KOMJÁTHY JENŐ PANTEIZMUSA

Természetszeretet és költészet – e fogalmakat óhatatlanul összetartozónak érzi az ember. Talán mert a költészet eredetileg rituális, szakrális célokat szolgált, összekötő kapocs volt az emberi közösség és a természet, az univerzum erői között. A költészet legfőbb ismérve: a ritmus. A szakrális mozgás, ének, beszéd ritmusa pedig beilleszkedés egy nagyobb léptékű ritmikai rendszerbe, a nyár és tél, a nappal és éjszaka, az élet és halál váltakozásába – a világrendbe. Az ember mindjobban kiszakadt a természeti létből, s így a költészet szakrális funkciója lassan elhalványult. A költészetre fogékony kevesek mégis érzik lelkünk természeti meghatározottságát, melyet minél erősebben fojtunk el, annál elementárisabb erővel, annál tragikusabb módon tör elő…

ősi varázsló-státusz

A magyar táj szeretete szinte valamennyi költőnk verseiben megjelenik. A természetszeretet Áprilynál a leghangsúlyosabb, a legszebben öncélú. Olyan költőt azonban, aki természet és univerzum közé újra egyenlőségjelet tesz; aki újjá akarja éleszteni a lírikus ősi varázsló-státuszát, alig-alig találunk. Ilyen a 20. században Weöres Sándor, és a 19. században Komjáthy Jenő.

Komjáthyt, Reviczkyt és Vajdát gyakran „filozófiai iskola” néven említi az irodalomtörténet. Valóban: Komjáthy természetszeretetét, panteizmusát nem közvetlen élmények ihlették, olvasmányai nyomán jutott el addig a pontig, hogy Isten bizonyítékát vélje felfedezni mindenben, ami létezik, ami él. Lélekkel, szellemiséggel ruházta fel a természetet.

(Komjáthy-kultuszról csak a századelőt illetően beszélhetünk. A Négyesy-szeminárium látogatói, a fiatal Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula rajongva emlékeztek meg a szenici misztikusról. Ady megjelenésével változik a helyzet, költészetünk más irányt vesz, a Komjáthy képviselte modernség feledésbe merült. 1945 után Komlós Aladár azon igyekezett, hogy a panteista, okkultizmussal kacérkodó, arisztokratikus Komjáthyt szocialista lírikusként integrálja az irodalmi köztudatba. Ez a vállalkozás természetesen csődöt mondott. Hosszú szünet után 1989-ben vehette kézbe a hazai olvasóközönség újra Komjáthy verseinek teljes gyűjteményét, melyet a kötet szerkesztője, Rába György a hagyatékban maradt prózai írásokkal, kritikai dolgozatokkal is kiegészített.)

Monizmus és dualizmus

Komjáthy szerelmi lírája és levelezése mutatja azt a mérhetetlen ambivalenciát, amellyel a szenici misztikus a világegészhez viszonyult. Ennek a lelki kettősségnek, szinte ,,értékelési skizofréniának” a legfőbb oka, hogy a költő a lét teljességét akarta megragadni, egységbe foglalni, miközben polárisan meg is osztotta a mindenséget: jóra és rosszra. Értelmileg monolitikus egésznek látta a világegyetemet, de érzelmeiben egymástól élesen elkülönülő pozitív és negatív ingerek különös halmazaként élte meg. Ez nem csupán Komjáthy egyedi problémája, hanem olyan paradoxon, amely minden spirituális megalapozottságú elméleti rendszer rejtett sajátja. „Desztillált víz csak gyógyszertárakban van – írja Merezskovszkij –. s nem természetes forrásokban. Éppígy tökéletes monoteizmus csak a tiszta észben van, nem élő szívekben”.

a lét teljesség

Komjáthy az istenülés aktusával el akarja tüntetni a szubjektum (Én) és az objektum (Isten) közti különbséget, s ezzel gyakorlatilag a duális és monista világkép között feszülő anomáliát kívánja felszámolni. A világ ugyanis az alany felől szemlélve kettős polaritású, objektíve viszont nincs „minősége”, egységes egész – csupán az ember vetíti ki a mindenségre a rossz és jó kettősségét. Ami szubjektíve hideg és meleg, fény és árnyék, az objektíve eltérő hő- és fénymennyiség. Úgy tűnik, Komjáthy megértette ezt az igazságot, mert egyik levelében így ír: ,,Ha kvalitatíve minden azonos is, a kvantitatív különbség óriási marad, s ettől függ minden”. Ebből a tételből azonban nagyon súlyos következtetés vonható le, nevezetesen, hogy a monizmus végtelenség-istenéből – minthogy a lét teljesség; a jót és a rosszat egyaránt magában foglalja – nem fakadhat semmiféle etikai imperativus. Komjáthy ezt a veszélyes lépést is megtette. „Az ördög és az isten egy. A lények összeszövődnek, egybefogóznak. Lappangva, álorcában leplezve, bujdokolva járnak” – jegyzi fel. De a gondolatban rejlő paradoxont csupán a frazeológia szintjén, költői módon tudja feloldani. Kínzó probléma ez számára. Értelmileg egységbe foglalni, érzelmileg poláris ellentétpárokra kívánja bontani a világot. Egész költészete azokra az oppozíciókra épül, melyeken éppen hogy túl akar lépni. Individualizmusának szüksége van a személyes Istenre, míg filozófiai műveltsége csak egyfajta Abszolútum-isten létét engedélyezi számára. Nem tud mit kezdeni azzal az antinómiával sem, mely az izolált individuum és az univerzális ember között feszül. Feloldhatatlan számára az anyag–szellem, fény–árnyék kettőssége, miként ellentmondásként húzódik végig költészetén a tradíció-elvűség és a forradalmiság dualizmusa is, melynek révén az „új” és az „ősi” kulcsszóvá., sőt kiemelt jelentőségű értékkategóriává válik verseiben. Hogyan egyeztethető össze az egyéni látás szabadsága és önkénye a mindent egységben látás isteni egyetemességével? Hogyan egyeztethető össze a szélsőséges szubjektivitás (Én) az univerzális teljességgel (Isten)? Erre a kérdésre keresett választ Komjáthy az ókor metafizikai rendszereiben. A zoroasztrianizmus nem is kívánta igazán feloldani a dualizmust. A gnoszticizmus „átörökölte” a zoroasztrianizmus ellentmondásait. A gnózis hívei paradoxonok révén akarták megoldani a kérdést. Szerintük – bár jó és rossz antagonizmusában él a világegyetem – a jó és a rossz végtére egyesül az isteniben. Egyes gnosztikus szektáknál az istennel egyesülést, a szubjektum és objektum egymásba oldását a rítus szolgálta. Szemléletesen mutatja ezt a gnosztikus Tamás-akta Krisztus-himnusza, amelynek szövegét úgy mondták a hívők, hogy az egyik változat szerint a rítus tárgyaivá (objektum) váltak, a másik változatban a rítus végzőivé, alanyává lettek (szubjektum):

Üdvözülni akarok és üdvözíteni akarok Ámen,
Oldódni akarok és oldani akarok Ámen,
Sebesülni akarok és sebesíteni akarok Ámen,
Nemződni akarok és nemzeni akarok Ámen,
Étkezni akarok és táplálni akarok Ámen,
Hallani akarok és hallatni akarok Ámen,
Megértést akarok és egészen értelem vagyok Ámen,
Fürödni akarok és füröszteni akarok Ámen.

Komjáthy is él ezzel a lehetőséggel:

Óh, jöjjetek be templomomba,
Tűzből s lélekből újjászüllek én,
Mert magam is újjászülettem,
Mert én vagyok a szeretet s remény!
(Újjászületés)

Az élet teljes, dús özönje
Ömlik belőlem és belém,
Feledve a köznap gondja, könnye:
Megteltem az Istennel én!
(Lelkemből zengem…)

De a gnosztikusok szélsőséges dualizmusa és paradoxonai mégsem elégíthették ki a világ teljességét, töretlen egészét akaró költőt.

Az istenülés aktusa is problematikus: Ha az Én feloldódik az Abszolútban, akkor karakterét, lényegét veszíti el. Ha az Abszolút ölt személyes formát, költözik az Énbe, akkor isteni teljességéről mond le. Hogyan viszonyítható a véges a végtelenhez, hogyan alkothat egységet teremtő és a tőle elkülönült teremtmény? Plótinosz és a neoplatonizmus újabb magyarázatot kínált Komjáthynak. Plótinosz, szembefordulva a gnoszticizmus dualizmusával, az Egyből származtatja a szellemet. ,,A szellemet pedig, hogy világosabban szóljunk, először is azért mondjuk az Ő képmásának, mert úgy kell lennie, hogy az Ő szülötte – valamiképpen ő maga – sok mindent megőriz Belőle, és hasonlít, mint fény a Naphoz”. De Plótinosz is csupán látszólag oldja meg az emanáció-tan továbbfejlesztésével a problémát. A monista rendszerben mindig ott marad a rejtett – vagy nem is olyan rejtett, mint inkább ügyetlenül takargatott – dualizmus: ,,A szellem szám – írja az alexandriai bölcs –, és ennek a számnak a kezdete úgyszintén az Egy. Továbbá a szellem egyszerre szellem és egyszerre a megismerés tárgya, vagyis egyszerre kettő”. Másutt újabb feloldhatatlan ellentmondás feszül a teremtő és teremtett világ között: „Létrejött tehát a világ, mint valami gyönyörű, színpompás palota. Nem vált külön az alkotójától, de nem is lett eggyé vele”. Ezt az „öröklött” kettősséget a kereszténység az Atya és Fiú feloldhatatlan dualizmusaként integrálja rendszerébe, sőt, a logikai ellentmondást a Szentháromság tanával súlyosbítja, melynek előzményeként nem nehéz felismerni a plótinoszi elmélet Egy-Szellem-Lélek hármasságát. De míg az ókori rendszerekben a rítus és a paradoxon volt hivatott áthidalni a teremtő és a teremtett világ antagonizmusát, a kereszténység már csupán a tekintélyelvűség alapján tudta a dolgot elintézni. Komjáthy teoretikus tudásvágyát természetesen egyik megoldás sem elégíthette ki. Vívódásainak beszédes dokumentuma egy hagyatékban maradt kéziratlap, melyen kapcsolójellel egymáshoz rendelve két vers olvasható. Az egyik címe: Nem egy az Isten, a másiké: Mégis egy. Az első költemény zsarnoksággal vádolja a monoteizmus istenét, és helyébe az olimposzi „demokratikus” panteont helyezi. Nem is dualista, inkább „pogány” politeista nézeteket vall, s túllép a kérdés antropomorf dimenzióin:

Nem egy az Isten! Fönn az égben
Ha egyé vón az uralom,
A mindenség egyhangú volna,
S a végtelenség unalom.
Nem egy a lét, bár egy a lényeg,
Bár egy az ok, nem egy a cél,
Szapora szellem szüli a létet,
A Természet dús és pazér.

A politeista vers ellenpontjaként ott áll utána nyomban a Mégis egy című opus, mely szerint:

Nem egy az isten! s mégis minden egy!
A lelkek mind egymásba ömlenek
A minden egy s az összesség egyén,
A végtelen atom, és minden én.
Teremtő és teremtmény, ész s alak
Hatalmas, bűvös, szent egységbe omlanak;
Egy magas és egy mélységes világ:
Boldog ki a csodák szívébe lát.

Az alapkérdés azonban továbbra is megmarad. Ami objektíve egységként jelenik meg, szubjektíve mégiscsak ellentétek polaritásában fejeződik ki:

Kettős a lét, mindennek párja van
Formába tör minden határtalan.

Az említett két verset Komjáthy a nyolcvanas évek végén vetette első formájukban papírra. A Nem egy az Isten 1891-re, a Mégis egy 1894-re nyerte csak el végső formáját, mégsem vette fel egyiket sem kötete, A homályból darabjai közé. A szenici misztikus – felesége, Márkus Gizella visszaemlékezései szerint – naponta olykor 4-5 verset is írt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az egy, kettő és sok fogalmának ontológiai értelmezése mennyire fontos probléma volt számára, s hogy mennyire képtelen volt a kérdésre megnyugtató választ találni egészen haláláig. Tervjegyzékében olvasható ez a cím: Monizmus és dualizmus – de a dolgozat sohasem készült el. Bizonyos, hogy azért becsülte a költő Spinozát igen nagyra, mert panteizmusával ideig-óráig el tudta altatni a kételyeit.

Spinoza hatása

Kritikusainak egybehangzó véleménye szerint Komjáthy világképének legszembetűnőbb sajátsága a panteizmus, amely három forrásból táplálkozik: az óind filozófiából, az antikvitás és hellenizmus kori görög filozófiából, illetve Spinoza tanaiból. Jól mutatja ezt a hármasságot a Körfolyam című vers, melynek címe az indiai Szamszara magyarítása; a mottó ógörög: Hen kái pan (minden egy); sorai közt pedig spinozai reminiszcenciákra lelhetünk. A Körfolyam egyértelműen monista kicsengésű:

E csillagboly parányürében
A csepp is lélekszámba megy,
A mindenségnek csarnokában
Áll lángbetűkkel: minden egy.

Komjáthy a monizmus spinozai bizonyossága felé törekedett, vívódásainak dokumentumait nem vette fel kötetébe – a Körfolyamot, azonban igen, sőt, a ,,Hen kái pan” idézet eredetileg a Mégis egy című vers mottója volt, innen került a Körfolyam élére.

Spinoza a természet és isten közé egyenlőségjelet téve fel tudja oldani a monista metafizikai rendszerek mélyén többé-kevésbé mindig ott lappangó duális megosztottságot: „Minden dolog, ami a természetben van, vagy dolog, vagy cselekvés. Ámde jó és rossz sem nem dolog, sem nem cselekvés. Tehát jó és rossz nincs a természetben.” Spinoza (Bruno és Castiglione révén) sokat köszönhet a neoplatonistáknak, rendszere azonban nem továbbfejlesztése, hanem meghaladása, sőt, olykor negációja a neoplatonizmusnak. A plótinoszi Egy fogalmát a természet kozmikus egységének képzetével váltja fel. Metafizikai gondolatok című korai munkájában megfosztja az Egyet minden transzcendens jelentésétől, de határozottan kijelenti, hogy a mindenség – azaz Isten – egyetlen szubsztancia, és minden jelenség csupán e szubsztancia modusa. „Kezdjük tehát az elsővel, az eggyel. Azt mondják, hogy ez a kifejezés valami jóságosat jelent, az értelmen felül: de nem tudják megmagyarázni, mit ad ez hozzá a létezőhöz” – mondja a neoplatonizmus bírálataként. Máshol pedig így ír: „Minthogy ugyanis az egész természet csupán egyetlen szubsztancia, melynek lényege végtelen, ezért valamennyi dolgot a természet egyesíti, mégpedig eggyé egyesíti, tudniillik Istenné”.

Ez az elgondolás azért éri Komjáthyt revelációként, mert feloldja az Individuális és Abszolút közti ellentmondást. Ha a természet Isten, az egyén természeti lényként szintén Isten része, végtelen a végtelenben. Nincs tehát szükség az istenülés aktusára, hiszen az ember puszta léte révén azonos Istennel. Ebből a felismerésből származik a kötet utolsó darabjait átfogó euforisztikus lelkesedés.

Szétáradok a mindenségben,
Ringatnak az örök habok,
S hogy lényem árad szerte-széjjel:
Úgy érzem, minden én vagyok.

A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne,
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

Sőt mintha mind magasba törne,
Szeretne, fönnen érzene,
Remegne kéjtől, szent gyönyörtől,
Minden dal, illat, fény, zene…

A természet átszellemülne,
Mint Orpheusnak énekén …
Az örök létnek, örök üdvnek
Csodás mélységit zengem én.

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok.
(Dal)

Átszellemül a természet: Spinoza hülozoista gesztusát követi Komjáthy. A neoplatonisták csupán a bolygókat ruházták fel szellemiséggel, Spinoza – jóval következetesebb monizmusából adódóan – szinte isteníti az anyagot. Nyomában jár a szenici misztikus, s nem csupán költői eszközökkel varázsolja a szellemet az anyagba, hanem az aktust konkrétan, fogalmilag is megjeleníti több helyütt:

Ég a földdel összeolvad,
Átszellemül a természet,
(Lesz még egyszer kikelet)

Spinoza elgondolása szerint a létezés által a legapróbb teremtmény, a legjelentéktelenebb részecske is részesül Istenből, része a mindenségnek, azaz Istennek. „Azt tudom, hogy a véges és a végtelen közt nincs arány: úgyhogy a különbség a legnagyobb és legjelesebb teremtmény és Isten között nem más, mint Isten és a legcsekélyebb teremtmény között.” Mikor Komjáthy Istent, „mérhetetlen mértéknek” nevezi, ez a spinozai istenkép üt át sorain:

Kereslek mérhetetlen mérték
Törtek között Te egyedül egész;
Föltétlen nagyság s mégis láthatatlan
Parányiság, mert hisz elrejtőzöl.
(Kereslek!)

Spinoza szerint Isten egyetlen, végtelen számú attribútum által megnyilatkozó szubsztancia, s ez a végtelenség véges részekből össze nem tákolható. Komjáthynál így jelenik meg ez a gondolat:

Te vagy a cél, nagy ismeretlen,
Kit annyi bárgyú emleget;
Föl nem foghatva lényegedben,
Szétdarabolnak tégedet.
(Romok fölött)

Spinoza az általános kategóriákra építkező idea-tant a minden egyedire kiterjedő isteni gondviselés tanával cáfolja, s ami a hellenizmus metafizikai rendszereiben mint emanáció-tan jelentkezik, az a németalföldi bölcselőnél az okok végtelen láncolataként jelenik meg. A mitologikus értelmezést tehát a kauzalitás törvényszerűsége váltja fel. Ez az intellektuális válasz jobban megfelel a lét végső titkait kutató Komjáthynak, mint a teremtésmítoszok. Hogy Spinoza az egyedi dolgokat (például az egyént) valóságosabbaknak tartja, mint a gondolatiakat (például az emberi nemet), az megegyezik a költő azon törekvésével, hogy az individuumot helyezze világképének középpontjába: „Péternek Péter képzetével kell szükségszerűen egyeznie, nem pedig az ember képzetével – írja Spinoza –, jó és rossz vagy bűn nem egyebek a gondolkodás modusainál, s egyáltalán nem valamilyen dolog vagy olyasmi, aminek létezése van”. Komjáthyra – akinek az alapélménye volt, hogy minden rohamosan relativizálódik körülötte – igen nagy hatással lehetett a spinozai elmélet, hogy a jó és rossz csupán viszony fogalom, nem valós létező.

Spinoza metafizikájának központi eleme, hogy „Isten minden dolog első oka, és önmagának is oka (causa sui), s maga ismerteti meg önmagát önmaga által”. Ez a „causa sui” több helyütt is előbukkan a Komjáthy-lírában:

Maga is Isten az isteni mív.
(Jelenések)

Önbevégzett itt a szellem,
Egy az örök egyetemmel;
(Elmélyedés)

A tudás és a szeretet aktusa az ezoterikus tradíciókban szorosan összetartozik. Plótinosznál is elsődleges fontosságú az intuíció, de Spinoza az, akinél az élvezet, a gyönyör fogalma teoretikus módon beépül a megismerésbe, mintegy részévé válik. Az élvezet itt gyakorlatilag az intuíció szinonimájává magasztosul: „Világos megismerésnek azt nevezzük, ami nem észszerű meggyőződés által keletkezik, hanem maguknak a dolgoknak a megismerése és élvezése által”. Komjáthynak rendkívül jó intuitív adottságai lehettek. Ezek kifejlesztéséhez az ezoterikus tanok és a neoplatonizmus adhattak indíttatást, és Spinoza megerősítést. Az „Élvvágy” és „Tudvágy” együtt említése is alátámasztja ezt a feltételezést.

értelmi istenszeretet

Plótinosztól különben a reneszánsz neoplatonizmus, egészen pontosan Leone Ebreo közvetítette Spinozához az elgondolást, hogy a megismerés és a szeretet ugyanannak az emberi tevékenységnek két oldala, mivel valójában csak azt ismerhetjük meg, ami iránt mély vonzalmat érzünk. Az ilyen megismerésből származik az emberi boldogság, a legnagyobb boldogság pedig az értelmi istenszeretet.

A spinozai etika is nyomot hagyott Komjáthy líráján. Az immanens erkölcsiségre gondolok itt, melynek értelmében az erény jutalma maga az erény. A saját méltóságát mélységesen átérző individuum szemléletmódja ez, aki önnön teljességét magában leli meg, és ítéletét nem befolyásolhatja semmilyen kívülről jövő jutalom vagy büntetés. Nem is annyira Komjáthy versei, inkább magatartása, élete példázza, hogy mennyire hatással volt rá ez az etikai elgondolás, mely Spinoza rendszerében is sztoikus előzményekre épül.

kép | Neil Welliver művei, wikiart.org