Nacsinák Gergely András

THESSZALONIKA

2011 augusztus

THESSZALONIKA

Mint valami jólnevelt brit kísértet a vidéki birtokon, úgy jelenek meg időről időre én is Thesszalonika városában néhány hétre, hogy aztán ismét eltűnjek a párás és messzi Pannóniába. A trafikos, a bolti pénztáros, és egynéhány buszvezető már ismer, és hozzászoktak, hogy olykor felbukkanok errefelé. Úgy négyhavonta adatik meg viszontlátnom a várost, de mindig úgy tűnik, mintha csak pár napja mentem volna el: időközben egy-két üzlet kinyit meg bezár, a jegyek hol drágulnak, hol meg olcsóbbak lesznek valami titokzatos közgazdaságtani árapály-jelenség miatt, de ettől eltekintve minden marad a régiben: a bizánci templomok halszálkás téglafalait, és az itt is végeérhetetlen metróépítkezés gödreit is ugyanúgy találom minden év bármely évszakában.

kiszámíthatatlanul

Egyetlen várost sem ismer, aki nem látta még minden évszakában. A színek változnak: megjósolhatóan, mégis kiszámíthatatlanul, mint az asszonyok kedélyállapotai. Aki mindig csak egyformának láttatja magát, azt valami nagy bánat kínozza belül, és ezért hazudik. A városokkal sincs ez másképp, és erős a gyanúm, hogy amelyik város prospektusszerűen változatlannak akar mutatkozni, ott a falak mögül jobbára eltűnt az élet, csak a kulisszák maradtak, úgy-ahogy, sértetlenek. A város évszakonként és napszakonként ruhát és sminket és hangulatot cserél, villámgyorsan változva át, diszkréten és majdnem észrevétlenül; ügyelve, hogy mindig a legmegfelelőbb színeket keverje ki és porozza magára, és mindezt megfejelje a leginkább feltűnő illatokkal.

Thesszalonika alapszíne az opálos arany. Mintha valaki véletlenül az ablakba tett volna egy csillámporral teli tálkát, aztán szél támadt, és a huzat a port most felkavarta: hol sűrűbb, hol ritkább a finom fátyol, amely a levegőt megszínezi, de mindig ott van, a házak és a víztükör fölött, a lejtős utcák végén vibráló sápadt fényben, és a várost kerítő szikkadt hegyeken. Vagy még inkább, mintha pókfonálnál is vékonyabb, egészen áttetsző selyemfüggönyt eresztettek volna minden ablak elé, hogy óvjon az éles napfénytől; időnként egészen behúzzák, és mindent beburkol ez a nehéz és tapadós fény-szövet, máskor meg a szél fellebbenti, mint a fátylat, és kiteríti szemben az Olimposz fésűs csúcsaira.

virító napernyők

Ez a csillámló fátyol voltaképpen könnyű pára, amit tenger sóhajt a város felé, és sóhajtása megreked a mély öbölben, a köves partok között. Ha messzebbről nézi az ember, ez a pára úgy száll a város felett, mint az aranyfüst, amely az eget és a napfényt helyettesíti a régi ikonokon. Ebből az opálos fényből bontakoznak ki a színek aszerint, mennyire sűrű vagy finom az utcák sokasága fölött derengő glória. Munkanapokon, amikor reggeltől késő estig egy percre sem csitul a forgalom, kivált pedig késő nyáron, amikor szellő sem moccan nap közben, a füst, a por és a pára feloldja a színeket, és a felületeken tompa vibrálás jelenik meg. Ősszel mind több és több ezüst keveredik a ragyogásba, mintha a város időlegesen megőszülne, de amint megérkeznek észak felől az első téli szelek, az arany ismét visszatér, ám nem az utcák közé; magasabban, az ég színén van; ilyenkor úgy tűnik, a fehér falakat, a rozsdabarna bazilikákat és szénfekete utakat épp az imént suvickolták tisztára: virító napernyők kerülnek elő, és a hibiszkuszvirágoknál is pirosabban pompáznak az ódon cseréptetők. Tél derekán havazik is olykor: a tenger szürke lesz, mint a régi szőnyegek, amelyeknek piszkosfehér, elmálló rojtjai a partra terülő tajtékok; ezeken a napokon nem tanácsos sétálni a promenádon, mert a hullámok bőrig áztatják az elővigyázatlanokat. Ha valami kevés hó esik, az gyorsan elolvad – épp csak foltos lesz tőle a táj. Tavasszal a pasztellszínek sokaságából rikító pettyekként ugranak elő a zsebkendőnyi parkok, apró temetők, és az útszéli oleánderek, amelyek egyébkor majdnem észrevétlenek a sokszögű falak sugárzó labirintusában.

Mintha a város megannyi alkotóelemét roppant kaleidoszkópként forgatná nap nap után egy láthatatlan kéz, új és új mintákba rendezve a hajók, felhők, gépek és emberek tarka törmelékét. De ki gyönyörködik ebben a fény felé fordított játékban? Az öböl túlpartján, a tépett hegyormokon már régen nem laknak istenek, pedig milyen pompás látvány is volna számukra! Csakhogy az olümposziakat már a bizánciak is rendeletileg holtnak nyilvánították, márpedig akkoriban senki sem akadt, aki ellenkezni mert volna a császár határozatával. De az is lehet, hogy megadón elismerve trónfosztásukat, azóta csak úgy nem léteznek, ahogy nem létezik itt feketegazdaság, nincs politikai bűnözés vagy diplomáciai feszültség Törökországgal. Ez mind nem létezik, hatásuk mégis érzékelhető. Ha így van, akkor az egykori szomjjal és vággyal megvert égilakók is magamfajta kísértetként bolyonganak e város utcáin, ülnek a kávézók teraszán és a várfalak tövén, és csak nézik-nézik a fáradhatatlan nyüzsgést és makacs loholást, amellyel léha szolgáik megtöltik az utcákat és tereket, hogy palástolják a szomorú tényt: harsány színelőadásukat jó régen nem rendezi senki sem.

kép | shuttertstock.com