Tandori Dezső

NEM ÉRTED: VÉGEZETLEN

2004 március

NEM ÉRTED: VÉGEZETLEN

Nem érted: végezetlen
dolgom mi rabja lettem,
s nem, hogy halást halasztanék,
hosszabbítva sosem-elég
életét madaramnak,
nem, csak egy kapcsolatnak
öröklétbe-tűnt negatívját
lelkeim miért vívják,
a Medve Gábor-féle
(Ottlik!) tízezer lélek
már praktikum-elvének
határához is érve,
van-e oly isteni
(s akkor „etikai”?
brr!) létátláthatásom,
mely kapcsolathalálon
elrendelést, mi mást
érthet, s halogatást
azért tűr csak magától,
mert ezt nem itt, de máshol
kellene elintézni,
a napot mire nézni
valósul itt, és nem tudom,
miért is nem bátorkodom.

II.

Hogy: „NE!” ezt mondani.
De már az alaki
része is oly taszítás,
miként eleve visszás,
hogy meg kell oldani.

Oly csendbe váltottál át,
hogy a jól-informáltnál
neked az rémesebb csak,
ha szavaid kiadnak,
olyat, téged, ki „voltál”,

lehet… de hagyod ezt itt.
Mi mi ellen verekszik?
Mivel vetekszik? (Benned.)
Mindezt nem kéne tenned.
Van, mi eleve gyengít:

hogy „igazat” akarnál,
elrugni magad falnál,
mely csak a végtelenség
(mihez nem lesz szerencséd!)
önkény-végéül szolgál.

Ahogy nem bírod el,
mikor mozdulni kell,
mert megindítanak,
értsd, így lódítanak,
vagy ál-szót tűrsz, mivel

végezetlen hagyod
mind e meglódítód,
öntudatlan habár,
hogy lódításra jár.
Másképp is mondhatod.

A világ csalfasága,
finom fogalmiságra
magad viszed, mi sokkal
elemibb indokokkal
beszélne rá oly „másra”,

mely épp nem a pokol,
mint mások, olvasol
ilyet, s nem juttat üdvre,
hogy önzésed körözne
hogy te szolgáltatol

igazságot! –, s nem tágít,
míg visszajut magáig,
de semmi hozadékkal,
akár ha semmi céllal
nem indult volna. Látszik,

személyek cserélésén,
vissza-élés élésén,
hogy a kimondhatatlan
csak a kimondásban van,
a tett „hamletezésén”!

III. Hamleti halmazatban vész el minden „egyetlen”. Így leszel egyenetlen evidencia, mid van, de egyre tiltaná, gyűrné maga alá, ami az élhető, ami felmérhető, mint ama kötelesség- -fogalom, mely szerencséd aligha lenne, üdvnek mindennél kiürültebb. A hamleti üresség! Tehetetlen tehetség a mit-is tehetésé, egyre mintha lekésné a szakítást, a szakadást, össze is kevered, na lásd, magad is, másokat, de ami még akad, hogy mind ez úgy sikamlik, szónak szava se hallik, teszed a-tettet-űzve, hogy maga menekülne! Ha „isteni valód”: volna: megtagadod! Ellen-tételezését vágyód kivédni végképp, a tett, a szakadás vágya nem „folytatás”, de mintha bízva bíznál, hogy mit ily sorsra bíznál, már semmid köreit járja, bár veled, itt, így össze-keveredve szét-hullton reménykedve, vonzótokat feledve, hogy más is elengedne. – – – A délutáni csendbe tétlenül beleveszve.

IV.

Lennél mintha már halálon, kétes délutáni csend,
Poe-álom, Stevenson-álom, Bierce-álom tűnt fala reng
Turner-hullámokon. Hamlet, s mindmegannyi „kultúránk”!
Vágyam, engem téve, hall meg, személytelenjébe ránt.
Végre nincs kihez beszélni, várni, nincs, meghallgatást,
Így lehet talán meg-élni, változatlan változást.
Alszik madarad, személyed másik fele, ezt-teszel,
azt-teszel, zsíros kenyérnek mintha csak a fele kell,
szinte semmi hányadára tartasz csak igényt, alig
jutsz el, ilyképp „mélyre ásva” paprikás felületig,
sóig-borsig. Tévéd zárod, nem érdekel bőrpipa,
kriminál fejtés, nem állod, kinek kell ugrania
még a nagysáncról, szerelmek városán mi alkonyul,
világvégen túl erednek-e még, jobbadán balul,
törekvések, utcalámpa fényén, vízi miliőn,
és egy madár túli álma ebbe vulgár „belejön”,
lehetsz könnyelmű nap-estjén, miről sem kell döntened,
egy szem gyógyszerre lefekvén álmod alig-egy veled,
de a sör, mit bódulatra józanul kortyolsz, vedelsz,
kijárat gyakor-klozettra, nem is jel vagy így, de jelsz,
a csikorgó ajtóvassal, sarkítod a dallamát,
és ha így gondolsz magaddal, dilemmáddal, hát „Nahát!”
– ez a válasz, mire kéne, dolgod rabja mit se vagy,
tevésre, mit sem tevésre ez maga már kit se hagy.
És az éj, nagy kopársága, darabokra szétpereg,
felhők városfény-futása viszi-hozza képedet,
kopaszodó fejed, krumpli orrod, elálló füled,
és a csillagok koholni nem fognak rád rímeket.

kép | shutterstock.com