NAPLEMENTE

Talán a fény tette, nem tudom, a mindent elárasztó vörös ragyogás. Ahogyan a nap alábukott, nemcsak a látási viszonyok változtak meg, inkább az érzékelés, a vörös fényben gyalogló sziluetteken tisztán kirajzolódott a hátizsákok púpja a vállakon, a kézben cipelt sporttáskák, a kidudorodó hordozókendők. Egy férfi a nyakában vitte a kislányát, a gyerek fekete copfja körül mintha szikrázott volna a levegő.

Mit csinálsz, kiáltott rám a társam, amikor figyelmeztetés nélkül lehúzódtam az út szélére. Itt hagyjuk a rakományt, és felvesszük ezeket, böktem az emberek felé. Addigra körülvették a kocsit, kézzel-lábbal mutogattak. Normális vagy, a főnök utasítása, hogy nem vihetünk el senkit, szabályellenes, üvöltötte a kísérőm, ki leszünk rúgva, ha megtudja. Ha beköpsz, legalább nem egyedül rúgnak ki, vontam vállat. Térj már észre, kapta el a karomat, mi lesz, ha széthordják, ellopják a szállítmányt, lecsuknak minket. Akkor strázsálj itt, míg visszajövök, taszítottam nagyot rajta, és leeresztettem az ablakot. A társam kiköpött, szitkozódott, és kiugrott a másik ajtón.

Előre csak ketten fértek be, testvér, szóltam ki, a többieknek a platón szorítunk helyet. Kiszálltam, megkerestem az erősebb fiúkat, segítsenek lepakolni a rakományt. Voltak vagy húszan, perceken belül megemelték, csak vezényelnem kellett őket. Mint gimis koromban, amikor egyszer, egyetlenegyszer én lehettem a focicsapat kapitánya. Persze, most nem ugráltak körülöttem pompomlányok, helyette a társam az út szélén állt, dohányzott, és tüntetően hátat fordított.

Az első fuvarral egy terhes nő ült be mellém, meg a férje, legalábbis úgy mondta. Nem kérdezősködtem, habár láttam rajtuk, hogy nem házasok, gyűrű sem volt az ujjukon, és másképp is néztek egymásra, úgy, mintha egyszerre megkapaszkodnának és elmerülnének.

ha sikerül átjutnotok

Megkínáltam a férfit, de nem akart rágyújtani. Fiú vagy lány, kérdeztem. Fiú, ragyogott fel a nő arca. Akkor láttam, mennyire fiatal, csak egy lány, talán húsz sincs, vagy még tizennyolc se. Jobban megnézve a férfi sem lehetett több huszonkettőnél. Ha sikerül átjutnotok, ő már amerikai állampolgár lesz, mondtam. A nő sóhajtott, aztán egyetlen lélegzettel dőlni kezdtek belőle a szavak. Tiltott kapcsolat, törvénytelen gyerek. A helyi maffia elkapta a férfit, közéjük áll, vagy végeznek vele. Nem akart drogdíler lenni, titokban megléptek. Végigrettegték az utat, hátha utolérik őket. Hamarosan biztonságban vagytok, nyugtattam.

A második fordulóval a copfos kislány jött, az anyjával és a kishúgával. Meredten nézte az utat, csak egyszer szólalt meg, apa hol van. Nemsokára utánunk jön, csitította a nő, és mutogatta neki a vidéket, milyen messzire ellát, meg hogy hamarosan odaérünk. A gyerek nem kérdezte, hová, rezzenéstelen arccal bámult előre, aztán egyik pillanatról a másikra az anyjának dőlt, és elaludt.

A rakományt hiánytalanul szállítottam, igaz, hatórás késéssel. A főnök leordította a fejemet, de megkérdezte, mi történt, hol a társam. Összevesztünk, préseltem ki a fogam között. Te meg ott hagytad a semmi közepén, hülye állat. Barmok vagytok mind, vágta rám az ajtót. Rágyújtottam, és néztem utána, a sötétségbe.

Vezető hír 1. díj, sorozat, Az év sajtófotó-sorozata
Pieter ten Hoopen Hollandia/Svédország, Agence VU/Civilian Act

Október és november folyamán közép-amerikai menekülők ezrei keltek útra az Egyesült Államok felé. A karaván október 12-én indult a hondurasi San Pedro Sulából és ahogy elterjedt a híre, egyre többen csatlakoztak Nicaraguából, El Salvadorból és Guatemalából. Az amerikai határ felé minden évben, különböző időpontokban indulnak el az emberek, de az ENSZ szervezetek szerint ekkora tömegre régen volt példa: 7000 ember, köztük 2300 gyerek. A menekülők embert próbáló körülmények közt haladtak, naponta közel 30 kilométert tettek meg akár 30 foknál is nagyobb hőségben.
Egy teherautó megáll és felveszi a menekülőket a mexikói Tapanatepec közelében október 30-án.

WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2019. szeptember 19 – október 23.