Handi Péter

NÁDOR UTCA

2002 november

NÁDOR UTCA

Romantikus korszakokban azt mondták volna, hogy patakzottak a könnyei. Most csak így: bőgött. Hosszan, szinte fuldokolva. Carter intett, kikapcsolták a reflektorokat.

– Gyere, mamus! – Jolantha ráterített egy frottírköpenyt, és gyengéden letuszkolta a szettről.

– Már megint ellovagoltad magad, egyszer ottmaradsz, ez lesz a vége – korholta –, aztán mehetünk világgá! Mutasd magad…

Anyásan felitatta a könnyeket arcáról, miközben a lakókocsihoz értek. Carter már ott volt. Lehuppantak a vászonszékekbe.

– Nem akarlak kritizálni, de ez túl jól sikerült – mondta Carter. – Annyira jól, hogy még egyszer kell vegyük…

Mielőtt a színésznő megszólalt volna, Jolantha védelmére kelt:

– Örüljön, hogy végigcsinálja magának az egészet.

– Hagyd! – legyintett a színésznő. – Igaza van.

A lakókocsi-ajtón belépett a sminkelő. Veres, ágas-bogas hajzatú, hanyag nemtörődömséggel öltözött férfi ötven és hatvan között. Finom ecsetek, vatta, festékestégelyek.

– Kérem a fejet – nyújtotta két kezét, mintha labdát várna.

A színésznő elhelyezkedett a tenyerei között.

– Marcell – mondta –, kezdje masszázzsal. Pokolian megfájdult a fejem…

– Az extra bőgéstől – szólt közbe Jolantha.

A színésznő kikapta a fejét a sminkelő kezéből, de az gyengéd határozottsággal utána nyúlt.

– Masszázsról szó sem lehet – mondta. – A bőr alatt hő keletkezik, és még bőgés előtt leolvadna, amit rárakok. – Kiegyenesedett és körülnézett, mintha ő volna színpadon vagy a felvevőgépek előtt. – Sokan vagyunk itt.

Carter kezdte elveszíteni a türelmét.

– Egy sminkelővel többen, mint kellene – villámlott, és előhúzta valahonnan a rojtozottá lapozott forgatókönyv-példányt. A színésznő felé fordult: – Itt az áll, drágaságom, hogy ‘Arcát párnába fojtva zokog’. Mármint te. Jó, jó, tudom, az átélés meg minden… hiszen te mindig remekül megoldasz mindent. De hát ez mi volt?!

– Hagyja kérem – szólt közbe Jolantha.

– Magát nem kérdeztem! – ordított fel a rendező, és megremegett kezében a papírtömeg.

A sminkelő megsemmisítően elegáns karmozdulattal, kissé meghajolva az ajtó felé irányította az öltöztetőnőt, s maga is mellé szegődött. Ahogy kiléptek, hangosan megjegyezte:

– Hagyjuk magára Mr. Bugrist, fiam. Remélhetőleg eljő az idő, amikor élénkre festhetem arcát a ravatalon… Már alig várom.

handi2 0827

A színésznő csukott szemmel, tarkóját a vászonszék keretére támasztva pihent. Carter eléje húzta székét, torkát reszelte. A színésznő kinyitotta a szemét, de fejét a támasztékon hagyta. A hosszú másodpercekig tartó csendet a rendező törte meg:

– Nézd, édes aprósüteményem, ezek a félórák nekem… nekünk ezresekbe kerülnek. Ha a költségvetés felborul, a producer mindannyiunkat fenékbe rúg! Hiszen te is tudod… Mi bajod van?

– Elegem van a jelenetből – nyafogta a színésznő –, nem csinálom tovább.

– Nem csinálod tovább? Nem csinálod tovább?? – ismételte Carter szinte önmagának, felállt és combjához csapkodta a forgatókönyvet. – És mi akkor mit csináljunk?! – folytatni akarta, de a színésznő közbevágott:

– Írjátok át a jelenetet.

Carter visszaroskadt a székbe. Idegesen az órájára nézett. A stáb most kemény órabérben cigarettázik, gondolta, még röhögnek is a dolgon, harminc statiszta kolbászos melegszendvicseken és kólán dőzsöl, ami a szerződés értelmében jár nekik a gázsin kívül, ha tovább tart a forgatás. A szöveg módosításához ugyancsak a szerződés szerint az író beleegyezése, mi több, jelenléte szükséges. Az író, Csekő Hugó egy őrült, a producer szerint egy zseni, de hát ez egyre megy, és jelenleg a világ másik felében rostokol. Egyébként sincsenek jó viszonyban: az egyik szövegírói találkozón annyira összecsaptak, hogy Csekő valami olyasmit mondott: sokkal jobban állna a jégcsákány az ő – mármint Carter – koponyájában, mint a szerencsétlen Trockijéban. Kétségtelen, hogy a rendező és a néhai orosz emigráns politikus között mondhatni kísérteties hasonlóság volt. Most, ahogy erőt véve idegességén felállt, és előrehajolva a levegőbe emelte a jobb kezében tartott gépelt papírtekercset, úgy hatott, mint Lenin utódjelöltje az egyik első szovjet kongresszuson készült képen.

– Rendben van – mondta és nyelt egyet. – Mára befejeztük. Alszol egyet, és holnap reggel frissen vesszük a jelenetet…

– Nem vesszük! – A színésznő továbbra is behunyt szemmel ült, de hangjának élessége cáfolta a fáradtan ernyedt pózt.

Carter szó nélkül a lakókocsi ajtajához lépett és elhagyta a színt.

*

Fenti jelenet első olvasatra ügyesnek tűnő, de lényegében szánalmasan félszeg és tétova próbálkozás egy elmondhatatlanul szomorú gyerekkori élmény irodalmi feldolgozásának bevezetéséhez. Amikor azonban leírom, hogy „elmondhatatlan”, ez máris negálja a törekvést, mert éppen azt fojtja el csírájában, amiért leíratott: elmondani. Ez természetesen megtehető a narráció és a nyelvtani szabályok figyelembevételével. A mesélő befejezi a történetet, korty vízért nyúl. Ennyi.

Tehát:

1944 szeptemberében apámat behívták –immár negyedszer –munkaszolgálatra. Ezzel egy időben a Magyarországot megszálló német hatalom elrendelte a fővárosban élő zsidók összegyűjtését a létesített gettó területére. Anyám, valamilyen ösztönszerű sugallattól vezérelve elhatározta, hogy hétéves fiával –velem – nem megy be a gettóba, inkább afféle illegalitásba vonul, „bujkálni” fog. Egyik este alaposan felöltöztetett több réteg ruhába, kézen fogott, másik kezében 2-3vállfán lógó gyerekruhát tartva (varrónő volt) elindult velem valahová. A kislányka-ruhák azért kellettek, hogy ha igazoltatnának, késői utcai jelenlétünket a megrendelt ruhák sürgős leszállításával indokoljuk.

handi3 0827

Még kapuzárás előtt sikerült becsusszannunk a Nádor utca egyik bérházába és hangtalanul bezárni magunk mögött az ajtót az első emeleti lakásban.Ez az udvari folyosóra nyíló lakás anyám testvérének és férjének lakása volt. Anyám testvére, Csuri néni még a húszas évek vége felé ment férjhez Sanyi bácsihoz, aki foglalkozását tekintve egy fogtechnikai laboratórium tulajdonosa volt, és református nemesi családból származott. A harmadik zsidótörvény meghozatala után „jóakarók” felszólították, hogy váljon el feleségétől, amire valami olyasmit válaszolt, hogy „Önök, uraim, előbb fognak lógni, mint én válni”. (Láttam egyszer az előjogait taglaló kutyabőrt is.) Ezekben az időkben Sanyi bácsi katonaköteles lévén ugyancsak behívatott, mégpedig tizedesi rangban a folyamőrség kötelékébe. Felesége nagyanyámat gyámolítva a gettó lakója volt, lakásuk tehát üresen állt, és erről tudtak a bérház lakói. Itt kellett a következő időkben lehúzott rolók mögött hangtalanul élni, az élet legkisebb jele nélkül. A lakásban tartózkodott még egy nagynéném, anyám másik testvére, Borika, aki pár éjszakával előbb jutott be.

Engem állandóan (és suttogva) oktattak, miként viselkedjem: lábujjhegyen járjak, csakis suttogva beszéljek, de csak akkor, ha nagyon fontos. Vécét nem lehúzni, zokniban közlekedni, köhögést párnába fojtani, villanyt sohasem gyújtani. Ha kopognak, nem nyitni ajtót. A lakásnak teljes lakatlanságát kellett őrizni. És várni.

Ma már nehezen rekonstruálható, mivel foglalkoztam a lakásba falazva. Az étkezés volt a fődolog, mert főzni természetesen tilos volt, így hát anyámék a spejzban található hideg élelmiszereket hozták elő: befőttek, kétszersült, májpástétomkonzerv. Néhány mesekönyv és képeskönyv is akadt, valamint emlékszem a Pesti Napló heti képes mellékleteinek kötetére. Legtöbb gondolatom azonban apám körül forgott, minthogy Ő volt az, aki a szűk hármas családból hiányzott, s akit az utóbbi időkben a sűrű behívások miatt eléggé ritkán láttam. Teltek a napok.

ilyenkor megdermedtünk

Néhányszor kopogtak az ajtón. Ilyenkor megdermedtünk, és a két asszony egyike az ablakhoz kúszott, ahonnan a roló keskeny hasadékán át kivehető volt annak az alaknak a körvonala, aki a folyosón az ajtó előtt állt. Rendszerint a postás kopogott és egy-két ismeretlen személy. Egy ideig álltak az ajtó előtt, aztán elmentek. Bent néhány megkönnyebbült sóhaj jelezte a szorongás oldódását. Figyelmemet –jobb híján –némileg lekötötték a bérház életének beszűrődő zörejei: mondatfoszlányok, vödrök csörrenése, szőnyegporolás puffanásai, erősebben kongó, majd elhaló léptek, felmosórongy latyakja, amint vizesen a kövezethez csapódik, nyitott konyhaajtók mögül edények fémes neszezése.

Egyik nap ismét kopogást hallottunk az ajtón. Mozdulatlanná dermedtünk –néném osont a rolóhasadékhoz. Lassan visszajött hozzánk.

– Ervin – suttogja.

Azaz apám. Ugyanaz a csönd, ugyanaz a mozdulatlanság. Ha ajtót nyitunk, mindannyian elvesztünk. Ha nem nyitunk ajtót, „csak” egy ember veszik el. Az apám. Aki minden bizonnyal megszökött a munkaszolgálatból, nem talált bennünket otthonunkban, keresésünkre indult, s logikusan ideért sógora és sógornője lakásához.

A kopogás ismétlődik. Kétszer-háromszor.

Aztán a léptek, a lépcsőház felé távolodó léptek.

Azóta nem láttam apámat. Most hatvanöt éves vagyok.

*

Íme a történet, a nyelvtani szabályok és helyes mondatalkotás remélhető figyelembevételével. Dramaturgiailag: egy ember áll az ajtó előtt, kopog, de nem nyitnak neki ajtót, és kisvártatva elmegy.

Ennyi.

handi4 0827

A hétéves kisfiút az esemény később a férfivá válás évtizedeiben is megtartja hétévesnek. A dramaturgiai jelenet szövődményein egyszerűen képtelenség olyan szálat találni, ami ha nem is racionalizálná, de részleteiben tárgyalhatóvá tenné. A felnőtt férfi verbális kísérleteibe minduntalan beleszólt a hétéves fiú hangtalan sikoltása. Ugyanakkor az úgynevezett „érettség” – saját lakáskulcs, nyakkendő, pecsétgyűrű, újságlapozás a kávéházban, házassági évforduló, szavazati jog –idővel helyet tágít a szonda leeresztésére a felszín alá.

A hetvenes években egy lelkes fiatal történelemtanárnő Melbourne-ben meghívott iskolájába azzal a kéréssel, hogy beszélnék-e osztályának arról, hogyan folyt az élet a háború alatt egy háborúban álló ország fővárosában. A téma az éppen tanított újkori történelem anyagához tartozott, és a tanárnő úgy gondolta, egy résztvevő szemtanú beszámolója hasznára válik a tanulóknak, háttérismerettel gazdagodhatnak.

elsötétítés

Nagy vonalakban szóltam az akkori történelmi helyzetről, majd rátértem a mindennapi élet jellemzésére: az élet akadozó menetére, légiriadókra, német megszállásra, élelmiszerhiányra, elsötétítésekre stb. Valaki megkérdezte: mi volt a legrosszabb élményem abban az időben? Belekezdtem a Nádor utcai történetbe. Ahogy beszéltem, egyre sutábban jöttek számra a szavak, az élmény mélyébe eresztett szonda afféle garrotte-á vált nyakam körül, lassú fojtogatássá – nem tudtam folytatni. A hétéves kisfiú, aki nem nyithatott ajtót az apjának, aki abban a néhány percben teljes bizonyossággal érezte-tudta, hogy utoljára hallja a mindig várt, jól ismert lépteket, a képzeletbeli párnába süllyesztette zokogását.

Az osztály csendben ült, a tanárnő megköszönte, hogy időt szakítottam erre a számukra tanulságos órára. Mentem tovább a dolgomra.

*

Felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen miért ragaszkodom a feldolgozáshoz több mint fél évszázaddal a történtek után. A modern idők lélekbúvár-tudománya eléggé meggyőzően feltárta, hogy az elfojtott indulatok és rendezetlen, tudat alá gyűrt kapcsolatok körülbelül ennyi idő eltelte után bugyborékolnak a felszínre (kiemelést és megtisztítást követelve) a hínáros-iszapos mélyből. Ezzel egybeesik a magam tapasztalata. A kiemelés azonban meghaladta képességemet, hogy szubjektív prizmán át foglalkozzam apám elvesztésének tényével és ezen belül passzív ítéletvégrehajtó-szerepemmel –a vélt bűnnel. Bizonyos távolságtartásra volt szükségem, úgyszólván az esemény tárgyiasítására, olyan módszerre, ami bizonyos objektivitást és önkontrollt adományoz a vizsgálathoz. A lélek hagyományos vallomásos módszerei esetemben elégtelennek bizonyultak. Maradt a fikció.

handi5 0827

*

…Carter? … Halló… Hogy talált meg? A cégnél adták ezt a telefonszámot? Megmondtam, hogy senkinek sem… Példátlan! Végtére is, mit akar?

(Szünet) Hogyhogy átírni. Nem akarja eljátszani?… Idegösszeroppanás?… Nézze, azzal együtt, hogy majdnem mindenben ellenkező véleményen vagyunk – megértem magát. De ez csak erre a helyzetre vonatkozik. Egyébként csodálkozom – hát nem tudta értelmezni a jelenetet? És mi van a híres színészvezetői képességével?! Nem. Nem engedek hozzányúlni. Nem tudom, észrevette-e, hogy ez a jelenet mennyire fontos úgy, ahogyan megírtam. (szünet) Nem! Nemcsak arról van szó, hogy a feleség nem nyithat ajtót a férjének, mert akkor lebuknak. Ezek a maga szavai. Itt sokkal többről van szó, nagy szerencséje, hogy későbben és máshol született, mint a szereplőim. Ez egyben, sajnos, úgy látom, határt szab annak, hogy filmmé csinálja a sztorimat. Szidónia nem duzzog, hanem sírógörcsöt kap?! … Én megértem Szidóniát, de maga is értse meg, hogy átírásról szó sem lehet, mert abban a lakásban nem lehet hangosan zokogni, csak párnába fojtva fuldokolni. Mert a zaj, ahogy maga mondja: lebukás. Ez egy új szó. Akkoriban „halál”-t jelentett. Itt tehát nem arról van szó, hogy egy feleség valamilyen oknál fogva nem nyithat ajtót a férjének, és ez magában dráma, hanem arról is, hogy ezzel az üldözöttet odadobja az üldözőknek, hogy saját magát és a vele bujkáló nővérét mentse. S mindezt akarata ellenére teszi: kényszerítik a körülmények. Szidóniának tulajdonképpen igaza van: ami a lelkében dúl, annak zokogásban, üvöltésben, egy sebzett állat vinnyogásában kellene kifejezésre jutnia. A maga színésznője nem hisztérika, hanem igazi művészhez méltóan átéli a szerep-nyújtotta szituációt, amelyre csak így lehet „normálisan” reagálni… Hogy akkor miért nem engedem zokogni? Mert NEM LEHET! Érti? Ezt kell megoldania…

Halló… igen… elég rossz a vonal. Hogy hol vagyok? Egy budapesti lakásban… a Nádor utcában. Itt talált rám. Egy elsötétített szobában jelenleg, a roló lehúzva… Nem, nem szálloda… Néhány nap múlva… igen… Addig forgassák a sztori más jeleneteit. Gyűlölöm magát! By!…

*

Kevés emlékem van apámról. Annyi, amennyit hétéves koromig összegyűjthettem. Jelenet-villámok, a hang meleg tónusa, amint a parkban játszó kislányokra mutatva így szól: „médik”. Aztán amint a nyakában ülök, és ő átúszik velem a Sportuszoda fedett medencéjében a másik oldalra. Aztán a városligeti tavon csónakázunk, szemközt ül velem a csónakban, és evez. Aztán egy váratlan és ezért megrendítő sírógörcse, amint az egyik munkaszolgálatból hazatérve közlik vele, hogy édesanyja meghalt. És persze az álmok.

eltűnik

Az áruház-álom: egy áruház mozgólépcsőjén haladok fölfelé, a lefelé tartó lépcsősoron a vásárlók között vonul apám arca. Amint egy vonalba érünk, valami üveg prizmája kerül közénk, egy pillanatra felnagyítja arcát, aztán lefelé halad, és eltűnik a személytelen fejek tengerében.

Több álom keresztezi egymást. Ma már nehéz megállapítanom, hogy ezekből a jelenetekből mi az álom és mi a valóságos emlék, vagy ami megtörténhetett volna, s a gyermeki képzelet felépítménye lett. A rám maradt fényképek azonban hitelesítik a valaha-létét. Ezekből összeállítható az alak, s némileg mozgatható is, mint a rajzfilmek technikájával készített merev figurák. A fényképek nemcsak tisztáznak – rejtélyeket is hordoznak.

handi6 0827

Apám egy nyári kerti asztalnál ül, feltehetőleg Sanyi bácsiék csillaghegyi nyaralójában, előtte a fehér abroszos asztalon hámozott gyümölcsmaradék és egy –hegedű. Apám nemigen értett a zenéhez, hangszeren egyáltalán nem játszott. A hegedű a képen nem afféle játékszer, hanem igazi hangszer. Rokon sem akadt, akinek hegedűje volt. Hogyan került apám elé a kerti asztalra ez a hegedű? Ahányszor előveszem a fényképet, mindig belém költözik Sherlock Holmes és egy régész kíváncsisága, a feltárni-vágyás izgalma.

A fényképek: sítúrák a dunántúli hegyekben, sok turisztika, legénykori felvételek vidám lányok társaságában, mindig a szabadban, a természetben. Egy kistisztviselő megengedhető örömei. Aztán az esküvői fotográfia: fehér abrosszal leterített ovális asztallap, félkaréjban mögötte a vendégség, apám öltönyben és nyakkendőben, anyám egyszerű kosztümben, körülöttük nagyszüleim és a nénék, nagybácsik. Aztán jó néhány kép a munkaszolgálatból: a munkásszázad tagjai csákánnyal a vállukon, apám soványan, derékig meztelenül egy ásóra támaszkodva –Nagykáta, Szolnok, Jászberény. Igazolványképek fürdő- és villamosbérletekről, banktisztviselői igazolványról. Egy kép, melyen karjában tart engem. Néhány hónapos lehetek. Arcán, ahogy néz, valamilyen sugárzás ömlik el, mintha hihetetlennek tartaná jelenlétemet, csodának, amiben addig sohasem volt része, amit elképzelni sem tudott. Ezek a fényképek egy család hordalékai,hozzám öröklődtek anyám és elhalt nénéim fiókjaiból.

*

Miért nem nyitottam ki neki az ajtót?

*

az élet viszontagságai

Marcell cinikus fráter, Jolantha éppen az ellenkezője. A sminkelő konfrontációs jellem, provokál, vitriolos oldalvágásait nemigen bocsátják meg a célszemélyek. Az öltöztetőnő az örök elsimító, jóhiszeműsége olykor nyugtató, olykor felháborító. Marcellel harminc éve ismerik egymást. A színésznő akkor beleszeretett a nyurga, hanyag mozgású fiatalemberbe, de miután kiderült, hogy a férfi homoszexuális, a viszony barátsággá szelídült – noha a fontossági sorrend mindenkori figyelembevételével. Szidóniának egyaránt szüksége volt Jolantha babusgatására és Marcell meleg zsarnokoskodására, különösen az utóbbi képességére, mellyel arisztokratikus fölénnyel ellendíti barátnője fényköréből a tolakodókat és tisztelőket. Jolantha évtizedekkel ezelőtt megjelent a színésznő körül, öltözőben és színfalak mögött, mindig olyankor, amikor hasznos lehetett. Állandóan ott volt, „úrnője” kedvében járt, később otthonába költözött, és átvette a háztartás vezetését is. Utóbb úgyszólván nélkülözhetetlenné tette magát, anyásan óvta úrnőjét az élet viszontagságaitól – kevés sikerrel. Senki nem tudott róla semmit, a filmgyár díszletesei körében azonban olyasféle mendemonda keringett az öltöztetőnőről, hogy egy amis család sarjaként és azok spártai szigorától szökött meg, és került a színházak világába.

A színésznő maga mellett tartotta őket, kezükbe adta magát, hagyta, hogy olykor hajba kapjanak fölötte, ugyanakkor vigyázott saját uralkodói szerepére.

Csekő taxival érkezett a villába. Jolantha nyitott ajtót. Tágas, napfényben fürdő nappali szoba. Szidónia szerepkönyvet tanulmányoz. Amikor Csekő beállít, az asztalra dobja, megölelik egymást. Cigarettára gyújtanak. Marcell lép be egy mellékajtón. Kezében két félig töltött whiskys-pohár, melyeket karimájuknál fogva lógat, és hanyag mozdulattal az asztalra helyez.

handi7 0827

SZÍNÉSZNŐ: Nem lett volna jobb tálcán…

MARCELL: Fő a Chivas Regal a pohárban. A vendég különben is valahonnan a Balkánról való, ahol nem bánják az ilyesmit… Igazam van?

CSEKŐ: Részben. A Balkánon manapság a kávé járja… forró, erős eszpresszó.

MARCELL: Hát, ezért Balkán. Mondja, ismerik ott a meleg vizet?

SZÍNÉSZNŐ: Ebből elég! Good by!

CSEKŐ: Kedves fiú. Mi ez?

SZÍNÉSZNŐ: Egy új szerep. Vacak. De talán elvállalom… Odajutottam, hogy egyre kevésbé válogathatok.

CSEKŐ: A folyamat az én filmemmel kezdődött?

SZÍNÉSZNŐ: Többször mondtam már, hogy nagyon sajnálom, ami történt. Nem tehettem róla. Professzionális kisiklás – egy kovács is melléüthet a munkadarabnak. Te meg nem akartad átírni… Cartert kirúgták, most reklámklippeknél segédrendező.

CSEKŐ: Az idegeid?

SZÍNÉSZNŐ: Lehet… Na de ennek pár éve már. Lehetséges, hogy akkor eleve zaklatott állapotban voltam. Nagyon ritka, amikor valami kívülről átjön a szerepbe… Megcsináltam volna neked a párnába fojtott sikoltást – de nem ment. Még most is, ha rágondolok…

CSEKŐ: Tudom.

*

Még egy kísérlet:

Köszönöm a csekket. Most is arra kérem, mint előző beszélgetéseink alkalmával, hogy engedje el magát… ami eszébe jut. Kényelmes? Akkor hát…

– Rossz hetem volt. Valami nyugtalanság… Jolantha állandóan kinyitotta az ablakokat, én becsuktam. „Egészséges, friss levegő” – mondogatta. Borzongtam. Futárral küldtek két forgatókönyvet, mindkettőben nyúlfarknyi szerep, legszívesebben még aznap visszaküldtem volna, de hát… Aztán egyszercsak beállított Csekő, tudja, már beszéltem róla, rejtélyes és makacs alak, valami magyar, aki beférkőzte magát a filmesekhez akkoriban. Nem tudom, mit akart tőlem, az azonban biztos, hogy egyedül ővele nem bír Marcell… Nem homokos, nem, inkább afféle villámhárító, aki levezeti Marcell kéken füstölgő villámait.

– Ez az, aki…

– Igen. A jelenet, ami akkor kiborított… Mint egy szellem, visszahozta az egészet…

– Beszéljen erről!

– Nehéz. Egy elsötétített szoba, lehúzott rolók, az egyiken egy hasadék. A szerep szerint nem adhatok életjelet, mert akkor lelepleznek a lakók, és a halálkommandó kezére adnak, vagy mi. Csöngetnek. A hasadékhoz kúszok, ki az? Férjem áll az ajtó előtt, aki ugyancsak üldözött és hozzám akar menekülni. De nem nyithatok ajtót neki. Valami történt velem… a kamera egyszerre eltűnt az orrom elől a stábbal együtt, a színlelés hirtelen fölvette egy valóság kacatjait… Létezik ilyesmi? A szöveg szerint egy párnába fojtani a feltoluló zokogást… nem bírtam! Valami állati fájdalom járt át a testemen, mint a huzat. Azt éreztem, csak üvölteni tudok, vinnyogni, mint egy gyerek…

– Mint egy gyerek?

– Az.

*

Az a vergődés valamiféle méltóságért, a megkülönböztető rendelkezések közé szorított lét alakzatai! Anyám a kenyérkereső, gyermekruha varrodával. Apám –így messziről szondázva – igyekszik őrizni a családfenntartói látszatot, állások után lohol, alkalmi ügynökösködéseket ragad meg. Stollwerck karamell-cukorka, Ne-Na faárugyár. Ő jön értem az óvodába. Vasárnaponként –havonta egyszer –kézen fog és elsétálunk egy Dob utcai kocsmába, ahol zajos asztaltársaság fogadja. Ez a „spórkassza”, valamilyen amatőr takarékfiók, ahová a tagok havonta beadják azt a kevéske összeget, melyet az előző hónap folyamán lecsípdestek a kosztpénzből, cigarettából, egyebekből. Látom, amint átad tíz vagy húsz pengőt, néha apróban.

handi8 0827

Nem ülünk le, a tranzakció után azonnal távozunk. Egyszer a Körúton valamilyen átkelési szabálysértést követünk el. Tagbaszakadt rendőr áll apám előtt, kemény szavakkal fenyegetőzik, apám szótlanul áll, én mellette szinte halálfélelemmel. Érzem, hogy veszélyben vagyok én is, és ez olyan veszély, melytől még az apám sem tud megvédeni, lévén ő maga is fenyegetett. Feltör belőlem az elfojthatatlan zokogás. A rendőr megenyhül, eláll a pénzbüntetéstől, továbbenged. Apám megsimogat és mosolyog: „Nagyon jól csináltad – mondja –, megmenekültünk a büntetéstől”.

Hősnek érzem magam, aki megmentette az apját. Tehát: sírni kell, és azzal minden jó lesz.

*

– …Mi lett aztán azzal a filmmel?

– Azzal a filmmel… valahogy minden szétesett. A producer megelégelte a huzavonát, Carter eltűnt vagy kirúgták, mit tudom én… A stáb, a kedves fiúk szétszéledtek, én akkoriban a filmgyár tulajdona voltam, bedugtak kisebb szerepekbe, szappanoperákba. Oh, olyan bonyolult ez az egész… Tudja, ha akkor nem mondják fel a szolgálatot az idegeim, akkor ma már… De Csekő hajthatatlan volt, nem és nem! Csak tudnám, miért ragaszkodott hozzá a Cég.

– Meséljen erről a Csekőről!

– Nem sokat tudok. Három-négy filmen dolgozott, melyekben benne voltam. A szövegei jók voltak, azt hiszem, Kordáéktól jött át ide, és befűzte a producert a charme-jával. Nyughatatlan pasas volt, állítólag harcolt a szövegeiért, minduntalan összeveszett a közreműködő szövegesekkel, sokszor kirohant a megbeszélésekről, meg minden. Bolyongott összevissza… Az imént azt mondtam, hogy nem tudom, mit akart tőlem. De mégis…

– Nos?

– Hát visszagondolva… hozott magával egy filmet, fémtokban. Kérdezte, levetítheti-e. Bementünk a vetítő-szobámba, megnéztük. Képzelje, az a jelenet volt… nyolcszor, tízszer, ahogy a próbafelvételeket újra és újra kellett venni a kiborulásom miatt! Ez az őrült megszerezte a vágásokat, egymásba szerkesztette. Ott voltam a vásznon, sírógörcsökben fetrengve, megint és megint, ismétlődve, ázottan, mint… mint Lammermoori Lucia az őrülés-jelenetben! … Csak néztem! Aztán megkérdeztem: Miért? Erre azt mondta, hogy sokat köszönhet nekem, amiért helyette sírtam. „Az érzelem gátjait áttörve, felszabadultan.” Ezt mondta.

*

Lehetséges, hogy anyám és apám között létezett valamilyen súrlódás, érzelmi bicsak, víztükröt megremegtető áramlat? A gyerek megérzi a szülői konfliktust, mert a saját biztonságát érzi megbolygatva.

handi9 0827

Apám hazatér egy délután a kolléganőjével. Anyám is otthon van, tesz-vesz a szobában. Kis négylábú barokk asztalkát húznak az ebédlőasztal mellé, sakktáblát helyeznek rá, felállítják a bábukat. Apám sakkozik a nénivel. Anyám türelmetlen, kimegy, bejön. A sakkozók elmélyülten hajolnak a tábla fölé. Apám szeret sakkozni, anyámnak azonban nincs türelme a játékhoz, nem is akarja megtanulni. Hosszú idő elteltével abbahagyják a sakkozást, a néni távozik. De az asztalkán a sakktáblát úgy kell hagyni, ahogyan abbahagyták, mert a játszma nincs befejezve és majd folytatják. Halk szóváltás szüleim között, anyám láthatóan ideges.

Nem tudom, miről van szó. De mintha egy felhő vonulna át a szobán. Odamegyek hozzájuk, és átölelem a lábukat. A sakkasztal napokig ott áll, anyám komoran törölgeti a bútorokat, a néni még egyszer –vagy kétszer? –megjelenik apámmal, és valószínűleg befejezik a játszmát. Aztán tovább folytatódik a gyerekkor.

*

megfeledkezett rólunk

Utólag, azaz évtizedekkel később, amikor már azt hittem, hogy a kinyithatatlan ajtó és mögötte a hóhér-szerep sikeresen a tudat alá gyömöszölődött, és az „élet mehet tovább”, az időnként mégis felfénylő fájdalmat ellenpontozandó, lehetséges konfliktusok után kutattam kettejük között.A maradék család azonban nem adta jelét ilyesminek, avagy a felnőtt tanúk nagyon is összefogtak, hogy a gyerek csak a jóra emlékezzen, jót tudjon a szülőkről. S lehet, hogy így is volt. De nem volna-e könnyebb minden „a későbbiekben”, ha a felnőtté vált bűnrészes fölfedezne magának némely elkövetett erkölcsi bicsaklást, botlást az apa részéről, a portré részleges árnyékolását? Anyám néha elsóhajtotta magát: „Lehet, hogy apád talált magának valakit valahol, és megfeledkezett rólunk…” Legyintett ilyenkor és egyfajta fintor-mosoly hagyta el arcát, amiben benne volt a gondolat torzsága. A lehetetlensége.A komolytalan feltételezés azonban azt is mutatja, hogy özvegységében ő is ki-kinyúlt valamilyen negatívum felé, hátha kezébe akad egy vélt helyzet, ami megmagyarázná és bizonyos fokig érzéstelenítené a valóságot. Az én önvédelmi próbálkozásom inkább egy képzeletbeli „jövő” körül bonyolódott: valahogy túlélő apámat belehelyeztem abba a jövőbe, ami az én jelenem volt, a „mi lett volna” hipotézisébe.

Apám megmenekül, hazatér. Én éppen házunk folyosóján játszom, megpillantom őt a lépcsőkön fölfelé haladva. Nagy boldogság, összeborulunk. Apám valami olyasmit mond, hogy ezentúl minden megváltozik, könnyebb lesz. Anyám is bizonygatja, hogy apa jelentős ember lesz az új társadalomban.

Apám az ÁVH kötelékébe kerül: „visszafizetek a munkaszolgálatért.”Baloldali beállítottságának megfelelően a szocialista rendszer híve lesz, teljes szívvel és humanizmusának minden naivitásával szolgálja a rákosista berendezkedést.

Az ötvenes évek elején hamis vádak alapján letartóztatják, éveket tölt börtönben mint kapitalista ügynök, minket kitelepítenek. 1956 októberében kiszabadul –vajon elhagyja-e az országot családjával együtt, vagy itthon marad? –a képzelet itt megtorpan, tétovázik. Eddig tart csak a hétéves apaismeret, azaz a feltételezések logikája. Magyarországon marad –teszi hozzá a képzelet –, kisebb tisztviselői állást kap egy vállalatnál. A nyolcvanas évek végén ágyban, párnák közt hagy el bennünket.

handi10 0827

A Jövő ilyetén felépítése – leépítés. Nyilvánvaló, hogy némileg elfogadhatóvá teszi apám elvesztését, a jól időzített halált, úgy-ahogy menlevelet ad a Nádor utcai ajtó zártságának.

*

– …Korán mentem férjhez. Az volt a baj, hogy vadul szép voltam, fejlett, mint egy huszonöt éves, holott éppen tizennyolc múltam. Mindenáron el akartam kerülni otthonról, apám-anyám állandóan veszekedtek, én másfajta izgalmakra vágytam, egy boxoló megkérte a kezem, hát mentem. Ez a dolog rövid volt, Frank inni kezdett, kidobták az edzőteremből, hajókirakodásoknál zsákolt. Részegen vagy holtfáradtan jött haza – elváltunk. Valaki azt mondta, miért nem tanulok színészetet, ilyen alakkal kezdeti előnyöm lenne a pályán. Régen volt… Felutaztam New Yorkba, a La Mamánál jelentkeztem, felvettek. Innen aztán már ismeri az életemet… három házasság, filmek, hiszen tudja… Aztán ez az idő előtti öregedés… érdekes, hogy nálam a korai hormonális érettség váratlanul korán érkező öregedésbe váltott, hallott már ilyet? Harmincnyolc évesen megszűnt a menstruációm. Megrémültem. Mindig akartam gyereket, de állandóan halogattam, a forgatások, a határidők szétzilálták az éveket, a filmgyár mindig küldte az új szüzsét… Nem mondom, elégedett voltam a szerepekkel, a munkával, arra gondoltam, hogy majd… jaj…

– Itt egy papírzsebkendő.

– Köszönöm… hogy még van idő, és egy hosszú nyár forgatás nélkül egyszer meghozza a gyereket. És akkor Jacques otthagyott… Hogy eléggé szerettem-e? Ugyanúgy, mint az előző kettőt. De Jacques-tól akartam gyereket, hiszen koromnál fogva ő volt az „utolsó állomás”, a most vagy soha. Hát, soha… S tudja, egyre jobban kívántam egy kisfiút vagy kislányt, már felépítettem magamban életem színtereit a gyerekkel, sokszor szinte körülöttem volt, beszéltem hozzá, még veszélyekbe is beleképzeltem, hogy aztán hozzám menekülhessen, s érezzem riadtan verő kis szívét a testemhez tapadva. Odáig is elmentem az ilyen játékokban, hogy képtelen voltam megmenteni… sírógörcsökben fetrengtem, az elképzelt és átélt történésre valóságos reakcióként…

– Ott azon a felvételen is?

– Igen… igen… Ez az emocionális krízis éppen arra a forgatásra esett. S az a jelenet… hogy a férfit üldözik és a feleség nem fogadja be, az ajtó előtt hagyja állni. Úgy éreztem, mintha anya volnék, és a gyerekem állna az ajtó előtt, kopogna, csengetne, aztán elmenne… minden próbafelvétel után és közben, mint egy mosogatórongy, olyan voltam. Marcell és Jolantha raktak össze nagy nehezen, Carter könyörgött Csekőnek, hogy írja át a jelenetet, de ő nem… Na, mára hagyjuk.

– Kérem. Noha még van tíz perce. Tehát akkor csütörtökön, mondjuk délután háromkor, ha az időpont megfelel.

*

Két írásbeli emlékem maradt apámtól. Az egyik a névjegyének hátára írott kis megkövető üzenete anyámhoz 1934-ből, amikor jegyesek voltak. Apám valamilyen ártatlan megjegyzést fűzött bizonyos rétessüteményhez, melyet anyja kiválóan készít el. Ezt az érzékeny polgári lány úgy értelmezhette, hogy vőlegényének nem ízlik az ő készítménye. Anyám valószínűleg „zárolta magát” apámtóI, szótlanná válhatott, ekként büntetve „durvaságát”. Apám nemigen bírta a helyzetet. Legalábbis a kis névjegyre rótt tintasorok erről tanúskodnak:

„Drága csibém!

Remélem, elfelejtetted már az esti bitangságomat. Ha nem, úgy azt légy szíves elfelejteni. Ezzel szemben én most ünnepélyesen kijelentem, hogy a káposzta és túrós rétes úgy lesz jó, ahogyan azt te fogod életem készíteni.

Csúriéknál az esti viszontlátásig csókollak,

Ervin.”

handi11 0827

A másik írásos emlékem tőle tíz évvel későbben keletkezett. Közönséges postai levelezőlap, ára 18fillér, 1944. december 5-i keltezéssel, Hegyeshalom postahivatalának bélyegzőjével ellátva. Hevenyészett sorok, mint aki lopva ír, nagy sietséggel. Tartalmát tekintve a legrövidebb végrendelet, közjegyzői hivatal hiányában valószínűleg egy lepecsételt marhavagonból kidobva, s aztán valamely jó lélek által postaládába téve. A szálkásan ágaskodó betűk igen különböznek a tíz évvel azelőtti üzenet gyöngyözésétől, dráma és szenvedés áramlik belőlük, érezhetően olyan ember írta, aki immár tisztában van végzetének elkerülhetetlenségével. Alevelezőlap nagybácsim címére érkezett, a Nádor utca 17-be, a sötétségbe és hangtalanságba vont lakásba:

Drágáim! Tovább megyünk Németországba. Bár már rendeltetési helyünkön lennénk.

Vigyázzatok Drágáimra, Édesapámra, Péterkémre, Mindannyiótokra, Picimre: Isten legyen mindannyiunkkal. Testvéretek, Péter apucija”

Egyéb semmi.

kép | fortepan.hu