabb – metodológiával közelíthetjük meg a vadon és a város ellentétével definiált nőiességet és férfiasságot.

Az ökokritkát és a posztkolonializmust olyan módszertani szűrőként használom, mely a hely fogalmát társadalmi képződménynek tekinti, illetve a társadalmi struktúrákat formáló erőnek látja. Mit jelent ez? A hozzám hasonlóan gyarmatosított területekről származók számára a hely nem pusztán nemzeti és személyes identitásunkat definiálja, hanem azt is, amitől különbözünk, és ez alapját képezheti az ellentétpárok (például férfiasság–nőiesség) és egyéb, a kultúránkra vonatkozó feltételezések dekonstrukciójának. A posztkoloniális teória a gyarmatosított kultúrák ellenállását, felbomlását, a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak ábrázolásait elemzi. A gyarmatosított országokban a hely állandó feszültséget sző létünk legbelső textúrájába, a világpolitika jelenléte és a szabadság vágya egyszerre uralja a teret.
A kamaszkorúság világa ez, a földrajzi változásoké és a megérésé, melyben nem tudni, mi a vágy pontos tárgya, csak hogy formálódása harccal teli, csodálatos létének alapja, és hogy feszült várakozással figyeli, amint képlékeny egyedei egyetlen egésszé szilárdulnak. Önnön folyamatai és a teret betöltő egyéb, emberi vagy nem emberi entitások alakítják. A legtöbb ökokritikushoz hasonlóan magam is úgy vélem, a valóság és hely kettőssége nem pusztán társadalmi képződmény: a természetnek ugyanolyan fontos szerepe van, mint az emberi tényezőnek. Ez a hely-értelmezés figyelembe veszi a természettudományok nézőpontjait, a földrajzi, éghajlati, patológiai olvasatokat és megpróbálja felismerni, milyen mélyen befolyásolja társadalmi kapcsolatainkat a természethez fűződő viszonyunk fejlődése – ahogy megfigyeljük, definiáljuk, belakjuk, leigázzuk majd alulmaradunk vele szemben.

az elnőiesedett férfiasság

Ezt a posztkoloniális és ökokritikai olvasatot készíti elő Jago, amikor az I. felvonás 3. jelenetében azt mondja: „A testünk a mi kertünk” (1.3.377.). Ennek ellenére az Othello sok ezer tudós elemzése közül szinte egy sem foglalkozik közvetlenül a természettel és a kultúrára tett hatásával. Számos neves elemző számára Velence és London az a hely, ahol a társadalmi összefüggések a fontosak, és annak ellenére, hogy az Othellóban a fajiság kérdésköre egyértelműen kötődik a hely problematikájához, kevesen vették a fáradságot, hogy ebben a vonatkozásban elemezzék a darabot. A nők és az angol reneszánsz című 1984-es tanulmányában Linda Woodbridge a reneszánsz nemhez fűződő viszonyát, különösen a hermafroditizmust és az elnőiesedett férfiasságot a londoni városiasodáshoz kapcsolja. London urbanizálódása ebben az időszakban lehetővé tette, hogy a nők belekóstoljanak „a városi életforma nyújtotta szabadságba” és arra bátorította őket, hogy „egyenlő partneri kapcsolat kiharcolására törekedjenek a civilizált világban” (169). A korábbi, 1590-es években született szatírák, „amelyek a városiasodással és a vidék elnéptelenedésével foglalkoztak, nehezményezték, hogy a vidéki köznemesség és kisbirtokosság vendégszeretete és erénye hanyatlófélben van” (169). Ezek a városi szatírák „városi hősöket” és agresszív nőtípusokat teremtettek, és úgy tekintettek a városra, mint „a Természet megbecstelenítésének színhelyére” (171).

Jane Addison Roberts különösen hangsúlyozza Shakespeare nőalakjainak vadonhoz fűződő kapcsolatát, de elemzései azért is fontosak számomra, mert szó esik bennük az erőszakos gyarmatosításról. Robertset foglalkoztatta a feltételezés, hogy „a táj, az idegenek, az állatok és leginkább a nők jelképezik a shakespeare-i Vadont”, és arra a következtetésre jutott, hogy „a Vadon a férfi és nő csábító, ugyanakkor rémítő összecsapásának színhelye, mely igen fontos a férfi életében, mert ennek segítségével helyezi el a nőt saját kulturális kontextusában”. Ez a gondolat a faj posztkoloniális retorikáján alapszik, melyben a háború és a hódítás fontos szerepet töltenek be: a férfi a gyarmatosító erőt képviseli, és célja a nő mozgásterének uralása. Ahogy Roberts hangsúlyozza, „a nő azonosítása a természettel” igen elterjedt toposz; ennek ellenére leginkább a kor nemi szerepeinek kijelölését szolgálja. Ez azonban nem érvényes az Othellóra. Desdemona megszökik Velence városából, de nem a Vadonba menekül. Ehelyett Othellóhoz szökik, aki a Vadont jelképezi. Woodbridge-hez hasonlóan, aki a londoni nők szabadságjogainak kiharcolásáról írt elemzést, amellett érvelek, hogy a nők számtalan helyet találnak, ahol szabadok lehetnek, és úgy vélem, a Vadonnak nőktől vagy férfiaktól függetlenül az a szerepe az Othellóban, hogy a város által bekebelezett területeket újból magának követelje.

A szabadság, melyet a nők követelnek, nem szabadosságot, a test elhanyagolását jelenti, ahogy ezt a Jagóhoz hasonló szereplők sugallják. Inkább arról van szó, hogy a Vadonról alkotott képükben helye van saját emberi kultúrájuknak is, mi több, annak szerves részét alkotja; a Férfi/Város és Nő/Vadon ellentétpár nem jellemzi a szabadságot, melyre Desdemona és Othello törekszik. Ők az igazságot kutatják a városban éppúgy, mint a csatamezőn – ezért az egész darabot az igazsághoz ragaszkodás rögeszméje hatja át. A Vadon etikáját száműzték Velence városi környezetéből, és a darab éppen ezt az etikát próbálja – helytől függetlenül – általános érvényűvé emelni. Othellót harcos szerepe a város etikáját veszélyeztető káoszhoz köti, de alakjában a két etika összecsapása jelenik meg, és kapcsolódik a darab faji és nemi problematikájához. Ha nem értjük meg a hely fogalmát, és a hely gyarmatosításának módját, ezek a kapcsolatok a kontextus hiányában elszigeteltek maradnak.

a velencei romlott férfikultusz

Úgy tűnik, az Othello szereplőinek viselkedését a vadonhoz fűződő feszült viszony mellett a városi lét határozza meg döntő, olykor szinte beteges módon. Vagyis az mondhatjuk Gary Snyder, a híres természetíró és ökológus szavaival, hogy az Othello szereplői a város elvadontalanítását testesítik meg. Ez pedig nem a város és a vidék közötti ellentétet, hanem az emberi kultúra által megművelt földterületek (ebbe beletartozik a vidék is) és a vadon közötti feszültséget hangsúlyozza. Ez a nézőpont teszi világossá a faji feszültségeket, melyek amúgy nem egyértelműen köthetőek a kora modern Velence faji előítéleteihez. Tudvalevő, hogy Velence kereskedelmi központ volt, és a különböző kultúrák viszály nélkül otthonra leltek benne. Úgy vélem, a várost az ember megművelte földek és a vad területek között levő alapvető ellentét rontotta meg, és hogy az így kialakult közhangulat vezetett a fajiság komoly társadalmi problémájának kialakulásáig. Ezek a rontó ellentétek jelennek meg Othello alakjában, és ezért látjuk őt ellentmondásos érzések – nagyvonalúság/féltékenység, igazság/hamisság – szorításában vergődni az egész darabban. Az emberi kultúra és a vadon alapvető feszültségének fényében értjük meg Desdemonát, aki nem annyira hatalmaskodó apja, Brabantio „zsarnoksága” elől (1.3.374), sokkal inkább a városban dívó romlott férfiasságtól menekülve szökik meg otthonról. Ez azonban más fényt vet Desdemona Othello utáni vágyakozására is: „Én a lelkében láttam csak az arcát, / És lelkemet és sorsomat a hőshöz / És diadalmas híréhez kötöttem” (1.3.375.). Tehát Desdemona a velencei romlott férfikultusz helyett annak „vadabb” Othello képviselte változatához vonzódik.

Velence a férfiak városává lett, ahogy ezt számtalan történetíró leírta, melyet a Jago és a Brabantio képviselte, romlott férfikultusz uralt. A posztkoloniális diskurzus segítségével az ökokritika a nemiség problematikáját, és a Mór jelképezte „vadont” új szemszögből vizsgálhatja. Az Othellóban legalább annyira izgalmas a hely értelmezése, mint a fajiságé.

Velence mint az Othello színhelye különös figyelmet érdemel; természete nagy hatással van nemcsak a szereplők személyiségére, hanem a kor kulturális vonatkozásaira is. Maurice Hunt úgy véli, Shakespeare csak néhány sztereotípiát tudhatott a korabeli Velencéről, és „kevés vagy szinte semmilyen érdeklődést sem mutatott a velencei köztársaság kormánya által biztosított híres szavazati jog iránt, és egy szóval sem említi a pazar festményeket vagy épületeket, melyeket a jól menő kereskedelemnek köszönhettek… Shakespeare Velencéje riasztó paradigmaként jelenik meg, melyben igen nagy szerepet tölt be a soknemzetiségű város”, és ez számos okot szolgáltat, hogy feszült ellentét alakuljon ki az elnyomó keresztény és a „barbárság veszélyével fenyegető” idegen kultúrák között. Hunt tehát Jago személyét furcsa shakespeare-i-velencei paradigmába helyezi. A korai modern Európát egyre erősebb urbanizáltság jellemezte, így a városlakók életkörülményei igen egészségtelenek, gyakran halálosak voltak. A Velencéhez és Londonhoz hasonló városok vezetői arra gyanakodtak, hogy a bevándorló munkások és ingóságaik okozzák ezt az állapotot, ők hozzák a bajt és a járványokat a városlakókra. Csak Londonban több mint egy tucat pestisjárvány volt az 1500-as években. Az 1560-as bubópestis közel 80 000 ember halálát okozta, azaz London akkori lakosságának negyedét-harmadát vitte el. A statisztikák azt mutatják, hogy az augusztusi hónap közepétől hetente 1000 ember halt meg, 1600 a szeptemberi, és 1800 az októberi hetekben. A helyzet annyira aggasztó volt, hogy I. Erzsébet királynő elmenekült a város borzalmából, és megparancsolta, hogy a Londonból érkezőket akasszák fel. Remélve, hogy ezzel megakadályozza a járvány elterjedését az udvarban, megtiltotta, hogy máshonnan származó áruval kereskedjenek.

Világos, hogy a város és a romlottság összekapcsolódott, legyen szó konkrét fizikai következményekkel járó romlottságról, vagy metaforikus, kulturális hanyatlásról. Fontos azonban megjegyezni, hogy a londoniak nem menekültek a vadonba. Számukra a falusi világ jelentett menedéket, míg I. Erzsébet számára a windsori kastély töltötte be ugyanezt a szerepet. A fizikai gyötrelmek, melyeken a kora modern emberi test keresztülment e földrészen, ugyanúgy hatással voltak a kulturális viszonyokra, mint ahogy igen nehéz együtt élni egy emberrel, akit szüntelen fájdalmak kínoznak. 1529-re a török birodalom Olaszország északi részéig, a Földközi-tenger partján pedig egészen Marokkóig terjesztette ki hatalmát. Északon a Habsburg Birodalom ellenőrzése alatt állt Németország és Hollandia. Északnyugaton, Franciaországban I. Ferenc uralkodott. Velence ügyesen taktikázott e három nagyhatalom között, és sikerült független városállamnak maradnia. 1575 és 1577 között a városban pestisjárvány dúlt, a kórházak megteltek, és a lagúnában veszteglő számos kivénhedt hajó közül is be kellett rendezni néhányat a betegek számára. 1581-re , míg a járvány odébbállt, 50 000 velencei halt meg, és a lakosság száma 190 000-ről 124 000-re csökkent. Hunt felhívja a figyelmet a kulturális ellentmondásokra, különösen a gyarmatosító politikára, a rabszolgaságra és a szadizmusra, melyek véleménye szerint éppúgy megbetegítették az embereket, mint maga a pestis. Nem csoda, hogy a többszörösen sújtott lakosság kulturális rítusokat teremtett a fertőzés elkerülése érdekében, és hogy a lehetséges okokat többek között a fajokra és nemekre is visszavezették.

mit tartunk szennynek

Mary Douglas Tisztaság és veszély című munkájában azt állítja, a szenny értelmezése „sohasem egyszeri, elszigetelt alapon történik. Ahol szenny van, ott rendszer van. A szenny valamilyen anyag módszeres rendszerezésének és elrendezésének melléktermékeként jelenik meg, ha az elrendezés magában foglalja a nem megfelelő elemek visszautasítását.” Kultúránk lényegéről ugyanannyit árul el, hogy mit teszünk a szennyel, mint hogy mit tartunk szennynek. A fogyatékosságokat vizsgáló kutatások teoretikusa, Zygmunt Bauman továbbviszi a gondolatot a Halandóság, halhatatlanság és egyéb életstratégiák című munkájában. Levi-Straussból és a posztkoloniális elméletekből merít, amikor azt sugallja: „a mód, ahogyan a Másikhoz (és így közvetetten saját és újrateremtődő identitásunkhoz) viszonyulunk, az elkülönítésen, szétválasztáson alapul – bizonyos dolgokat szemétként vetünk ki magunkból, és feledésre ítélünk”.

Bauman szemét-metaforája kiválóan illeszkedik a romlottságot és a darab szereplőinek a városhoz fűződő kapcsolatát vizsgáló gondolataimhoz. Ahogy a környezettörténész Richard Grove Zöld imperializmus című könyvében írja, a korai modernitás tudósai felismerték, hogy Anglia gazdaságának életképessége a korlátozott természeti adottságoktól függ, és a szigeteken azzal kísérleteztek, hogy miként lehet az erőforrásokat tartósan kiaknázni. Különösen a karib-tengeri angol szigetgyarmatokon hajtott ez jelentős hasznot Angliának.

Velence a szó szoros értelmében szigeten fekvő városállam volt. A Velence központját és a lagúna legmagasabb fekvésű pontját képező Rialto, ahol a legtöbb csatorna van, csak egyike a környező 118 szigetnek, és ez pusztán 7,7 négyzetkilométernyi terület. A város fennmaradása szüntelen emberi beavatkozást igényel, és a termőföldek hiánya teljes urbanizáltsággal jár. Velencét 12,8 kilométer vékony földsáv, a Lido óvja az Adriai-tengertől. A kereskedelem és kultúra hazájának tekintett Velence Olaszország többi részétől földrajzilag elkülönült fekvéséből adódóan sem szárazföldnek, sem szigetnek nem nevezhető, de éppen ezek a jellemzők érzékeltetik a hely fontosságát. Shakespeare idejében Velence hanyatlásnak indult, 1465 és 1479 között fokozatosan területeket veszített a törökökkel szemben, és Anglia égisze alatt új kereskedelmi útvonalak alakultak ki Ázsia felé. Az idegen kultúrákkal és a természettel folytatott harc közepette Velencében megjelent a hódítás veszélyének és a fertőzésnek a retorikája. Így válik Velence a korai modern írók és Shakespeare számára Európa metaforájává.

az emberi testek terméke

A határvidéket jelképező Velence igen hasznos helyszínnek bizonyult Shakespeare számára, hogy kellemetlen faji és vallási témákhoz nyúljon, amelyek amúgy nem köthetőek országhatárokhoz. Velence gazdasági vonzerejének köszönhetően lel otthonra a városban az egzotikum, közelsége Afrikához és a Közel-Kelethez Londonban sosem tapasztalt kulturális sokszínűséget eredményezett. A Shakespeare korabeli olvasók nagy valószínűséggel a kulturális kísérletek terepeként használt szigetek egyikére ismertek Velencében, amelynek pusztulása az erőforrás kimerítésének környezeti hatásaival függ össze. Az eredmény itt is a romlottság. Az orvostudomány- és környezettörténelem, valamint a fertőző járványok specialistája, Paul Reiter a Shakespeare-től Defoe-ig: Malária Angliában a kis jégkorszakban című, a maláriáról írt cikkében utal erre a Shakespeare darabjaiban fellelhető kapcsolatra. Reiter elmagyarázza: „a XVI. századi Angliában a lápvidékek arról voltak hírhedtek, hogy lakóik mocsárlázban szenvedtek, és a helyzet a XIX. századig mit sem változott. William Shakespeare nyolc darabjában említi meg a maláriát”. A hely számtalan módon gyakorol hatást a fizikai testre, és ezek közül a legegyértelműbb a betegség. A kultúra az emberi testek terméke, így a betegség folyamata komolyan befolyásolja.

Az Othellóban Desdemona keze „nedvekkel telt és forró”, amit Othello a bűn jeleként értelmez, „Egy tüzes, ifjú sátán bújt meg itt”, állítja (III..4.416). Desdemonának az a gyanúja, hogy Othello beteg, és azon töpreng, mi az, ami ennyire „felkavarta tiszta szellemét”[1] (III.4.416). Othello a IV. felvonás első jelenetében, miután levonja következtetéseit, azt mondja: „Esküszöm, / Már elfeledtem volna boldogan: / Azt mondtad – úgy röpdös agyam körül, / Akár fertőzött ház körül a holló, / Baljóslatún – hogy nála van a kendőm” (IV. 1.421.).

Az Othellóban tehát nem pusztán a fajiság problémája merül fel. A velencei Jago és a mór Othello közötti ellentét a brit empiricizmust és annak következményeit is megvilágítja, például hogy mihez kezd az egyre fogyó természettel, amely fölött eluralkodik a városi etika, és a pasztoral foglyává válik. Így tűnhet Othello a szöveg szintjén igazán nemes jelleműnek, és így érthető, hogy bukásának oka nem pusztán az emberi természetben rejlik, hanem a városi retorikában, mely testileg és szellemileg megváltoztatja, sőt, megrontja az embert.

James Andreas Sr. Kús átka: Othello judaista eredete című munkájában kiválóan elemzi a hely fogalmát a vallás szemszögéből: „Erzsébet királynő két rendeletet adott ki, először 1596-ban, majd 1601-ben, melyekben elrendeli a fekete bőrűek kiutasítását Angliából az erőforrások és a munkalehetőségek hiányára hivatkozva”. Andreas munkájának középpontjában a vallási üldözések és zaklatások állnak, de a városi politika, a faji attitűdök és nemi sztereotípiák kapcsolata világos. A város határozza meg Othello identitását, és így válik hangsúlyossá feketesége, már-már fanatikus férfiassága, és ebből fakadó civilizálatlansága is. Desdemona és a darabban szereplő többi nő számára a városi lét azonos a Jago és Brabantio képviselte romlott férfiasság különféle változatainak való kiszolgáltatottsággal. Ezzel szemben a vadon és a történetek Othello vad életéről Desdemona számára a szerelem kiútját nyújtják, melynek jelentésébe a „szabadság” fogalmát is beleérti. Othello például történeteivel magyarázza, hogy megnyerte Desdemonát: „Sokat szenvedtem, s belémszeretett” (1.3.373.). Elmeséli, miként menekült meg a rabszolgaságból és a kannibáloktól, hogyan zarándokolt vízen, kőbányán, hegyeken, dombokon, élettelen sivatagokon, hatalmas mélységeken át. A hercegnek meggyőződése, hogy „E történet az én lányomat is megnyerné” (1.3.373.).

A nők könnyen „megfertőzhetik” a várost, Jago ezért arra ösztönzi Othellót, hogy mérgezés helyett az ágyában fojtsa meg Desdemonát, „abban az ágyban, amelyet bemocskolt” (IV. 1.423). Félelmükben, hogy a nők megfertőzik kultúrájukat, házi őrizetben tartják őket; érdemes megjegyezni, hogy Desdemona a viszonylag biztos és biztonságos otthon helyett a vad kalandokkal teli harcos életet és a csatatér káoszát választja. Ezen a csatatéren talál rá a szabadságra, és éppen Othello akarja szabadságában korlátozni, amikor gyanakodni kezd. Míg Desdemona kezét kezében tartja, és melegét a bűn jeleként értelmezi, azt mondja: „ez a kéz / Elvonulást, böjtöt s imát javall, / Áhítatot, sok önsanyargatást” (Ili.4.416.). A mór bőrszíne azonban a harctéren is akadályt jelent, mihelyt a városi férfiak romlott retorikájához kapcsolódik. Olyan maszk, amely a velencei retorika céljait szolgálja. Ettől eltekintve, mint Kermode megjegyzi, Othello „teljes ember”. A szereplők feketesége, fehérsége e tekintetben egyszerű metaforaként értelmezhető, és szemtanúi lehetünk, miként hajtja uralma alá a vadságot a romlott város.

a férfiasság fokmérője

A város férfias retorikája a valóságot látszatokkal és szétzüllesztéssel helyettesíti, és újrafogalmazza a férfiasság hagyományos ismérveit, miszerint a háborúskodás a férfiasság fokmérője, és természetes velejárója az ármánykodás. Jago így mutatkozik be: „Nem az vagyok, ami vagyok”. Aztán az első jelentben Jago Rodrigónak nyíltan kifejti, mennyire elítéli, hogy „Dagályos katonai frázisokkal, / Cikornyás szókkal tért ki nékik” (1.1.361.). Ugyanebben a jelenetben Jago híres célzása az „egy vén fekete bak / Erőszakolja fehér gödölyéd” (1.1.363.), valamint a „berber csődör hágja meg lányod” (1.1.364.) is elhangzik, és ezek igazságtalan, hamis fényt vetnek mind Desdemonára, mind Othellóra. Brabantio szerint Othello Desdemonát „elkuruzsolta” „Fondor varázzsal rontottad meg őt, / Érzék-zsongító mérgekkel itattad / az ártatlant” (1.2.368.), és végül azt állítja, hogy Othello „csaló”. A csalásra utal az is, amikor az első felvonás 3. jelenetében egy tengerész jelenti a tanácsosnak, hogy a törökök Rodosz irányába készülődnek. A tanácsos ekkor kitör: „…képtelenség. / A józan ész tagadja: ez görögtűz, / Csak elvakít” (1.3.369.). Ezek az ármánykodások mind férfiakhoz köthetők, és a „kihasznál”, „megront” retorikai ismétlésében érhetők tetten, a kihasználás tehát a város és a vadon közötti feszültséget kapcsolja össze azzal, hogy „Elcsábították, ellopták, varázs- / Szerekkel rontották meg gaz kuruzslók; / Mert aki nem vak, hűdött vagy hibás, varázslat nélkül ily eszeveszetten / Meg nem botolhat” (1.3.370.). A tragédia az, hogy Velence városa megrontja a vad férfiasság igazi erejét és nemességét, és Jago alakjában, az ő segítségével ad új értelmezést.

Az Othellóból vett részleteket Kardos László fordításában idézem. A ford.
  1. Az értelem kedvéért itt el kellett térnem Kardos László fordításától. A ford.
kép | Eugene Boudin velencei művei, wikiart.org