Poszler György

„NE CSÍPJE TESTÜNKET FÉREG”

1995 október

„NE CSÍPJE TESTÜNKET FÉREG”

Mennyi múlt kell a jövőhöz?

Elérzékenyülten szeretem a Balatont. Nyugodtabb időkben kezdődött. Kisebb melegben, csendesebb éjszakákon, lanyhább forgalomban, tisztább vízben. Meg „kárpótlásként” kezdődött. Önsajnáló órákban mondogatom: az elvesztett szülőföldért kaptam. A Szent Anna-tó helyett a Balatont. A Kárpátok gerince helyett az északi part dombjait. A Vigyázó helyett a Badacsonyt. Éles csúcsok helyett lekopott vulkánokat. Nem napfelkeltét a Retyezát fölött, hanem naplementét a Gulács mögött. Ezek a legszebbek. A naplementék. A narancsvörösbe váltó aranyhidak. Igaz, közhely. Sőt, természet adta giccs. Mégsem tudok betelni vele. Csak néhány éve kezdett megromlani. Mármint zavartalan Balaton-szerelmem. Főként a hőségtől. Az enyhülést nem ismerő, tomboló kánikulától. A felhőt nem ismerő, reménytelen-kék égtől. Négy éve még furcsa-baljós jelképet is kapott. Döglött angolnákat. A tófelszín dekadens-szépen csillogó, ezüstös hullafoltjait. Meg előjöttek balatoni létem megoldhatatlan alapellentmondásai. Kisszerű létem kisszerű ellentmondásai. Semmi absztrakció, semmi szimbólum! Nem az emberi lét ellentmondásai, csak az én létemé. Nem az én egész létemé, csak a balatoni létemé. A hőséget nem bírom, de a hideg vizet sem. Márpedig: a meleg vízhez hőség kívántatik. Az állandó forróságban nem kapok levegőt; a hideg vízben fáj a derekam. Fulladozás derékfájás nélkül, vagy derékfájás fulladozás nélkül? Vajh, ki a megmondhatója? A döglött angolnáktól undorodom, a szúnyogoktól nem alszom. Márpedig: a szúnyogtalan éjszakákhoz szúnyogirtás kívántatik. De a szúnyogirtástól döglenek az angolnák. Nyugodt éjszakák angolnadögökkel, vagy nyugtalan éjszakák angolnadögök nélkül? Vajh, ki a megmondhatója? Ontológiai-antropológiai lehetetlenségek? Ugyan! Időskori-kánikulai nyűglődések. De a rosszabb közérzethez elegendők. Persze apróbb rések is nyílnak a szükségszerűség láncolatában, („a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”?) Az idén – legalábbis Lelle környékén – kevés az angolnadög. Az idén – legalábbis Lelle környékén – felbukkan néhány szúnyog. A legszörnyűbb, amikor elalvás előtt kezd zümmögni. Kérlelhetetlen zuhanóbombázó a kiszemelt célpont fölött. Néhányszor megesik. Ilyenkor jönnek elő a szörnyek. Nem amikor elalszik az értelem, mint Goya rajzán. De amikor zümmögnek a szúnyogok, mint lellei éjszakákon. A szörnyek emlékeimből jönnek – meg olvasmányaimból. Most éppen az utóbbiak, az olvasmányok nyugtalanítanak. Persze, ahogy az előbbiekkel, az emlékekkel összecsengenek. És betöltik a forró, szúnyogtól veszélyeztetett éjszakát. A kínos félálom laza-zavaros kép- és gondolatsoraiban.

Főként Ritoók Emma nevezetes könyve, A szellem kalandorai. Nem érdemes köntörfalazni: rossz regény. Nem katartikus hatása kergeti az álmot. Inkább sokkoló tendenciája. Nem attól sokkol, hogy felkavaróan meglepő. Hanem hogy lehangolóan ismerős. Irányregény a húszas évek elejéről. A század első évtizedei erjedéséről. Háborúról. És kifut a kommün persziflázsára. Benne a jól ismert ellentét. Vidéki magyar kúriák tradicionálisan művelt, értékőrző biztonsága. Pesti zsidó intellektuelek divatosan tájékozott, értékromboló bizonytalansága. Eltérő fajból-sorsból következő, kibékíthetetlen szembenállás. Talajból-otthonból ered az egyik, az őrző faji jelleg. Talajtalanságból-otthontalanságból ered a másik, a romboló faji jelleg. A kommün pedig az utóbbi véresen gyilkos kalandja. A divatos tájékozottság, értékromboló bizonytalanság, talajtalanság-otthontalanság pusztító robbanása. Létrehoz egy furcsa egységet. Tradicionális műveltség, értékőrző biztonság, talaj-otthon védő közösségét. Urak és szolgák, dzsentrik és parasztok, városiak és falusiak, műveltek és műveletlenek között. Faji alapon. Az egyik fajét a másikkal szemben. Nemzedékemnek jól ismerős. A forradalom nem lehet más, csak idegenek rövid életű tobzódása. Importált rögeszmék átmeneti rémuralma. Alatta-fölötte-tőle születik meg a törzsökösök szolidaritása. Utána pedig felépíti igazabb birodalmát.

szellemi reflex

Ettől jön elő Sinkó Ervin nevezetes könyve, Optimisták. Nem érdemes köntörfalazni: megfakult regény. Nem katartikus hatása kergeti az álmot. Inkább romantizáló tendenciája. Nem attól érdekes, hogy felkavaróan meglepő. Hanem hogy hirtelen elavult. Irányregény a húszas évek végéről. A század második évtizede erjedéséről. Háborúról. És kifut a kommün apoteózisára. Benne a jól ismert lelkesedés. Új világ fogan a forradalom méhében. Meglendül a kicsi ország. Hosszú álomból ébred. Tegnap elmaradt tartomány volt. Ma robbanó régió lett. Holnap virágzó birodalom lehet. Reflektorfényben forradalmár intellektuelek és lázadó munkások. Az európai tavaszt érzik szellemi reflexeikben az egyik csoportban. A lehetséges megváltást érzik érzelmi reakcióikban a másik csoportban. A kettő együtt – szellemi reflex és érzelmi reakció – lobban fényesre és magasra. Persze kirajzolódnak veszélyzónák is. Például a forradalmár intellektuelek szellemi reflexeinek sterilen teoretikus jellege. A filozófiát és irodalmat ismerik. Nem az életet és társadalmat. Például a lázadó munkások érzelmi reakcióinak véresen spontán jellege. A nélkülözést és sérelmet ismerik. Nem az elméletet és stratégiát, így tántorognak a törvényszerű összeomlás elé. Steril teória és véres spontaneitás, filozófia és nélkülözés, irodalom és sérelem kettős végletei között, megduplázott lehetetlenségeiben. Megrendítő példát adván az ámuló utókornak.

Bizony szöges ellentét. Nehezen egyeztethető. Sem a nappal kánikulai fényében, sem az éjjel forró szúnyogzümmögésében.

Zsidó intellektuelek értékromboló bizonytalansága vagy forradalmár intellektuelek szellemi reflexe? Véresen gyilkos kaland vagy új világ fogantatása? A tradicionális kultúra pusztítása vagy a progresszív kultúra teremtése? A folytonosság megszakítása vagy az elmaradottság felszámolása? Faji szolidaritás az idegen, hódítani akaró faj ellen? Vagy társadalmi szolidaritás az elnyomó, hatalmát védő réteg ellen? Mindez az összeomlás végzetviharában vagy az újjászületés tavaszi fuvallatában? Egy összefogó nemzet felháborodása söpri el? Vagy az ellenforradalmi Európa közönye hagyja veszni? Utána felépül a magára ébredt faj igazabb birodalma? Vagy visszaáll a társadalmi igazságtalanság jól megszokott rendje? Nos, tisztán irodalmi síkon, netán regényelemzéssel eldönthetetlen. Egy azonban biztos. A szellem kalandorai rossz regény. Az Optimisták csupán megfakult regény. Az első sikerét csak kurzusindulatok indokolhatták. Benne élettelen, legfeljebb indulatból karikatúrává torzított figurák szájában gőgösen ellenszenves teóriapamfletek. Egészen egyszerű tendenciával. Ami néhány év, a berendezkedő ellenforradalom (igen, ellenforradalom!) igényeit igazolja. A második sikerét irodalmi szempontok is indokolhatták.

Benne megfigyelt, éppen elvontságuk groteszkségében megragadott figurák szájában sterilen teoretikus ideológiaparódiák. Valamivel bonyolultabb tendenciával. Ami sok évtized, a megbukott (valóban, megbukott!) szovjetszocializmus igényeit igazolja. Két – ellentétes tendenciájú – kulcsregény. Hordozzák a műfaj végzetét. A kérlelhetetlen avulást. Persze az elsőnek maradt valami eszmetörténeti jelentősége. És szomorú aktualitása is van. A szellemidéző kor anakronisztikus kísértetjárásában. Persze a másodiknak maradt valami irodalomtörténeti jelentősége is. De semmiféle aktualitása nincs. A szellemidéző kor anakronisztikus kísértetjárásában. A kommün persziflázsát sokan akarják éleszteni. Hogy létrehozhassák a törzsökösök faji szolidaritását. A kommün apoteózisát senki sem akarja éleszteni. Hogy létrehozhassa az elnyomottak társadalmi szolidaritását. A két kulcsregény sorsában van valami jellegzetes aszimmetria. Ritoók Emma regényét az ellenforradalom esztétikailag – nyilván – nem értelmezte. De egészen elismerte a számára fontos, támogató tendenciát. Mert pontosan tudta, mi az övé. Az ellenforradalmi rendnek nem volt semmiféle teoretikus hajlama. De nem volt teoretikusan érvelő üldözési mániája sem. Sinkó Ervin regényét a szovjetszocializmus – nyilván – „esztétikailag” is értelmezte. És csak félig ismerte el a számára fontos, támogató tendenciát. Mert nem pontosan tudta, mi az övé. A szovjetszocialista rendnek volt erős „teoretikus” hajlama. És volt teoretikusan érvelő üldözési mániája is. De ezek már a század finoman megkülönböztethető, emlékből-tapasztalatból is felidézhető pokolbugyrai. Nem ereszkedem a mélyükre. Annyira nem reszketek néhány szúnyog-túlélőtől.

a hamis tudat

Tehát a Tanácsköztársaság mitológiája. Visszáján–színén. Ellenmítoszban-mítoszban elbeszélve. Nem hiszem egyiket sem. Sem a csupa feketét, sem a csupa fehéret. Bár nem tagadom, inkább a feketére hajlok. Érdemes lenne tisztábban látni. Persze csak úgy, házi használatra. De önmagában nem lehet. Csak az ellenforradalom mitológiájával együtt. Természetesen azt is visszáján–színén. Ellenmítoszban-mítoszban elbeszélve. Megint nem hiszem egyiket sem. Sem a csupa feketét, sem a csupa fehéret. Bár nem tagadom, itt is inkább a feketére hajlok. Tanácsköztársasági és ellenforradalmi legendárium. Ahogy kiegészítik és folytatják egymást a hamis tudat pszeudohistóriájában.

A Tanácsköztársaság mitológiája-legendáriuma, hozzám, a visszájáról érkezett. Plakát ’44-ből: Emlékezz, magyar! Huszonöt éve volt Kun-Kohn Béláék rémuralma. Nem tudtam, miről van szó. Legfeljebb valami ambivalenciát érezhettem. Ijedtséget és kételyt egyszerre. Lehet, nemzeti katasztrófa történt. Lehet, megint hamisítanak valamit. Néhány év múlva – hozzám – a színéről is elérkezett. Kiáltvány: Mindenkihez! Plakát: Fegyverbe! Forradalmi kormány, elutasítja a Vix-jegyzéket. Vörös hadsereg, védi a régi határokat. Sőt: legyőzi északon a csehszlovák hadsereget. Megállítja a Tiszánál a román hadsereget. Nyaraló proligyerekek a ragyogó Balatonban. Nyomorgó munkáscsaládok egészséges lakásokban. Oktatás, amint éppen mindenkire kiterjed. Kultúra, amint éppen mindenkié lesz. Persze ezzel párhuzamosan – hozzám – a visszájáról is újra elérkezett. Kapkodó, moszkvai intenciókat leső kormányzat. Megtorpant, hirtelen pusztuló gazdasági élet. Megfélemlített, létében veszélyeztetett polgári lakosság. Bőrkabátos, állig fegyverzett terrorista egységek. Páncélvonat, körülötte akácfákra akasztott parasztok. Kun, körülötte akarnok huszonéves dilettánsok. Komisszár, körülötte dezertőrként agyonlőtt vöröskatonák. Doktrinér hitekben fanatikussá izzott értelmiségiek. A fenyegető fegyelmezéstől megriadt művészforradalmárok. A korai lelkesedést feledő írók. Az álforradalomtól menekülő valódi forradalmárok. És főként a vége. Pontosabban, az elgondolt vége. A „korszak” színén–visszáján százharminchárom napig tartott. Ha nem bukik el, a legrövidebb úton beletorkollik valamibe. A sztálini bolsevizmusba. Amit az ötvenes évek elejéről jól ismerünk. Ezen pedig mit sem segített az egyszerű hazugsággá devalválódott patetikus jelmondat. A nép hazáját védő proletár internacionalizmus.

Az ellenforradalom mitológiája-legendáriuma – hozzám – a színéről érkezett. Kép a tankönyvemben: Horthy fehér lovon. Bevonul a visszaszerzett magyar városokba. Én is visszaszerzett magyar kisgyerek voltam. A visszaszerzést a történelem igazságának tudtam. A fehér lovat mesebeli jelképnek éreztem. A lovast mesebeli nemzeti hősnek hittem. Meg a mitológia-legendárium többi eleme. A nemzeti hadsereg, amint legyőzi a nemzetietlen kommünt. A nemzeti kormány, amint kardot ránt Trianon ellen. A nemzeti kormányzó, amint visszaszerzi az elrablott területeket. A nemzeti újjászületés, amint megsemmisíti az idegen áramlatokat. Az egészséges vidék, amint megfegyelmezi a bűnös Budapestet. De lassan, tapasztalatokból-olvasmányokból – hozzám – a visszája is elérkezett. A nemzetietlen kommünt nem a magyar nemzeti hadsereg győzte le, hanem a román királyi hadsereg. A nemzeti kormány nem rántott kardot Trianon ellen, hanem aláírta a diktátumot. A nemzeti kormányzó az elrablott területeket nem maga szerezte –, hanem a náci Führertől kapta vissza. A nemzeti újjászületés nem az idegen áramlatokat semmisítette meg, hanem a forradalmak előtti rendet állította helyre. A vidék nem egészséges volt, hanem súlyosan beteg. Budapest nem bűnös volt, hanem emésztetlenül forradalmi. Meg a nincstelen falusi agrárproletárok és a reménytelen városi nyomornegyedek. Meg a véresen értelmetlen háború és a ’44-es apokaliptikus halálszerelvények. És főként a vége. A pontosan bekövetkezett vége. A korszak színén–visszáján huszonöt évig tartott. És mert nem bukott el, nem a legrövidebb úton, de beletorkollt valamibe. A hitleri nácizmusba. Amit főként ’44-ből jól ismerünk. Ezen pedig mit sem segített az egyszerű hazugsággá devalválódott patetikus jelmondat. A nemzet hazáját visszaszerző szegedi gondolat.

Eddig a Tanácsköztársaság és ellenforradalom mitológiája-legendáriuma. Ne csapjuk be magunkat! Nem múlt, hanem jelen. Nem história, de politika. Jövőképet vesztettünk. A jelennek jövőt gondolni – természetes gesztus. A jelennek múltat csinálni – ugyancsak. De a múltnak jelent gondolni – természetellenes gesztus. A múltból jövőt csinálni – ugyancsak. Márpedig ez történik. Múltnak jelen – múltból jövő. Nem egyszerűen újratemetünk és feltámasztunk. Inkább bonyolultan újratemetve feltámasztunk. Élettani-történelmi-gondolati képtelenség. Históriai-pszichológiai kísértetjárás. De azt hiszem, nem egyformák az arányok. Tanácsköztársaság-feltámasztás csak gondolatilag létezhetett. Néhány öreg hadastyán agresszív nosztalgiájában. Ellenforradalom-feltámasztás gyakorlatilag is létezett. Szélesebb csoportok anakronisztikus aktivitásában. Igaz, Tanácsköztársaság-reminiszcencia alig lehet. De Kádár-rendszer-reminiszcencia nagyon lehet. Érdemes megállni. Mert jövő ugyan nem lehet a múltból. De a jövőhöz kell valamennyi múlt. Ám mennyi múlt kell a jövőhöz? És milyen múlt kell a jövőhöz. Erről ez éjszakai, zaklatott töprengés.

Tehát Kádár-rendszer-reminiszcencia. Furcsa. Tanácsköztársaság- és ellenforradalom-reminiszcenciától merőben különböző. Mert az előző kettőnek van-volt, az utóbbinak nincs mitológiája-legendáriuma. Egyrészt túl közeli, másrészt túl gyalogos. A mitológiához-legendáriumhoz jó valami távolság, kell valami pátosz. Persze ebben is némi különbség. A Tanácsköztársaságét utólag csinálták – erős ideologikus és misztifikáló eszközökkel. Az ellenforradalomét maga csinálta és utólag is csinálták – erős ideologikus és misztifikáló eszközökkel. A Kádár-rendszer nem csinálta. Sem a mitológiát-legendáriumot, sem a hozzá szükséges pátoszt. Csak néhány mozzanatot. Nappali józanságot mímelve éjjeli zaklatottságban is.

laza-félfüggetlen

Külső-belső erőszakban, arcpirító hazugságban, nagyon sok vérben született. Elérve vagy túllépve Tanácsköztársaságot és ellenforradalmat is. Megtorolt – keményebben, mint Caraffa; irgalmatlanabbul, mint Haynau. Aztán konszolidált. Létrehozván egy groteszk történelmi-társadalmi-gazdasági-lélektani képletet. Maradjunk a vulgáris-népi megfogalmazásnál: a legvidámabb, gulyásszocialista barakkot. Itt kell a józanság. Nos, nézzük csak. Tudós barátom mondta néhány éve a Monarchiáról. Elmaradott volt? Angliához és Franciaországhoz viszonyítva igen. Fejlett volt? Oroszországhoz és Bulgáriához képest igen. Ne viszonyítsunk csak Angliához és Franciaországhoz vagy csak Oroszországhoz és Bulgáriához. Hanem egyszerre. Angliához-Franciaországhoz, Oroszországhoz-Bulgáriához. Így lesz árnyaltabb a kép. Tehát a legvidámabb, gulyásszocialista barakk? Ausztriánál szegényebb volt, Bulgáriánál gazdagabb. Polgára az angol polgárhoz képest rab volt, a román polgárhoz képest szabad. Gazdasági rendszere a franciához hasonlítva zárt volt, a szovjethez hasonlítva nyitott. Kultúrája a nyugat-némethez viszonyítva merev-irányított volt, a kelet-némethez viszonyítva laza-félfüggetlen. Lakosai – ritkán ugyan –, de eljutottak nyugatra. Diákjai – kevesen ugyan –, de tanulhattak külföldön. Mindez persze a Brandenburgi Kaputól nyugatra megmosolyogni való függőség volt. De a Brandenburgi Kaputól keletre megirigyelni való függetlenség. E rendszer születésében külső-belső erőszakkal, arcpirító hazugsággal, nagyon sok vérrel hozzákötötte magát vagy hozzákötni engedte magát egy terméketlen és harminc év múlva összeomló szisztémához. De e rendszer mozgásában külső-belső ravaszkodással, kis hazugsággal, nagyon sok alkuval kialakította magának vagy kialakítani engedtette magának egy terméketlen és harminc év múlva összeomló szisztémán belül a legjobb pozíciót. Belül maradt a szisztémán, de különleges helye volt a szisztémában.

Mitológia és legendárium? Az első, a kemény diktatúra erre képtelen és alkalmatlan. A második, a puha diktatúra ehhez kisszerű és kevés. Talán furcsa. Képtelen és alkalmatlan. Mert: vöröskatona-romantika lett. Különítményes-romantika volt. Munkásőr-romantika nem lehetett és nem volt. A vörös sapkarózsa és vörös terror meg a fehér darutoll és fehér terror kapott valami sanda történelmi glóriát. A titkos akasztás és gitárgéppisztoly nem. Kisszerű és kevés. Mert: a Bulgáriánál gazdagabb, román polgárhoz képest szabadabb, szovjethez hasonlítva nyitott, kelet-némethez viszonyítva lazább-félfüggetlen jelleg szerény gazdagodáshoz, jobb életminőséghez valami vagy elég is. Történelmi mitológiához, nemzeti legendáriumhoz kisszerű és kevés is.

Talán érdemes elmélkedni rajta. Ellenforradalom-feltámasztás volt, Kádár-rendszer-feltámasztás van. De másképpen. Az ellenforradalom örökségét majdnem egyértelműen sokan vállalták. Enyhén stilizáltan-szelídítetten ugyan, de alig álcázva. Messze van. Könnyű a stilizálás-szelídítés. A Kádár-rendszer örökségét majdnem egyértelműen kevesen vállalják. Erősen stilizáltan-szelídítetten, és nagyon álcázva. Közel van. Nehéz a stilizálás-szelídítés. De tudni kell: létezett az első, létezik a második. Történelmi utójátékok évadát éljük. Csak röviden, a félálom ködében.

Az ellenforradalom-feltámasztás meglehetősen agresszívan ment. Áljótékony feledésekkel, irányított emlékezésekkel. Nemzeti célokról szó esett, nemzeti nyomorról nem. Vallásokról igen, különítményekről nem. Bethlen Istvánról igen, Prónay Pálról nem. Teleki Pálról igen, Héjjas Ivánról nem. Kenderes emlékhely lett, Orgovány elfeledtetett. A konszolidációs emelkedés a centrumban, a fehér terror a periférián. Néhány részfolyamat előtérbe került, az egész folyamat háttérbe. Például a nemzeti katasztrófát jelentő végkifejlet. Főként a külsőségek árulkodtak. Öltözet, gesztus, szóhasználat, hanglejtés. Egy letűnt világ spontán önkarikatúrája. Egy dilettáns politika spontán utójátéka. Önmagában tragikomikus kísértetjárás. Következményeiben baljós felhangokkal.

A Kádár-rendszer-feltámasztás meglehetősen öntudatlanul megy. Be nem vallott nosztalgiákkal, ügyesen titkolt reminiszcenciákkal. Szó jóformán semmiről sem esik. Csak az öncenzúrázó emlékezet működik rejtett célzásrendszerekben. A viszonylagos jólét felbukkan, a sok akasztófa nem. A kicsi függetlenség fényt kap, a nagy függés nem. A hazai helyzet eltérő volta megemlegettetik, közös volta nem. A kisegzisztenciák létbiztonsága a centrumban, a félelmetes adósságfelhalmozás a periférián. Néhány külsőség itt is árulkodik. Öltözet nem, de gesztus, szóhasználat, hanglejtés igen. Egy eltűnt világ spontán önkarikatúrája. Egy csődöt mondott politika spontán utójátéka. Inkább lehangoló, mint tragikomikus kísértetjárás. Következményeiben aggasztó árnyakkal.

Történelmi utójátékok? Bizony, azok. De történelmi hamistudattal vagy álhamis-tudattal. Történelmi előjátékká maszkírozva. Az utójátékok dramaturgiája egyébként is meggondolkodtató. Töredékes szatírjáték, mint a görög trilógia végén? Feloldva a tragikus feszültséget, megkérdőjelezve a tragikus történést? Kényszerű önismétlés, mint a történelmi folyamatban sokszor? Komédiába fordítva a tragikus feszültséget, kinevettetve a tragikus történést? Nem tudom. A színpadi és történelmi dramaturgia nem azonos. Talán csak valami önismétlő összefoglalás. Hogy jobban látszódjék minden. Könnyebben lehessen egy reménybeli felnőtt demokráciában dönteni. Ezt a szerepet, azt hiszem, betölti. Jobban látszott-látszik minden. Ezért történhetett, hogy a társadalom az ellenforradalom-feltámasztást, az első utójátékot ’94-ben már végleg leszavazta. Ezért történhet, hogy a társadalom a Kádár-rendszer-feltámasztást, a második utójátékot ’98-ban majd végleg leszavazza.

Igen. Tehát ennyi és ilyen múlt nem kell a jövőhöz. Vagy nem ennyi és nem ilyen múlt kell a jövőhöz. De mennyi és milyen kell? Mert valamennyi és valamilyen kell. Tanácsköztársaság, ellenforradalom, Kádár-rendszer nem. Szálasiról, Rákosiról – nyilván – szó se essék. Mi marad a század éjszakai szellemidézésében? A Monarchia utolsó két évtizede? Talán csak nem kíséreljük meg. Konzervatív hagyománynak anakronizmus; liberálisnak kevés; demokratikusnak alkalmatlan. A háború utáni három év? Nemigen kísérelhetjük meg. Konzervatív hagyománynak alkalmatlan; liberálisnak törékeny, demokratikusnak veszélyeztetett. Ám maradt még a kilencvenöt évből öt hónap. ’18 ősze, pontosabban október vége és ’19 tavasza, pontosabban március vége között. Az a bizonyos őszirózsás forradalom. Erről van szó. Ezért a sok köntörfalazás.

az álproletárhatalom kikiáltása

Öt hónap? Alig több négy és félnél. Október 30-tól március 21-ig. A polgári forradalom kirobbanása és az álproletárhatalom kikiáltása között. Majdnem napra annyi, mint a Tanácsköztársaság. Előtte összeomlott, megújulni képtelen, konzervatív rend. Utána összeomló, zsákutcába vezető, parancsuralmi rend. Még egy fél év sem. Ennyi jutott a magyar demokráciának. Hogy kipróbálja a lehetőségeit. Mitológiája-legendáriuma nincs. Maga nem csinált. Ideje sem volt rá. A jobboldal nem csinált neki – a bolsevizmussal egyenrangú ellenségének tartotta. A szélsőbal sem csinált neki – a jobboldalnál veszedelmesebb ellenségének tartotta. Nem is kell csinálni neki. Inkább töprengeni kell rajta.

Mitológiája-legendáriuma nincs. Valamelyes pátosza van. Legalábbis számomra. Gondoljunk csak bele. Őszirózsa a sapkákon, gomblyukakban. Egy bizonytalan forradalom fáradt jelképe. Köztársaság, Kossuth államformája. Hatvankilenc év után ismét. Törvény az általános, egyenlő és titkos választójogról – a magyar történelemben először. Törvény a földműves nép földhöz juttatásáról – a magyar történelemben ugyancsak először. Megvalósult sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadság. Törekvés a történelmi ország fenntartására. Törekvés a szomszéd népekkel való megbékélésre. Ugrás a távolinak, de elérhetőnek tűnő Európa felé. Lépések, amelyek évszázadok óta elmaradtak. Lépések, amelyek ma is szükségesek. Nem megy. A szervezkedő konzervatív jobboldal görcsösen ellenáll. A szervezkedő dogmatikus szélsőbal mindent elsöpör. Így is van néhány nehezen felejthető, példaértékű mozzanat. A katonát látni nem akaró hadügyminiszter. A saját földjeit osztó Károlyi Mihály. A lehetetlent is megkísérlő Jászi Oszkár. Jobbnak, szélsőbalnak nem kellett. Talán ezért kellene nekem.

Persze valamit érdemes lenne tisztázni. A kommünhöz való viszonyt. Ettől függ sok minden.

Rövidre fogva. Ha az őszirózsás forradalom nem egész öt hónapja egyenes út, rövid átmenet a kommünhöz, ahogy a jobboldal véli, maga is zsákutca. Annak az első szakasza. Ha az őszirózsás forradalom nem egész öt hónapja egészen más, mint a kommün, ahogy magam vélem, a jövő alapja. Annak az első jelzése. Másként. Ha március 21. folytatja október 30-át, az előbbivel együtt bukik, érvényét veszti az utóbbi. Ha március 21. kiiktatja október 30-át, az előbbivel együtt nem bukik, érvényét őrzi az utóbbi. ’18 és ’19 közötti kontinuitásban kiesik a magyar történelemből. ’18 és ’19 közötti diszkontinuitásban felragyog a magyar történelemben. Sőt, a század vonatkozási pontjává válik. Amihez viszonyítva, amiből kiindulva értelmezhetővé válnak históriai-politikai folyamatok. Úgy vélem, így van. De nem vagyok a korszak szakértője. Csak sejteni szeretném: ez az a múlt, ilyen az a múlt, ami kell a jövőhöz. Azaz ennyi múlt elég, ilyen múlt kell a jövőhöz. Legalábbis nekem ennyi elég és ilyen kell. Nemcsak éjszakai szabad asszociációkban, de nappali kötött gondolatmenetekben is.

szintézis lenne jobb

Ehhez még hozzáfűznék valamit. Tétován, sőt, félénken is. Nem élek ,,a mesék tején”. Idealizálásra már nem vagyok hajlamos. Nem hiszem, hogy akkor minden a legjobb volt. Nem hiszem, hogy ma minden úgy lenne folytatható. Sok minden történt azóta – a magyar eszmetörténetben is. Gondolok – például – a két háború közöttre. A hagyományt tudatosan folytató ,,urbánusok” nagy részére. A hagyományt tagadva folytató „népiek” egy részére. Valami szintézis lenne jobb. Csak jelzésként. Mondjuk, Ignotus Pál politikai tisztánlátása és, mondjuk, Veres Péter hazai helyzetismerete között. Mert tisztelem ugyan Ignotus Pált, de hazai helyzetismeretet nem tőle tanulnék. Meg tisztelem ugyan Veres Pétert, de politikai tisztánlátást nem tőle tanulnék. És Ignotus abszolút magabiztosságából is elvennék valamit. De Veres gondolati eklekticizmusából is elvennék valamit. Azt hiszem, Jászi Oszkár ilyesmire figyelmeztetett. A népi szociográfiák érdemeiről írott amerikai levelében. Tehát az őszirózsás, köztársasági, földosztó, szabadság-jogokat törvénybe iktató magyar október. Ennyi és ilyen múlt a jövőhöz.

Nagyon meleg van. Egy apró, biológiai zuhanóbombázó is zümmög fölöttem. Nem bírom ezt a veszélyeztetett létet. Aludni kellene. „Aludjunk vagy száz évet csöndben át”? No nem. De valóban „késő van, instálom.” Felkelek, bekapcsolom a szúnyogriasztót. „Alszom hát én is, testvérek. / Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg.”

kép | Constantin Flondor művei, wikiart.org