NÉGYKÉZLÁB

A fal túlsó oldalán az öregember hortyogott. Álmában egyet-egyet harákolt és köhögött is, de zavartalanul, nyomban visszaváltott az egyenletes horkolásra. Hajnal próbálta elképzelni, ahogy hanyatt fekszik, sovány arca horpadt, nyitott szája előtt föl-le liftezik a levegőben megannyi porszem. A kilégzésre jajongva vagy kacéran repülnek föl, bukfenceznek-kavarognak kicsit, és ereszkednek vissza, lassan le a feneketlen mélységnek tetsző szájüreg, torok felé, de mielőtt az arc vonzásterébe érnének, az újabb fújás fellöki az egész mikrovilágot – süvítve fel a mókás meg a szenvedve imbolygó szemcséket, pihéket, vakon kóválygó elemeket. A bacilusokat, a vírusokat. Az alvó legalább két-három, egymásra tornyozott, vastag párnára hajtja a fejét. Három lehet. A legalsó huzata nyűttebb, agyonmosott, bizonyára stoppolt is. Eredetileg rózsaszínű volt, mostanra mint a romlott húslé, de tiszta. Keményített és vasalt. A felső párnahuzatok egyformák: virágmintás krepp, akárcsak a dunnán. Az öregember lefekvés előtt kiveszi a protézisét – fél pohárnyi vízben tartja éjszaka. A rózsaszín műínyre épített fogimitáció úgy kuksol az átlátszó üveg alján, mint formalinba tett és kórélettani demonstrációra szánt különös torzulat – de hát éjszaka sötét van a szobában, nem láthatja senki. A levegőkavargást is csak képzelni lehet. Muszáj valami tárgyszerűt képzelni. A vizespoharat, ez tudható, Manyika készíti be, és reggel ő löttyinti ki a használt és jóval kevesebb vizet. Már csak negyed pohárnyi. Az öregember talán kortyol belőle, másképp nem lehet. A pohárban maradt víz tetején szivárványosan csillan a pár óra alatt képződő lepedék. Manyika kiviszi – az esti bekészítés és a reggeli eltakarítás az ágyazással, illetve az ágy bevetésével, a normális, szakadatlan létfenntartással jár.

zokogó-fuldokló-csitító jelenet

Hajnal rossz lelkiismerettel figyelt a hiába meg-megzökkentett, mégiscsak monoton hortyogásra. Nem ámíthatta magát: a képzelet konkrétumaiba azért kell kapaszkodnia, hogy az önjózanítással alibit szerezzen. Amikor Manyika elújságolta, hogy látogatásuk közben, alig egy óra alatt jégpálya-síkosra fagyott az út, a szomszédasszony is azért csöngetett az imént, hogy nála rekedt vendégeinek takarót kérjen – „odaadom én a magamét is szívesen, de ha így áll a dolog, nálunk is vendégek maradnak… jól mondtam?… itt tetszenek maradni?… mi mást lehet most már… azt mondják, a jégpályánál is jegesebb… életveszélyes… egy lépés is életveszélyes” –, Hajnal még nyugtatóan-hetykén azt mondta, köszönik Manyika szívességét, de remek téli gumijaik vannak, és ha lassan is, ők biztonságosan hazajutnak. Az öregember szótlanul tudomásul vette, hogy sietősen máris indulnak – „csókolom, apuka… csókolom”, de nem csókolták meg, az ajtóból még egyszer intettek neki, ő komoran biccentett utánuk –, aztán vitathatatlannak bizonyult: a húsz méterre parkoló autót sem lehet megközelíteni. „Nem megyek vissza!”, a sikoltós tiltakozást hallhatta Manyika, mert jóakaratúan, aggodalmasan a nyomukba szegődött, ott volt, állt a kapuban és riadtan figyelte a zokogó-fuldokló-csitító jelenetüket, nem tehettek mást: visszakullogtak a lakásba – „mondtam én, hogy bele kell törődni… kivárni a reggelt… reggel majd felenged… valamennyire felenged” – Hajnal átölelte a feleségét, és szégyellte, hogy a kudarcot, a Manyika miatt most már elkerülhetetlen visszakullogást nem érzi akkora tragédiának, mint a felesége. Pedig az, tudta, hogy éjszakára ebben a lakásban maradni, tragédia. S bár a kínt – közös kín-e? s mennyire közös? – csak úgy enyhítheti, ha józan marad, restelkedett minden józan, úgy tetszett, mindjárt közönséges szava miatt. Ölelése menthetetlenül az erős, magabiztosságából még a partnerének is nagylelkűen juttató kalandhősé. Őrültség. Nem őrültség. Mitől védi a legszeretettebb embert, ha a rémületet, hogy nincs mód, nincs, bárhogy igyekezzenek, még sincs, még nekik sem lehet azonosulni – védelem ez, ha a legszörnyűbb fenyegetettséget éppen a babusgató simogatásával, dünnyögős vigasztalásával növeli? A naftalin- és dohszagú takaró alatt vacognának inkább együtt? Egyformán? Közösen? Vagy ösztönei, udvariassági kényszere ne hódoltatta volna, s Manyikával mit se törődve indultak volna négykézláb, csúszkálnának egész éjszaka összekapaszkodva a holdfényes jégpálya-úton?

Amikor tucatnyi esztendővel ezelőtt Hajnal anyósa meghalt ebben a lakásban, a mostanra megöregedett férfi újabb – vagyis régibb – tucatnyi éve nem tehette be ide a lábát. Sohasem váltak el, az asszony becsomagolta a férj ruháit, iratait, minden személyes holmiját – négy kartondobozt adott fel a munkahelyi címre –, aztán lecseréltette a zárakat, és azt mondta, többé nem akar hallani arról az emberről. Persze elkerülhetetlen volt, hogy ezt-azt mégiscsak meghalljanak. Eleinte a kitaszított is próbált hallatni magáról. Állítólag kétszer küldött hosszú – könyörgő – levelet, de a feleség olvasatlanul összetépte, a papírt a vécébe szórta, és figyelte, hogy a lezuhogó víz egy csíkocskát se kerüljön el. Honnan tudta, megérezte talán, hogy az egyenetlen, ide-oda dülöngélő betűk könyörögnek? Visszakapaszkodásért, újrakezdésért esedeznek? Mi mást írhatott? A negyvenes évei vége felé járó asszonynak mindenesetre nem maradt más: olyan keménységet mutatott, amibe aztán gyorsan beledermedt – vagy, és Hajnal erre gyanakodott: az örömtelen rátartiság, a szótlanság és magány nem a késői években és nem a szétpusztult házasság miatt szegődött hozzá. Változott-e egyáltalán? A kérlelhetetlen eltávolítás idején – mi volt az utolsó csepp?, megbizonyosodott valami hűtlenkedésről?, dokumentumokat talált a férfi besúgásairól, és megérezte, hogy mindketten milyen nyomorultul kiszolgáltatottak a szervezetnek?, hogy az ura kiábrándítóan gyáva és törleszkedő?, a szorongatónak sejtett adósságokban nem akart már osztozni? – a szülei már nem éltek, a nővére réges-régen Kanadában lakott, még levelet se váltottak – ha majd valamelyikük meghal, a másikhoz a hír sem jut el –, a volt férje népes családjára nem volt kíváncsi, s végül a lánya látogatásait is komoran csak eltűrte. Nem gyönyörködött az unokájában, nem tudott ajándékozni és ajándékot elfogadni, nem igényelte egyikük társaságát sem, de különösen élete utolsó hónapjaiban elviselhetetlen lelkifurdalást gerjesztett. Miközben a hasában láthatóan nőtt a daganat, a karja, a lába vékony husánggá szikkadt, arca besüppedt, megsárgult, az állán, a nyakán szürke lebernyeg lógott; nemcsak kórházba, orvoshoz sem ment, a furfanggal odahívott családi orvost kidobta – és nem lehetett, hogy akár szánakozva, gyöngédséget tettetve, a visszahőköltető testtel és az egész taszító, tapintható ridegséggel szembefordulva legalább a kezét megsimogassák. Tényleg nem lehetett. Halála után nem sokkal az öregember egyszer csak betoppant hozzájuk, halk szavú és alázatos volt – „ha alkalmatlan vagyok, jöhetek máskor is” –, elfogódottan kérdezgette jó régen nem látott lányát, hogy milyen tervei vannak a lakással, s ajánlotta, hogy ha eladásra szánja, ha momentán senki sem akar ott lakni – mert nem akar, ugye? –, nos, akkor ő talán bérelné, és aztán ha valahogy pénzhez jut, és komoly reményei vannak, hogy hamarosan nagyobb összeggel rendelkezik, ha minden úgy sikerül, ahogyan képzeli, akár meg is veszi, kifizeti egyben az egészet, tessék, becsültessék meg a lakást, s ő vita nélkül odaadja, amit bárki megadna érte… nem kér többet, csak hogy annyi jussa legyen ahhoz a hajlékhoz, mint akárki másnak, bár annak idején az ő kérelmére és a munkájának köszönhetően kapták… de az már régen volt, sohasem gondolt ő pereskedésre, nem, ő nem az a fajta, aki minden sérelmével bíróságra szalad, és most is ő maga javasolja, hogy kezdjenek mindent elölről, mintha új lappal indulnának, legyen csak ő olyan jelentkező vagy igénylő, mint akárki más… majd ha az igazi adásvételre sor kerül, mert egyelőre csak bérelné, momentán még szűkösködik… nem panasz… de hát szűkösködik, csak kevés bérleti díjat ígérhet, mert túlzás nélkül… most még nyomorultul tengődik, de amit megígér, arra lehet számítani… semmit se utál jobban, mint a hitegetést, amiben megegyeznek, azt napra pontosan fizeti – „te tudod, hogy anyád mindenemből kiforgatott… nem bántom én holtában, de magunk között elmondhatjuk, hogy csúnyán elbánt velem… sohasem tudtam igazán talpra állni… milyen régen iparkodom, de nulláról újraindulni borzasztóan nehéz… hol itt, hol ott próbáltam otthont teremteni, mégse tudtam… valódi otthonom azóta sincs… gondoltam, most majd vénségemre megengeded, hogy bebizonyítsam, nem az én hibám volt az egész” – Manyikáról akkor szót sem ejtett, és később se, sohasem nevezte élettársának. Hajnalék kifizették az örökösödési illetéket, és fanyar szájízzel, de megkönnyebbülten hagyták, hogy az öreg beköltözzön. Semmi jobb nem lehet egy ilyen lakással. De ha már az egykori tulajdonos – a méltányos rendeződés látszatát keltve – visszatért, ha papírdobozokban visszaszállíthatta személyes holmiját és bepakolhatott a régi szekrényekbe, használatba vehette az ágyneműt és a lábosokat, a jégszekrényt és a televíziót, valamelyest törődni kellett vele, meg Manyikával is, aki az első pillanattól családiasabb gesztusokkal közeledett: ő kételkedés nélkül hihette, hogy a halott feleség bűneit orvosolni lehet. A nagyvonalú, és csöppet sem teátrális kulcsátadás meggyőzte, hogy társa sok-sok éven át igazságtalanul szenvedett és nélkülözött, utólag igazoltnak érezte a saját türelmét és ragaszkodását is. Utólag minden vágyott meseváltozat igazolást nyert, a mogorva, sőt néha goromba férfi mégiscsak megérdemelte a gondoskodását – mert Manyika eufórikusan megfeledkezett arról, hogy összekerülésükkor ő még a társánál is nyomorultabban tengődött, hogy lakás, szakma és minden anyagi háttér nélkül, öregecskén nem is igen kínálkozott más, mint engedelmes rabszolgának szegődni. Úgy rendezkedtek be ebben a visszaszerzett lakásban is, hogy Manyika a konyhában aludt ősrégi, összecsukható cseléd-ágyon.

nyüszítés

A kapuban magához ölelte a feleségét – a szorításának talán nyoma marad, hiába az elválasztó-védelmező ruha meg kabát –, és olyan erővel fogta, hogy a vadul „nem”-eket intő feje jobbról-balról ütötte az állát, aztán csitítva, szerelmes kényszerzubbonyt játszva kísérte, vagy inkább vitte vissza ebbe a gyűlölt lakásba, be ide a fűtetlen, évek óta nem használt „tisztaszobába” – közben nem figyelte meg, honnan szedi elő Manyika a dohos ágyneműt, hogyan készíti el a fekhelyüket. Homályos emléke maradt az ide-oda járkáló, zömök, őszes-szőke hajú, lapos arcú nőről, vagy inkább csak a tekintetéről, ahogy szégyenlősen-döbbenten figyelte őket. Ámuldozva és ijedten kukkolt, nem tudott parancsolni magának, lehetetlen volt, hogy ne nézzen rájuk. Mit csinálnak? Még poharakat meg korsóban vizet is hozott nekik. Világoskék szeméből nem tűnt el a bandzsa együgyűség. Az öreg akkor még a másik szobában az asztal mellett ülhetett. Nem látták. Hallotta, hogy visszajöttek, hogy Manyika ágyaz, hallania kellett a lánya csöppet sem csendes sírását. Jajgatásféle volt, aztán nyüszítés. Afféle. Az öreg nem jött ki. Nem hívta be őket – meg se moccant. Talán semmit se látva bámult maga elé a rosszul világított szobában. Bort töltött magának. Talán a tévét nézte. Valamelyik kamerázott ház lakói, vagy a névnapos sztárok, vagy az idegbeteg családirtó, vagy a kábítószerrel kereskedő autóversenyző tátogtak és gesztikuláltak neki. Az öreg szobájában csönd volt, nagyon sokáig néma csönd. De akkor Hajnal sem gondolt vele, az a csönd csak később lett nyomasztó, épp amikor már nem is volt csöndben. Hortyogott a fal túlsó oldalán. Ők meg egyszer csak feküdtek itt a heverőn, a frissen húzott takaró alatt. Ki oltotta el a lámpát és mikor? Manyika előtt vetkőztek? Vagy már azután, hogy „jó éjszakát!” motyogva kiment? Korábban álltak, arra emlékezett, hogy visszatértük után nem ültek le. Egymáshoz tapadva megálltak a hideg szoba közepén. Az utólag összerakosgatott képek is állnak, hiányosak és merevek. Hajnal nézte az ajtó mellett pirosan izzó villanymelegítőt – hogy került ide? talán a kölcsönkérő szomszédasszony szíves kölcsönzése, mert a konvektor évek óta rossz, de eddig nem volt kiért-miért megjavíttatni vagy lecseréltetni – és hallgatta az öregember hortyogását. Olykor-olykor harákolt, köhögött, és tovább hortyogott. A csendesedő zokogás fájdalmasabb volt az őrjöngő tiltakozásnál is. Ami kín a kapu alatt felfakadt, az a sok-sok éven, évtizeden át fegyelmezett, szerelemmel és bátorsággal eltemetni vélt, de lám, kezelhetetlenül robbanó-áradó kín is elfogyhat, lehet, de csak úgy, ahogy a vulkánkitörések is abbamaradnak. És nem jön semmiféle megnyugvás, hegesedés – nincs gyógyulás. Ez nem lehet az. A katasztrófák nem az új élet kezdetei. Fagyott láva mindenütt. Máris látszik: sivár, elpusztult lélek-táj. Talán nem is naftalin, hanem a halál szaga szivárog már és keveredik a dohossággal. Alattomos és gyilkos elmúlás-szag.

Hajnal végre megrémült.

Ujjbegyével még gépiesen simogatta a felesége nyakát, vállát – tűri csak? nem is érzi, ahogy föl-le csúszik a keze?, és furcsa-vékony hangon, nem is egészen artikuláltan s mintha szörnyű messzeségből visszhangozva szólna, olyasmit kérdezett, hogy „elmenjünk?” Nem többet. Talán éppen ezt a szót: „elmenjünk?”.

szerelmes szómorzsalék

Hangtalanul nyitották és csukták az előszobaajtót. A lépcsőházi világítást sem kapcsolták be, mintha lopakodni ildomosabb volna sötétben. Lefelé mennyire másképpen ölelte Hajnal a felesége még mindig törékeny testét. Ahogy az álla és válla közé hajolt, játékosan-mohón szívta be nyakának illatát, ahogy szimatoló orrával, szürcsölésre csücsörített szájával furakodott, meg a készséges befogadásban, egész összebújásukban – tudták is – a közel negyven évvel korábbi szerelmeskedés után is hajtottak, és az idő súlya ezúttal nekik kedvezett: vitte, lökte, gurította, aztán meg szinte röptette őket. Oda, a kezdetekhez, és fénysebességgel vissza, oda és vissza, mert itt, ebben a kietlen lépcsőházban, pontosan ebben a kapualjban csókolóztak először, és a télikabátok idétlenségével mit se törődve úgy nyomult akkor is test a testhez, hogy az egybetartozásukat az idők – az idejük – végezetéig megpecsételték. Persze mindketten motyogtak is valamit, szerelmes szómorzsalékot dünnyögtek. Sztereotípiák nélkül hogyan is élhetne az ember? Muszáj mondani, hogy „szeretlek”, meg alkalmasint kérdezni, hogy „elmenjünk?”, hiába hogy ezek a szavak csak kiegészítő, közhelyes toldalékok, amelyeket kényszeresen-reflexesen, s így mindjárt szégyenkezve lehet kiejteni – legjobb volna talán utánuk kapni, visszagyömöszölni –, de nem. Nagyon is kell a szokvány habarcs. Este tíz óra volt, vagy talán éjfél is elmúlt, mikor a lépcsősor alján a magánidejükben száguldoztak, s hogy könnyebb, a fénysebességnél is gyorsabb legyen, meg kellett álljanak – negyedórára vagy öt másodpercre. A kapu tejüvegén át valamicske fény szivárgott be, elegendő, hogy megtalálják a nyitógombot. Korábban ez nem volt. A halk zúgással együtt engedett a zár, csak húzni kellett befelé a fémkeretes ajtót, s hogy kiléptek, mögöttük a rugós szerkezet lassan hajtotta vissza – még egy apró zökkenés, kattanás. Végképp kint vannak. A jégpálya út néptelen és karcolatlan volt. A házak, a parkoló autók, a szomszéd ház előtt hagyott két kuka és az úttest fölött világító neoncsövek is absztrakt díszletek. Nem fehér, a betonra fagyva szürke a vékony jégkéreg; mókásan berendezett, enyhén bevilágított űr. Rájuk bízott tér. Hajnal felemelt karral egyensúlyozott, kötéltáncosként lépni próbált, de előretolt jobb lába mellé már nem tehette a balt, jó ösztönnel a fenekére huppant, aztán szorosan egymás mellett araszoltak, guggolva, tenyerükre is támaszkodva centiméterről centiméterre tipegtek, csúsztak előre. Sejtelmük sem volt, hogy a húsz méterre parkoló autóig akarnak-e eljutni, hogy a járó motor melegében várakozzanak, vagy a hidegtől, veszélytől, szerelemtől kótyagosan hagynák az autót, s haladnának így négykézláb reggelig, akármeddig, megtennének ötven méternyi utat vagy egy kilométert – mindegy. Kijutnának a főútra, ahol talán már szórógépek tisztították a terepet, elérnék a villamost – nem gondoltak a lehetőségekkel, mámorosan csak csúsztak, négykézláb el attól a háztól, bár egyszeriben elillant a nemrég rájuk szakadt rémület és rossz lelkiismeret. Ki hitte volna, hogy így elillanhat, és majd nevetnek ma éjszaka? Hogy tartalékuk van erre a többé-kevésbé céltalan négykézláb csúszkálásra?

A Bolyongás hajnalban című novellaciklusból

kép | Rembrandt festményei