NÉGY TANGÓ
Körülöttem városi tér,
kikötő, szalon, bordély:
a Buenos Aires-i Tabán;
kéredzkedik a szó:
„hajdanán”.
Tánc, amelyben két néplélek
(kényes versben megágyazni
népek ölelkezésének):
összefolyik, egybeér,
sírva vigad, ha zenél,
s mindegy, mi a kéjekbe von:
hárfa-e vagy bandoneon.
***
Egyszer (vagy húsz éve) épp magányos voltam –
ahogy egész fiatalon lehet (mindenkid él még,
de a gonosz végzet elorozta már szerelmedet).
Pennsylvaniában, egy erdő közepén
– az emberélet útjának nagyjából negyedén –
eldöntöttem, azt, aki szembejön,
magamhoz ölelem, mielőtt köszön.
Medvék is voltak, egy szlovák fiú jött.
Felnőttem, felnőtt nappalok között
tangóra ver és – magam sem hiszem –
idegenek mellén dörömböl szívem.
***
Pasztellbe mártott csillogás
pókhálóselyem-fények
képeslap-párok
üdvözült
pár perc örök élet
kitekert karok
nyilván kaucsukból
az arcokon a híres és a mély
lencsevégre dermedt
egyen-szenvedély
minden férfit a női nem ölel
folyamatosan orgazmusközel
a fotótár
megtekinthető non-stop
***
Ölelésedbe, mint macska,
simulok puhán a tűz előtt,
szokott helyemet mélyítem,
kitöltöm inged ráncait.
Bőgő dorombol,
szemem lehunyva,
konvex a konkávval találkozik.
Előre, hátra s ebből körbe-körbe,
mandalát rajzolok levegőbe, földre,
nyomot nem hagyok, sehová nem érek –
az élet értelméhez mégis közelebb.