Varga Bence

NARVÁL CSEHSZLOVÁKIÁBAN

NARVÁL CSEHSZLOVÁKIÁBAN

Tétován kinyújtottam a kezem, hogy ha már a sors így hozta, megérinthessem. Különös formájú volt, mint egy orsó, persze tudom, tudjuk, milyen egy orsó. Csak a kifejezést használjuk, csigákra meg a pecabotra illesztett tekerentyűkre, hát mi közünk már nekünk az odüsszeuszi orsókhoz? Ez mégis valami olyasmi volt, szarulerakatok évtizedei tekeredtek egymásra, s a végén tűszerűvé összpontosult. Egy állat fejéből lógott ki, vagy szervesült oda: narvál, olvastam hangosan, idegesítően megtörve a csöndet. Ez egy állat? Időszerűtlen volt a rácsodálkozásom, a narvál talán a tizenkilencedik század derekától függött kitömve, a rászálló portól kissé vaksin a hatalmas üvegablakok alatt. A barátom megrándította a vállát, narvál, már a neve is disszonáns, bántó a fülnek, nézzük inkább a szintén poros üvegszálból öntött cetet, az legalább jókora, és az ember egy üvegben úszkáló utolsó ecetes uborkára gondol, az meg kellemes emlékeket idéz.

emészthetővé próbálták tenni

De akkor megláttam az apró feliratot és a mellé rajzolt kis ábrát, amivel a londoni kisfiúknak is emészthetővé próbálták tenni ezt a vénséges, lassan lerombolásra ítélt hodályt és foszladozó szőrű, hulló pikkelyű lakóit, egy másik kor kíváncsiságának kielégítésére teremtett szentélyt.

horned narval or sea unicorn

wikimedia.org

– Párzáskor hallatott, különös, kéjes, hívogató hangja miatt számtalan kormányos vezette sziklának hajóját, s feneklett meg. A középkori mendemondák sellője e lény, aki ködben szeret suttogni és nyögni, s ekképp lépre csalni a tengereken éveken át asszonyhiányban tengődő férfiembert – olvastam fel a szöveget.

Tényleg narvált láttam akkor ott? Ezerkilencszáznyolcvannyolc volt, és apám dühösen kapta össze a pecabotjait, hogy ezen a Körös holtágon hal pedig nem terem. Sátort göngyölítve, fejszét konyharuhába fektetve hagytuk oda alkalmi táborunkat, és mentünk az új, sejtelmes ígéreteket súgó hely felé, Liptovszki Mikulásba.

– Szép, szép, de miért vannak körben hegyek? – kérdezte homlokát ráncolva apám barátja, aki ide is követett bennünket tíz kiló csalival, feleségével s gyerekeivel. Feneketlen tó volt ott, víze jéghideg, és a kempingben a lányok meg mi, tizenhárom éves fiúk, akik rájuk nyitogattuk a közös zuhanyzóban az ajtókat, ártatlan meglepetést mímelve, hadd lássunk egyszer életünkben valami csodát.

hatvannyolc miatt utálnak minket

A fogás mégis jól sikerült, és a halgazdagság láttán nemsokára krémeshegyeket faltunk. Itt ez fillérekért kapható, mondták, és hogy ne törődjünk a csehszlovákokkal, hatvannyolc miatt utálnak minket, s azért is, mert gazdagabbak vagyunk. Apró rézkoronákért vásárolt hálózsákokba burkolózva aludtunk.

De volt egy nap, amikor klottgatyánkban elkóboroltunk Andrissal, és belevettük magunkat a búzatáblába, aminek a végén egy meredély a tóra nézett. Odalent a fenyvesek között egy szőke nő felállt, nevetett, vizet fröcskölt barnára sült udvarlójára, aztán levette a bikinijét, amit csokibarna-narancssárgamintás körök díszítettek, és beszaladt a vízbe. Andris messzelátót is hozott magával, de nekem nem kellett: két tenyeremet csővé formálva szűkítettem s tágítottam a látványt, és keserves bú bökte át a szívemet.

A narvál döfte át, a csehszlovák sellő.

Paul Gauguin: Undine, wikimedia.org