NAPLÓ-VERS: PIK, PIK
1999 április
Hatvan után, hetven felé; megérte-é?
A lábad elé nézhetnél, hatnál hangzata-
iddal, mennél úgy valamire, már itt az ideje.
A szél mint vágtázó óriás-lovas idegrendszere,
szárnyként kifeszül, búg, sötét húrjai, jajai.
Hat rám, van, hátamba fú, nyakamba nyúl.
Éjjel alaktalan banda visítozott kinn, kés-élek,
gyerekkoromból a disznó, mikor hajnalban ölte apám.
Lépcsőfogak csikorogtak kínban: a Moszkva tér.
Dokumentum-képek aztán az álom ernyőjére hulltak,
a falu széli gödörben férfiak megcsonkított hullái:
huszonnyolc, negyvenöt, hat, van, múltam, tam.
Megyek, viszem, mire? Ne mondd,
hogy semmire. A szavakon, a havakon át, nagyítón,
mézgás kockába látok: mi az?
Pőre tér. Vér és szurok elegye dől. Csont a bőrt kiböki
ott. Itt is. Mondj más receptet. A papíron sétáló ceruza is
reszket. Mégsem ezzé kellett volna lennem. Mégis.