NAPLÓJEGYZETEK TOLSZTOJ NAPLÓJÁRÓL
1997 március
1. 1997. január 3.
Gorkij nemcsak hogy nem hitt Tolsztoj eszméiben – írja Thomas Mann[1] –, „de nem is hitte el neki”, ahogyan – sejteti – mindazok, akik köré gyűltek, valójában szintén nem azokra, hanem a nemes „istengyermekség szemléletére” vágytak. Ez a természet-ügy kicsit gyanús nekem, ugyanis: Tolsztoj komolyan mondta, és mondta egyre évtizedeken át a maga mondókáját, a maga „keresztény – buddhista – kínai bölcsességtanát”, furcsa hát nem hinni el neki, sőt van ebben valami arcátlanság. Lehet, hogy valami ellenére mondta mindezt, ezért ment neki olyan nehezen, ezért olyan kínos és keserves ez a gyónás, olyan ügyefogyott és ostoba is sokszor. De a vitapartnerek és hallgatók (feleség, barátok, ellenségek, szájtátik, zarándokok, értelmiségiek stb.) ezzel a tételezett rendszerrel kerültek kapcsolatba-szembe. Hiszen Tolsztoj személyiségének „természeti szférája” valószínűleg abban is megnyilvánult, (a)hogyan a bölcsességtanát kifejtette. Ennek a kifejtésnek az életjátékában volt valami pogány, jupiteri jelleg, szubsztancia stb., aminek szemtanúi lettek a látogatók. Egy játék részesei, azé, hogy valaki ilyen „istenien” küzd a démonaival, többek közt a „természetiségével”, amiről csak negatív terminusokban hajlandó beszélni, és épp ezáltal, a tagadás hevülete[2], izzása által lett ez a természetiség, ezek a pogány vitalitástól duzzadó tettek ily legendásak, mitikusak, miközben a beszélő, a töpörödött öregember már teljesen híjával volt mindennek. Birtokán kívül immár a vétkezés lehetőségének. Ámde a negatív beszéd heve miatt mégis örökifjan, és a keresztény élettagadás pátoszában egy megszüntetve-megőrzött természet-istenség tüze ragyogott fel.
fordított önigenlés
Thomas Mann azonban készpénznek veszi ezt, valóságnak, az eleve-adott „természeti érdem”, „kegyelmi választás” arisztokratikus örökbecsének, holott csinálmány ez, tételezés, a halálfélelem alkímiája. A gyónás-beszéd, a halálhoz mért tagadás beszéde tulajdonképpen a „Szép Ernő voltam” típusú „tanúságtétel”, az Ego pompázatos ittlétéről szóló mártírium egy neme, amiről Kertész Imre olyan szépen ír az Angol lobogó című prózájában. És Tolsztojnál olyan erős a halálfélelem, az „arzamaszi rettegés” nyoma, hogy ebben a fordított önigenlésben, a múlandó erő és jelenlét fordított igenlésében és narcizmusában van egy már-már monomániás, rábeszélő, mágikus jelleg is. Mintha titkos reménye lenne, az egyetlen igazán komolyan hitt, a legvégső, hogy ennyi lemondással, élettagadással, önkárhoztatással és bölcselkedéssel elnyerheti és mintegy kiküzdheti végül a legfőbbet: a halhatatlanságot, a személyes öröklétet. Gorkij írja: „Ő, Tolsztoj, meghaljon? Az egész világ, az egész föld szeme rajta… Miért ne tenne kivételt a természet tulajdon törvénye alól, s ne adna egynek az emberek közül testi halhatatlanságot, miért?”[3]
2. 1997. január 7.
Ami itt – olvasás közben – történik, az éppen a történni-engedés, hagyni, hogy verbalizálhatatlan módon hasson rám a szöveg titokzatos üzenete, ami maga a mozgás[4], egy végtelen, csak a halál által behatárolt életküzdelem ostinatója, egyhangú-fenséges dallamrajza.
Követni hogyanját[5]. Monomániás feltárulását. Körbe-körbe. Azon kapni magamat, hogy elhiszem Aszarhadon király vízalámerülésének szellemi kalandját, a látomást, melyben az Ő nem-Ő-vé lesz. A Másikká. Elhinni, hogy lehet teljesen azonosulni. Elhinni, hogy Aszarhadon a víz alatt az élet egységének „keresztségében” részesül, a „Tat tuam asi”-ban[6].
3 1997. január 13.
Amikor az És karácsonyi számában Tolsztoj Naplójáról írva Balassa Péter ellenbeszéddel, a feltételezett, de nem pontosan meghatározott értetlenek elleni „invectivával” intonálja a beszédhelyzetet, ahonnan Tolsztoj megkerülhetetlen nagyságát érti– úgy hiszem –, éppen a tolsztoji napló és mű intenciójának mond ellent. Hiszen az a magunk túlzott szerepének, mint a hiúság és kevélység diabolikus, azaz szétválasztó csábítása, újra meg újra legyőzendő vétke ellen igyekszik harcolni. És mi más az értés, a helyesen értés indulatos kisajátítása, tehát az értetlenek és hívatlanok diszkriminálása, mint a saját értésünk és hivatalosságunk olyan hangsúlyozása, amely éppen attól a mozgástól tér el, melyben „a többi élőlényt saját magadnak fogod tekinteni”?
túlzottan egoista
Tolsztoj maga is ezzel az „ördöggel” küzdött mindvégig: szeretni akart, holott túlzottan egoista volt[7], jeltelenül szolgálni, holott túlzottan hiú, másokért lenni, holott elsősorban önmaga érdekelte. Naplóját olvasva – többek között – éppen e küzdelem szakadatlan végzésének szemlélőivé leszünk, amely szemlélet egyszer csak átfordul valami másba, mintegy rávezet valamire, ami már sóvárgás a Másikért-való-lét helyes gyakorlatára, de legalábbis kényszer, hogy egy ponton már-már tűrhetetlenül radikális formában felvessük a kérdést, ami nyilván Tolsztoj kételyeinek is fókusza lehetett, hogy ti. van-e egyáltalán helyes gyakorlata a Másikért-való-létnek?
4 1997. január 15. éjjel
„Megretten, hogy ennyire isteni az erotika, és apró munkával… kölcsönös szadomazochisztikus viszonyt ’sikerül’ kibontakoztatni feleségével az utolsó 30-35 évben” – írja ugyanebben a cikkében Balassa Péter, és én érzek abban valami zavarót, hogy ennyire egyszerűen lehessen minősíteni ezt a viszonyt, ennyire közvetlenül oldódjon fel a pszichológia fogalmiságában ez a rejtőzködő-rejtett kapcsolat. Én éppen azon lepődöm meg – olvasás közben –, hogy mennyire nem lép elénk ez a Szonya, mennyire árnyékban marad, és közben a jelenléte mindvégig érezhető: csak az, hogy van. Persze, egy konfliktus margináliái (veszekedés-kibékülés-elhidegülés-panasz stb.) hozzák látótérbe a lényét, de én úgy érzem, hogy a lényeges dolgokról, valamiről legalábbis, amiről Tolsztoj – úgy tűnik – csak hallgatni tudott, soha nem esik szó. És Szonya lénye/léte ezért a Napló olvasója számára (számomra) mint az elhallgatott Másik, a Másik mint leküzdhetetlen probléma és rossz lelkiismeret adódik. De mégis: Isten mellett talán ő a másik főszereplő. Mindketten az öntudat határai: az egyik (Isten) belülről, a másik (Szonya) kívülről határolja.
Wittgenstein írja a Tractatus (a továbbiaban T.) bevezetőjében: „… ahhoz, hogy a gondolkodásnak határt szabjunk, tudnunk kellene e határ mindkét oldalát (azaz tudnunk kellene gondolnunk azt, ami nem gondolható)”.
A Napló olvastán arra gondoltam, hogy Tolsztoj számára Isten még mindig „gondolhatóbb” volt, mint Szonya, ezért inkább ő jelenik meg negatív terminusokban, rejtjelezve, a napról napra telő élet véletleneibe burkolva, adottságként és fölpanaszolható sérelemként. De mindez az öntudat játéka. Hogy milyen volt közös életük, arról szó sem esik.
Van két Szonya-részlet, amit átírok ide: „Szonya, az a feleség, akire nekem szükségem volt. Eszményi feleség pogány értelemben: hűség, családias érzés, önfeláldozás, pogány családszeretet tekintetében, és a keresztény élettárs csírája is megvan benne.” (N. 380–81.)
„Már a hintóban ült, s én ekkor szörnyen megsajnáltam, nem azért, mert elutazik, őt, a lelkét sajnálom, úgy, hogy alig tudom visszafojtani a könnyeimet. Sajnálom, hogy ilyen nehéz, szomorú, magányos az élete. Számára én vagyok az egyetlen, akire támaszkodhat, s lelke mélyén attól fél, hogy én nem szeretem úgy, ahogy szívvel-lélekkel szerethetném, és ennek oka életfelfogásunk különbözősége.” (N. 382–83.)
pogány feleség
Ezek megvilágító részek számomra. „Különböző az életfelfogásuk”. Szonya nem követi Tolsztojt, és ezt nem lehet megbocsátani neki, „pogány feleség” marad, „szomorú magányban”, azaz kívül Tolsztoj öntudatán, külön és kicsit szemben is vele: de ha nem így lenne, ha „kereszténnyé” válna, szellemileg egyesülne Tolsztojjal? Ez elgondolhatatlan, értelmetlen, ezt nem firtatja a napló.
Szonya megismerhetetlen, ahogy Isten akarata is. „Minden rendelkezésünkre álló jel alapján megbizonyosodhatunk, hogy az Ő akaratát teljesítjük; de az, hogy miben is áll az Ő akarata, számunkra mindig titok marad. És ennek így is kell lennie.” (N. 239.)
5. 1997. január 20–21.
Emlékeztem, hogy a fiatal Wittgensteinre hatott Tolsztoj, a „gondolkodó”. Eszembe jutott, hogy utána kellene ennek járni. Elolvastam Neumer Katalin tanulmányát[8] a korai Wittgenstein „szubjektumfelfogásáról”. Ennek segítségével próbálom elképzelni, hogyan.
„Újra meg újra Tolsztoj szavait mondom magamban – írja Wittgenstein –, az ember testben erőtlen, ám szabad lelkénél fogva”. És a Naplóban ez a gondolat állandóan megjelenik, például: „A fizikai én halálából önkéntelenül is egy szellemi én domborodik ki” (N. 258.). Azaz megszűnik a személyes én, és megszületik a szellemi, aminek révén az ember azonos az Istennel. „Én és az Atya egyek vagyunk.” (N. 202.) De ezt az Én-t már sub specie aeternitatis kell elképzelni. „Az élet szelleme eltávozik testem formájából, s én vele együtt távozom.” (N. 299.) „… mindaz, ami bennem, rajtam keresztül élt, maga Isten…, az élet alapja. Pontosan ez vagyok én.” (N. 299.) „Minden, ami lesz, én leszek.” (N. 252.) „Ahhoz, hogy valaki legyél, a Létező eszközének, szervének vagy differenciáljának kell lenned.” (N. 331.)
Tehát egy igen erős dichotómia tételeződik személyes és szellemi én között. Akarata, rendeltetése, létrangja, tehát szubjektivitása pedig csak az utóbbinak lehet. Wittgenstein ugyanezt a kettősséget
képviseli a Tractatus idején. Csak az akaró, az erkölcsi lény szubjektum. „A filozófiai Én nem az ember, nem az emberi test vagy az emberi lélek, amellyel a pszichológia foglalkozik, hanem a metafizikai szubjektum, ami határa, nem pedig része a valóságnak.” (Wittgenstein, T. 5. 641.)
S ami a logika terén a metafizikai (azaz megismerő) szubjektum, az az etika terén az (nem empirikus értelemben) akaró szubjektum. Mert ez az akarat is „csak a világ határára irányulhat” (Neumer).
„Ha a jó- vagy rosszakarat megváltoztathatja a világot, akkor csak a világ határait tudja megváltoztatni, nem a tényeket; nem azt, amit a nyelv segítségével ki lehet fejezni. Röviden, akkor a világnak ezáltal egyáltalán kell másmilyenné válnia. Úgyszólván mint egésznek kell fogynia vagy növekednie.” (W. T. 6.43.)
„A világ értelmének a világon kívül kell lennie. A világban minden úgy van, ahogy van, és minden úgy történik, ahogy történik; benne nincs semmiféle érték…” (W. T. 6. 41.)
„Ezért nem létezhetnek etikai kijelentések.” (W. T. 6. 42.)
„Világos, hogy az etikát nem lehet kimondani. Az etika transzcendentális.” (W. T. 6. 421.)
Végül idekívánkozik a 6.4311-es tétel: „A halál nem eseménye az életnek. A halált az ember nem éli át.”
És Tolsztoj? Igen, ő is értelmetlen, mert a kifejezhetőség (gondolhatóság), tehát a világ határain túli szférának érzi a szellemet, akaratot, szubjektivitást. A szellemi Én, Isten és a halál – mint a beteljesülő növés[9] a halál felé és mint elgondolhatatlan határ – ugyanannak a világon kívül fekvő értéknek a kimondhatatlan, mert „értelmetlen” (azaz nem gondolatot kifejező) aspektusai.
„Az örök életet csupán azon keresztül tudjuk felfogni, hogy örök.” (N. 261.)
„… de az ima, melyet Isten meghallgat, nem lehet szóbeli. Szavakkal imádkozni annyit jelent, mint kifejezni Istenről alkotott gondolatainkat. Holott Istenről nem szabad gondolkozni.” (N. 343.) Azt írja, hogy értelmetlen a halállal kapcsolatban a „hol leszek” kérdése, hiszen tér- és időbeli kategóriákkal – az elgondolható, a tényállás kategóriáival firtatja az időn és téren (a világon) kívülit.
„Az a kérdés pedig, minek, miért halt meg az egyik, és miért él a másik, ugyanaz a kérdés, mint amelyik azt kérdezi, milyen viszonyban van az oksághoz az az ember, aki már kilépett az ok–okozati viszonyok világából.” (N. 310.)
Az akarat szubjektumának egyetlen feladata van: a szeretet. De mi az? „… a szeretet megszünteti a határokat, egyesítve azt, aki szeret, azzal, aki a határokon túl van: Istennel.” (N. 340.)
„A szeretet az a törekvés, hogy eltávolodjunk attól, aminek a személyiségben meg kell semmisülnie.” (N. 260.) Attól, ami térnek, időnek és okságnak alávetett. Ha fölszabadul e szolgaság alól, a személy életének iránya egybeesik Isten akaratának irányával: „… a mozgás megszűnik, véget ér a testi, személyes élet, s én átalakulok azzá az erővé, amely rajtam keresztül áramlik”. „… egyesülök a Mindennel. Különös!” (N. 252.)
Ha Isten akarata szerint élsz, akkor „teljes szabadságot érzel”[10]. Viszont ez az akarat megismerhetetlen. „… mindez önmagában felfoghatatlan a számunkra, viszont megérthető, és nemcsak megérthető, de egyértelmű is az ehhez való viszonyunk.” (N. 309.)
érzékiség és halálfélelem
A probléma az, hogy a szubjektum egész nagysága – akaratszabadsága, szeretete, az, hogy ő teremti a világot[11], akarata a hiúság, érzékiség és halálfélelem legyőzésére stb. –, a világ határán túlira irányul, „nem arra, ami véletlenszerű, hanem arra, ami örök” (Neumer).
„Annak a cselekvésnek, amely az ebben az értelemben vett akarattól vezérelt, nem célja, hogy kauzális mechanizmusokat beindítva hatásokat, következményeket érjen el.” (Neumer, 109.)
Ez Wittgensteinnél így hangzik. „Kell ugyan léteznie valamiféle etikai jutalomnak és etikai büntetésnek, de ennek magában a cselekedetben kell rejleni.” (W. T. 6. 422.) S ez, mármint a jócselekedet benne rejlő jutalma a világ „mássága, időtlensége, boldogsága” (Neumer), az, hogy az etikus ember világa boldog világ, azaz a világ sub specie aeternitatis látva.[12]
És valóban, a Napló főleg az így értelmezett akarat szubjektumát jeleníti meg, és ábrázolja tehetetlenségét és állandó alulmaradását a gyakorlati etika terén. Kudarcát a parasztokkal, hívekkel, feleségével, gyermekeivel. „Gyermekeim helyzete nagyon rossz: nincs semmilyen erkölcsi tekintély előttük.” (N. 341.) Törekvését, hogy „etikusan” reflektáljon a világ (időbeli és térbeli) határán belülire: 1. szociális kérdésekre (anarchizmus, szociáldemokrácia, keresztényszocializmus, földkérdés stb.); 2. a tudomány problematikájára (a pozitivizmus kritikája);
3. az egyház és az egyháztörténet kérdéseire (az egyház mint szervezet, a dogmák, Pál szerepének negatív megítélése stb.).
De valójában mindez egyáltalán nem érdekli.
A Napló olyan zeneműnek tekinthető, melyben a kétféle etika szólamai állandóan ismétlődve imitációs, polifon szövetet alkotnak. És az benne a legfurcsább, hogy mindig az elhallgatás határán áll.
Mert úgy kell még ennek is, az érzékiből a szellemibe való átmenet hosszan vajúdó életanyagának, diáriumának eltűnnie a végső, a végleges tett mögött[13], úgy kell ennek a még így is túl sok hiúságot hordozó történetnek véget érnie, ahogy Wittgenstein mondja: „Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk, túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot.” (W. T. 6. 54.)
a tolsztoji lelkület
Van Gorkijnak egy nagyon találó jellemzése Tolsztojról, melyben plasztikusan ragadja meg a tolsztoji lelkület lényegi közönyét és idegenségét. „Olykor úgy rémlik: az imént jött meg valahonnan messziről, ahol másként gondolkoznak az emberek, másként éreznek, és más a kapcsolatuk egymással, még a mozgásuk is más, és más nyelvet beszélnek. Ül a sarokban, fáradtan, szürkén, mint akit egy más világ pora lep, és figyelmesen néz mindenkit, némán, idegen szemmel.” (Gorkij, 35.)
Még egyszer magam elé képzelem Tolsztojt, küzdelmét, melyben egyre világosabbá lesz, hogy „a tények mind csak a feladathoz tartoznak, és nem a megoldáshoz” (W. T. 6. 4321.), hogy bármiről beszél, az még mindig csak „világnézet” – „világszemlélet alapján lehetséges élni, hit szerint viszont nem” (N. 228.) –, ideológia és utópia, szóbeliség és gondolat[14], „pogány” családi élet és érzékiség, mind olyasvalami, amiben az tárul föl, „hogy milyen a világ, és nem az, hogy van”, nem „körülhatárolt egész volta, ami a misztikum” (vö. W. T. 6. 44. és 6. 45.) – ez a feszültség, a bűnnek ez az egyre izzóbb bizonyossága, ami felszabadítja az akarat szabadságát, mindez Tolsztoj (legendás, mert ideológiák és utópiák martalékául esett) futásához vezetett, az egyetlen lehetséges isteni tetthez, aminek glóriáját nem tépázza meg, hogy a valóságban hogyan „sikerült”, hiszen: „A világ független az akaratomtól” (W. T. 6. 373.).
És ez a futás ugyanazt jelenti a (élet) végén, mint a Tractatus túlzottan is híres zárómondata: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
TOLSZTOJ NAPLÓJA
J.-nek és B.-nek
Körüljárja az erdőt Tolsztoj,
Két nyulat lelő, aztán haza, itt
Illeték, gázszámla, rosszkedv nő,
Az ördög falzett vagy tenor,
Vihogva araszol a bútorok
Között, lehet leülni, állni fel, még
Függönynek zenét a TV-zaj elé,
És mondani, „ilyet nem írnak már!”
Írni?, kivétel ez, sosem lehet, tornászott
Is, sok gyereket csinált, a naplójában
Pereg évre év, elég sok próza, gondolat
Kevés, de saját erdejében így,
Földjén, lovon, „az idő szép, Szonya
Beteg”, jövőre is, kitartó hang, és
Mély, mert basszus, mondja még,
Altasson el.
-
Thomas Mann: Válogatott tanulmányok, 2. Magyar Helikon, 1970. 31. ↑
-
Lehet, hogy egyesek — mint én — a tagadás, mások az állítás által térnek meg. (Napló, a továbbiakban N. 243.) ↑
-
M. Gorkij: In: Kortársak Lev Tolsztojról, Gondolat, 1982. 346–400. (A szövegben Gorkij neve után álló számok írásának fejezetcímeire utalnak.) ↑
-
„a kereszténység lényege éppen az ideál felé történő mozgásban van.” (N. 278.) ↑
-
„Igen, Isten akarata nem abban áll, hogy mit tegyünk…, hanem hogyan tegyük.” (N. 282.) ↑
-
„…zsarnoki szándék (jellemezte), hogy súlyt adjon a tanításának…, saját szenvedésével szentelje meg az emberek szemében, és kényszerítse őket az elfogadására.” (Uo. 375.) ↑
-
„Nem hallgat meg, és nem hiszi el, ha nem azt mondják, amit kellene.” (Gorkij/42.) ↑
-
Neumer Katalin: Tévelygések a nyelv labirintusában, Budapest, 1995. 93–117. ↑
-
,,Az évek múlásával mi valamennyien egyre istenibbekké válunk.” (N. 232.) ↑
-
„Hiszen az akarat szabadsága az emberben működő isteni erőt jelenti.” (N. 303.) Érdekesen rímel erre Wittgenstein 5. 1263-as tétele: „Az akaratszabadság abban áll, hogy nem tudhatjuk most a jövőbeli cselekedeteket. Csak akkor tudhatnánk őket, ha az okság a logikai következtetés szükségszerűségéhez hasonlóan belső szükségszerűség lenne.” ↑
-
„A világ nem teremtett, hanem teremtődik (…) Mi teremtjük a világot Isten akaratából.” (N. 347.) ↑
-
Ezzel szemben a rossz szubjektuma, bár szintén a világon kívül, mégis az időben él, akarás jellemzi, pl. halálfélelem, s ezért boldogtalan. Jó és Rossz úgy áll szemben egymással, mint Krisztus és Pál. Látszólag egyek, valójában abszolút mások. Pállal kapcsolatban írja Wittgenstein: „Mintha itt mégis a saját személyiség hangsúlyozása történne, mégpedig mint vallásos aktus, ami az Evangéliumtól idegen.”. (Vermischte Bemer Kungen, 492.) Akárha Tolsztoj írta volna! ↑
-
„Isten számára csupán teljességgel véghezvitt cselekedetek léteznek.” (N. 269.) ↑
-
„Aki megtanult gondolkodni, annak nehéz hinnie, márpedig Istenben élni csak hittel lehet. Tertullianus mondta: ’A gondolat gonosz’.” (Gorkij, 39.) ↑