KESERÉDES TESTVÉRSÉG: POLÁNYI KÁROLY ÉS POLÁNYI MIHÁLY
1999 december
Hadd idézzem emlékezetünkbe, hogy egymástól külön zajló életünk mennyire erős pillér volt mindkettőnk számára, mely fölött a szépség láthatatlan hídja ívelt át, vagy a külön-külön magányosság csendje… Azt szeretném, ha fény világítaná meg ezt a csöndből vert hidat, hogy a közelgő szürkület el ne homályosítsa. Nagyon kevés hiányzik, hiszen nem voltak közöttünk félreértések, semmi, csak az én elzárkózásaim, melyeket az én korlátaim, az életben való hosszú botorkálásaim okoztak. A történelem túlhaladta az én tévelygéseimet. Még ha semmi mást nem tehetünk is, ez nem maradhat kimondatlanul.
Polányi Károly Polányi Mihálynak
Ha az ember valamely nemzetközi konferencián összeakadt akár Polányi Károly, akár Mihály — főként amerikai vagy angol — tanítványaival, sőt olyan kutatókkal is, akik személyesen nem ismerték őket, magyar lévén gyakorta kapta a kérdést: mit tud kettejük viszonyáról, amelyről úgy hírlett, inkább hűvös, mint meleg, testvéri volt. Mindenki hallotta, hogy egyikük szilárd antikommunista, másikuk inkább kommunista szimpatizáns volt. A budapesti, még élő Polányi-rokonok arra emlékeztek, hogy a testvéri kapcsolatot felhők árnyékolták. A kérdés e sorok íróját a kilencvenes évek elején kezdte foglalkoztatni, természetesen elsősorban eszme-és értelmiségtörténeti szempontból.
világnézet
A testvérkapcsolat változásának folyamata három korszakra osztható, s mint egy zenemű három tétele, címekkel jellemezhető. Az első, amely „A testvérség aranykora” címet viselhetné, 1934-ig tartott. Ebben az időszakban a testvérek alapvetően egyetértettek világnézetük főbb elemeit tekintve egészen addig, míg Mihálynak a szovjet gazdaságról írott könyve arra nem késztette Károlyt, hogy kritikával illesse Mihály állásfoglalását. A második, „A fájdalmas meghasonlás és kibontakozása” elnevezésű szakasz 1935-től 1951-ig terjedt, amikor Mihály — Károly korszakos jelentőségű Elavult piaci gondolkodásunk című cikke után négy évvel — közzétette A szabadság logikáját. Ha más nem, ez mindenképpen rögzítette elméletének alapvető különbségét bátyjáétól. Innentől (és végig az 1940-es években) Mihály azon fáradozott, hogy egy szabad társadalom vezérelveit dolgozza ki, amelyhez modellként használta — a keynes-i fogalmakkal áthangszerelt — Adam Smith „láthatatlan kéz”-elméletét.
El Liszickij: Kestner-Mappe Proun litográfia, Wikimedia Commons
A harmadik korszakban, mely „A bölcs és rezignált megbékélés” tételcímet viselhetné, a testvérek elfogadták, hogy képtelenek egymás homlokegyenest ellenkező nézeteire hatást gyakorolni. Mihály a Személyes tudáson (1958) dolgozott, amely egy évvel később jelent meg, mint Károly Kereskedelem és piac a korai birodalmakban című munkája. Előbbi ebben a főművében ismét közszemlére tette társadalomelméletének integráns részeként liberális meggyőződését, amennyiben a sztálini éra rettenetes tapasztalatai nyomán visszaborzad bármifajta szocializmustól. Károly folytatta a formális és szubsztantív gazdaság közti különbségtétel kifejtését, komoly támadást intézve — mint Harry Pearson fogalmaz Az ember megélhetéséhez írott előszavában — „az uralkodó piaci rendszerrel szembeni elfogultság” ellen. De szellemileg bármennyire — kölcsönösen — elidegenedtek egymástól, a testvérség meleg érzelmeit mindvégig megőrizték.
szellemi fegyverek
A levelek tematikailag rendkívül sokszínűek, és hozzájárulnak a szerzők munkásságának jobb megértéséhez. Sőt! Fiatal szociológusként megtanultam Lukács György történeti és esztétikai tanulmányaiból, hogy a filozófusok ideái átcsaphatnak ideológiákba, melyekkel — mint szellemi fegyverekkel — az egymással szemben álló osztályok nagyon is reális érdekharcaikat megvívják. Bár ma már túlzottan leegyszerűsítőnek tűnik az eszméket osztályérdekkel magyarázni — ami mellesleg inkább a „vulgármarxisták”, semmint a Történelem és osztálytudat szerzőjére jellemző —, annyi a tudásszociológia és hermeneutika jelenkori állása alapján is érvényes számomra, hogy az eszmék „szüleik” leszármazottai, és nem csupán anyagi, de spirituális értelemben is. Vannak olyan eszmék, amelyek mintegy kortalanul születnek: hatalmuk „sui generis” jellegűnek mutatkozik, majdnem olyanok, mint az arisztotelészi „első mozgatók”: képesek originális társadalmi folyamatok elindítására, vagy arra, hogy — miként Max Weber írja a Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művében — vasúti váltókként megváltoztassák a történelmi folyamatok irányát.
- A TESTVÉRSÉG ARANYKORA
Károly és Mihály diákkorukban odaadó tagjai a Galilei Körnek, sőt Károly volt az első elnöke. A szerveződés olyan szabadgondolkodó, antiklerikális diákokat vonzott, akik a természettudományos világnézetet vallották, mely az elavult vallási doktrínák helyébe fog lépni. A Kör egyik politikai párt irányvonalát sem követte. Károly később azt írta, hogy tagjai őszintén és nyilvánosan kötelezettséget vállaltak az igazság keresése és az igazságban élés mellett. Szembeszálltak nem csupán a múlt, de a jelen babonáival is. Nyelvtudásuk lehetővé tette, hogy megismerjék a legfrissebb intellektuális irányzatokat; például Ernst Mach episztemológiáját és William James pszichológiáját. Az idős Polányi Károly egyik visszatekintésében azt mondja, hogy miközben a kor szocializmusában elterjedt determinista materializmus ellen küzdöttek, az Európában gyökeresen újnak számító aktivista idealizmust testesítették meg. Sőt még azt is állítja, hogy a hit értékeit nem általában, hanem csak a hiszékenységet tagadták, csakúgy, mint — természetesen — a klerikalizmust.
Károly gondolkodásmódja azonban hamarosan nagy változáson ment keresztül. Egy 1909-es, a Huszadik Század folyóiratban Nézeteink válsága címmel közzétett rövid cikkében — amelyet annyira fontosnak tartott, hogy angol változatát megtalálhatjuk a levéltári hagyatékban — alapvető eszméit módosítja.
El Liszickij: Kestner-Mappe Proun litográfia, Wikimedia Commons
Cikkét azzal a kijelentéssel kezdi, hogy a kapitalizmus megelőző szakasza az éntudat kultúráján, a „személyiségen” alapult. A következő periódus éppen ellenkezőleg: a munkaerőpiac növekvő szerveződését és szabályozását fogja hozni, s ez a kapitalizmus megszilárdulását szolgálja, minek következtében az éntudatot felváltja a bürokratikus igazgatás, s emiatt „a személyiség fölöslegessé válik”. Ilyenformán többé nem az individualitása miatt értékelik az embert, hanem a mások szükségleteihez való objektív igazodása alapján. Következésképpen a „megállapodott kapitalizmus” küszöbön álló korszakában „a vezető ideológia a szocialista lesz”. Az elmélet és a munkásmozgalom, melyet korábban Marx egyesített, majd ismét különválik, és a szocializmus tana visszatér gyökeréhez, a polgári osztályhoz. A kereszténység sorsa megismétlődik: a kapitalizmus államvallássá emeli a szocializmust, ugyanúgy, ahogy a Római Birodalom a rabszolgák hitét.
új ideológiai irányzat
Az esszé meglepően eredeti jövőbelátásai közül az egyik a szocializmus jövőjére vonatkozó megsejtés, hogy az magán a kapitalizmuson belül (a jóléti állam szociálpolitikai rendszerében) fog megvalósulni. De számunkra ennél fontosabb, hogy Károly későbbi szociológiájának egyes elemei már itt megjelennek. Először is, az intézményesült kapitalizmus „személytelensége” a fasizmus elméletének fundamentális sajátosságaként köszön vissza, amely ellen a szerző a kereszténység perszonalizmus-elvét állítja fel. Másodszor, bár Károly felismeri a munkásosztály várható ideológiai fiaskóját, egy új ideológiai irányzat felbukkanását előlegezi meg, amely szerepet vállal a kapitalista társadalom elleni harcban. Ez a teljesen új világnézet a szindikalizmus, amelyet George Sorel alapozott meg teoretikusan az erőszakról írott, a maga korában nagy port felvert könyvével, s amely az európai szociáldemokrata pártok elbürokratizálódására adott reakció volt. Magyarországon Szabó Ervin már a század kezdetén csatlakozott ehhez az irányzathoz. Minthogy Károly rokoni és eszmetársi kapcsolatban állt vele, könnyen elképzelhető, hogy megvitatták egymás közt a „közvetlen cselekvés” szindikalista programját, de ha ez nem is történt meg, a szindikalizmus bizonyosan ismerős volt Károly számára, hiszen a kör, amelyhez tartozott, tisztában volt minden európai eszme- és társadalmi áramlattal. A szindikalista program egyébként a „közvetlen akciót” proklamálta olyan parlamentáris és pártakciók helyett, melyeken belül a munkásmozgalom elveszíteni látszott „forradalmi szellemét”. Ezért támogatta az üzemen belül folytatandó harcot a munkaadókkal szemben. A Szindikalizmus és társadalmi demokrácia című, 1908-ban publikált munkájában Szabó a szindikalizmus vonalán amellett érvel, hogy a lelkesedés, a szabadság, a munkások képességeinek kibontakoztatása fontosabbak az intézmények puszta fenntartásánál, beleértve a jövőbeni szocialista államot is. Mivel a szindikalizmus az emberek belsejének átalakítását célozza az intézmények külső megváltoztatása helyett, Max Weber a nyugat utolsó vallási mozgalmának nevezte. A szindikalizmus morális forradalomra törekedett, tekintet nélkül a külső sikerre vagy kudarcra. Károly tökéletesen azonosult az eszmével, s ez előkészítette a valláshoz fordulását, és megalapozta a „funkcionális szocializmus” majdani elképzelését.
El Liszickij: Proun, Wikimedia Commons
Duczynska Ilona Polányi Károlyról a Magyar Filozófiai Szemlében 1967-ben megjelent esszéjében azt írja, hogy 1919 és 1921 között Károly „nézeteiben és világfelfogásában Tolsztojhoz állt közel”. Az adott időszakban az emigráns Bécsi Magyar Újságban közzétett esszék közül több mégis arra mutat, hogy Károly később, 1922 és 1923 folyamán is meglehetősen sokat foglalkozott a kereszténységgel. Saint-Simont és G. K. Chestertont, az angol katolikus írót keresztényiségük miatt ünnepli, és saját koncepcióját — a számára akkor „gyűlöletes” keresztényszocializmustól megkülönböztetendő — szociálkereszténynek nevezi. Fenntart azonban bizonyos elemeket korábbi világképéből: továbbra is szemben áll minden intézményes egyházzal, és nem hisz sem Jézus istenségében, sem feltámadásában. Ez részben megfelelt a tolsztoji vallásfelfogásnak, amely egyszerre volt intézményellenes és koncentrált az egyén erkölcsi öntökéletesedésére. Duczynska állítása tehát, hogy Károly az 1920-as évek végén túlhaladt a kereszténységen, inkább úgy értendő, hogy a tolsztojánizmus individualista erkölcsi alapjain haladt túl, mégpedig éppen azért és azáltal, mert továbbfejlesztette a kereszténység és a szocializmus elméleti összekapcsolásának már az évtized elején elkezdett munkáját.
állami ellenőrzés
Polányi Mihály ekkor egy különleges tudóskarrier megalapozásán munkálkodott. Először az orvosi fakultáson tanult Budapesten, majd kémiát Karlsruhében. 1917-es doktorálása után, háborúban szerzett sebesülése miatti kényszerpihenőjén írt egy dolgozatot a termodinamika harmadik törvényéről, melyet karlsruhei professzorának küldött el véleményezésre, aki azonban — nem érezvén magát kompetensnek a témakörben — továbbította Albert Einsteinhez, s ő igen elismerően nyilatkozott a munkáról. 1919-et követően a budapesti egyetemen dolgozott, majd 1920-tól 1933-ig Berlinben a Wilhelm Kaiser Institutban laboratóriumvezetőként. Hitler hatalomra jutása után elfogadta a meghívást a Manchesteri Egyetem Fiziko-kémiai Tanszékének vezetői posztjára, melytől korábban ódzkodott. Nemsokára azonban — nemzetközi tudományos elismertsége ellenére — a társadalomtudományi tanulmányok felé fordult. Néhányszor látogatást tett a Szovjetunióban, ahol arra a felismerésre jutott, hogy az állami ellenőrzés a tudományok korrumpálódásához vezet. Ez a felismerés arra késztette, hogy A Szovjetunió gazdaságában (1936), s később A szabadság megvetésében (1940) is újragondolja a szocialista gazdaság és tudomány természetét. Az ennek eredményeként kialakított új nézeteit a gazdaságról, a társadalomról és a politikáról a Teljes foglalkoztatottság és szabadkereskedelem (1945), Tudomány, hit és társadalom (1946), valamint A szabadság logikája (1951) című írásaiban fejtette ki. Ezekben a munkákban Polányi Mihály a tervgazdaság és a tervezett tudomány kérlelhetetlen ellenfeleként és a szabad társadalom eszményének rendíthetetlen szószólójaként nyilatkozik meg. 1948-ban visszavonul a manchesteri tanszék éléről és lemond természettudományos pályafutásáról. 1951 és 1958 között írja az ő „couronnement de l’oeuvre”-jét, a Személyes tudást (1958), amelyben a tudáselmélet új, „poszt-kritikai” paradigmájának kidolgozását kísérli meg. Ezt folytatja aztán a Tanulmány az emberről (1959) és A hallgatólagos dimenzió (1966) kisebb könyveiben, valamint a Tudni és létezni (1969) és a Tudományos gondolkodás és társadalmi valóság (1974) című válogatott írásait tartalmazó kötetben. Utolsó munkája (melyet Polányi irányítása mellett Harry Prosch szerkesztett és jegyzett szerzőtársként), az Értelem (1975) részletes elemzését adja a különböző tudásfajtáknak: a tudományosnak, a művészinek és a vallásosnak.
Polányi Mihály ifjúkori nézeteit írásaiban és egy kortárs tanú, Ignotus Pál esszéjében lelhetjük fel. Ignotus úgy ábrázolja a fiatal Mihályt, a Galilei Kör tagját, mint egy „előkelő idegent”, akinek „volt mersze másként gondolkodni a másként gondolkodókkal szemben; a fekete bárány bőrébe bújva sokakat megbotránkoztatott azzal, hogy majdnem fehérnek mutatkozott”, és emiatt egyfajta „reverendával” viszonyultak hozzá. Hogy mit is jelenthetett majdnem fehérsége a feketék között, azt egy jóval későbbi, Karl Mannheimnek írott 1944-es levele világítja meg, melyben beszámol megtéréséről:
El Liszickij: A híd litográfia (Proun-sorozat), Wikimedia Commons
Mint gyerek és fiatalember materialista és H.G. Wells buzgó tanítványa voltam. Vallásos érdeklődésem a „Karamazov testvérek” elolvasásakor, 1913-ban ébredt fel. 22 éves voltam akkor. Az azt követő tíz évben folyton törekedtem vallási ismeretekre, és egy időben, 1915 és 1920 között Tolsztoj hitvallása szerinti kereszténnyé lettem. A húszas évek közepén vallásos meggyőződésem gyengülni kezdett, és csak az elmúlt tíz évben tértem vissza hozzá egy bizonyos mértékig. Istenhitem 1913 óta sohasem hagyott el egészen, de (hogy egy példát mondjak) Krisztus istenségébe vetett hit csak ritkán volt meg bennem.
Ez volt tehát a testvérek korai közös világnézeti alapja. Mihály gondolkodásának antimaterialista iránya még szembetűnőbb első könyvében, A békeszerzőkhöz (1917) címűben. Itt éles kritikát intézett a „materialista előítélet” ellen, amely a háború okait „az uralkodó osztályok érdekei”, a „háborús nyerészkedés”, a „bürokratikus és katonai nagyravágyás”, és a „gazdasági terjeszkedés” tényezőinek tulajdonította. Helyettük az okot olyan eszmében kell fellelnünk, mely minden nemzetben közös: a népi hitben, mely szerint saját államunk nagysága és boldogulása megelőzi a többiekét. Ez a szuverenitás kultuszában megtestesült, a tömegek körében vallásos hitté vált meggyőződés idézte elő a háborút.
Ismételjük: az antimaterialista világnézet egyesítette a testvéreket ebben az „aranykorban”. A húszas évek közepén azonban néhány kisebb nézeteltérés látszik kibontakozni közöttük. A levélhagyaték tanúsága szerint ekkor szoros kapcsolatban vannak — egy levélben Károly megkérdőjelezi Mihály álláspontját, mintegy előrevetítvén a későbbi konfliktust. A „hermeneutikai” jellegű megjegyzés közös vallásos hitükkel kapcsolatos, amennyiben a bibliai Hegyi Beszédnek a társadalmi gyakorlat számára releváns „logikai következményeit” érinti. Károly felidézi Mihály korábbi nézeteit és új elképzeléseihez fűz kritikus magyarázatokat.
exkluzív anarchizmus
Édes Misikém, — valamikor …a produktív szellemek szűkkörű anarchizmusát helyeselted. Ma nem így gondolkodol. Főleg mert azt tartod, hogy már produkálva van, ami a legfontosabb, az Élet helyes értelmezése: a Hegyi Beszédben. Ami ezen túl produkálható, azt túlbecsülni nem szabad. De másik fele eszméidnek — az exkluzív anarchizmusban foglalt képzete a kiválóknak és a „többieknek” — még ma is él benned, úgy látszik. Igaz, most másféle dualizmusra gondolsz: a Konfutse és a Lao-tse tanítására. De ha jól meggondolod, azt hiszem, az alapgondolat ugyanaz marad: egy külső kódex és amellett egy másik, egy belső tan szükségessége. A dualizmus tehát fennmarad. Én azt hiszem: helytelenül. Mert mindenféle dualizmus ezen a téren azon téveszmén épül fel, hogy kétféle ember van: jobb és hitványabb. Ez pedig téves. Ami így látszik, alárendelt, lényegtelen tünemény. Az igazi probléma az, hogy akár “jobb”, akár hitványabb, hogyan élhetne minél helyesebb életet.
A Mihály gondolkodásában kezdetben megvolt dualizmus, melyre Károly itt hivatkozik, jelenik meg a Galilei Kör Szabad Gondolat nevű folyóiratában Új szkepticizmus címmel publikált esszéjében is. Eszerint ez a szkepticizmus nem valami új filozófiai áramlatot jelöl, mivel az már az antikvitás nemes tradíciójában megtalálható, de amelyhez a tudósoknak és a művészeknek, a „szellem embereinek”, csatlakozniuk kell. Az ő feladatuk, hogy az új szkepticizmus templomát felépítsék, és elvárják azokat a felvilágosult elméket, akik többé nem hisznek a politikában. A politika sodorta bele a világot a háborúba. Ebből következik, hogy a szellem embereinek nem szabad beleavatkozniuk a politikába. Ellenben fel kell világosítaniuk a népet a mindenfajta politikában fellelhető téveszmékről, hiszen az átlagember csak zavaros képpel rendelkezik a társadalomról. „Rémület és remény vak kitörése a politika: a társadalmi materializmus, mely szerint az emberek a közügyekben érdekeik felismerését követik, és az ezen teória által igazolt demokrácia merő illúzió.”
Nos, erre a dualizmusra utal Károly. Mihály felfogása valami különösfajta keveréke Nietzsche értelmiségi körökben igen elterjedt Übermensch-elvének, valamint a keresztény etikának. Ha Nietzsche gondolkodásából kivonjuk a keresztényellenes tendenciát, miközben megőrizzük egy új erkölcs igényét, valódi dualizmust találunk az „elhivatottak” és „a világ fiai” között (az evangéliumok szóhasználatával élve, ami persze Nietzschével szemben valóságos blaszfémia). E két típus közötti különbség azonban csakis morális síkon létezik. Ha Mihály elképzelését helyesen értjük (sajnos nem áll rendelkezésünkre az ő eredeti levele), különbséget tesz az emberek között az Ige hallására és értésére való képességeik alapján. Nem kétséges: Polányi Mihály itt nem társadalmi státusbeli különbségekre utal, az egyenlőtlenség nem a társadalmi helyzetet tükrözi.
El Liszickij: Proun, Wikimedia Commons
Jézus tanításai szerint egyébként a szegény ember a megváltást könnyebben elérheti ugyan, mint a gazdag, de az utóbbi sincs kizárva belőle. És szintúgy nem az emberi méltóságbeli különbségről van szó, mely mindenkinek kijár. Nem, itt a szellem emberei és az új szkepticizmus a morális virtuózokra vonatkozik. Ezért úgy tűnik, Károly tévúton jár, amikor az etikából a társadalom színterére helyezi át Mihály különbségtételét a kétfajta törvényről és a kétfajta emberről. Emiatt utasítja el ugyanis olyan határozottan, hogy Mihály a „jobbakra” és a „többiekre” osztályozza az embereket. Károly azt hiszi, hogy a „többi” Mihály terminológiájában szociálisan „hitványat”, mondjuk, megvető hangsúlyú „prolit” jelent, amiben az alsó néposztályok társadalmi lenézése nyilvánul meg. Ha erről volna szó Mihálynál, akkor megelőlegezné az Ortega y Gasset-féle lenézést a dolgozó osztályokkal szemben. De Mihály, ha megkérdezték volna, hogy mondjuk egy munkás lehet-e új szkepticista, valószínűleg igennel válaszol. Ezért az ő különbségtevése nem bántó, hanem — szociális szempontból — „semleges” megkülönböztetés. A „szellem embereinek” különleges funkciója, hogy felfedezzék az igazságot és közvetítsék a népnek, felvilágosítva a szokásos politikai téveszmékről. Ez a morális forradalom programja, melyben a vezető szerepet az értelmiségiek viszik, s amely közel áll Tolsztoj „erkölcsi öntökéletesedés”-eszméjéhez.
az erkölcsi elem
Míg Mihály az exkluzív moralizmus „gnosztikus” magaslatain időzik, Károly gondolkodása továbbhaladt a „keresztény szociológia” felé. A társadalmi — azaz intézményi — forradalom középpontjába az erkölcsi elemet helyezte. Jól reprezentálja ezt az elméleti fejleményt a következő levélrészlet:
A diagnózisom tehát a következő: az emberek erkölcsi szükségletei ma messze túlhaladják a kielégítésük fokát. Azért elégedetlenek és — joggal — társadalmi okokban látják a baj gyökerét. Joggal, mert helyes út csak az, amely a teljes megoldás reményét is nyújtja: márpedig saját egyéni életünk megjavítása sohasem szüntetné meg teljesen az objektív igazságtalanságait mai létünknek. Amiben tévednek, hogy a „társadalmi okokat” nyersen az államhatalom vagy a tőke birtokával azonosítják, bár úgy az állam, mint a tőke „idegen elemek”, amelyeket nem másnak a birtokába átvinni, hanem kiküszöbölni, feloldani kell, mint ahogy a rejtvényt „megoldják”. Mi vagyunk az állam, mi vagyunk a tőke, — de hogyan és miképp? Szolgák maradunk, amíg ezt meg nem tanuljuk. Megtanulni ezt csak úgy lehet, ha olyan életformákat teremtünk, amelyeknek a fokáról átlátunk ezeken a képleteken. De hogyan teremtsünk ilyeneket? Ez a kérdés. Egy keresztény szellemű gild-élet révén, válaszolnám én.
II. A FÁJDALMAS MEGHASONLÁS ÉS KIBONTAKOZÁSA
Az 1920-as évek végére Károly és Mihály a szabadgondolkodó ateizmus felől a tolsztojánus kereszténység felé mozdult, amelynek alapgondolata, hogy az egyéni öntökéletesedés a társadalmi változás lendítőereje lehet. Erre az álláspontra — főleg Károly esetében — erősen hatottak a szindikalizmus társadalmi és erkölcsi tanításai. Ady Endre halála után mondott beszédében, 1919 februárjában e programot ékesszólóan nyilatkoztatta ki a Galilei Kör gyűlésén: „Amit a hívő mond, az a következő: meg kell változnom, és így minden megváltozik. Ha csak egy kicsit is változom, világom már nem lesz ugyanaz; és ha mások is megváltoznak, az egész világ teljesen más lesz. S cselekedeteimet is aszerint kell számításba vennem, hogy milyen mértékben szolgálják változásomat”. E szavak lényegük szerint Károly atyai jóbarátjának, a szindikalista Szabó Ervinnek a jelszavát visszhangozzák, mellyel ő két évvel korábban a Galilei Kör ifjúságához fordult: nem intézkedések — emberek. Mégis minden, az erkölcsi megújulást társadalmi reformmal vagy forradalommal, az etikát a szociológiával ötvöző társadalmi doktrínában vagy a társadalmi valóságra hatást gyakorolni igyekvő felfogásban mindig fennmarad az örök kérdés, hogy vajon az erkölcsi változásnak kell-e megelőzni a társadalmit, vagy megfordítva: először a társadalmi intézményrendszert kell megváltoztatni, és annak nyomán majd az emberek is jobbak lesznek.
El Liszickij: Proun (város), Wikimedia Commons
Károly felismerte az erkölcsi elvárások és a társadalmi valóság közötti rést, ahogy azt egy 1920-ban írt levele világosan megmutatja:
Eddig szűknek tartottam az alapot (egy orvostörténeti analógia!) egy egységes álláspont felépítésére: most már nem tartom annak… töviről hegyire felfogtam a munkát és végre egy határozott plánumot találtam, amelyet végig kell vinni rajta. A tolsztojanizmus és a tudományos kriticizmus között tátongó hangulati szakadék — maga a mezsgye, amelyet követnem kell! Azt kellene csupán bebizonyítanom, hogy a szociológiában azért kell elméletet és gyakorlatot (tudományos politika) egymástól elválasztani, mert a szociológia, ma legalábbis, nem tudománya az emberi életnek és az ember jövendőjének. Tehát ez a terület továbbra is az erkölcsi igazságok területe marad. — Ugyanerre futunk ki, ha a másik oldalról indulunk el, t.i. az erkölcsi igény oldaláról, amely mindig arra hivatkozott, hogy itt hitre van szükség abban, hogy az erkölcsi igazságok itt és akkor is igazak, ahol az kézzelfoghatóan nem igazolható is. Így az orvostudományban ismét rehabilitált hippokratészi álláspont (amely lényegében csak egy erkölcsi magatartás szemüvegéből érthető meg, amely éppen a lényege) ugyanaz, amit a szociológiában ma követni kell: a neve ennek az erkölcsi szempontok helyreállítása. (Nagyon sokat mondó ebből a szempontból, hogy szerintem a szociológia eredetileg mint „hygiene universelle” jött létre…)
antimaterialista világnézet
Ez a szakasz megmutatja a Károlyban lezajló intellektuális drámát, valamint fáradságos erőfeszítéseit elmélete tökéletlenségeinek meghaladására. Ezen a ponton ismét különválnak a testvérek útjai. Míg Károly határozott lépést tesz az individualista etikától a társadalmi felé, megpróbálván a szociológiát erkölcsi imperatívuszokkal átitatni, Mihály kitartani látszik antimaterialista világnézete mellett, a forradalmi attitűdtől az „új szkepticizmus” felé vonulva. Mihály álláspontja valójában későbbi idealizmusához közelít, melyben a tudáselmélet dominálja a társadalomelméletet. Károly nézetei viszont az elmélet társadalmi pólusa felé mozdultak, ugyanakkor ragaszkodott az erkölcsi mozzanathoz abban az értelemben, hogy annak a külső világ megváltoztatására kell irányulnia — és nem, mint a tolsztojánus korszakban, az egyén belső „világára”. Ez az elmozdulás teszi érthetővé Károly vágyakozását egy új Kant után, aki — mint levelében Mihálynak írta — ki tudná dolgozni az új „Gyakorlati ész kritikájá”-t.
Lehetséges feladat. Csak egyelőre nem látom, aki megcsinálja. Mi van adva „kívülről”? — Mit viszünk mi „bele” magunkból a társadalmi létbe? Ez az új elhatárolása az a priorinak és az a posteriorinak a feladat. Mi van azon kívül, ami legyen?! — ez volna a kérdés. És mit jelentsen az a „van” számunkra?!
Hozzáteszi, hogy ennek a feladatnak akarja szentelni erejét, „ha ez lehetséges”. Bármennyire nehéznek is érezte a feladatot, egy új „Kritiká”-hoz hasonlóra vállalkozott a Behemoth című kéziratban maradt munkájában. Ebben Marxot követve Polányi kimutatja, hogy az olyan fogalmak, mint tőke, piac és a pénz mint az eldologiasodás termékei, csupán látszatvalóságok, melyek az alapjukul szolgáló ember—ember közötti alávetettségi viszonyt elfedik. Ez a kapitalizmusban általános elidegenedést hoz magával, ami korlátozza az emberi szabadságot. Károly a marxista koncepciót „aktivista”, vagy még inkább „idealista” irányban fejleszti tovább azáltal, hogy tagadja a társadalmat és természetet kormányzó törvények hasonlóságát. A társadalmat irányító törvények emberi akarattól való függetlenségének hitét az elidegenedésből fakadó merő babonaként utasítja el. Ha egyszer — mint mondja —elfogadjuk, hogy a tőke „dologisága” mögött eleven emberi kapcsolatok léteznek, megnyílik az út a társadalomalakító emberi szabadság előtt. De hogyan? A kanti „kategorikus imperatívusz” nem elégséges alap a probléma megoldására, mivel a tartalom nélküli „kötelesség” koncepciója nem adekvát a személyiség társadalmi funkciójának megértésére.
El Liszickij: Kestner-Mappe Proun litográfia, Wikimedia Commons
„A burzsoá dekadencia korában az eszmény és valóság közötti eme heroikus feszültség vagy a szabadságeszménnyel szembeni szkeptikus fordulatban oldódik fel, mint a fasizmusban, vagy az erkölcsi igénytelenség nyárspolgári idilljében.” Polányi ezzel azt sugallja, hogy szerinte a megoldáshoz az út a „transzparens” társadalmi tudáson keresztül nyílik meg, mely az egyének közötti valóságos kapcsolatok konkrét megértéséhez vezet. A kanti és tolsztojánus álláspontot meghaladva kijelenti:
Ez a tudás természetesen nem individuális, absztrakt tudás, ama belső szemlélődés, amely a társadalmiságon belül szükségképpen irreális és tartalmatlan anarchista állásponthoz vezet. Az individuális tudással ellentétben a társadalmi tudás hatékonyan csak az emberek közti életviszonyok valóságos átalakítása révén közvetíthető.
A Behemoth jelentős intellektuális teljesítmény, és beleillik a marxizmust megújító művek sorába. Károly fejlődésének az ateizmus és a tolsztojánizmus utáni harmadik állomását jelzi, és már tartalmazza a gild- és „funkcionális” szocializmus körvonalait is.
keresztény perszonalitás-eszme
Polányi az 1920-as évek első felében nem csupán Tolsztoj individuális etikáját, de a szindikalizmust is, annak anarchista, államellenes irányával együtt meghaladta. Károly e korszakbeli gondolkodásából érdemes megemlíteni, hogy a kereszténység eszméi láthatólag hiányzanak. Bár 1926-ban azt írta Mihálynak, hogy „konkrét problémák vállalása keresztény szemszögből: ez az én szocializmusom”, ezt nem fejtette ki bővebben. Nyomát sem találjuk a testvérek levelezésében egészen 1933-ig, amikor Angliába távoztak. Vajon ez nem annak tudható-e, hogy Mihály vallásos érdeklődése a húszas években gyengült? Viszont tudjuk, hogy Károly kapcsolatban maradt az osztrák vallásos szocialistákkal, és az ő folyóiratukban publikálta A fasizmus lényege eredeti változatát. Az esszé későbbi, 1936-ban megjelent verziójában is a keresztény perszonalitás-eszme képezi a fasizmus elleni elméleti harc alapját. Abraham Rotstein Polányi Károly filozófiai perspektíváját megvilágító elemzésében kimutatja, miért és hogyan válik nála a keresztény örökség a fasizmus elleni állásfoglalás elméleti bázisává. Ezzel kapcsolatban nyomatékosan hangsúlyozni kell azt a páratlan teoretikus kísérletezést, mellyel Károly a fiatal Marx materialista antropológiáját a keresztény szociáletikával igyekszik összeolvasztani. Ez a vállalkozás ismereteink szerint egyedülálló a század eszmetörténetében. Természetesen sok kísérlet született a kereszténység szociális tanain nyugvó társadalomelméletek felépítésére Paul Tillich-től Reinhold Niebuhron keresztül egészen a jelen felszabadítás-teológiájáig. De, amennyire én tudom, senkinek nem volt elég mersze közös nevezőre hozni a Gazdasági és filozófiai kéziratokban felvázolt tüntetően materialista antropológiát a kereszténységgel.
A Magyarázatok című kéziratában Károly támadta a nézetet, hogy a kereszténységnek nincs tennivalója a „szociális kérdésekkel”, amelyeket a szocializmus exponált. Károly a kereszténység társadalmi etikájából indul ki, aztán a marxista antropológiából, „amely ragyogó hozzájárulás az úgynevezett ‘keresztény szociológiához’, amennyiben ez komolyan veszi a feladatát”.
A keresztény szociológia vagy azt az emberek közötti kapcsolatra vonatkozó tudást jelenti, amely lehetőséget nyújt nekünk a társadalom helyzetének konkrét összekapcsolására az isteni akarattal, vagy teljesen jelentéktelen valami. A keresztény szociológia ilyenfajta felfogásának nyilvánvaló előfeltevése, hogy a társadalmi etika értelmében az evangéliumok társadalomelméletet foglalnak magukban, amely meghatározza, milyen módon kellene a társadalomnak léteznie… A társadalom léte nem más, mint a társadalom, amelynek Isten akarata szerintinek kellene lennie. Ez a „kellene lennie” működik abban, ami „van”, és bizonyos körülmények között le is rombolhatja azt. És megfordítva: az evangéliumok annak a tudását tartalmazzák, ahogyan a társadalom van és azt is, ahogyan lennie kellene.
Marx Károly antropológiáját a keresztény szociológiára vonatkozó elképzelésével vegyíti.
Majdnem pontosan száz évvel ezelőtt, 1836-ban Karl Marx egy „Kleanthész” című kiadatlan művével kezdte meg filozófusi pályafutását. Saját szavai szerint ez a mű Az Istenség természetéről, megjelenéseinek tiszta Ideaként, Vallásként, Természetként, illetve Történelemként megjelenő manifesztációiról szóló filozófiai és dialektikus értekezés.
Ekkoriban válik érezhetővé a két testvér közötti távolodás. Mihálynak írott, 1934. szeptember 18-án kelt levelében Károly drámai tónusban fogalmaz:
Talán legjobb volna, édes testvérkém, egyet-mást idején tisztázni. Mentsük, ami menthető. Ne adjuk oda életünket ingyen. Ha Magdának [Mihály felesége, Kemény Magda] eleinte nehézségei vannak, én igyekezni fogok megérteni őket. Talán Ilonáról [Károly felesége, Duczynska Ilona] nem akar tudni? Vagy talán mindkettőnkről? De miért ne igyekezhessünk azért mi ketten életünk konkrét céljait egymásban bízva és egymásban híve megvalósítani? Ha másképpen nem, mint férfiak? De különben nem vagyunk-e férfiak? Akárhogyan is, ne búsulj. Semmi ok sincsen rá, hogy mi ketten egymást ne szerethessük. Ahhoz távolról sem szükséges, hogy mindenben egyezzünk. Én hiszek benned, és talán én sem adtam okot rá, hogy úgy érezd, hogy megromlottam… Huszonöt évvel ezelőtt, januárban, édesapánk rám bízott. Ma valóban nincs szükséged rám. De mit vétettünk, hogy elveszítsük egymást?!
Az affér mögött Mihály felesége állt, aki elmondások szerint visszariadt Duczynska Ilona forradalmi múltjától. Bármi is volt a szituáció, a testvéreknek sikerült tisztázniuk a dolgokat, és az a bizonyos viharfelhő eloszlott. Ez kiderül Károly másfél hónappal későbbi, következő leveléből, amelyben egyebek mellett leírja amerikai utazásának tervét, beszámol Ilona egészségéről, és tudósít egy teológussal az oroszországi kereszténység jövőjéről folytatott eszmecseréről. Ugyancsak említést tesz a Kereszténység és a társadalmi forradalom című kötet előkészítéséről, és azokról az előadásokról, melyekben keresztény szemszögből elemzett gazdasági problémákat. „A kereszténység hivatása a világ átalakításában rejlik és az ebben való közreműködésben”. Más levelek szintén a már zavartalan kapcsolatról tanúskodnak; mint például az, melyben Károly értesíti Mihályt megismerkedéséről a keresztény baloldal reprezentatív képviselőivel, többek között John Macmurrayvel, Sidney Wooddal, Malcolm Spencerrel, Peter Scott-tal, J. H. Oldhammel. „Kis eltérésekkel mindannyian baloldaliak. Majdhogynem én voltam a legkonzervatívabb a társaságban…” Egy másik levelében Károly az angol baloldali keresztény mozgalom (intim rövidítéssel: Aux) új fejleményéről ad hírt: „Az Aux politikai konferenciáján tegnap a világnézet kérdését váratlanul dűlőre vitték. A vallásos szocialisták diadalmaskodtak és az Aux, amely a semlegesség égisze alatt sokáig a konzervativizmus erőssége volt, hirtelen az Irene [Grant, Polányiék jó barátja] által képviselt irány felé fordult.”
Egyetlen Károlynak írt levél vagy kézirat sincs 1935-öt megelőzően, amely lehetővé tenné, hogy végigkísérjük Mihály elméleti fejlődésének állomásait. Tudjuk, hogy 1935 novemberében közzétett egy esszét a Manchester School of Economic and Social Studies-ban, A Szovjetunió gazdasága. Rendszer és szellem címmel. Ugyanebben a folyóiratban jelent meg A harc az igazság és a propaganda között is. Elképzelhető, hogy Mihály már korábban elkészítette ezek vázlatát, hiszen ismerünk egy levelet 1934-ből, mely Károly reakcióját tartalmazza. A szövegösszefüggésből kitűnik, hogy e témát már második levélben tárgyalja. Károly újra előadja korábbi érveit, bár mindez nem értelmezhető kielégítően Mihály előző levelének ismerete nélkül. Leplezett kritika hallik ki Károly némely megjegyzéséből: „A nagy áttekintés, melybe oly sok munkát fektettél, kétségkívül magáért beszél. Annyiféle kritikájával találkoztam már a szovjet dolgoknak…, hogy el sem tudom mondani, mi az újdonság a tiédben. Úgy értem, élesebb megfogalmazással a végén többet értél volna…” Így folytatja: „A sztálini időszak Szovjetuniójában nem létezett piac. Ez a te érvelésed logikai állítása. Ebben a formájában nem értek vele egyet. Ezért óva intelek attól, hogy a végletekig kiélezd a piac és nem-piac kérdését, olyanformán, ahogyan teszed.”
El Liszickij: ‘Proun Vrashchenia, Wikimedia Commons
Mihály erre nem válaszolt, de harmincas évek végi írásainak természetéből bárki elképzelheti, milyen feleletet adott volna. Eközben Károly Szovjet-Oroszország iránti rokonszenve egyre erősödött a harmincas években, és az 1937-es kirakatperek idején tetőzött.
Sok ember valóban azt hitte, hogy a perek koholt vádak alapján születtek, és fantasztikus magyarázatokat engedett meg magának. Néhány ember számára egy vérszomjas türannosz művének tűntek; másoknak Sztálin abnormális személyes ambíciójának eredményei voltak; és megint másoknak „boszorkánypereknek” látszottak, melyekben szerencsétlen flótásokat hipnotizáltak képzeletbeli bűnök bevallására.
A cikk azt mutatja, hogy Károly képtelen volt elmenekülni a század értelmiségét fenyegető mágikus kísértés elől; megszállottan hinni akart abban, hogy a nemes eszmék megvalósulóban vannak a korabeli társadalmi valóságban. Ez a „botlás” az „eszmény terhelte lélek belső ellentmondásából” származik.
A munkásosztálynak ki kell tartania Oroszország mellett a szocializmus érdekében. A mondat minden egyes tagja egyenlő fontosságú. A szocializmus, de nem Oroszország hívének lenni a szocializmus elárulása a maga egyetlen megtestesülésében. Kiállni Oroszország mellett a szocializmus említése nélkül szintén a szocializmus elárulása lenne, hiszen egyedül ez teszi méltóvá Oroszországot arra, hogy harcoljunk érte.
Oroszország iránti elkötelezettség
Mihály sohasem tudta elfogadni Károly Oroszország iránti elkötelezettségét. Közvetve megerősíti ezt Károly is egy későbbi levelében: „Nézetkülönbségeink (?), melyek huszonhárom évvel ezelőtt kezdődtek, árnyékot vetettek életemre… Tíz évvel később megírtad nekem, hogy az Oroszországgal kapcsolatos magatartásunk választott el bennünket.” Ez igaz. Mihály nézetei a szovjet kísérletről homlokegyenest ellenkeztek Károlyéval. Negatív hozzáállása a Szovjetunióban tett látogatásakor kezdődött, melyről A hallgatólagos dimenzióban (1966) számol be.
Filozófiai kérdésekkel akkor találkoztam először, amikor szembesültem a Sztálin korabeli ideológiával, mely tagadta a tudomány művelésének jogosultságát. Emlékszem a beszélgetésre, amelyet 1935-ben folytattam Buharinnal, akit három évvel később megbuktattak és kivégeztek, ekkor azonban még a Kommunista Párt vezető teoretikusa volt. Amikor megkérdeztem tőle, hogyan is áll a tiszta tudomány művelése Szovjet-Oroszországban, azt válaszolta, hogy a tiszta tudomány az osztálytársadalom kortünete, és a szocializmusban az önmagáért művelt tudomány el fog tűnni, mivel a tudósok érdeklődése magától a mindenkori Ötéves Terv adta problémák felé fordul. — Megütközéssel vettem tudomásul, hogy a független tudományos gondolkodás puszta létezésének ez a tagadása egy olyan szocialista elméletből származik, mely éppen vélt tudományos bizonyosságából meríti hatalmas meggyőző erejét. Úgy tűnt, a tudományos szemléletmód olyan mechanikus ember- és történelemfelfogáshoz vezetett, amelyben nincs helye magának a tudománynak. Ez a felfogás tagadta, hogy a gondolatnak bármiféle önmagából fakadó szabadsága bármiféle alapon követelhető lenne… Ezért elhatároztam, hogy megpróbálom feltárni ennek az állapotnak a gyökereit. Kutatásom az emberi tudás újszerű felfogásához vezetett, melyből a gondolkodás és létezés univerzumban gyökerező egyfajta harmóniájának a szemlélete látszik kibontakozni.
Létezik egy 1944-es levél, amely érinti unokahúguk, Eva Zeisel szovjet bebörtönzésének témáját, s Mihály ezzel kapcsolatos, Károlynak címzett szemrehányása majdnem szakításhoz vezetett kettejük között:
El Liszickij: Félelmetes, Wikimedia Commons
Ami engem megdöbbentett, az az, hogy egy nyilvánvaló tényt közlő személy magabiztosságával nyomatékosan azt sugalltad nekem: Évával az igazságszolgáltatás lehető legkorrektebb módszereivel bántak. Éva elmondta nekem: súlyos nyomás alá helyezték, hogy „csak egy kicsikét” valljon, megteremtendő nekik a lehetőséget egy „elkülönített per” megrendezésére. Máskülönben tárgyalás nélkül agyonlövik. Az ilyen folytatólagos nyomás alatt megtört és hamis vallomásokat tett bemártva más, ártatlan embereket. A cellájába visszatérve öngyilkosságot követett el, ami azonban nem sikerült… Akárhogy is, jó okom volt arra, hogy mélyen fel legyek háborodva azon, ahogyan megpróbáltad rám erőltetni a te véleményed, melyet szerfelett különösnek tartok — hogy a legenyhébben fogalmazzak.
ellentétes elméleti állásfoglalások
Ez a heves szóváltás valamilyen általunk nem ismert módon (mivel a levelezésben nem található meg a válaszlevél) megnyugtató befejezést nyert. Legvalószínűbb az, hogy egy személyes találkozás alkalmával oldódott meg. A harmincas években egyre növekvő elméleti konfliktust azonban már nem lehetett tovább leplezni. Közös tolsztojánus vallásosságuk talajáról Károly a közösség-orientált keresztény szociológia felé mozdult tovább, mely a szocializmus egyetlen megtestesülésének tekintett orosz kísérlet ünnepléséhez vezetett, Mihály ellenben elutasította ezt, és egy, a tudáselméleten, valamint a szabad társadalomra vonatkozó koncepción alapuló társadalomelméletet hozott létre. Ennek megfelelően számára a fasizmus nem a huszadik század eredendő szörnye, csupán a marxizmus következménye volt. Utóbbi szerinte úgynevezett „dinamikus-objektív párosítását” hozta létre a határtalan erkölcsi felbuzdulásnak (mely nyílt erkölcstelenségbe csapott át!) és a tudományos szkepticizmusnak. Hiszen ezáltal „képessé teszi az erkölcsi kételytől gyötört modern értelmet arra, hogy olyan fogalmak segítségével merüljön el erkölcsi szenvedélyeibe, amelyek egyedül kielégítik objektivitás iránti szenvedélyét is”. Az ennyire ellentétes elméleti állásfoglalások nem tették lehetővé, hogy a testvérek egyetértésre jussanak „a fasizmus lényegét” illetően.
Polányi Mihály a harmincas évek végén dolgozta ki társadalomelméletét és az ötvenes évek elején fejezte be. Ennek veleje az az állítás, hogy a tervgazdaság gyakorlatba ültetésének kísérlete nem csupán az egyéni szabadságot rombolja le (ahogy Hayek is vallotta), hanem olyan feladatot is jelent, mely meghaladja az emberi elme képességeit. Továbbmenve: a teljes foglalkoztatottság állítólagos elérése a Szovjetunióban, melyet a nyugati értelmiségiek egekig magasztaltak, hamis alapokon nyugodott, mert a bevezetett általános munkakényszer következményeként a valóságban rejtett munkanélküliség volt az állami tulajdonú üzemekben. Ami a kapitalizmus hiányosságait illeti, az keynesi eszközökkel orvosolható, melyeket Polányi néhány ponton megpróbált gondosabban kidolgozni. A munkanélküliséget, mint mondta, lehetetlen felszámolni, mert azt a technikai fejlődés idézi elő; egy ország aktív munkaerejéhez viszonyítva öt százalékos munkanélküli arány ezért elfogadható mértékű.
Mostanára világossá vált, hogy a testvérek eltérő irányban hagyták el a húszas évek közös vallásos alapjait. Károly egyik levelében feltárja, hogy 1937-ben szakított keresztény baloldali tevékenységével. Viszont Mihály kiindulópontnak használja a nisi crediteritis non intellegitis ágostoni tézisét („nem tudtok, amíg nem hisztek”), és az emberi megismerést a teológia küszöbéig viszi el.
Károly megrója Mihályt Oroszországgal szembeni negatív beállítottságáért, és a szocializmus és fasizmus közötti viszonnyal kapcsolatos koncepciójáért:
A fő kár, hogy nem sikerült kiküszöbölnöd az UDSR iránti antipátiádat és kapitalizmus iránti szimpátiádat. Mivel egyiket sem indokolod meg, ez sokkal károsabban hat az objektivitás szempontjából, mint bármiféle Greuelmarchen hatna. A benyomás az, hogy szó szerint veszed az oroszok állítólagos materializmusát és azon méred ügyük sikerét. Ez egészen hatástalan a mai világban, amelyben úgy szocialisták, mint fasiszták nyíltan antimaterialista célokat tűznek maguknak.
El Liszickij: A masina az előadás része, Wikimedia Commons
És hozzáteszi, megerősítve ezzel a vallástól való visszavonulását: „a dolgozatodat, amelynek vallásos alapérzésével többnyire szenvedélyes ellentétben állok, igen értékesnek tartom.”
Úgyhogy legalábbis akkor, amikor Károly Elavult piaci gondolkodásunk című műve megjelenik, fel kellett ismerniük, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong nézeteik között. Bár Mihály nem reagált a könyvre (legalábbis az ismert levelezésben), egy 1953-as levelében összefoglalja a piacra vonatkozó nézeteit, s ez egyfajta közvetett reagálásként fogható fel Károly esszéjére.
Továbbra is fenn kell tartanom — amit különben már elmondtam a tárgyról A szabadság logikájában —, hogy a policentricitás és a piac működése elkerülhetetlen következménye egy olyan technológiának, amelyet a nyersanyagok széles skálájának előállítására vonatkozó feladat határoz meg. Az a gazdaság, mely nem használja fel a piacot, vagy nem teljes egészében, szükségszerűen a korlátozott választék gazdasága lesz, és a korlátozott választék gazdaságában nincs szükség és talán nincs szándék sem arra, hogy a piacot a maga teljes erejében hagyják kibontakozni.
Ez egyenletes ütemben erősödő, a „metafizikától” a társadalomelméletig terjedő eszmei megosztottságuk utolsó stádiuma. Nem tehettek mást, mint hogy hozzászokjanak ehhez a helyzethez, és kapcsolatukat azért családon belül fenntartsák.
III. BÖLCS ÉS REZIGNÁLT MEGBÉKÉLÉS
Újabb, immár végső szakasz következett el a testvérek kapcsolatában. Bár empirikus életük tovább folyt, drámai konfliktusuk átkerült a metafizikai időbe abban az értelemben, ahogy szerzőjük halálával semmilyen filozófiai vagy elvont társadalomelmélet nem bomlik szét, hanem tovább él egy időtlen időbeliségben. A nagy filozófusok mindig közöttünk élnek: akik eltűntek mostanra, újra felszínre kerülhetnek, ha egy új „szellem” újraéleszti őket. Hogy példát is mondjunk: ez történt Spinozával, akit Hegel korában — mint Marx megjegyzi — „döglött kutyaként” kezeltek, míg Hegel újra fel nem fedezte. Ez a fajta reneszánsz napi tapasztalatunk, ami azt mutatja, hogy az elméletek és eszmények az empirikus idő felett állnak. Felbukkanásuk nem független a társadalmi körülményektől, melyben alkotójuk eredetileg kigondolta őket, de tartamuk, hatókörük és jelentőségük messze túlhaladja szerzőjük szükségszerűen korlátozott látókörét. Ebben az értelemben a testvérek drámája véget ér az ötvenes években. A döntő elvek, melyek vitájuk köré szerveződtek, megszilárdultak. A levelezés bizonyítékot szolgáltat arra is, hogy Károly erőfeszítéseket tett Mihály álláspontjának befolyásolására, de legalább egy levélből ismerjük Mihály reakcióját is, s ez a kibékülés lehetetlenségéről tanúskodik.
az amőba szintjéig
Szeretném megvallani neked kétségeimet munkáddal kapcsolatban, annak legelvontabb szintjén. Míg kétség sem férhet tanulmányaid hatékonyságához, és a terület jelentőségéhez, melynek határait kijelölted, nem tudom megállni, hogy a formális és szubsztanciális gazdaságtan közötti alapvető különbségtételeddel ne értsek egyet. Úgy gondolom, hogy amit te a választás logikájának nevezel, a racionalitás minden megjelenési formájában mélyen benne rejlik, le egészen az amőba szintjéig. Hasonlóképpen inherensen jelen van minden gép elvében és valójában minden, valamilyen szándékkal szerkesztett készülékben. Ezen az egész területen egy egyensúly jön létre a nagy számú, egymást kölcsönösen kiegészítő részek között. Az ebben az értelemben vett gazdálkodás legáltalánosabban jellemző az életre és az élőlények gyártotta műtermékekre.
Ezután fejti ki Mihály a „policentricitásról” és a piacról vallott nézeteit. Károly eszméi vegyes politikai és elméleti témák kontextusában szemlélhetők. Ami a Szovjetuniót illeti: egy 1955-ben keletkezett levél mutatja, hogy Károly megváltoztatta korábbi elnéző álláspontját a sztálinizmus iránt.
Egész idő alatt (amikor, mint tudod, megalkuvás nélkül elutasítottam az átmeneti orosz erkölcs elfogadását) a jövőre készülődtem, ha lehet ilyen egyáltalán… Most már látszik a nyugati-amerikai-orosz materializmus vége. A világ az úgynevezett ,,gazdasági”-ról a „morális és politikai” tengelyre fordult vissza. A béke és a szabadság a jövő domináns gondja.
El Liszickij: Proun 19D, Wikimedia Commons
Károly egész, kereskedelemről és piacról szóló elméleti munkásságát a békés egymás mellett élés akkoriban keletkező politikája megelőlegezésének tartotta.
Ez tükröződik a zárómondatban, amely „gyakorlati értelemben a különféle külföldi kereskedelmi monopóliumok közötti világméretű együttműködés lehetőségeiről” szól. Oroszországgal szembeni megváltozott álláspontja is magyarázza az 1956-os magyar forradalom iránti fenntartás nélküli lelkesedését, melyet számos levél alátámaszt. Az egyik legismertebb darabban a következőket írja:
1956 Magyarországa visszahódított engem. Többet tett ennél: anyaföldet ajándékozott… Bámulom október harcosait, büszke vagyok Gimes Miklósra, galileista barátom fiára. Megváltottak egy nem létezőnek tekintett népet — Ady szavaival — a történelem szégyenkalodájából… és kiszabadították a nagyhatalmi politikának oly sokszor áldozatul eső magyar érdekviszonyok rabságából, egy olyan helyzetben, amelyben mind a két főszereplő kizárólag a saját érdekeit tartotta szem előtt. Érdeklődésem homlokterében azok az erkölcsi értékek állnak, melyeket a népiesek és revizionisták ügyének mártírjai képviselnek.
1961-es első magyarországi látogatásáról visszatérve kifejezte őszinte nemtetszését is az orosz megszállással kapcsolatban. „Budapesten meleg fogadtatásban részesítettek 52 évvel ezelőtti osztálytársaim… A népesség zöme még nem heverte ki a november 4-i inváziót. A szocialista típusú gazdasággal rendelkező állam nehezebben tűri a rejtett külföldi uralmat, mint bármely más ország.”
morális szempontok
Károly állásfoglalásainak elmozdulása az orosz hatalmi politika bírálata felé és a magyar forradalmárokat mozgató morális szempontok hangsúlyozása közelebb hozta a testvéreket. Mihály szintén kiemelte a magyar forradalom fontosságát egy 1956 végén írt esszéjében, amely a későbbi A magyar forradalom üzenete (1966) című írásának lényegét már magában foglalja. Károlyhoz hasonlóan ő is dicséri a forradalom erkölcsi mozgatórugóját, és elmarasztalja a nyugati hatalmakat, mert a szabadság ügyét nem támogatták. Közelebbről szemügyre véve azonban láthatjuk, hogy közös nézeteik nagyon eltérő összefüggésrendszerbe ágyazódnak. Míg Károly szerint a magyar forradalom nagy jelentősége abban rejlett, hogy az ország elszakadt a feudális maradványoktól (azaz Ady „szégyen-kalodájától”), mely ifjúkoruk Magyarországára volt jellemző, de tovább élt a szocializmus alatt is, addig Mihály saját tudáselméletébe és antitotalitárius (értsd: szovjetellenes) társadalomelméletébe illesztette azt. Ő vissza kívánta állítani a „spirituális hitet” az igazságban, a becsületben és illemben, a szépségben, a szolidaritásban és az igazságosságban. Úgy tartotta, hogy a tudomány, a művészetek, a vallás és a jogszolgáltatás egyidejűleg terepei a független gondolkodásnak, és oly szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy ha az egyik függetlenségét elveszik, a többi szabadsága is elvész. Vagyis Mihály abban reménykedett, hogy az 1956-os magyar forradalom, mivel az igazság forradalma, még a nyugati államokat is abba az irányba vezeti, hogy túlhaladják a társadalomtudományokban uralkodó „objektivitási” és „értékmentességi” hibás eszményeken nyugvó ismeretelméleteket. Úgy tartotta, lehetetlen lenne ítéletet mondani — például a koholt moszkvai perekről —, ha az objektivitásra hivatkozással a társadalomtudós nem döntene arról, hogy a vádak igazak vagy hamisak, koholtak vagy valóságosak. Ennek megfelelően az igazság visszaállítása új, „poszt-kritikai” ismeretelméletet fog magával hozni, amely más spirituális hitek státusát is visszaállítja az egész társadalomban. Ilyenformán Mihály sohasem hitt abban, amiben Károly, hogy a szocialista rendszer „humanista szocializmussá” képes átalakulni.
El Liszickij: Kestner-Mappe Proun litográfia, Wikimedia Commons
Ebben a kérdésben Károly szemlélete ellentmond Mihályénak. Károly ugyanúgy megbélyegezte az orosz pereket „intellektuális obszcenitásuk” miatt, tisztában lévén azzal, hogy „az orosz bolsevizmus elvesztette varázsát azok számára, akiket megigézett”, mint ahogyan támadta a nyugat feltételezett felsőbbrendűségét. Ahogy mondja: „Hruscsov tiszta lelkiismerettel nézett szembe Sztálin bűneivel. Ki fogja nyugaton leleplezni a mi saját bűneinket?” A kommunista revizionizmusba helyezte reményét, amely „libertáriánus és humanista mintára formálja a szocialista kultúrát”.
Egy napon talán egy értő pszichológus monográfiája tárgyalja majd, hogyan volt lehetséges ekkora összhang közöttük. Annak, aki megírja, Károly szavai biztosan segítenek megfejteni a rejtélyt.