ÉLJEN A SZABAD…!

Québec! – rikkantotta Montrealban De Gaulle 1967. július 24-én, éppen Kanada gyarmati sorból felszabadulásának és brit dominiummá válásának századik évében. Ezt a kanadai miniszterelnök beavatkozásnak tekintette az ország belügyeibe. Tiltakozása nyomán a francia elnök lemondta tervezett ottawai programjait és idő előtt hazautazott. Éljen a szabad… Tibet, Koszovó, Csecsenföld, Skócia, Kurdisztán!, kiálthat fel valaki, s a visszhang máris érkezik a kérdéssel: nem beavatkozó beszéd-e ez Kína, Jugoszlávia, Oroszország, Nagy-Britannia vagy a kurdok lakta öt közép-keleti ország belügyeibe? Hát amikor 1998. július 25-én a magyar miniszterelnök magánlátogatáson (amely azért elvezette a kormányfőhöz és az államelnökhöz is) Tusnádfürdőn az önálló erdélyi magyar egyetem mellett tört lándzsát, a kétnyelvű egyetemet szorgalmazó román ellenajánlatot „ne beszéljenek nekem multikulturalitásról” felkiáltással utasítva el, az beavatkozás volt-e a baráti Románia belügyeibe?

Persze 1998 őszén, amidőn a volt Münnich Ferenc utcában kiállítás emlékezik a „szocialista rendszer felbomlását megakadályozó”^[1] szégyenletes csehszlovákiai bevonulásról, bármi egyébről szólni a lényeg megkerülésének tűnhet. Mégis, nem a prágai őszről szeretnék beszélni, mivel az kétségtelenül durva katonai intervenció volt a leginkább tiltott fajtából. Ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem alkalmazott szankciót, az csak annak tudható be, hogy az állandó tagok „vétójogukkal” megakadályozhatták ilyen döntés elfogadását. A hidegháború éveiben ezért garázdálkodhatott a Szovjetunió az NDK-ban, Magyarországon, Csehszlovákiában, Afganisztánban, az USA Vietnamban, Grenadán, Nicaraguában, hogy egy hiányos listával beérjem.

a beavatkozás tilalma

A megválaszolandó kérdés a következő: tud-e a nemzetközi jog iránymutatást adni arra, mi minősül tiltott beavatkozásnak és mi nem. A válasz nem egyszerű: a közelmúltban írt két hazai nemzetközi jogi tankönyv^[2] egyszerűen meg sem említi a beavatkozás tilalmát a nemzetközi jog szabályai között, ha viszont az 1961-ben kiadottig nyúlunk vissza, akkor azt látjuk, hogy Sztálint idézi, aki rámutatott: „Az imperializmus a mai viszonyok között inkább olyan módon avatkozik be, hogy polgárháborút szervez a függő országokban; pénzeli az ellenforradalmi erőket…”^[3]

Jobb lesz a normaszövegekre néznünk, majd arra, mérvadó kommentátorok mit is olvasnak ki azokból.

Az ENSZ létrehozói kimondták: „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel az Egyesült Nemzeteket^[4] arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzanak, amelyek lényegileg valamely Állam belső joghatóságának körébe tartoznak… ez az elv azonban a VII. fejezetben tárgyalt kényszerítő intézkedések alkalmazását semmiben sem érinti.”^[5] Az általánosan elfogadott értelmezés szerint a beavatkozás tilalmának fenti elve nemcsak a szervezetet tiltja el attól, hogy tagállamok lényegileg belső joghatósági körébe tartozó ügyeibe ártsa magát, hanem mindegyik tagját hasonló önmérsékletre készteti a többi tagállammal szemben. Az Alapokmány VII. fejezete kivételt tartalmaz: a béke veszélyeztetése, megszegése vagy agresszió esetén megengedi a tagoknak (sőt, kötelezi őket), hogy a Biztonsági Tanács szankcióit a jogsértő állam belügyeibe beavatkozva érvényesítsék. A beavatkozás tilalmát részletesen az ENSZ fennállásának 25. évfordulójára elfogadott ünnepélyes nyilatkozat fejti ki, amelynek tartalmát öt évvel később átvette a Helsinki Záróokmány is.^[6]

Ezek szövegét érdemes két szempont szerint vizsgálni: melyek a tiltott magatartások (mi minősül beavatkozásnak?), illetve melyek a beavatkozástól védett objektumok (hová tilos beavatkozni?).^[7]

Önmagában a nyelv nem igazít el a beavatkozás tényállását illetően, hiszen a szó jelentheti a katonai intervenciót, de jelenthet ennél sokkal kevesebbet, egy politikus nyilatkozatát is.^[8] Ha viszont a norma szövegekben keressük a jelentést, a következőket kapjuk:

Mind a közvetlen vagy közvetett beavatkozás tilos, sőt az azzal fenyegetés is.

erőszakkal

A beavatkozás lehet fegyveres, de állhat gazdasági, politikai vagy más intézkedésből is, valamint egy más állam rendjének erőszakos megdöntésére irányuló bomlasztó, terrorista vagy fegyveres tevékenység szervezéséből, szításából, finanszírozásából. Nem szabad népeket erőszakkal megfosztani identitásuktól.

A védett tárgyak: az állam belső joghatósági körébe tartozó bel- és külügyei, politikai, gazdasági és kulturális alkotóelemei, illetve általában szuverén jogai, ha a beavatkozó azokról lemondásra akarja kényszeríteni.

„Minden állam elidegeníthetetlen joga, hogy más állam bármilyen formában megnyilvánuló beavatkozásától mentesen válassza meg politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális rendszerét” – szögezi le az államok baráti kapcsolatainak elveit kifejtő 1970. évi ENSZ közgyűlési Nyilatkozat.^[9]

A legtekintélyesebb angol tankönyv, melynek első kiadása 1905-ben jelent meg, a kilencedik pedig néhány esztendeje, a következőképp foglalja össze, mi jelent beavatkozást: „a beavatkozás egy állam erőszakos vagy diktatórikus beavatkozása a másik állam ügyeibe azért, hogy arra a másik államra meghatározott magatartást vagy más következményeket kényszerítsen.”^[10]

Többet tudunk-e most? Beavatkozott-e Románia belügyeibe Orbán Viktor a bálványosi szabadegyetemen tartott beszédével, s ha igen, tiltott volt-e a beavatkozás? Csigázzuk még egy kicsit a kedélyeket, nézzük meg, történetileg és fogalmilag miért alakult ki ez a nemzetközi jogelv! A kapcsolat a szuverenitással nyilvánvaló: a pápa és a német–római császár felsőbbségétől megszabaduló európai államok már a vesztfáliai békében kimondanak valami hasonlót, nem is beszélve a francia forradalom igényéről a beavatkozástól mentességre. Bár a Szent Szövetség 1815-ben a restauráció érdekében helyreállítja a jogot a beavatkozásra, az USA mint fiatal független amerikai állam 1823-ban a Monroe-doktrínát meghirdetve („Amerika az amerikaiaké”) feltartóztatja a felszabadult latin-amerikai gyarmatok után nyúló európai nagyhatalmi kezeket. A 19. század során a beavatkozás tilalma lesz fokozatosan a pozitív jog normája, azzal a paradoxonnal, hogy a háború és a gyarmatosítás még megengedett. Ami a szuverenitás lényegéhez tartozik, ami „belügy”, abba külső államok nem szólhatnak bele, éppen mert az államok szuverén egyenlőségén alapszik a vesztfáliai világrend. Később a felszabadult fejlődő országok és a szocialista országok ezt a védernyőt használták a polgári demokráciák értékvezérelt – elsősorban emberi jogi – követeléseinek elhárítására.

Így jutunk a mai helyzethez, amelyben azt kell kérdeznünk, megroggyant-e már a szuverenitás annyira, hogy a nemzetközi közösség tagjai egymás ügyeibe beleszólhassanak.

Melyek a kivételek a beavatkozás tilalma alól? Ha Vietnam elözönli Kambodzsát, hogy megbuktassa a honfitársai egyharmadát lemészároló Pol Potot, az beavatkozás vagy humanitárius tett? És ha az USA bombázza Szudánt „önvédelemből” az állítólag a terroristáknak vegyifegyvert előállító gyár megsemmisítése végett? Vágott-e lyukat a szuverenitás falán a modern nemzetközi jog, s ha igen, hol kényszeríti a területi államot a külső beavatkozás eltűrésére?

Több ilyen kivételt ismerünk.

Triviális, de hangsúlyozandó: ha az államok szabad akaratukból^[11] erre szerződnek, akkor beavatkozhatnak egymás belügyeibe, ahogy például Irak és Törökország megállapodott arról, hogy egymás területén is üldözhetik – akár fegyverrel – a másik központi hatalma ellen lázadó kurdokat. Srí Lanka pedig a nyolcvanas évek végén ahhoz járult hozzá, hogy indiai erők részt vegyenek a rend helyreállításában. Békésebb vizekre evezve emlékeztetek arra, hogy a maastrichti szerződés nyomán kialakuló egységes valutarendszer nem beavatkozás a pénzverés szuverén előjogába, mert az eurót elfogadó államok önként mondtak le arról, éppen úgy, ahogyan a schengeni megállapodást elfogadó államok felhatalmazták a bűnüldözőket a másik részes állam területén folytatott tevékenykedésre.

A hagyományos nézetek szerint megengedett a beavatkozás, ha a beavatkozó állam saját állampolgárait kívánja kimenteni egy olyan országból, ahol a közrend és a közbiztonság az ország egészében vagy egy részén összeomlott, azaz nincs olyan központi kormányzat, amely a külföldieket az atrocitásoktól megvédené. Ugyanakkor a működő kormányzat és a területén tevékenykedő külföldi személyek és vállalatok vitájába erő alkalmazásával beleszólni legalábbis az 1907. évi Drago-Porter egyezmény óta tilos. Más lapra tartozik, hogy a sértett külföldi saját államától diplomáciai védelmet kérhet.

A gondolatmenet ezen a ponton két ágra szakad.

kicsiny sztálinok

Az egyik azt kutatja, joga van-e egy külállamnak beavatkoznia azért, hogy a nagyon is működő központi kormányzat rémtetteitől a helyi lakosságot megvédje? Bevonulhat-e Tanzánia Ugandába, hogy az ugandaiakat mentse ki diktátoruk, Idi Amin kezei közül? Mit kell csinálni a kicsiny sztálinoktól senyvedő népek érdekében, megengedett-e humanitárius intervenció?

A másik ág azt vizsgálja, beavatkozhatnak-e az államok valamely ország belügyeibe akkor, ha ott a lakosság egy része elindult a zavargások-lázadás-felkelés-polgárháború-osztott területi hatalom (egy de jure és egy de facta kormány) lejtőjén: semlegesség vagy segítség az egyik félnek, mérlegelték a külügyminisztériumokban egykor az amerikai vagy a spanyol polgárháború idején éppúgy, mint mostanában Koszovó, Afganisztán vagy Irak kapcsán.

A humanitárius, embermentő intervenció joga változóban van. Egyfelől alacsonyabb a küszöb, amely kiválthatja a külsők beavatkozását, másfelől erősödik az igény, hogy a humanitárius intervenció mögött a nemzetközi közösség felhatalmazása álljon, azaz a beavatkozás az ENSZ Alapokmányának VII. fejezetében megfogalmazott, a Biztonsági Tanács határozatán alapuló explicit kivétel legyen, ne egy vagy néhány ország „magánakciója”.

A nemzeti konfliktusba beavatkozás jogát 1986-ban összegezte a Nemzetközi Bíróság a Nicaragua és az Egyesült Államok közötti perben, amelyet a nicaraguai baloldali kormány kezdeményezett. Ebben 12:3 arányban elmarasztalta az Egyesült Államokat a beavatkozás bűnében, megtiltva, hogy a „kommunista” központi kormány ellen harcoló contráknak pénzbeni, képzésben megnyilvánuló és logisztikai támogatást nyújtson, nem is beszélve a kikötők aknazár alá vételéről. Ezek szerint, de az uralkodó szakirodalmi nézetek szerint is, belső konfliktus idején aszimmetrikus jogosítványai vannak a külállamoknak: szabad támogatniuk a központi kormányzatot a lázadók ellen mindaddig, amíg a felkelők megfelelő súlyra nem tesznek szert, elfoglalván az ország egy részét, amelyen tényleges hatalmat gyakorolnak. A lázadók, szakadárok külső támogatása viszont tilos. Később, a kifejlett polgárháborúban, amikor a kormányerők és a felkelők egymást már hadviselőként kezelik (tehát az elfogott kombattánsok hadifoglyok lesznek, nem köztörvényes bűnözők), a külsőknek semlegessé kell válniuk, tartózkodván valamelyik fél támogatásától, ha nem akarnak a másik féllel hadiállapotba kerülni.

vérüket hullatják

Ne toppantsunk e helyütt türelmetlenül, mondván, micsoda szamárság, miért kell a külsőknek tétlenül nézniük, amint tinédzserek vérüket hullatják a szabadságért! Mert a nemzetközi jog főszabálya bármilyen polgárháborúra vonatkozik. Nem tudhatjuk, a felkelők jók-e (mint 1956-ban Magyarországon), vagy rosszak (mint – sokak szerint – a tálibok Afganisztánban). Ki foglal állást a zaire-i konfliktusban?

A két szál természetesen összefonódik. Ha Szaddam Husszein vegyifegyverrel támad saját kurd lakosságára, ha jugoszláv tankok lövik a jugoszláviai városokat, ha Groznijból vagy Monroviából kísértetvárost csinálnak az orosz, illetve a libériai erők,^[12] akkor a polgárháborúba beavatkozás egyben humanitárius intervenciónak tűnhet, nem egyszerűen a politikailag rokonszenvesebb fél támogatásának.

Itt visszatérünk az alapkérdéshez: beletörődünk-e a beavatkozás tilalmában foglalt fenyegetésbe, abba, hogy oltalma torz képződményekre vezethet. A saját politikai rendszer beavatkozásmentes kialakítása jelenthet kommunista államot éppúgy, mint középkorias iszlám uralmat, pusztító vadkapitalizmust csakúgy, mint törzsszövetségeken alapuló pszeudofeudális megosztottságot. Avagy minden államnak kötelező normává, tennénk a szabad választásokan alapuló polgári demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását, a szabadkereskedelmet (?!), s megengedjük a beavatkozást a nekünk kedves értékek előmozdítására? Csapda, tudom. Plurális világban mindkét válasz rossz. Mi lesz, ha az ökoradikálisok humanitárius intervenciót hajtanak végre az esőerdők védelmében, a megrögzött szabadkereskedők pedig újra megnyitják ágyúnaszádjaikkal a kereskedelmi kapukat?

A jog itt nem képes tovább önmagát magyarázni, visszaadja a szót a politikának. Az ENSZ Alapokmánya a II. világháború utáni nemzetközi rend alapja, az egyetemesen megkövetelhető értékek leltára. Amikor a Biztonsági Tanácsban tömörülő tizenöt államból kilenc (beleértve az Amerikai Egyesült Államokat, az Egyesült Királyságot, Franciaországot. Kínát és Oroszországot) egyetért, akkor szabad a kollektív beavatkozás. A döntés politikai, hatalmi, az állandó tagok és szövetségeseik elleni fellépés szinte kizárt. A BT elé nem kerülő, vagy ott nem eldönthető ügyekben marad az etatista világrendből adódó védettsége jó és rossz királyoknak egyaránt. Ha nincs a beleszólásra felhatalmazó szerződés vagy szokásjog, akkor a fent leírt kivételektől eltekintve tilos a beavatkozás. Mi, állami tényezőknek nem minősülő Liget-lakók írhatunk, mondhatunk bármit, az hazánknak nem felróható, így tiltakozás indokául sem szolgálhat, de ha a kormány nyilvánít véleményt egy másik állam oktatási struktúrájáról, akkor bizony jogos a felzúdulás – hacsak a kisebbségek jogait szabályozó normaegyüttes erre fel nem hatalmazza. Itt azonban akkora bugyrot kellene megnyitni, amekkorának a tartalma ebbe a rövid jegyzetbe nem fér bele.

1. Világtörténet évszámokban, Gondolat, Bp., 1982, 3. kötet, 78. oldal. ↑

2. Bokorné Szegő Hanna: Nemzetközi jog, Aula, Bp., 1997, Bruhács János: Nemzetközi Jog 1. Dialóg-Campus Bp.-Pécs, 1998. ↑

3. Búza László-Hajdu Gyula: Nemzetközi jog. Harmadik, átdolgozott kiadás, Tankönyvkiadó, Bp., 1961, 102. o. ↑

4. A magyar fordítás – korrekt módon – Egyesült Nemzetekről beszél, de nem a tagállamokra, hanem az Egyesült Nemzetek Szervezetére gondol. ↑

5. Kihirdette az 1956. évi 1. törvény ↑

6. Mindkettő olvasható: Nemzetközi jogi szerződések és dokumentumok (szerk.: Nagy B.), Tankönyvkiadó, Bp., 1991, 31., ill. 57. o. ↑

7. A beavatkozásra vonatkozó szövegek részletes elemzését majd két évtizede elvégeztem. L. N. B.: A nemzetközi jog alapelveinek tényleges tartalmáról, Külpolitika, VII. évf. (1980) 3. sz., 59–80. o. ↑

8. Az eredeti szövegek is váltakozva használják az „intervention”-t és az „interference”-et, l. pl. az 1970-es ENSZ Deklarációt, amely egy sorban említi az „armed intervention”-t és az „all other forms of interference”-t. ↑

9. Nemzetközi jogi szerződések és dokumentumok (szerk.: Nagy B.), Tankönyvkiadó, Bp., 1991, 36. o. ↑

10. Oppenheim’s International Law Vol. 1 Peace, edited by Sir Robert Jennings and Sir Arthur Watts, Longman, London, 1992, 430. o. ↑

11. Ez a rövid írás nem térhet ki minden részletre, így nem taglalja azt sem, Bilak elvtárs miért nem a csehszlovák állam/nép szabad akaratát fogalmazta meg 1968-ban, és azt sem, Kádár János mögött ki állt 1956-ban. ↑

12. Nem akarom terhelni az Olvasót a szokásos tudományos hivatkozásokkal. Itt mégis lábjegyzetelek egy cikket, egyrészt, hogy láthassa, miképpen kezeli a beavatkozás kérdését egy felvilágosult fiatal német jogtudós a legkomolyabb német nyelvű szakfolyóiratban, másrészt, hogy emlékeztessek arra, vannak olyan több százezer embert menekültté tevő, több ezer embert elpusztító polgárháborúk, amelyekről a hazai közvélemény gyakorlatilag tudomást sem vesz. Afrika messze van. Tehát: Georg Nolte Restoring Peace by Regional Action: International Legal Aspects of the Liberian Conflict, Zeitschrift für auslandisches öffentliches Recht und Völkerrecht, Band 53 (1993), Nr. 3., 603–637. o. ↑

kép | vecteezy.com