TÖRÉKENY SZIMMETRIÁK

„A hitközség tanácsai ezennel közhírré teszik: az angyalok ítéletével anathéma alá vetjük, utáljuk, elátkozzuk és kirekesztjük Saruk D’Espinozát, az egész szent közösség hozzájárulásával, szemtől szembe a szent könyvekkel, amelyekben 613 szabály foglaltatik, kimondva ellene azt az átkot, amellyel Illés próféta sújtotta a gyermekeket, s mindamaz átkokat, amelyek a Törvény könyvében le vannak írva. Legyen átkozott lefektében, legyen átkozott fölkeltében: átkozott elmentében és átkozott megjöttében. Soha meg ne bocsásson neki és reá ne tekintsen az Úr… töröltessék el az ő neve az ég alatt. (…) Ezennel figyelmeztetünk mindenkit, hogy senki élő szóval ne beszélgessen vele, sem írásban ne érintkezzék: hogy senki ne tegyen néki semmi szolgálatot, ne lakjék vele egy födél alatt, ne lépjen hozzá négy rőtnél közelebb, s ne olvasson el semmi írást, amelyet ő diktált, vagy a saját kezével írt.” (Az amszterdami zsidó hitközség határozatából, 1656.)

Arany köd száll az alkony ablakába.
Csak a megszokott kézirat dereng fel
az asztalon, már tele végtelennel.
Valaki istent képzel a homályba.
Egy ember istent teremt. Egy zsidó,
sárgászöld bőr, nagy bánatos szemek,
viszi az idő, ahogy a folyó
viszi árján a ráhullt levelet.
Mit számít? Az ördöngös nem pihen,
istent gyúr kényes geometriából,
a puszta szavakból istent kovácsol
betegsége mélyén, a semmiben.
Része a legpazarlóbb szerelem lett,
az, amely nem is vár viszontszerelmet.

Borges két szonettet is írt Spinozáról. Mindkettőt Somlyó György fordításában ismerjük, és mind a kettő olyan, akár a szépen csiszolt kristály. A gondos szerkesztés akár tiszteletadásként is felfogható Baruch avagy Benedictus Spinoza előtt, aki kristálylencsék csiszolásából tartotta fenn magát, hogy szellemi és anyagi függetlenségét megőrizhesse. A filozófiájából, azt hiszem, sohasem értettem egy árva szót sem. De a két szonett révén, amelyeket rendre elmormolok magamban hosszú délutánokon, mégis úgy rémlik, mintha ismerném. Az alábbiak tehát egyfajta tiszteletadásnak is tekinthetők Borges Spinozája előtt, aki Isten tudja, hány lencsén és tükrön át nézve lehet megközelítően azonos az eredetivel.

A zsidó, áttetsző finom kezével
csiszolgatja a homályban a lencsét,
hideg az este, tele rettegéssel.
(Az esték mind olyanok, mint az esték.)
De mintha nem is törődne a kézzel,
sem a jácintokkal a gettószéli
kertben ez a méla férfi,
aki világos útvesztőbe kémlel.
Hírnév nem zaklatja: álomban látott
tükörkép, mely tükröz egy másik álmot;
s a leányzók riadt szerelme sem.
Mítosztól, hasonlattól végre ment lett,
egy nehéz lencsét csiszol: végtelen
térképét a minden csillaggal Egynek.

Mindkét vers alaphangját ugyanaz a mély dallamú szó határozza meg: a penumbra –„félhomály”. A napnyugtát követő, egyre halványuló derengés, percről percre mélyülő szürkület. Itt azonban valahogy mégsem hajlandó kihunyni ez az égboltozatról visszaverődő fény, a világosság utolsó maradéka; hanem mintha állandósulna, mintha ez a ház örökké ott, a nappal és az éjszaka közötti átmeneti zónában állna, ahol soha nem sötétedik be teljesen, és soha nem virrad. Egy-egy halovány fényforrás „dereng fel” csak ebben a félhomályos szürkületben: itt egy kézirat, ott egy furcsa, álombéli labirintus rajzolódik ki tisztán. De kezdjük az elején. Mégpedig ezekkel az enigmatikus sorokkal:

Las traslúcidas manos del judío
labran en la penumbra los cristales.
y la tarde que muere es miedo y frío.
(Las tardes a las tardes son iguales.)

A zsidó áttetsző kezei
dolgoznak a homályban a kristálylencséken,
s az est, mely haldoklik, rémült és hideg.
(Az esték az estékkel egyenlők.)

Azaz nem is maga „a zsidó” dolgozik a lencséken (egyébként nem tudni biztosan, miféle lencséket csiszolt Spinoza: nagyítóüveget, szemüveglencsét, netán messzelátókhoz való kristályokat) – hanem csak „a kezek”. Ő maga, hasonlóan a fényhez, jelen van, de csak úgy, mintha nem is volna ott: arca, figyelme, tulajdonságai és ismérvei mind szétoszlottak, felolvadtak a mélyülő sötétségben. Még lassú haldoklását, kihűlő testének hidegét is (Spinoza tüdőbajban halt meg, negyvennégy évesen) átadta az estnek: ezért most abban testesül meg az őt béklyózó baj és rettegés, amely mintegy kívülre került, s most ott van a hűlő levegőben, megsűrűsödő árnyékok között: őt magát már nem érintheti és nem is zaklathatja semmi. S a tarde, az estébe forduló, hideg késő délután szenvtelenül és hűségesen felitatja ezt az „őt”, ezt az üvegnél törékenyebb Baruch Spinozát. A lencsékben pedig megsokszorozódnak az esték, akár a szembefordított tükrök közt a tárgyak: egyik a másikkal egyenlő, megfelelnek egymásnak, felváltják egymást, észrevétlenül. A kéz is áttetsző már, mint az alkonyat; mint a kristály, amelyet csiszol. A lencsék olyanok, mint a lencsék.

Bruma de oro, el Occidente alumbra
la ventana. El asiduo manuscrito
aguarda, ya cargado de infinito.
Alguien construye a Dios en la penumbra.

Aranyló pára, a Nyugat megvilágítja
az ablakot. A kitartó kézirat várakozik
betöltve végtelennel.
Valaki Istent építi a félhomályban.

A kézirat: amelynek kiadását Spinoza egyébként nem élte meg, és amelyet élete végéig „csiszolgatott”, tökéletesített. Vannak, akik szerint egész életében egyetlenegy művet tervezett, kitartóan és módszeresen dolgozva ki annak különböző aspektusait, gondolatainak szintézisét. Az Etika tételeit is mindig újraírja, átfogalmazza, éveken keresztül keresve a tökéletes megoldást, a pontos megfogalmazást, hogy kristálytisztává munkált filozófiáján át torzítás nélkül lássák a minden nyelvi esetlegességtől mentes tiszta értelem. Egész élete „Ethica, Ordine Geometrico Demonstrata” – Etika, geometriai módon bizonyítva. Nem a kanti, kényszeres és fullasztó pontossággal, hanem tiszta számítással: amelyért nem is fogadhat el sem heidelbergi professzorságot, sem anyagi biztonságot jelentő életjáradékot, sem baráti segítséget. Egyszerű magány. A kézirat pedig türelmes. Hiszen a helye már ez az aranyló párával, örök dicsfénnyel sugárzó alkonyat, és benne ott a végtelen, amelynek neve sincsen. Azaz mégis: Isten készül ebben az arany lombikban, a gondolat türelmes alkimistájának keze alatt. Nem tudok nem gondolni a kabbalistákra, akik aprólékos kombinációkkal igyekeztek feltárni a világegyetem titkait, a nyelv mögötti univerzumot, számok és betűk titkos összefonódásaiban. A magyar műfordítás kétértelműbb: valaki Istent képzel a homályba.” Nos, a construye, „konstruálni” voltaképp ezt is jelentheti, de valahogy nem illik Spinozához; sem az egykor élt valódihoz, sem a Borges által megálmodott halhatatlanhoz. Nem képzeletbeli munka ez, hanem olyan konkrét és szisztematikus, mint amilyen a kéz tevékenysége a lencsék óvatos megmunkálásakor.

Las manos y el espacio de jacinto
que palidece en el confín del Ghetto
casi no existen para el hombre quieto
que está sonando un claro laberinto.

A kezek, s a jácint helye
elhalványulnak a gettószélen;
szinte nemlétezők a csöndes embernek,
aki egy tiszta labirintust álmodik.

Ismét a szorgos, mintegy Spinozától függetlenül dolgozó kezek, s egy újabb enigma: „a jácint helye”. Nem is értettem, mit keres itt ez a virág, amíg fel nem tűntek a két szonettben megjelenő tükröződések és szimmetriák. Először a rímképlettel próbálkoztam, és csakugyan: kiadott az is valami összekevert, nem-teljes, de halványan mégis felismerhető megfelelést a két vers között. De ez inkább csak sejtés volt, hogy a két szonett, ha távolról is, de összetartozik. Nem egymás tükörképei, de az egyik fel-feltűnik a másikban, és viszont: mindkettő magában foglalja a másikat, mintha egyikből is, másikból is átjárók nyílnának; és mégis, mind a kettő külön, és mintegy szemben áll egymással. Nehéz ezt elmondani, de a jácint példája talán segít.

A másik szonettben is van egy kép, szintén a második strófában, amit nem értettem, miért került oda: a „sárgászöld bőr”. Megnéztem Spinoza arcképeit: jellegzetes szefárd vonások, amelyek rendesen olajos-barnás bőrrel járnak, és ott vannak persze a Borges által megénekelt „nagy, bánatos szemek”. Ez, és a jácint látszottak valahogy hely nélkülinek a versben, de műértő mester nem hagyhat két ilyen repedést a vers sima felületén. És utána: „viszi az idő, ahogy a folyó viszi árján a ráhullt levelet”.

aranyfényű

Ez megint a halál felé tartó Spinoza, akit az idő elfutó vízként sodor magával: az első szonett témája visszhangzik itt. A lehullott levél színét (az eredetiben: cetrina, sápadt, fakósárga) ismétli a beteg Spinoza bőre: mindkettőben ott munkál visszavonhatatlanul és végérvényesen az ősz. A jácint ellenben tavaszi virág – mindjárt az évszak kezdetén nyílik a nárciszokkal és ibolyákkal egyszerre. Íme, a két alkonyat: mindkettő állandó és örök, az egyik aranyfényű, mint az ősz, a másik, mint a kora tavaszi esték, csípős és hideg. Közös bennük, hogy jöttükre füstté válik minden – a gettószéli utcák, a jácintok a kertben. Egyébként is mindig van valami gyomorszorító abban, ha valaminek a helyéről van szó: mint egy kedves halott ágya, egy üresen maradt hely az asztalnál. Kivágott, öreg fák helye a kertben. Aminek ott kellene lennie, és már nincsen ott. Egy jácint helye. Spinoza helye. Csak a megszokott kéziratban dereng fel a világos labirintus, amilyen maradandó, épp olyan végtelen.

Un hombre engendra a Dios. Es un judío
de tristes ojos y de piel cetrina;
lo lleva el tiempo como lleva el río
una hoja en el agua que declina.

Egy ember világra hozza az Istent. Zsidó ő,
szomorú szemekkel, sápadt bőrrel:
sodorja őt az idő, ahogy a folyó
egy levelet a tovafutó vízen.

Nem teremti az Istent – hanem megszüli; nem képzelődik a homályban – hanem alkot. Épp az a borzasztó, hogy nincs ebben semmi elvont, vagy átvitt értelemben vehető: egy ember Istent hoz a világra; egy zsidó, mint annak idején a fiatal Mirjam, az Istenszülő Szűz Mária. Azóta az ember Istennel viselős. Talán mindenki, még ha nem is olyan hús-vér módon hozza a világra, mint egykor Mária a magzatát. És a név: Saruk vagy Benedictus – mindkettő azt jelenti, „áldott”. Baruk próféta Jeremiás írnoka volt, neki diktálta le a keserű Jeremiás az Úrtól hallott szavakat: a latin himnuszokban a benedicta a Szűz egyik jelzője. Mindenesetre ismétlődés van itt is: és a gettószéli kert, a kitagadott háza mintha ahhoz a városszéli helyhez válna hasonlóvá, ahol egykor a be-nem-fogadottak húzták meg magukat a galileai éjszakában. Nincs mit csodálkozni ezen: „az esték csak olyanok, mint az esték” – egymással a végtelenségig fölcserélhetők.

No importa. El hechicero insiste y labra
a Dios con geometria delicada;
desde su enfermedad, desde su nada.

Nem számít. A varázsló kitart, és
megformálja Istent törékeny geometriával:
betegségéből, nincstelenségéből.

Az első mondat nem több, mint egy legyintés. A finoman szálló üvegporra, mely súlyosbítja és sietteti az elharapódzó tüdőbajt. A hideg estre. Az egyszerű magányra, mely épp oly visszavonhatatlan és konkrét, mint az előző kettő. Ahogy a kristálylencse alakul, a mágus keze is áttetszővé válik, és éppoly törékennyé, mint a műve. De miért mágus, miért bűvész vagy „ördöngös”? Mert a lencse, amin kitartóan és megszállottan dolgozik, nemcsak a betűket vagy a csillagokat segíthet kivenni rövidlátó és vaksi szemünknek, hanem magát az Istent, avagy a természetet. Hiszen a két teljesség Spinoza számára fölcserélhető, akár a tavaszi és az őszi esték. Munkájának anyaga és eszköze a gondolkodás törékeny geometriája, ami önellentmondás, akár a claro labirento, a tiszta labirintus: hiszen a labirintus természeténél fogva áttekinthetetlen és kusza, a geometria pedig – a középkori és újkori gondolkodók számára egyaránt – kis híján, mint az Isten, olyan örök. És e mágikus processzus, e tisztán szellemi alkímia nem a „betegsége mélyén, a semmiben” zajlik, hanem minden alkímia alapelvéhez hűen desde su nada, az ő semmijéből, az ő betegségéből kiindulva: a törékenységből, esendőségből formálva meg azt, ami örök. A hiányból alkot teljeset. Nemlétezőből a létezőt.

No lo torba la fama, ese reflejo
de sueños en el sueño de otro espejo,
ni el temeroso amor de las doncellas.

Nem zavarja őt hírnév, e tükröződő
álomkép egy másik tükör álmában;
sem a leányok riadt szerelme.

A „leányzók riadt szerelme” helyett, ahogy a másik szonett mondja, másféle szerelem jutott osztályrészéül, amely – ellentétben a leányokéval – minden önzéstől szabad, minthogy tárgyát sohasem birtokolhatja. Ehhez a biztonság kedvéért nem árt aszkétának lenni: a hiúsággal már túl sok önjelölt csalta lépre magamagát. Spinoza talán ezért is tartott diszkréten egy lépés távolságot mindenkitől: nemcsak a hitsorsosaitól, akik az anathéma értelmében négy rőfnél közelebb nem merészkedhettek hozzá, hanem a nőktől és a filozófusoktól is. Életében megjelent egyik műve, amelyben Descartes tételeit bizonyítja geometriai alapelvek segítségével, ismert gondolkodóvá teszi, egy másik, a Teológiai-politikai traktátus betiltásra kerül. Maga is megtapasztalhatta hát, hogy a hírnév törékeny dolog, puszta visszfény, és épp oly állhatatlan, mint a tükrök.

Ilyen csalóka tükrök a könyvlapok is, amelyek hol panteistának, hol panenteistának, hol ateistának mutatják Spinozát: a róla gondolt gondolatok tükreiben vonásai lassan elmosódnak, és nemigen marad belőle más, mint görnyedt váll, szálló üvegpor, és az alkonyat fogyatkozó fényénél szorgosan dolgozó kéz.

sigue erigiendo a Dios con la palabra.
El más pródigo amor le fue otorgado,
el amor que no espera ser amado.

Istent építve egyre a szóval.
„Része a legpazarlóbb szerelem lett,
az, amely nem is vár viszontszerelmet.”

Már az előző szakaszokban is ott kísért a „visszateremtés” gondolata, a creatio ex nihilo, a desde su nada. Isten, mondja a védikus filozófia, elpazarolta, szétszórta magát a teremtésben: áldozata pedig most viszontáldozatra vár, amellyel a természet visszaépíti az istenséget. (Már a 19. században is felismertek bizonyos hasonlóságokat a spinozai teológia és a Sankara-féle advaita-védanta filozófiája között, noha nem ebben az értelemben.) A műfordítás a „gyúr” és „kovácsol” igékkel adja vissza ezt a folyamatot, valahogy a prágai Löw rabbi képét idézve föl, aki a hírhedt Gólem alkotója volt, egyúttal örök elrettentő példa azok számára, akik a Teremtőt kívánják utánozni, élőlény helyett félholt szörnyeket eszkábálva. Az erigiendo azonban „építést” jelent: aprólékos és kitartó munkát, amelynek során Isten lassan bontakozik ki, akár egy kőről kőre gyarapodó katedrális. Vagy lehet úgy is mondani: „Istent emel”, és akkor ebből kihallható a fölfelé törekvés. Eszköze pedig (a műfordítással ellentétben) nem „puszta szó”, hanem a szó, az ige: ez maga is emberfeletti eszköz, hiszen a kezdet kezdetén az isteni szó hozta létre az univerzumot. Ahogy az emberi értelem halovány tükre, visszfénye az örök isteni értelemnek, ahogy a gondolkodáson áttetszik az örök geometria, úgy van meg az egykori teremtő erő, habár csak nyomokban, az emberi nyelvben. Isten a világot a szavával teremtette, s most egy ember, egy zsidó, aki már kisgyermekkorában megtanulta ezt, szavával emel Istent az elveszett Adonáj helyett. A Kabbalah titkos bölcsessége ez, Descartes-ra vetítve: a szavak erejével, a tiszta gondolkodás törvényei mentén újra elrendezni a nyelvi konvencióktól, narratívaktól, hasonlatoktól összezagyvált mindenséget.

Libre de la metáfora y del mito
labra un arduo cristal: el infinito
mapa de Aquel que es todas Sus estrellas.

Szabadon metaforától és mítosztól,
egy kemény kristálylencsén dolgozik: végtelen térképén
Annak, aki minden csillagának összessége.

A csiszolt lencse immár készen áll: és benne minden látható. Ha nem is a maga konkrét valóságában, mint a mágusok üveggömbjébe pillantva, de legalább térképként, amely eligazít. De vajon mennyire nyújthat támpontokat a létezéshez egy végtelen térkép? Mintha az infinito mapa a claro labirento párja lenne: mindkettő épp tökéletessége miatt képtelen betölteni feladatát. Itt, az örök átmenetben, ebben a sem nem sötét, sem nem világos tartományban csakis az használható, ami tökéletlen: a sematikus térkép, a megfejthető labirintus. A tökéletesség itt haszontalan.

örvénylő csillagködök helyén

A két szonettből – soronként, szavanként szemügyre véve, összefonva, ami külön áll, egymás tükrében vizsgálgatva – lassan összeáll egy kép. Törvények és utak rajzolódnak ki az örvénylő csillagködök helyén, egy kristálylencse szerkezetében.

A szemek nem néznek többé az égre, mégis mindent látnak egy tenyérnyi felületen. Csak éppen mítosztól, hasonlattól, szóképektől menten, ami annyi, mint: közölhetetlenül. A sérthetetlen, gyémántkemény lencse kész, és sorsa ugyanaz, mint készítőjének – nincs helye, nincs feladata, sem szemüvegkeretbe nem illik, sem teleszkópba nem építhető; mivelhogy magába foglalja a kozmoszt, nem is férhet el abban. Nélkülözhetetlen és fölösleges.

Mint az elborult elméjű Hölderlin egyik utolsó verse.

Suhannak, szállnak vissza most a földre
legendák, melyek már indultak volt enyészni.
A Szellemről szólnak, mely visszatér örökre.
Tanulság az idő, mely önmagát emészti.

A múlt sok képe a Természettől ragyog,
nem úgy, miképp a nyártól megfakult napok.
Az ősz, ha már a földre visszatért,
az égre fölveti az ember szellemét.

A föld felszíne ormokkal díszítve,
nem olyan, mint az elomló felhők esti színe.
Tündöklő őszi nap, merő arany –
a tökéletesség panasztalan.

(Az ősz. Bernáth István fordítása)

kép | Andre Lanskoy művei, wikiart.org