Báthori Csaba

NEHÉZKEDÉS

2003 október

NEHÉZKEDÉS

Például a hidakon. Áthajolsz
a vaskorláton, s mintha szélzsinórok
noszogatnának, hullámok moszatzöld
mágneslemezei súgnak feléd,
hogy ne légy. És azt csörögnék a fodrok,
hogy csak sejthulladék vagy, s ők a bölcsők,
a föld magzatvize, e szürke-kék
keltető, ahol az élet fonákján

is élet fakad. Vagy az alagútban.
Legömbölyödsz a földdel összenőtt
üregbe, és sebességgé hasítva
rettegésed lent kiszimatolod
a földben lüktető tudatalatti
erőt. És a döngölt légben valód
lassacskán énekelni kezd, de szótlan
szorongva, mintha ott akarna hagyni.

Vagy például folyamok közepén.
Karcsapások és siklások között,
borzoló örvény fügefészke láttán,
e homorú, nyirkos úszókoporsó
közelében, amíg térden lebegve
szeretkezel a sodródó elemmel
s baljós könnyűséged megsejteti
veled a semmi tüskés pillesúlyát.

Szüntelen gyakorlatozunk a nem-lét
próbagödreiben. A másvilág
mesél, mint egy szökött fegyenc. Hiába.
Nem ronthatjuk el hamar a mulandót,
tettel nem érintjük a halhatatlant.
Csak bizalmunk vetítjük át a térbe,
mint a szél, mely felhőkkel takarózik,
de nem mondja meg, hogy mi nincs az égben.