WEÖRES SÁNDOR VERSÉRŐL
2010 október
HIMNUSZ A NAPHOZ
Lassú tűzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!
Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!
Mit tudsz a tünő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hőt-hűst váltó légbe bömböl?
Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.
Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.
Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.
Kebelükben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.
Lompos farkú szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul anagyharangból.
Nap, ős-éjü forró csónak,
élettelen, maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.
Ehnaton fáraó második utódja, Ay már vénülő fejjel lépett a trónra. Az ő kicsiny sírjának falán maradt fenn az a csodálatos Nap-himnusz, amit a nagy előd, Ehnaton művének tartanak, és amely tónusában nagyon is emlékeztet Weöres Sándor versére.
„Fénybe borul a föld! ha kélsz a láthatáron, / ki nappal Aton képében ragyogsz. / Munkálkodik szerte az ország, / örül füvének a jószág, / füvek és fák zöldje csillog, / fészkén madár repes, rikolt.” Ugyanaz az elragadtatott lüktetés mindkét himnuszban, ugyanaz a sugaras, játékos mámor: mintha maga Ehnaton folytatta volna több mint háromezer éve megkezdett versét. Hiszen az egyiptomiak látták égen sikló bárkának, forró csónaknak a Napot, vagy arany korbácsnak, mely ösztökéli, mozdulásra serkenti az éj alvilági vizeiben tengődő létezőket. Ehnaton tudta Atonról, a napkorongról, hogy az életnek teremtője és papja: mindeneket áthat, mindennel elvegyül. „Millió formát teremtettél magadból / városokat, falvakat, földeket / utat, folyót, és mind / szembenéz veled”. Ő lakik lángként a leányok keblében, ő van a tojásban növekvő fióka lélegzetében. Ha pedig így van, nem is Weöres, és nem is Ehnaton szerzője a két iker-éneknek, hanem maga a felséges Nap.