Pék Zoltán

NAGYANYÁM A TITANICON

1998 február

NAGYANYÁM A TITANICON

Mint családom minden tagjának, nagyanyámnak is vastag szemöldöke, nagy orra és jókora téveszméi voltak. Ezt sejtettem, amikor felcaplattam a ház ragyás lépcsőin és becsengettem. Már túl volt a nyolcvanon, de ahogy az ajtórésben megpillantottam, a kilencvenet is elhittem volna. Erősen ritkuló haj, az is színtelen, rongyos köntösében meg mintha nem is lett volna test. Arcának redői közt elvesző savószín szem, a tekintetét végigfuttatta rajtam, aztán így szólt.

– Ha udvarolni jött, elkésett. Hatvan évet.

Sikerült kinyögnöm a nevemet.

– Ááá, szóval rokonok vagyunk. Nahát, nahát. És mit akarsz?

Csöppnyi kedvesség sem volt a hangjában. Eldadogtam, hogy most érkeztem vidékről és nincs hol megszállnom, meg pénzem se igen, és hogy egy hete küldtem táviratot, amiben jeleztem, hogy ha nincs ellenére, eljönnék, csak kis időre persze, de nem tetszett válaszolni… Elhallgattam, mert láttam, hogy egyáltalán nem figyel. Álltam a résnyire nyitott ajtó előtt, mint egy házaló, és vártam, hogy mit dönt ez a vén szatyor, akit háromszor ha láttam életemben, és bár nagy reményekkel jöttem, abban a pillanatban azt se bántam volna, ha legalább nemet mond.

Az öreglány nézegette az ajtó számos repedései közül az egyiket. Hirtelen rám pillantott, és azt kérdezte:

– Mikor süllyedt el a Titanic?

– Tessék?

Türelmetlenül megismételte a kérdést, valahogy olyan tanítónénisen, hogy ösztönösen rávágtam.

– 1912. április 14.

Erre felvillantotta hiányos, időszínezte fogsorát, és sarkig tárta az ajtót.

– Ne ácsorogj ott kint, gyere be!

Felkaptam a cuccom, besomfordáltam.

Az előtér pici volt és sötét.

– Tudod, hogy én is ott voltam a Titanicon?

– Mi…?

– Bizony, bizony – elégedett bólogatással nyugtázta megdöbbenésemet, és elindult előttem. – Én vagyok az egyetlen túlélő.

Ez gyanús volt, én másként emlékeztem. Aztán ahogy beértem a nagyszobába, kiestek a csomagok a kezemből.

A szoba Titanic-múzeum volt. A falakat mennyezetig beborította a töméntelen mennyiségű újságkivágás, némelyik már egészen sárga, némelyiket mintha csak most tették volna ki; mindegyik szenzációt ígérő címmel. Voltak ott nagyobb méretű, bekeretezett képek, fényképnagyítások és giccs-ízű mázolmányok. A szekrényeken, vitrinekben ilyen-olyan Titanic-modellek, és a hajót ábrázoló faliszőnyeg felett még egy ormótlan hajókormány is lógott a falon.

– Úgy emlékszem arra az éjszakára, mintha tegnap lett volna – zengte nagyanyám a hintaszékben ringatózva, és hangját úgy remegtette, mint a szappanoperák színészei, ha mély érzelmeket akarnak kifejezni. – Vacsora után még sétáltam egyet a fedélzeten. A tenger nyugodt volt és rejtélyes; kifürkészhetetlen, akár egy isten. A levegőben a tavasz semmihez sem hasonlító illata érződött, és én arra gondoltam, hogy ezen az éjszakán engedni fogok annak a magas, jóképű amerikai milliomosnak, aki már indulás óta a szerelmével üldözött…

Legalább egy órán keresztül mondta, én pedig úgy tettem, mint aki feszülten figyel, bár egyszer sem nézett rám, és nem is látszott észrevenni. Elég volt a tudat, hogy van ott valaki, akinek előadhatja a monológot. És röhej, de az elején még le is kötött. Meglepő aprólékossággal adta elő az ütközés történetét, a pánikot, a menekülést, természetesen önmagát mint tragikus hősnőt állítva az előtérbe. Aztán elfáradtam. Eszembe jutott, hogy nem is volt magyar utas a Titanicon. De vártam, hogy majd elrendezzük az én ottlakásomat – azt ugyan várhattam. Az utolsó mondat után hirtelen mély álomba merült. Így kezdődött közös életem a nagyanyámmal.

Meg kell hagyni, rendes volt hozzám. Még főzött is rám. A mosást, ilyesmit magam intéztem. Nagy szerencsémre nem volt túl beszédes, mármint úgy általában. Kétnaponta azonban rátört a mesélési roham, és ilyenkor bepótolt mindent. Lépten-nyomon új történetekkel állt elő udvarlókról, kalandokról, amik mind a Titanicon estek meg vele. Védekezésként alig voltam „otthon”. Szinte csak aludni és tisztálkodni jártam oda. Korán mentem el és későn éjjel lopóztam vissza, azzal mentegetőzve, hogy állást keresek. Ami igaz is volt. Részben. Merthogy mellesleg lakást is kerestem, de pénz és ismeretség híján ez reménytelennek tűnt.

Nagyanyám Titanic-mániája messze több volt holmi öregkori szeszélynél. Élete évtizedek óta e körül forgott, ezen kívül semmi nem maradt meg az emlékezetében, pedig naponta elolvasta a napilapokat újabb és újabb hírekre vadászva. Töméntelen mennyiségű újságot járatott, és minden ilyen témájú cikket kivágott, feltűzött és annyiszor elolvasott, hogy fejből tudta a valaha is napvilágot látott összes, sokszor egymásnak ellentmondó teóriát, híradást, interjút. A „téma” alatt a Titanicot értem, kizárólag ez a hajó érdekelte, a szerencsétlenség mint perverzió nem volt a műfaja, minden más vízi- vagy légikatasztrófa hidegen hagyta. Az újságkivágásokon túl ott volt még az a rengeteg könyv a polcokon, szintén csak erről, és semmi más, de még egy szakácskönyv sem. Olykor megpróbáltam kicsikarni belőle valamit élete eseményeiről, de nem jártam sikerrel. Feltehetően épp azért, mert ez volt az ő élete, semmi más; se barátok, se rokonok. Mégsem panaszkodott soha az egyedüllétre, és meglehet, nem is volt egyedül, hiszen ott volt vele a sok utas, akiket ez idő alatt már személyesen megismert. Hogy az egésznek mi lehetett a kiváltó oka, sosem tudtam rájönni, és őt hiába kérdeztem. Miután elmondta a soros történetét, csak ült a hintaszékben lehunyt szemmel, arcán réveteg mosoly, és én tudtam, ilyenkor a tengeren jár.

Eközben az én életem lassan új formát öltött. Összeszedtem néhány barátot, moziba jártunk, buliztunk, akadt egy-két lány is, de egy bizonyos ponton túl elnehezültek a dolgok, mert kéglit nem nagyon tudtam kunyerálni, oda meg csak nem vihettem őket. A nagyanyámhoz, a Titanicra. És időközben állásom is lett, de azzal inkább nem dicsekszem.

Egyik este jól beittunk a haverokkal, és ahogy hazatámolyogtam, ott találtam nagyanyámat a hintaszékben. Szokás szerint mélyen aludt. Az ördög tudja, mi bújt belém, de arra gondoltam, megtréfálom az öreglányt.

Odalopóztam hozzá, ráztam és kiabáltam, mint aki megveszett:

– Süllyedünk! Süllyedünk!

Egy apró sikkantással riadt fel, teste megfeszült, mintha ugrani akarna. Fejét zavartan kapdosta erre-arra, mígnem rájött, hogy hol is van. Rám emelte álomtól sötétlő szemét. Abbahagytam a kiáltozást. Csillogó, átlátszatlan szeméből különös, intenzív és lehengerlő szomorúság áradt felém, és bár túl kába voltam, hogy igazán megértsem, még ebben az állapotban is megdermedtem. Nagy nehezen eljutott a tudatomig, hogy még mindig rázom. Elkaptam a kezem. Kegyetlen csönd lett, a levegő csörömpölve járt ki-be a számon. Egyre csak nézett. Most vettem észre, hogy reszket, de ekkor már reszkettem én is, és kivédhetetlen hányingerrel botorkáltam a vécére.

Másnap reggel, ahogy sajgó fejjel felébredtem, két lehetőséget láttam. Egy: azonnal elköltözöm. A becsület kétségkívül ezt követeli. Sajnos, még közel sem volt annyi pénzem, hogy albérletre futotta volna. Kettő: azonnal bocsánatot kérek, hátha megengedi, hogy maradjak. Tudom, ez nem gerinces megoldás, de nem engedhettem meg magamnak a gerincesség luxusát. Nekiduráltam magam, kisomfordáltam a konyhába. A reggelim ott volt az asztalon, nagyanyám éppen a kávét főzte. Tettetett vidámsággal köszöntem, csak bólintott válaszul. Nem kívántam egy falatot sem, de azért engedelmesen leültem. Nem fordult felém, a tűzhelyre koncentrált, úgy mondta:

– Kalács, lekvár, meleg tej. A másnapos gyomorral csodát tesz.

Nagy levegőt vettem.

– Ööö, nagyi, ami a tegnap estét illeti…

Egy mozdulattal belém fojtotta a szót. Felemelt tenyér, amolyan „stop” jelzés. Na, ez most mit jelent? Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? Vagy „hallani sem akarok róla”? Lelkem nyugalma érdekében az előbbit választottam. Ettem. Már épp azon voltam, hogy megeresztek valami dicséretet, olyan hízelkedő „mmm, ez milyen finom”-ot, de kiment a konyhából, és nem is jött vissza. Hallottam, hogy a nappaliban matat. Az ajtóból köszöntem el. Semleges válasz. Na jó, nem borulhat a nyakamba azért, amit tettem. Este vittem az engesztelő ajándékot, ahogy dukál. Egy hanglemez volt. Titanic-lemez, de tényleg. Igazából egy könyvre gondoltam, csak fogalmam sem volt, melyik hiányozhat neki, már ha volt egyáltalán ilyen. Aztán látva habozásomat, az eladó ezt a lemezt ajánlotta. A borítója már megfakult, a lemez is jócskán poros volt, biztosan jó ideje állt már ott a polcon. Egy hangjáték-szerűség, de – állítólag – eredeti hanganyaggal, többek közt a Titanic rádióadásai, beleértve az S.O.S. jeleket is, a segítségre érkező hajók üzenetei stb. Felettébb ígéretesnek tűnt. Ez biztosan nincs meg neki, hisz még lemezjátszója sincs. Lemezjátszója sincs? Vettem egyet. Részletre. Legalább kéthavi fizetésembe került ez a kiengesztelési móka. Ekkora megbánásnak csak elégnek kell lennie.

Otthon várt a nagy meglepetés. Kitártam a nappali ajtaját, kezemben az ajándékok. Rossz lakásba nyitottam? A nappali megvolt, szintúgy a bútorok, falak, ablakok, függönyök, a nagyi a hintaszékben. Csak épp a Titanic hiányzott! Sehol újságcikkek, képek, a faliszőnyeg, a kormány, a modellek. Sehol semmi, ami a Titanicra utalt volna. Egy átlagos, hétköznapi nappaliban álltam.

– Meglepődtél? – nézett fel nagyanyám a varrásból, és elmosolyodott. – Nem láttál még varrni, mi?

– Hát, nem… úgy értem… szóval…

Kész voltam. Ő meg nem fűzött magyarázatot a dologhoz, szépen varrt tovább. Csak ültem ott és jobbra-balra tekintgettem, mintha arra várnék, hogy egyszer csak lehullnak ezek az áldíszek, és mögöttük ott lesz az igazi nappali, a Titanic.

Tíz-tizenöt perc is eltelhetett ezzel a bambulással, mikor az öreglány megint felém sandított a szemüvege fölött.

– Mit hoztál?

– Tessék? Ja, ezek? Csak egy kis ajándék… illetve az akart lenni…

– Na, mutasd csak.

Feltápászkodtam és odavittem neki. Kibontotta, először a lemezjátszót, majd a lemezt. Ez utóbbit hosszasabban vizsgálgatta, elolvasta a borítón a szöveget. Aztán letette.

– Köszönöm – nézett rám. – Nagyon kedves tőled.

– Én…

Megint az a reggeli mozdulat. Befogtam a szám. Arcomat fürkészte azzal a különös tekintetével, majd bólintott és visszafordult a varráshoz.

Életünk folyt tovább, és én ezután nem rúgtam be. Ezzel persze elvesztettem néhány „havert”, de nem volt más választásom. Otthon olyan volt a hangulat, mint nagy betegségek után: mindent valami puha, fakó hályog borított be, és amikor beszéltünk egymáshoz, hangunk halknak, erőtlennek tetszett. Bár nagyanyám elég világosan megmondta, hogy nincs rá szüksége, én azért apró ajándékokkal próbáltam a kedvében járni. Mivel újabban sokat varrt, vettem egy díszes varródobozt, néhány különleges fűszert a konyhába, meg ilyeneket. Ezeket mindig megköszönte, de ennyi. Nem mondom, hogy hűvösebb lett, vagy barátságtalanabb, nem. Csak más.

Aztán jött a villamos-incidens. Egyik éjjel moziban voltunk, s utána még beültünk valahova dumálni. Lekéstem az utolsó buszt is, kénytelen voltam villamossal menni. Jó késő volt már, egyedül voltam a kocsiban. Felszállt egy galeri. Hangosak, részegek, kötekedősek. Odaültek elém, böfögtek, röhögtek. Lassan hátraslattyogtam a kocsi végébe, mintha leszállni készülnék, bár a megálló még arrébb volt. Rosszabbat nem is tehettem.

– Valami gond van, haver? – kiabált utánam az egyik.

– Talán nem bírod a szagunkat?

– Büdösek vagyunk, öreg?

Nem feleltem, csak mereven bámultam ki a vaksötétbe, és imádkoztam, hogy jöjjön már egy megálló. A mandrók feltápászkodtak és tántorogva elindultak felém. Szemem sarkából lestem őket, igyekeztem felmérni az esélyeket. Tökrészegek voltak, de hárman azért csak kitettek egy józant, nem is beszélve arról, hogy rutinos verekedőknek tűntek, míg rólam ez nem mondható el. „Szarban vagyok”, „szarban vagyok” – ismételgettem magamban hülyén. Aztán elkezdődött. Az egyik felém ütött. Még elhajoltam, de akkor a másik meglepő gyorsasággal belefejelt a gyomromba. Ahogy a filmeken, csak most nem élveztem annyira. Még kaptam egyet az arcomba, de már nem is fájt, mert az ájulás küszöbén egyensúlyoztam, és a következő pillanatban ki is buktam.

Mondhatni szerencsém volt. Irtózom a fizikai fájdalomtól, és ha ezek ökölcsapásokkal kezdik, ki tudja, mi történt volna még.

A villamosvezető térített magamhoz a végállomáson. Taxiba ültetett. Marha rendes volt. Fordított helyzetben én nem biztos, hogy megtettem volna. És a taxis is rendes volt, hogy nem használta ki az állapotomat, és nem rabolt ki.

Már hajnal fele járhatott, amikor betámolyogtam a lakásba. Egyből el is zúgtam, gondolom, akkora zajjal, mint egy tank. Megint elájultam.

Mikor újfent magamhoz tértem, ágyban feküdtem. Már javában világos volt. Éltem. Nagyanyám az ágy mellett varrogatott.

– Mennyi… az… idő? – érdeklődtem igencsak nehezen forgó nyelvvel.

– Kilenc múlt. Nem, maradj csak – fogta meg a karom, amikor a hírre fel akartam kelni. – Már telefonáltam a munkahelyedre. Minden rendben. Kell ez a nap, hogy rendbe gyere.

Eldadogtam valami köszönetfélét, aztán már aludtam is. Az egész nap zavaros álmok és zavaros ébrenlétek zagyvaléka volt. Ahányszor kinyitottam a szememet, ő mindig ott ült az ágyam mellett. Néha varrt, néha engem nézett, vagy csak ki az ablakon. Teákat itatott velem, jeges borogatásokat készített. Beszélt is hozzám, sokat, de a szavak tartalmára nem emlékszem, csak arra a fura, de csöppet sem kellemetlen érzésre, ahogy hangjának hullámai a forró teákkal együtt jótékonyan át- meg átzúdulnak a testemen.

Nem sokkal a gyógyulásom után valami nőügy miatt vidékre utaztam, ahonnét szokás szerint apróbb ajándékokkal megrakodva érkeztem haza. A lakásba belépve az előtérben égve találtam a villanyt. Itt sosem kapcsolta fel. Valamit kiabáltam, hogy megjöttem vagy ilyesmi. Nem felelt. Le sem vetkőztem, kabátostul, bakancsostul becsörtettem a nappaliba. Nem volt ott. A szobájához szaladtam és kopogás nélkül benyitottam.

A bevetett ágyon feküdt felöltözve, mozdulatlanul. Először azt hittem, alszik. A következő pillanatban ráébredtem, hogy halott. Gyomrom összeszorult és rémes hányingerem támadt. Aztán láttam, hogy megrebben a szemhéja. Odaugrottam, föléje hajoltam. Lassan kinyitotta a szemét, rám nézett. Mondani akartam valamit, de képtelen voltam bármit kinyögni. Nézett. Erőt vettem magamon, és megfogtam a kezét. Első pillanatban ösztönösen összerezzentem, olyan furcsa volt bőrének tapintása, de aztán rájöttem, hogy ez nem a halál, csak az öregség, és hogy eleddig igazából soha hozzá sem értem. Miért is tettem volna?

Megtapogattam a homlokát. Nem volt lázas, csak nagyon-nagyon erőtlen. Éreztem, hogy haldoklik. És hogy akar tőlem valamit. A telefon felé mozdultam, de szeme nagyot villant. Vagy csak képzeltem. Irtó ostobán éreztem magam (és mint ilyenkor mindig), izzadni kezdtem.

– Hívom… hívom a mentőket.

Ne, mondta a szeme. De tényleg ezt mondta?

– Muszáj, különben…

Ne! Most már biztos voltam benne. Azt ne. De akkor mit? Megpróbáltam lehiggadni. Amikor megint ránéztem, tudtam a választ.

– Oké.

Addig úgy sem hal meg. Akkor hát munkára fel.

A lomtárnak használt ablaktalan lyukban megtaláltam mindent, szépen eldobozolva. Behordtam a cuccokat a nappaliba, szöget, kalapácsot kerítettem, aztán munkához láttam. Hihetetlen meló volt. Mindent persze nem is tudtam ugyanúgy visszarakni, hiszen csak a nagyobb képek némelyikének helyére emlékeztem. Felszögeltem az összes újságkivágást, cikket, képet, fel a faliszőnyeget, az otromba kormányt. Úgy dolgoztam, mint akit hajt a tatár. Lehet, hogy kegyetlenség, de közben egyszer sem mentem be hozzá. Féltem, hogy meghal, mielőtt elkészülök, hogy rosszul saccoltam, és minden hiába volt, hogy hülyeséget csináltam.

Miután minden fenn volt, előkaptam a lemezjátszót, beüzemeltem, feltettem a lemezt. Aztán behúztam a függönyöket, teljes sötétséget csináltam. Minden porcikám égett, a gyomrom sajgott az ürességtől. Bementem hozzá.

– Hunyd le a szemed – mondtam neki, bár amúgy is csukva volt. Szája erőtlen mosolyra húzódott. Óvatosan a karomba fogtam, felemeltem. Könnyű volt, könnyebb, mint előbb a dobozok. Vigyázva, mintha tojáson lépkednék, átvittem a nappaliba.

– Ne leselkedj – suttogtam.

Odavittem a hintaszékhez, beleültettem.

– Még egy pillanat. – Rátettem a tűt a lemezre. – Most!

Halk tengerzúgás hallatszott, ő pedig kinyitotta a szemét.

A Titanicon voltunk, 1912. április 14-én, az utolsó estén. A rádiósszobából az imént jelentették a hídnak, hogy sűrűsödnek a jéghegyek. Amúgy semmi különös. A tenger sötét volt és rejtélyes. Nagyanyám a korlátnál álldogált, hosszú, barna hajába bele-beletúrt az esti szellő. Korán besötétedett, az égen sok volt a csillag, elképzelhetetlenül sok. Nagyanyám azon tűnődött, elfogadja-e az amerikai milliomos ajánlatát. A vacsoránál találkoznak, és neki még át is kell öltöznie egy milliomos-feleséghez illő ruhába. Igen. Mégsem indult el, csak állt a korlátnál és abba az irányba tekingetett, amerre Amerikát sejtette. A hajó közelében valami csobbant a vízben, és a dallamos csengőszó vacsorára hívott a Titanicon.

kép | shutterstock.com