Nagy András

BELGRÁD SZAGA

2004 február

BELGRÁD SZAGA

Összetéveszthetetlen és eltitkolhatatlan, mint szinte minden „kipárolgás”, mely szándéktalan és ezért lényegi: arról vall, amiről egyébként nem biztos, hogy vallanánk – és annak vall, ami nem tud nem befogadni és továbbítani minden ingert, titkos közlést vagy sietős vallomást: a szaglásnak, a kiszolgáltatott és sérülékeny orrnak, mely azonban nehéz sorsa ellenére is csak egyetlenegyszer kezdene önálló életébe. Orosz földön. Gogolnál.
gőz, füst, gáz
Belgrád persze más – déli és keleti, szerb és balkáni, magával ragadó és elgondolkodtató: barnás-rózsaszín köd lebeg a város fölött ezen a késő őszön, gőz, füst, gáz, pára, bomlás és távoli izzás nyirkossá váló keveréke, mely úgy borul rá a lüktető, mozgó, intenzív életet élő tájra, mint moccanásait, lélegzését, remegését sejtető óriási buborék. Amit a város ruhaként visel, ám nem választott, hanem talán kiválasztott, a szónak egyszerre biológiai és – távoli asszociációval – teológiai jelentésében: a szerb metropolisz öntudatának is megfelelően. Erőteljes, markáns, és „beszédes” illataival nyílik meg tehát a tér, s a városon belül a szagok szerint mind kisebb és kisebb terek nyílnak: gyártelep, folyópart, sugárút, sietős aszfaltöntés, csatornanyílás, mellvéd, gyorsétterem – vagy akár váratlanul a közelünkben egy ránk nyitott kabát.

A város intenzív ritmusánál és rabul ejtő képeinél szinte erősebb a szaga, amelyen a hűvös szelek ellenére átüt az örök Balkáné, de amelyben pontosan sejthető a lassan olvadni kezdő, közös és fagyos félelem: a kései kommunizmus bomlása. Ez itt még közeli emlék, lassan hűl ki, hiszen itt az elmúlt éveken, sőt évtizedeken át volt szokás túlhevíteni, ami izzítható: szenvedélyeket, húsrostélyt, pálinkafokolót, meghajszolt Zastava-motort – és legfőképpen talán a parazsában emésztve égő cigarettát: egyikről a másikra vándoroltatva a tüzet, majd a test központjáig szíva mély és jelentős stukkókkal, hogy ha netán el is oltaná a szél a cigarettát, hát belülről kapjon majd lángra. Szerb szívekből.

Zlatko Vickovic, flickr.com

Zlatko Vickovic, flickr.com

A bombázások idején, s a háború éveiben sem lehetett hiány cigarettából. Alkoholból sem. Tej, fogkrém, hús, de akár még víz is hiányozhatott, bármi egyéb. Meg persze benzin. Emberek és autók ezeket megtanulták nélkülözni.
nyers és égett olajszag
Rövid tapasztalat is elegendő az autók mögül áradó füst-koloritok közötti eligazodáshoz, s annak megsejtéséhez: mivel is mennek. A fehéres és sűrű füst nyers és égett olajszaga a közlekedési lámpáknál, kereszteződésekben, majd hirtelen meglóduló sorokban keveredik teherautók feketén gomolygó, szinte pernyeillatú gázolaj-füstjével. A kisebbek szaporán vágnak elébük a forgalomban, míg a hatalmasabb járművek lomhán és magabiztosan haladnak az örökösen zsúfolt úttesteken, néha meglódulnak azután, s rátapadnak az opálos gázokat kibocsátó kései szocialista kocsikra, vagy az áttetsző levegő remegésével finomabb motorokat sejtető nyugati autókra, frissen szállítva városszéli piacokról, európai selejtezőkből, távoli rokonoktól, de talán autószalonokból is, noha ezekből Belgrádban még keveset látni.

A legfélelmetesebbek persze a katalizátorosak. Halkan sikló Mercedesek, rengeteg hengerük és szelepük ellenére minimális „károsanyag-kibocsátással”, talán páncélozottan, és frissen forgalomba helyezett, árnyékolt ablakú dzsipek, metálosra dukkózott Jaguarok és Volvók – a sűrű és olykor szinte vad városi nyüzsgésben inkább elfordul előlük a járókelő: mintha nemcsak szaguk nem volna, de ezek a kocsik sem volnának jelen. Számukra a közlekedés szabályai cseppfolyóssá válnak és elpárolognak: védett villamossín, piros lámpa, záróvonal vagy sebességkorlátozás rájuk nem vonatkozik a rendőr engedelmesen, életösztönének engedve áll félre előlük: az éles hangú dudák a közelükben elnémulnak, itt talán a még szagtalan jövő siklik el.

serzhile, flickr.com

serzhile, flickr.com

Pedig Belgrád fölött és körül tisztul a levegő – sajnálatos okokból is tisztul ugyan: kopáran és kihűlten támasztják az alacsony decemberi felhőket a valaha savas, gomolygó pamacsokat az égre lövellő gyárkémények, az önerőből felépített szocializmus büszkeségei. Amelyek a földön gyárépületekben folytatódnak, csak éppen működésük folytatása várat magára – sorsukra, hiszen még „köztulajdonban” vannak, új gazdájuk, ha lesz, nemigen termelheti bennük azt és úgy, amit a tervgazdaságban még magabiztos optimizmussal termelni lehetett. Súlyos ára van a gazzal felvert, olajszagú gyárudvaroknak, leálló kazánoknak és kihűlő üzemeknek, a környékbeli ivókban támaszkodó férfiak számára aligha vigasz, hogy további fenntartásuk ára még súlyosabb lenne.
alkoholok párájában
Nem, nem a bukott tervgazdaság vagy az öntelt autarkia, netán a közösség kirablását beteljesítő hadigazdaság kényszeríti most őket a falhoz, a csonkig szívott, olcsó cigarettához, a tiszta szilvapálinkához – mondják, ha kissé felenged a kocsmában a bizalomhiány és a december eleji hűvös. Hanem a szankciók. A szerbek ellenségei. Ők művelték ezt velük, hogy térdre kényszerítsék az országot, ha másként nem lehetett. De nem, térdre nem tudták. Inkább a falhoz, a Belgrád külvárosában meghitten elhanyagolt ivók harsány színű olajfestékkel bemázolt falához, amely évtizedek óta pácolódik a sűrű dohányfüstön átütő alkoholok párájában, a komló átható leheletében: az olcsó sörökből áradva erősen és összetéveszthetetlenül, s hangos dialógusok közelében átszövi mindezt a háttérből előtörő, erős ammóniákszag, ami a rendre klórozott és sűrűn telefirkált mellékhelyiségből ömlik, összekeverve a levegőben mindazt, ami a terekben elkülönül.

A telő idővel és ürülő poharakkal megnyílnak az ajkak, a lelkek, a kabátok, korai köd szaga ivódott a nehéz posztókba és száll fel most, együtt a szomszédos test párájával, amelyből verejtéket sajtolt a műszálas pulóver, a nyakig cipzározott, fénylő anorák alatt. A sokaság egymáshoz szorít itt mindenkit, arcunkba áradnak az egészen közeli szenvedélyek. Ami elmossa az életkorokat is – a fiatalokból sem hiányzik ez a hevület, ám „odabent” ők is szinte érettek – csaknem öregek. Lazult, kopott vagy sárgás fogaik mögül kicsapó leheletük fogcsikorgatásról és nyers étvágyról tanúskodik, étkezési szokásokról és tisztálkodásról tudósít – no meg mindezeknél jelentősebb öntudatról és őszinteségről: ezek vagyunk mi, és éppen így vagyunk önmagunk. És a sűrű és forró jelenléttől nem vitatható el bizonyos férfias méltóság és erő.

Nő számára ebben az univerzumban nincs hely, ha pedig mégis betoppanna, oldalán egy errefelé járatlan férfival: útbaigazításért vagy a közös szomjúságtól hajtva, szinte kettényílik előtte a pára, a zaj, a füst, amíg elhalad a pultig és vissza, de megjelenése és a vele érkező illataura érezhetően megzavarja mindazt, ami itt egyébként a helyén van. Beszélgetések „tárgya” vagy éppen kifüggesztett poszterek „látványa” lehet a nő, legalábbis a férfias optika és dikció szerint. Ennek képei ivókban és hirdetőoszlopokon igen erőteljesek – ezen az őszön sokszor néz szembe a belgrádi férfiakkal „Ceca”. Sűrű hajával, szépen vágott szemével és hatalmas, mohó ajkaival keresi tekintetünket CD-borítón, könyvek színezett fedőlapján, plakátotokon. És nemcsak szeme és arca keres minket, de szabadon hagyott válla, szépen formált, erős kulcscsontjai is, és a tekintetet lefelé vonzza a szilikonnal gazdagon formált dekoltázs, mely sokszor foglalja el a portré nagyobbik felét. A becézett idol egyébként „Árkán” özvegye, és éppen ebben a dús, asszonyi megfosztottságban jelképes erejű lény-vigasz és erő, a paramilitáris „Tigrisek” tömeggyilkosságokkal vádolt, majd maffialeszámolásban kivégzett hősének egykori asszonya: emlékeztető, példaadó és kollektív vágyak ihletője.

Lesz itt még újjászületés.

Zlatko Vickovic, flickr.com

Zlatko Vickovic, flickr.com

A poszter-dekoltázsokon túl a valóságosak ezen az őszön inkább rejtve maradtak, a bennük sejthető illatokkal nemcsak az évszak miatt takarékoskodtak Belgrád asszonyai és leányai, de bizonnyal azért is, mert a Balkán minden hevülete, nyüzsgése és önfeledt érzékisége ellenére hagyományosan érezhetik úgy: a test maradjon csak fedve. És míg az európai divat és ennek bűvöletében szerkesztett képes magazinok persze elhitették, hogy a trend erősebb a hagyománynál, és majd halcsont, szilikon, „push-up” és szolárium segít létrehozni ezt az új, anatómiai uniformist, errefelé inkább bájos esetlenséggel húzódtak mégis ügyetlen szabású ruhák mögé a nők, hogy majd az illatokkal üzenjenek odabentről. Sokszor nagyon is harsányan: egy sokat látott, de erejében még mindig bizakodó nemzedék itt viseli és vállalja a szintetikus szocialista illatszerek csaknem nosztalgikus változatát: azt az orrfacsaró és csábító szag-kollíziójában utánozhatatlan, egyedülálló kölnit, ami korábbi generációkat a „Krasznaja Moszkvá”-ra emlékeztethet – boltban, kávéházban, autóbuszon és szállodafolyosón suhan keresztül ez a fuvallat, emlékeket ébreszt, s azután hosszan – talán mindörökké – a levegőben marad.
a szerb nő illata
Belgrádban erősebbek a sminkek, vastagabbak a púderrétegek, markánsabbak a szemöldökök, mint nyugatabbra. Sokszor – úgy tűnik – allergiát keltenek a testápolók: talán Európa gazdagabb felén eladhatatlan, netán onnan eltiltott illatszerek lelnek itt korlátozottan fizetőképes piacukra, ha nem éppen a hazai fogyasztásra hamisított, „világhírű” illatanyagok permeteznek belgrádi lányokra és asszonyokra. Hogy azután mindezeken következetesen, meghitten és vonzóan süssön át a szerb nő illata.

Közelség és távolság ritmusa viselkedésükben nem könnyen követhető, amikor hideg, kora téli szelek és túlfűtött belső terek együtt keverik Belgrád illatait. Divatos mosóporok párája csap fel a csillámmal átszőtt pulóverekből, cigaretta és körömlakk szaga keveredik a gesztusokkal beszédes kezeken, melyek gyakorta és örömmel segítenek az akadozó dialógusban. Amiből előáradhat a közelség megannyi, másféle eleme: valaha népszerű dezodorok párája, keveredve a különféle terek szag-emlékeivel, melyek beleivódtak hajukba, ruhájukba, bőrükbe – és követik őket, hogy segítsenek meghatározni egyébként is vitathatatlan identitásukat. Így a leheletben érezhető hagymaszag bizonnyal „alapfelszerelés” az illatok között, szabad lélegzettel és a rágógumizás sajátos „filtere” nélkül lehet vállalni azt a hagyományt, amely a csebabtól a szerb salátán át a fiatalokat vonzó hamburgerig erőt és tartást ad az errefelé egyébként is markáns ízeknek: könnyeztető szenvedély és olcsó vitaminforrás – ki tudna lemondani róla. Vendéglők, kifőzdék és pecsenyesütők húsokban dús menüi mellett azután ott tornyosulnak a piacokon, vörösen, lilán, fehéren – s asszonyi kezek magabiztosan és hozzáértően válogatnak közöttük, megragadják, s öntudatlanul az orrukhoz emelik a hagymát, és aztán a káposztát, padlizsánt, karfiolt.

Zoran Dimitrijevic, flickr.com

Zoran Dimitrijevic, flickr.com

Az alkonyat nyomán mossák majd tisztára erős vízsugárral a pultokat és a felpattogzott betont, s akkor majd fél halak, húsmorzsák, rothadó gyümölcsök és széttaposott zöldségek sodródnak illatelegyükkel Belgrád örök csatornáiba, s onnan a méltóságteljes, nagy vizekbe, amelyek gyengéden körülölelik a várost.

Így lesz a Dunának is összetéveszthetetlenül délies szaga, telt és meghitt, mely a feltámadó őszi fuvallattal olykor édeskésebb, fanyarabb vagy éppen sósabb, mint ugyanennek a folyónak az illata kilométerekkel feljebb. Mintha itt már a tenger adna hírt magáról a felé áramló vízben, amelybe illatmetamorfózisaival keveredik az eleven város sokféle váladéka.

A Kalemegdanról, az ősrégi erőd helyére az idő különféle rétegeivel együtt emelt vár magasából már csak távoli látvány a víz, nem csábítja vagy ostromolja az érzékeket, hanem a tekintetnek kínálja fel: méltóságteljesen bomlik három ágra a két folyó, majd újra egymásba olvad. Ezért talán, hogy a szerelem olyan könnyen települ meg a falak között: évezrede faragott köveknek támaszkodik a feszülő farmer, hogy majd dupla súllyal terheljék a sokat látott támfalakat. Másutt rövidszoknyás bakfisok huppannak a mellvédre, hogy térdük ölelésében tartsák a csókok között ziháló, s a mélybe meredő fiút, vagy odébb kissé, a korlátig cipelt padokon simuljanak egymáshoz a hormonok hatalmába kábult szép szenvedélyfüggők, karjukban tartva éppenséggel a számukra való egész világot.

A december eleji hidegben mindez nemcsak különös, de szinte meglepő, és persze szükségszerű: ennek a forró közelségnek nem lehet helye a lakás, mert esetleg nincs saját, és kölcsönözhető sincs. A vaníliaillatú cukrászdák, törökös kávéikkal és préselt napraforgómagtól, méztől és diótól súlyos gőzeikben csak ideig-óráig alkalmasak az együttlétre, a bádoggal borított asztalok hamar útban lesznek. A gyorséttermek divatos találkahelyei a maguk olajos melegével pedig hirtelen alkalmatlanná válnak a másféle ritmussal moccanó világ számára – így végül mindezekből a terekből ide jönnek fel a szerelmesek, s nézik a folyót.
írisz és pupilla
Kifelé néznek, szinte kivétel nélkül. Nem fordulnak meg, nem látják azt a felét a Kalemegdannak, ami a falakon belül van. Vagy ha erre nincs mód az ölelésben és a forrón szorított test helyzetében, úgy a másik szemében nézik meredten, miként tükröződik a víz, a tér, a horizont. Belefeledkezve: írisz és pupilla az egész világ. Legfeljebb még a szemhéjak, mint apró csókok helye.

Hadtörténeti múzeum ugyanis az erőd.

Mi más is lehetne – ha egyszer a kelták, trákok, rómaiak vagy éppen Hunyadi magyarjai sem szánták egyébnek. Csakhogy a falakon belül nem a történelem rétegei mutatkoznak meg, hanem nagyon is ismerős gépek sorakoznak, óriási számban. Ágyúk, tankok, lövegek, páncélautók. A sétány mellett, a falak előtt, a belső hidak alatt, üresen, zölden és lárvaszerűen. És mégis: jelenvalóan. Múzeumban, de nem múzeumi tárgyként. Hiszen nem olyan régen ezek valóságosan is felbúgtak, csörögtek, csikorogtak a kövezeten, olajos, fekete füstöt lövellve száguldottak délnek és nyugatnak. A férfiak emlékezetében még friss a lőpor szaga, meg a felhevült cső semmivel össze nem téveszthető, fémes illata, a tisztítás és karbantartás vegyszereié, s a ponyva viaszosvászon párája. És bizonnyal mindaz, ami következik ezekből.

A Kalemegdanban sétáltatott gyerekek persze felmásznak a harckocsikra, lógnak és hintáznak az ágyuk csövén, nekifeszülnek az öntöttvas küllőknek, ugrálnak a lánctalpakon. Bőrkabátos apukák magyarázzák a gépek működését izgatott kiskamaszoknak. És – feltehetően – tapasztalatból.

Daniel Enchev, flickr.com

Daniel Enchev, flickr.com

A szagokról persze nehéz. Talán lehetetlen. No és ezek a szagok csak közvetetten – bár szükségképpen keletkeznek efféle szerkezet nyomán.

Talán ezek a gyerekek is itt tűntek fel az ölelkezések mélyén: vágyakban, sóhajban, vallomásban, netán tavaszi estéken itt fogantak, míg a falakon túl fénylett a víz.
émelyítő kigőzölgés
Felporló épületek vakolatrobbanása. Megroppant gerendák ácsolat-szaga. Betonsebekből szivárgó, megolvadt kátrány. Égett bőr. Friss sebek édeskés párolgása. Alvadt vér. Halálverejték. Bomló test. És ahogy mindezek elfojthatók: mésszel leöntve és földet dózerolva a testekre. De mégis: tovább erjedve a mélyben. A Balkán egymásra rétegződő mélységeiben, évezredek óta. Ha elegendő idő jut az erjedésre, akkor az időben majd talán velük bomlanak le a szenvedélyek, s ez a bomlás lesz maga a talaj, a tavasszal felengedő, s friss páráival üzenő föld. De ha az idő nem elég, s a felsebzett föld nem alakíthatja saját képére fiait – és lányait és gyerekeit, akkor a borzalom a maga émelyítő kigőzölgéseivel mutatkozik meg: bűzzel, emésztetlen testekkel, amelyek látványukkal és szagukkal állnak akaratlan és feltétlen bosszút a túlélőkön.

Hegedetlen sebhelyek a Belgrádban még nagyon is jelen idejű történelmen.

Ahogy ott maradtak a város testén is. Az egyik legforgalmasabb főút, a Kneza Milosa mentén érte bombatalálat – az a bizonyos „sebészi pontosságú” – a Hadügyminisztériumot. A beroskadó vasbeton szerkezet azóta is ott áll, megvakult ablakaival, egymásba zuhant szintjeivel, leszakadt mennyezeteivel, a lüktető, eleven forgalom mellett. A dombon fekszik a kettétört tévétorony. Kiégetten és szerkezetébe roskadva pusztult el a pártszékház, szagtalanul már, de a látványban sejtetve a füst, por, tűz és szétrobbanó ablaküvegek hangját és szagát, amikor megolvadtak a kábelek és sárgán lángolt az álmennyezet. És senki, egyáltalán senki nem nyúlt azóta ezekhez az épületekhez, hogy valamiként eltüntesse vagy újjáépítse őket.

És éppen a csobogó, önfeledtnek tűnő, intenzív forgalomban, a Balkán füstjében, illataiban és párájában még megrendítőbb és fenyegetőbb ez a szagtalan emlékeztetés.

Ez nem heged. Belgrád szaga ezeket a tereket nem töltheti be. Folyamatos, beszédes és végeérhetetlen pusztulásukban élik abszurd, ijesztő, önálló életüket, mint az orr, Gogolnál.

felső kép | nejcbole, flickr.com