„A kártya ki van osztva.”
József Attila
A függelék évből
Bach-huszár, Bacchus, Bassompierre,
nem érjük be mi semmivel!
Nem semmi a kártya figurás lapja-
inak gyülekezete, apraja-nagyja.
Királynők, úrnők, dámák, „kurva volt”
ez-az, mondják? Csak ujjaktól a folt
látszik nekem rajta, akármelyiken,
én erkölcsi állagot semmilyen
minőségben nem tudtam soha fixre.
S mint, hogy szabály előnyhöz segítse
– sosem a jót, csak a tolakodót?
én ilyet sem tudhatok.
Harmincöt éve egy-partnerrel kártyám
játszom, egyé-ben egymásnak ártván,
egymást segítvén, de tisztázhatatlan,
negyvenöt éve ily kártya-alakban
volt nekem jóbarát, kaláka, szétment
társasság, nincs kit kérdeznem, istent,
ötven éve mi volt? Nem Kaunitz, pikkből a négyes,
akármi rendszer, egyelőre véges,
csak ez a mai lesz a véghetetlen,
visszhangja akkora az emberekben,
s kik az emberek? káró hetesek,
terített treffek, kőr-életesek,
szív dolga, Pompadour, kiket szeretvén
járunk a bukás-megmaradás mezsgyén?
Terézia, netán Antoinette?
Emlék lenne csak, így remegek
bele. A bele, a belem a fontos,
nem Nagy Frigyestől jön már a Lompos,
nem Axel von Fersen ma már a loncsos,
hanem az édes-svájci-szavú szpíker,
szívesen hallgatom, ő jár a sível,
a focival csak az unalmasok
– német terep! –, honit nem mondhatok.
Második Katalin? Egy is elég volt,
Brühl gróf, ki tudja? Zsák egyik, ő folt,
elmúlt történetek, nagy kaszinó,
négy ász, kis kaszinó, poénozó
e hét lap, játszotta József Attila,
Szép Ernő, Zelk Zoltán, oda meg vissza
adódott laptöbbség, pikktöbbség, itt mi
Felügyelőnémmel így játszunk, annyi
medve- és madárklubnak, engem ez
vigasztal, míg kint jár Örök Lemez.
Érdekel is, nem is, a kártya forgása,
a vers is mely ritmusba csap, vagy át másba,
csap, csélcsap, cselcsáp, vagy más királydráma
bolondja már csak a bolondját járja,
a lemez elakad, mintha elállna
ettől a kinti minden gajdolása,
isten áldása
szálljon a beomlasztandó házra,
lesz a szállodának jó mélygarázsa,
szálldosó vendége egyre meg másra.
Persze, vedd példának
Persze, vedd példának
a kicsiny fűszálat,
nő és leszárad
és újra nő.
Nem vagy jövő,
menő vagy, rossz értel-
mében a szónak,
ne felelj vissza,
ha bárkik megrónak,
senkik megrónak, ha kisemmiznek,
örülj, amid van, a nem semmidnek
mégse. Örülj, hogy mint a
karkörzés, nem kört jársz, de hosszabb sorra
váltasz – a rét zöld! mennyi virág!
nézheted szótagok tengersorát,
mint vállizület porcánál, tokjánál,
ha forgatod, a hűs érzet már ágál,
ropog – és hidege lel! Ha kéj, ha félelem,
mindenképp benned valami elem.
Elem volt bennem a rettegés, 60-
-nál több év óta, most tapasztalhassam,
hogy kell szatyorra ülve délután
várni, mi lesz toloncolás során,
hogy süllyed meg a ház, karsztvízre mi
szerszám lel, jók voltak szándékai,
de te mehetsz, mint vagonozottak,
marhák vagy emberek, nem ám szaroznak,
majd megtudod magyarok istenit,
szálloda épül itt, örülj nekik,
akik majd szálldosnak, megtérnek, változnak,
de jó, hogy madarad nem érte meg,
nem kell vele élned, így is megérned félelmeidet,
karkörzés, ezer, átjár a hideg,
ez lett a világ, ez a világ veled,
szélmalom magad vagy, magadra ez is hagy,
amid maradt, elveszítheted, így a tied,
örülj, hogy megélted e kiirtandó indiános érzületet,
hallod a bokrok túlján nyihorászni magukat a lovas-
csendőröket, örvendj, új világ hajnala virrad veled,
ők se sajnálják, te se sajnáld hát
hanyatt tölteni, nem fáradva, még hátralevő kevés ideidet.