Handi Péter

NÉHA LEÜLÖK A KERÍTÉSEMRE

2012 február

NÉHA LEÜLÖK A KERÍTÉSEMRE

Lány a szemétládán

– Várj, öreg, mindjárt visszakapod a kukát, csak kifújom magam.

Szakadttá divatosított trikóban és farmerban feszítő fiatal lány ül szemétládámon. Azért slattyogtam ki, hogy behúzzam a kukát a kertbe. Kora reggel van, a láda már üres, oldalára dőlve fekszik a járdán, a lány meg rajta ül. Kövérke példány, de formás, a trikó és a nadrág közötti hasrész meztelen, a húsmassza közepén valami csillogás.

– Nem láttál még ékszert?! – bök köldökére, mert a szememet dörzsölöm.

– Sokat ittál?

Nem válaszol rögtön, egyik zsebéből ragacsos papírgalacsint kapar elő szétbontja, rágógumit tesz a szájába, köp.

– Kilökött a járgányból. Túl sok voltam neki az éjjel… a barom!

Jól kezdődik ez a nap, gondolom. Alig virrad, máris szerepet kapok – remélhetőleg csak epizódszerep lesz. A szöveg azonban várat magára, talán a szerző az én rögtönzésemre vár. Nincs sok időm, a konyhában fő a kávé, már hallom a szörcsögést. Állok hát a szemétláda előtt, szöveg híján nagyot ásítok.

– Te sem alhattál sokat – nyugtázza a lány. Mondanom kell valamit, a labda kétségtelenül az én térfelemre esett. Az arisztotelészi dramaturgia is azt sugallja, keresztút létesült monológ és párbeszéd között, s minthogy a jelenet mégiscsak kétszereplős, a végkifejlet érdekében lépnem kell.

– Honnan jössz? – kérdezem fantáziátlanul, akaratlanul is gyúlékony anyagot pottyantva a beszélgetésbe. „Érdeklődésemmel” ugyanis feltételeztem, hogy nem idevalósi, a városnak nem ebbe a megállapodott, békés, középosztályt éltető kerületébe, hanem valahonnan a perifériákról érkezett, ahol éjszakánként tizenéves vagányok szikráztatják az autógumit a forró aszfalton és az út mentén hevernek a használt injekciós tűk…

– Rohadt vagy, papa – mondja szenvtelenül a lány. Aztán leugrik a kukáról, megrázza magát, és futásnak ered. Már vagy húsz méterre lehet, amikor futtában visszakiált:

– Felgyújtottunk egy sulit! Állati izgalmas volt!

És eltűnik a kanyarban.

Piros szegfű

Alacsony kőkerítés húzódik a ház előtt, amolyan üldögélésre hívogató. Azért épült, hogy a szél ne söpörje a kertbe az utcai limlomot. Nem tudom, létezik-e kerítés-divat, mint ahogy építészeti stílusok téteznek. S ahogy divatja van a képrámáknak vagy a biedermeier bútoroknak. Az ausztráliai családi házak elé, köré vont kerítésfajták jókora szecesszióról tanúskodnak. Ez a hetvenes években emelt téglakő-kerítés egyidős a házzal, s mindössze fél méter magas. Az utcában az egyetlen „ülhető” kerítés, így valamelyest népszerű, különösen a hamar fáradó, idősebb generáció körében. A környék lakói többségükben nyugdíjasok, a multikulturális gerontológia szövetmintái, világtájak száműzöttei. Számukra ez a melbourne-i kerület a leszűkült Világ, itt bonyolódik a beszerzés és az egészségügyi séta, van templom, orvosi rendelő, kávézó és klub, tehát társasági élet. Az objektumok közötti lassú, reumás ingázás, kivált a nyári melegben, megviselő, és az eltikkadt öregeknek valóságos oázis a kőkerítésem.

Nyolcvanon felüli lehet a legújabb pár, oroszul beszélnek egymással. Már többször láttam őket az ablakból, végül kimentem hozzájuk. A férfi köpcös, alacsony, a borotvapenge elől borostacsíkok menekültek arcának mély barázdáiba. Az asszony hasonlóan tömzsi, ősz haja a fej körül befonva, testvérek lehetnének, úgy hasonlítanak. A nő arcán azonban derű látszik, ellentétben a férfi merev komorságával.

Melléjük ültem a kerítésre, az oroszról rögtön áttértek arra a darabos angolságra, ami éppen elég a legszükségesebb élelmiszerek beszerzéséhez. Honnan jöttek? Berdicsevből, mondták. Tizenegy éve. Itt laknak nem messze, a parkkal szemben. Naponta megkerülik ezt a házcsoportot, orvosuk, Pavel tanácsára. Fontos az egészség. Szívpanaszok. Aztán meg a tüdő. Ha itt leülnek kicsit, könnyebb hazáig.

– A sok mahorka – mutat az asszony a férfira. – Állandóan szívott!

Az öregember bűntudatosan, szótlanul bólogat.

– De legalább nem ivott – teszi hozzá enyhülten a nő, és vállával kedvesen meglöki az öreget.

– Hogy éltetek odaát?

– Jól, haraso. Mindig volt kenyér. Dimitrij hozott a hadseregtől… néha halat is.

Az öreg ismét bólogat.

– Katona volt?

– Az.

– Milyen rangban?

– Tábornok! – Az asszony kerek arcán elszélesedik a mosoly. Láthatóan büszke Dimitrijre, aki a Vörös Hadseregben tábornokságig vitte. – Ennyi medálja van! – mutatja széttárt kezével.

Ámulnék, de az öregember megmozdul és lassan kabátja belső zsebébe nyúl. Kopott bőrtárcát húz elő és óvatosan kinyitja. Papírdarabok között matat, végül rátalál a hasonlóan kopott fényképre. Az asszonynak nyújtja, ő átveszi, és nekem adja. A fotón Dimitrij látható, szovjet tábornoki egyenruhában, két sor kitüntetéssel a mellén, minden második vörös csillag-változat. Elismerően bólogatok, az asszony meg folytatja:

– Itt is kitüntették, a városházán, nagy ünnepség volt az orosz tábornokoknak. Mindegyiküket felhívták az emelvényre, és szép, piros szegfűt kaptak…

Nehézkesen felemelkednek a kőkerítésről.

– Zdrásztvújtye! – mondja a néni elmenőben. Én meg most is csak állok a kőkerítésem előtt, ahová néha leül valaki a történelemből.

Aranyecset

Az olasz szobafestő tavasszal megjelenik a szemközti ház előtt, létrákkal, pemzlikkel; nápolyi dalokat énekel, és barnára festi a csodapalota faburkolatos részeit meg az ablakkereteket. Ezek eredetileg is barnák, a művelet tehát a korhadást megelőző konzerválás. Az épületek fa-részeinek védelme azonban nem igényelne évente új festékréteget – de hát a megbízó háztulajdonos házaspár a tökély állhatatos üldözője, és a fedezetet biztosító bankszámla birtokosa. Az emeletes villában minden tökéletes és ésszerű és – grand. A földszinti előtérből két oldalra kanyarodó márvány lépcsősor vezet az emeletre, olyan, mint az Elfújta a szél című filmben; a belépő várja, hogy Vivien Leigh jöjjön lefelé vendégei fogadására…

Az olasz szobafestőknek, úgy látszik, nem erősségük az angolszász „privacy” tiszteletben tartása. A mester ebédidőben kőkerítésemre ül, mohón falatozik, aztán cigarettázik – és mesél. Elmondja, hogy munkaadója „piszkosan gazdag”, versenylovakat tart, és temetkezési vállalkozó. A cég a város átellenes részén működik, ott „neve van”, de éppen azért költöztek ide, hogy távol legyenek kényes működési területüktől.

– A legjobb szakma – mereng el hosszú slukkot szíva –, onnan lentről még senki nem reklamált… De tudod – hajol felém bizalmasan valami nincs rendben náluk… – s mutatóujjával halántékára bököget. – Képzeld, hová küldtek el lakást festeni!

– Hová?

– Londonba. Érted ezt? Londonba, mert ott is van lakásuk, de van körülbelül százezer szobafestő! Kérdeztem is, miért pont engem, aki huszonkétezer kilométer távolságra vagyok a londoni lakástól. Melbourne-ből utazzam Londonba?! Erre azt mondta az asszony: Neked arany az ecseted, Cino. Hát, azt értem, hogy megbecsülik a munkámat, de még külön háromezerért vettek repülőjegyet, és a hotelt is fizették négy napra! Hát normális ez?

– Mikor mondasz fel nekik?

Gino erre feláll, eltapossa a cigarettát, nem felel. Átslattyog Tökéletesék házához, fellép a létrára és kezébe veszi az aranyecsetet.

Tűz Radomban

Szörnyű meleg nyár volt. A harminc kilométerre fekvő Marysville városka porrá égett a fellobbant erdőtüzektől, nálunk is szürke füstfátyol takarta a napot, az estében itt-ott vörösen felizzott egy-egy felhő. A forró szél fekete pernyéket kavart a levegőben, tűzoltóautók szirénája hasított az utcazajba.

Az ember ilyenkor nem alszik. Kimentem a ház elé felmérni a „helyzetet”, és talán vágy is hajtott, hogy részese legyek valaminek – tragédiának? küzdelemnek? veszélynek?

Szinte észre sem vettem, mikor valaki mellém állt. Idős, kissé hajlott öregasszony, kezében szatyor, benne két tejesüveg. Állt mellettem, így ketten álltunk felszegett fejjel, pásztázva a vöröslő eget. Rásandítottam, hátha ismerős, de nem.

– Ilyen volt a tűz Radomban – mondta minden átmenet nélkül, és a tejesüvegek megkoccantak a szatyrában. – Ott éltünk, apám tollkereskedő volt, szekéren, két lóval járta a vidéket. Egyszer engem is magával vitt, kislány voltam, hét-nyolcéves.

A lengyelek megvették a tollat, apám zsebkendőbe csavarta a pénzt, jókedvűen kocsiztunk hazafelé. Ne haragudjék, hogy ezt most itt…

– Kérem.

– Mindig feljön bennem, ha tűz van… Ahogy közeledtünk Radomhoz, apám beleszagolt a levegőbe, és felállt a bakon. Én is feljebb csimpaszkodtam mellette. Felcsapó lángokat láttam Radom felett, meg fekete füstöt. Mint arra, ott.

A tejesüvegek ismét megrezzentek.

– Behajtottunk a városba, a házunkhoz. Az utcákon már láttuk a tömeget, ordítoztak: Ki a zsidókkal! A házunk már égett, apát lerángatták a bakról és meggyújtották a szakállát… Anyuskát kis testvéremmel együtt a tépőbe lökték, rájuk zárták az ajtót és lángot dobtak a szalmatetőre… Engem valaki felkapott és elvitt a nagybátyámékhoz a város másik végébe… Na, hát megyek tovább, két unokám jön át, és nincs otthon tej. Mit gondol, holnap milyen napunk lesz?

Aki sok mindenen ment át

Szokatlan zaj, kisebb tömörülés a ház előtt. Kimegyek, idős néni fekszik hanyatt a járdán, elesett. Két nő szorgoskodik körülötte, próbálják felsegíteni, egyiküket ismerheti, mert ő a nevén szólongatja. A másik nő a hóna alá nyúlna, de a néni elhúzza magát tőle.

– Zsidó vagy?

– Nem mindegy? Csak segíteni akarok…

– Ne nyúlj hozzám, ha nem vagy zsidó! – tiltakozik az öregasszony, és úgy hadonászik, mint aki fenyegető átkot igyekszik elhárítani.

Tanácstalanul és szinte megsemmisülve állok a jelenet előtt. A másik asszony, aki ismeri a nénit, megértést kérőn, félszegen magyarázza:

– Sok mindenen ment keresztül…

Apuskám

Néha magam is leülök a kerítésemre, és csak nézelődöm. A. szerint azt csinálom, amit falujában a tót parasztasszonyok: a ház előtti padkán üldögéltek délutánonként, és ha az arra járó érdeklődött, mit csinálnak, szégyenlős mosollyal válaszolták: vizerátye, vizerátye. Nézelődünk.

Nagyapám is hosszú délutánokon át nézelődött a második emeleti városi ablakból. Rálátott a világra, tudni akarta, mi folyik körülötte. Egyszer elmondtam ezt a mellém telepedő „Apuskám”-nak, vagyis a ház előtt rendszeresen elsétáló, Prágából ide pottyant öregúrnak, akit valaha Pestre is elsodort a történelem, és így felszedett valamit az akkori aszfaltnyelvből, ezért szólít „apuskám”-nak.

– Ne nézz mazsolának, apuskám! Odabent van a televíziód és az internet, onnan látsz a világra, nem erről a kőkerítésről. Ha itt üldögélsz, éppenséggel eleged lehet a világból, nemhogy kíváncsi vagy rá… Persze meglehet, a napsütötte tégla itt alattad jólesőn melegíti a fenekedet… egészségedre, apuska! Ez egy megoldás. De képzeld csak el, hogy ha másfajta kerítésed volna, amolyan kihegyezett, keskeny, mint a többi, akkor most mit tennél?!

„Apuskám” sétáló filozófus és Svejk egy személyben. A cseh nyelv megnyerő lejtésével közvetített, magyar szavakkal tűzdelt angol mondatai szinte életre keltik a derék katonát. És helye van egy ausztráliai kertváros utcájában is. Hiszen a lényegre tapint.

kép | adobe.com

Megosztás közösségi médián

1937-ben született Budapesten. A gimnázium elvégzése után 1956 decemberében elhagyta Magyarországot és Ausztráliába telepedett. A szükséges kenyérkereseti foglalkozásával párhuzamosan volt lapszerkesztő, újságíró, magyar nyelvű lapok munkatársa. 2004-től nyugdíjas, 2005-ben az “Australia Council” irodalmi alapjának ösztöndíjasa. Családjával Melbourne-ben él. A Ligetnél megjelent könyvei Tükörjáték, 2007 Gyakorlatok a fogódzó nélküli korláton, 2005...

Tovább a szerző oldalára