SZFINX A KÖNYVTÁRBAN
2014 április
Kék nejlonzsák, a zsákban tekintélyes méretű kartondoboz. Cipelem lefelé a hegyről a januári zimankóban, meg-megcsúszva a síkos aszfalton, nyálkás szegélyköveken. Nem annyira nehéz, mint amilyennek látszik, vagy mint amilyenre számítottam. Az égen ráérős, kora délutáni alkonyat. Innen fentről nézve, a szürkés-lilás téli derengésben olyan a város, akár egy miniatúra; mint egy rézkarc, amelyen a távolság finom pókhálóvá csiszolja a vésetek határozott körvonalait. Lebegő város, gőzökből és füstködből összeálló. Aztán kanyarodik az út, és a házak összezárnak körülöttem; ismét egy valóságos úton, házszámtól házszámig haladva lépkedek. A megállóig már senki sem jön szembe: bőven van időm gondolkodni.
Indulhatna úgy is, mint egy újságcikk: a sztorival
Az argentin irodalomtudós, Alberto Manguel, aki az utóbbi időben leginkább olvasástörténeti kutatásaival szerzett hírnevet, fiatal korában Borges alkalmi segítője volt. Egy Buenos Aires-i könyvesboltban ismerkedtek össze, és attól kezdve Manguel följárt a vak könyvtároshoz, hogy felolvasson neki a hosszú délutánokon, Piranesi körkörös romokat ábrázoló titokzatos metszete alatt, melyek a Las Ruinas Circulares paradox, redundáns világait ihlették. Ilyen múlttal a háta mögött alighanem ő lehetett legkevésbé megrökönyödve a milánói FMR Kiadó munkatársai közül, amikor 1978 egyik nyári délutánján egy frissen érkezett, hatalmas méretű csomagot álltak körül, amelyből kézirat helyett nagy köteg illusztrált papír került elő. A lapokról csupán azt lehetett viszonylagos biztonsággal megállapítani, hogy egy titokzatos, kézzel írt enciklopédiához tartoznak, de hogy milyen nyelvről vagy miféle világ enciklopédiájáról van szó, azt a kiadó egyetlen idegen nyelvi lektora sem sejtette. Betűk voltak ott, csakugyan: de sohasem látott betűk; kacskaringós, szeszélyes hurkokat vető számok és írásjelek; ezenfelül magyarázó ábrák sokasága, itt-ott egész oldalakat betöltő grafikonok, egy-két táblázatra emlékeztető rácsozat és illusztrációk, amelyeknek egyetlen szépséghibája, hogy az égvilágon semmit sem magyaráztak vagy világítottak meg – ehelyett még inkább összezavarták, aki segítségükkel próbált tájékozódni a lapok rengetegében. A csomagban kísérőlevél is rejtőzött, ez némi fényt vetett a Codex Seraphinianus-nak titulált kézirat eredetére: a feladó, bizonyos Luigi Serafini kifejtette, hogy a képzelt világ enciklopédiáját ő maga alkotta meg, ehhez két esztendőre visszavonultan élt egy római lakásban. Úgy tűnik, tudta, kinek szánja a furcsa munkát – a földkerekségen akkoriban valószínűleg mindenki postafordultával visszaküldött volna efféle szörnyszülöttet, kivéve a különc bárót és formatervezőt, Franco Maria Riccit, kinek nevét a kiadóvállalat is viselte.
efemer
A nyilvánosságot jobbára kerülő úriember egyszersmind a világ legszebb művészeti folyóirataként számon tartott FMR kiadója volt (melynek három betűje érthető úgy is, mint efemer: „mulandó, tünékeny, átmeneti”), valamint a Segni Dell’Uomo – Az Ember Jelei című különleges könyvsorozat gazdája. A sorozat darabjai rendhagyó vagy elfeledett alkotásokat mutatnak be: mint Bonifacio Bembo pompás, 15. századi tarotmetszetei, amelyekhez kommentárképpen Italo Calvino megírta Az egymást keresztező sorsok kastélyát, vagy a John Martin apokalipszis-képeit összegyűjtő Fini Mundi, amely Borges előszavával jelent meg. A könyvek egytől egyig fekete bársonykötésben, Giambattista Bodoni betűivel szedve látnak napvilágot, természetesen kristálytiszta nyomással, kizárólag egy hatszáz éves észak-itáliai manufaktúra által készített papíron, és persze csaknem megfizethetetlen áron. Ha volt ember, aki ebben a kiábrándítóan haszonelvű században még felvállalhatott egy enciklopédiát, amelyben egy árva szó sem szerepelt semmilyen értelmes nyelven – Serafini még a saját nevét sem akarta kiíratni a belső borítóra –, az csakis Ricci lehetett. Közre is adta a csomagot a Segni következő darabjaként, háromévnyi előkészület után, és szokásától eltérően két kötetben. A kódex attól kezdve csak felfedezőire várt.
A felfedezés – vagy inkább találkozás – a legkülönfélébb helyeken és módokon eshet meg. Olvastam valakiről, aki egy amerikai egyetem könyvtárának polcán bukkant rá, a besorolhatatlan kötetek kazlának mélyén. Másvalaki egy ecuadori halászfalu szállodájának halljában fedezte föl, és senki az alkalmazottak közül nem emlékezett rá, hogyan került oda. Akadt, akinek professzora valóságos extázisban mutatta be a könyvet egyik előadásán, amely a „Rendhagyó terek” címet viselte. Bizonyára volt, akinek egy hagyaték feldolgozásakor szúrt szemet vagy a kapualjba kitett ládában, a lom között; és sokan – ez tudható – úgy jutottak hozzá, hogy egyszerűen elemelték. A legstílusosabb minden bizonnyal, ha egy antikvárium hátsó traktusában akad a kezünkbe, ahol érintetlenül porosodik valami nevetséges áron, szemlátomást már évek vagy évtizedek óta, és a vizenyős szemű antikvárius örül, hogy végre akad egy balek, aki megszabadítja tőle. Én először egy könyvben találtam róla említést, amely a mesterséges nyelvek és a titkosírással írt kéziratok történetével foglalkozott.
vagy legyen inkább ismeretterjesztő tanulmány, esetleg
A kódex írását első megjelenése óta elszántan igyekeznek desifrírozni kódfejtéssel foglalkozó szakemberek és elhivatott amatőrök: eleinte a régi, jól bevált módszerekkel, mostanság számítógépes analízissel. Maga Serafini évtizedekig makacsul hallgatott a jelek mibenlétéről, de nemrég egy zártkörű oxfordi összejövetelen megvallotta, hogy a jegyzetek egyfajta automatikus írással készültek, a jelek pedig aszemikusak, azaz tudomása szerint semmiféle konkrét jelentésük nincsen. Igaz, addigra már jó néhányan közzétették kutatásaik eredményét a „szeráfi írásról” – rámutatva, hogy annak szabályszerűségei pontosabban illeszkednek az ismert írások jellemzőihez, mintsem azt egy véletlenszerű vonalhalmaztól várni lehetne –, és az oldalszámozást addigra sikerült többeknek is, egymástól függetlenül megfejteniük: egy merőben szokatlan, huszonegyes alapú számrendszert követ.1 Franco Maria Ricci is elmondta – kevés nyilatkozatának egyikében –, hogy első gondolata az volt, odaadja a könyvet egy kellőképp avatatlan szakértőnek, Italo Calvinónak például, azzal a feladattal, készítsen hozzá „fordítást”. Idejekorán belátta azonban, hogy egy Megfejtett Kódex már egészen más könyv volna; talán úgy érezte, az átírással pusztán emberi könyvvé vedlene vissza, eggyé a számtalan közül, és kikopna belőle minden szeráfi vonás. A Kódex mindenesetre megfejtetlen maradt abban az értelemben, hogy a jelek és jelcsoportok bizonyos felismert törvényszerűségein túl senkinek sem sikerült azokat egyetlen ismert nyelvvel sem összeegyeztetni. Így viszont bekerült ama illusztris társaságba, amelyet a fel nem tört titkosírással írt kéziratok, s a különféle, ismeretlen nyelveken fennmaradt régészeti emlékek alkotnak. Utóbbira jó példa a Kréta szigetén föllelt háromezer évesnél is öregebb Phaisztoszi Korong, amelynek csigavonalban haladó ábráiról jószerivel csak sejthető, hogy írásjegyek; míg az előbbi csoport kétségkívül legismertebb tagja a Serafini művével is legközelebbi rokonságot tartó Voynich-kézirat.
rezet arannyá
A Voynich-kéziratnál érdemes kissé elidőzni. Itt is azonosítatlan karakterekkel írt, enciklopédia-szerű, gazdagon illusztrált kötetről van szó: a 234 vellum-lapra (azaz borjúbőrből készült pergamenre) írott kódexet Wilfrid Michael Voynich antikvárius (alias Michat Habdank-Wojnicz, nemesi származású, lengyel nacionalista forradalmár, ebből következőleg utóbb amerikai emigráns) tette közzé 1921-ben. Állítása szerint a kéziratot még 1912-ben vásárolta a Róma melletti, az egykor pápai rezidenciaként szolgáló Villa Mondragoné-ban a jezsuitáktól – habár a mai napig fel-felmerül, hogy a különös mű az ő agyszüleménye, amellyel szorult anyagi helyzetén kívánt javítani. Szerző-kandidátusokból persze nincs hiány, hiszen a kétes eredetű, de nagy volumenű műveket az ember előszeretettel köti ismert nevekhez; így a lehetséges auktorok közt fölmerült már a filozófus Roger Bacon, a matematikusként és I. Erzsébet asztrológusaként működő John Dee, és Dee médiuma, Edward Kelley, aki az angyalok nyelvének lejegyzése mellett arról vált híressé, hogy egy rezet arannyá változtató por boldog tulajdonosa volt, amelyet a walesi püspök sírjából hantolt ki; aztán a mikroszkopista Cornelius Drebbe, az őrült II. Rudolf császár egyik udvari alkimistája a sok közül, valamint (a teljesség igénye nélkül) jó néhány sarlatán, nyelvész, kriptográfus és utópista, mint Jacobus Sinapius, Jan Marci, Raphael Mnisovszki, Antonio Averlino. De logikus a kérdés, hogy miért jegyzett volna le bárki mintegy harmincnyolcezer szóra rúgó olvashatatlan szöveget, bajosan értelmezhető rajzokkal körítve, ha nem volt komoly oka rá; s ha már egyszer lejegyezte, miért nem produkált további műveket ezzel a módszerrel. Az, hogy pusztán automatikus írásról van szó, nagyjából elvethető, mert minden matematikai-statisztikai vizsgálat arra mutat: értelmes szöveggel van dolgunk, csak nem tisztázott, kódolt vagy titkosírással készült műről van-e szó, és hogy természetes vagy mesterséges nyelvet kell-e mögötte keresni. Vannak kutatók, akik Hildegard von Bingen „ismeretlen” angyali nyelvéhez, a Lingua Ignotához hasonlították a kéziratot és annak ábráit, melynek szótárát és betűit az apátnő misztikus elragadtatások után vetette papírra: ekkor a kódexet talán a tág értelemben vett glosszolália-jelenséghez kellene sorolni.2
Mert a Voynich-kézirat sok műfajhoz kapcsolható, de semmiféle kategóriába nem illeszthető. Világosan elkülöníthető részekre oszlik: van benne herbárium, de a növények nagy többsége az általunk ismert fajok egyikének sem felel meg; asztronómiai fejezet, amelynek csillagképei jórészt ismeretlenek; és végül valami, ami leginkább egyes atkimista kéziratokra emlékeztet, folyadékok, lepárlóedények és kacskaringós csővezetékek ábráival, melyekben apró, meztelen figurák fürdőznek; mégsem jelenik meg a korban szokásos egyetlen jelkép vagy utalás sem a Magnum Opusra. Minden olyan mintha, de semmi sem egészen az, ami: a nagy műgonddal megrajzolt növények mintha a legkülönfélébb – ismert és beazonosíthatatlan – növényfajok hibridjei volnának, a laboratórium kádjai és csövei, akárha élőlények belső szervei lennének, és csak találgatni lehet, miféle ismeretlen földrészek felett foroghatnak az itt felvázolt délibábos konstellációk. Mintha egy hallucináló tudós vagy herbárius barát írt volna tele több száz oldalt a hagymázaiban látott, kifordult világról, vagy mintha egy másik bolygó élőlényeit és egeit igyekezett volna sietősen felskiccelni; mindenesetre az egész bizarr és kellőképp fantasztikus ahhoz, hogy miután egyetlen létező kategóriába sem lehet besorolni, a könnyebbség kedvéért hamisítványnak kiáltsák ki. Ha így áll a dolog, azt kérdezhetjük: minek a hamisítványa egy ilyen terjedelmes és semmihez sem hasonló kézirat? Kinek a megtévesztésére szolgál, ha senki nem tudja elolvasni, még csak definiálni sem? Az írás, amelynek megfejtésével annyi kódfejtőnek gyűlt meg a baja, stílusában leginkább a 15. századi itáliai – közelebbről a firenzei – humanisták által kedvelt kézíráshoz áll közel, és nagyjából harminc, világosan elkülöníthető karaktert tartalmaz, amelyek azonban külön-külön szemügyre véve távolról sem emlékeztetnek a latin betűkre: inkább rovások, szanszkrit írásjegyek, és valamiféle sztenografikus – rövidítéses, gyorsírásos – jelek kevercsének tűnnek. Ami pedig a kódex korát illeti: az első, minden bizonnyal erre a kéziratra vonatkozó utalás egy nemrég felfedezett levélben található, amelyet 1639-ben írt bizonyos Georg Barasch nevű alkimista a nagy hírű Athanasius Kirchernek, ismerve a jezsuita polihisztor vonzalmát a régiségek és egzotikumok iránt, ideértve az olyan nyelvi kuriózumokat is, mint a kínai idiografikus jelek vagy a hieroglifák. „Mivelhogy ott volt a könyvtáramban parlagon heverve és csak a helyet foglalván egy bizonyos Szfinx: valamely ismeretlen betűkkel rótt iromány, arra gondoltam, nem volna helytelen elküldeni azt Egyiptom Oedipusának” – írja. „A gyógynövények képeiből ítélve, melyekből a kódexben számosat találni, valamint a különféle ábrákból, melyek a csillagokat és más, kémiai szimbólumokhoz hasonlóakat (faciem chymicorum) mutatnak, úgy vélem, az egész medicinumokkal kapcsolatos lehet, amelynél, a lélek üdvösségére vonatkozó tanítást leszámítva, az emberiség tudományai közt nincsen hasznosabb.”3 „Egyiptom Oedipusa”, azaz Kircher, aki szentül hitte, hogy megfejtette a hieroglifák rejtélyét, válaszolt is a felhívásra: levelében – alig öt éve került elő – az állt, hogy bár a neki küldött írásmintát elolvasni képtelen volt, úgy találta, szemre igen hasonlít „az illír betűkre, amelyet közönségesen Hyeronimusénak neveznek”, ami alatt a középkori legendák szerint Szent Jeromos által megalkotott glagolita ábécét érti. Valóban: egyes karakterek ránézésre csakugyan emlékeztetnek a glagolita írásjegyekre – főképp a „kerek” írásmódra, melyet obla glagoljicaként ismernek –, de ezzel az erővel akár Héléne Smith transzban írott „marsbéli betűihez” is lehet hasonlítani más karaktereket, mint ahogy meg is tették az „automatikus írás”-teória propagálói.4 A szöveg, éppúgy, mint a képek: sok mindenhez hasonlít, de nem azonosítható semmivel. A szavak számán alapuló akkurátus kimutatás birtokában sem tudható sokkal több annál, amit már Baresch is megfogalmazott: ha van emberi nyelvre fordítható tartalma, valószínűleg a medicina tárgykörébe tartozik.5 Ugyanúgy lehet egy képzeletbeli világ herbáriuma, mint egy idegen csillagról érkezett krónikás jegyzetfüzete a földi élővilágról. A kódex kísértetiesen emlékeztet valamire, amit szavakkal képtelenek vagyunk megfogalmazni, hacsak nem töredékesen – és éppen ebben rejlik legmélyebb rokonsága a Codex Seraphinianusszal.
bajosan azonosítható
Mert a kettő közti különbségek is fontosak. A Voynich-manuscriptum szeszélyes, burjánzó rajzait böngészve nyilvánvaló, hogy a szöveg az illusztrációk után került a lapokra; Serafininál a kettő pontosan kiszámított összhangban van. Az előbbi, ha már feltétlen definiálni akarjuk, leginkább valamiféle mágikus füvészkönyvnek tűnik; az utóbbi egyértelműen enciklopédia, még ha nem is egészen világos, miféle. És végül: a Voynich-kézirat talán akkoriban készült, amikor a pergamenkódexek virágkorukat élték, és monostorok százai mellett tucatnyi világi másolóműhelyben csináltak szebbnél szebb könyveket, díszesen illuminált kéziratokat: herbáriumokat, breviáriumokat, florilégiumokat és egyebeket. Ezek zöme kétségkívül „értelmes” volt – még a mi finnyás fogalmaink szerint is kisebb részük (esetleg egy-egy fejezet, szakasz a könyvön belül) pedig titkosírással készült vagy különleges nyelven íródott, lett légyen az angyalok, a démonok vagy a bölcsek nyelve, esetleg az a dialektus, melyet az első emberpár használt a Paradicsomban.6 És akkor még nem esett szó a festményekről, amelyeken „pszeudo-szkriptumokat”, írásnak ható jeleket fedezhet föl a figyelmes szemlélő a ruhadarabokon, drapériákon, tekercseken és a glóriák fényudvarában: bár zömében perzsa, arab vagy héber betűket imitálnak, van néhány bajosan azonosítható is, amely igencsak hasonlít a „szeráfi írásra.”7 Így ha ritkán is, de lehetett találkozni alternatív nyelvekkel és a hozzájuk tartozó titkos vagy szent ábécékkel; mindazzal, ami ma egyértelműen a képzelet birodalmába tartozik. A Voynich-féle kézirattal szemben a Serafini kódex keletkezési helyét és idejét jól ismerjük: ám mindjárt a legelső furcsaság, hogy fél évezreddel Gutenbergék után, Róma belvárosában a legkevésbé sem szokványos dolog kézzel írott enciklopédiával bíbelődni, s az építészek és grafikusok figyelmét is jóval hétköznapibb dolgok kötötték le.
„Ma már nehéz elhinni – írja Serafini –, de azok voltak az utolsó évek, amikor a Trident Rómája még emlékeztetett a városra, amelyet a romantika Grand Tour-jának résztvevői láttak – olyannyira, hogy úgy tetszett: a házak, melyekben Keats és Goethe laktak, még mindig türelmesen várják visszatértüket. Reggelenként a kenyeresfiúk, a cascherinók éneke hallatszott, amint friss kenyérrel megrakott biciklijeiken cikáztak. A trattoriák kizárólag Frascati bort kínáltak, és az öt magas pálmafa mögött rejtőző Babington-teaház volt az egyetlen egzotikus dolog. Az úgynevezett modern élet csak nagy nehezen talált magának utat az átjárók és udvarok szövevényében, míg macskák hordái falták mohón a maradékot, amit hol itt, hol ott szórtak ki az ablakokból. Akkoriban festette utolsó naplementéit De Chirico, melyek halszálka-vékony sugarai végigkúsztak a Piazza di Spagnán lévő műterme fapadlóján; esténként pedig Fellini tért haza zsebre vágott kézzel egy-egy Cinecittában eltöltött hosszú és fárasztó nap után Via Margutta-i lakásába. Ám a sötétség már leereszkedőben volt Árkádiára.”8
Hiába ismerjük tehát a szeráfi kódex keletkezésének földrajzi helyét és dátumát évre-hónapra pontosan: azt a helyet, ha meg is van még, régen elnyelte az idő, mint ahogy a dátum is olyan távoli múltra mutat, amely – úgy tetszik – már semmivel sincs közelebb hozzánk, mint az a sokkal régebbi múlt, amelynek mélyén a Voynich-féle másvilági herbárium rég elfeledett scriptoriuma bújik meg valahol.
nincs egyetlen olvasója sem
A kék nejlonszatyorban papírdoboz; a dobozban könyv. A buszon a télre tekintettel állig bebugyolált tömeg: a hegyről lefelé menet a kanyarokban tehetetlenül préselődik egyik kabátkupac a másikhoz. Párás ablakok, leheletpamacsok és eleven testek édes parfümökkel ügyetlenül leplezett szaga. A kék zsákot, melynek diszkréten igyekszem külön helyet biztosítani, helytelenítőleg méregetik. Nincs kilátás semerre: az ablakokon túl lehetne akár London vagy Milánó, vagy akár a dzsungel is. Elő kellene venni a könyvet. Milyen lehet? Egy könyv, amelynek nincs, és nem is lehet egyetlen olvasója sem. (Mert nemhogy elolvasni, sokszor megnevezni sem tudjuk a látottakat.) Egy könyv, amelynek több ezer merőben eltérő, és mégis egyként érvényes fordítása lehetséges. Amely létezik, bár nem „írta meg” senki – abban az értelemben, ahogy írni szokás: mikor valaki a gondolatait vagy gondolattá artikulált érzéseit veti papírra.
Ez a könyv csak van. Minden további vélemény vele kapcsolatban puszta spekuláció.
egy kódexről, amely lehet a tudománytörténet fintora,
és mégis: a Codex Seraphinianus kiterjedt – és igen előkelő – rokonsággal dicsekedhet. A maroknyi megszállott, akik úgymond kutatói (talán inkább megbabonázottjai) ennek a könyvészeti anomáliának, nem restek föltérképezni a kódex szellemi rokonságát: felmenőit vagy ihletőit a képzőművészetben, irodalomban, építészetben; Serafini látomásának lehetséges forrásait. Csak felsorolásképp, az időrend tiszteletben tartása, vagy különösebb kommentár nélkül: Az Átváltozások, Ovidiustól. Plinius Természethistóriája. A Hieronymus Bosch apokaliptikus vízióiból elősereglő férges hibridek. Különböző korokból származó alkímiai metszetek. A Hyerogliphica. A Nagy Enciklopédia. Edward Leartől Nonszensz botanika. A dada. Leonardo da Vinci látomásos tervrajzai és Bruno Munari használatellenes masinériái. Aldrovandi 1642-ben kiadott Monstrorum Históriája. A Münster-féle hatkötetes Cosmographia először 1544-ben látott napvilágot, a legfantasztikusabb tájakat és lényeket felvonultató metszetekkel. Xu Bing műve, a Tian-shu (Az Ég Könyve) nemlétező kínai ideogrammákkal – ezért a hivatalos kínai kultúrpolitika valósággal kiátkozta a szerzőt. Borges egymásba nyíló világai. Aloys Zötl színpompás bestiáriuma. Leó Lionni imaginárius herbáriuma, a Parallel botanika. A Láthatatlan városok.
Ha pontosan meg kellene fogalmazni, mi köti össze ezeket a térben-időben egymástól távol eső műveket, talán azt lehetne mondani, hogy közös bennük a határok megnyitása. A szerveződési szintek összekuszálódnak: mintha a mikroszkóp alatt nyüzsgő millió lény és alakzat köszönne vissza épületméretűre nagyítva; máshol meg mintha bizarr, csakis mélytengeri árkokban fellelhető kreatúrák, vagy réges-rég kihalt fajok fosszíliái jelennének meg a felszínen és jelen időben.9 Amit a hétköznapokban intézményesült megszokás szerint, no meg a praktikumnak tett engedményként aggályosan elválasztunk egymástól: a szerves és szervetlen dolgokat, az algák, korallok, gombák, ásványok, őslények és az evolúció során esetleg a távoli jövőben megvalósuló létformákat; az állatok, emberek, gépek és istenek világai itt menthetetlenül és habozás nélkül olvadnak össze; nászra lépnek egymással a nemek, fajok és elemek, s a valóság különös zamatú koktéljává lesznek. Fák vetik magukat a tengerbe, akár a lemmingek. A szivárvány szilárd, akár a kő, és kövek párolognak el, mint a szivárvány. (Úgy látszik, Serafini világában épp az a legszilárdabb, ami nálunk a legkevésbé: a szivárvány és a szó.) Értelmezhetetlen eszközökkel vívott kaotikus csaták és összefüggéstelen, de színpompás szertartások követik egymást. Szobrok kelnek ki antik oszlopokhoz támasztott óriástojásokból a sivatagban. Tükörtojáslények sodródnak partra egy szigeten. Letört ágak gázlánggal égnek.
reprezentál
De így az egész nem volna több, mint hosszan tartó bibliofil lidércnyomás, szabad képi asszociációk parttalan áradása. Szokatlan, hogy ugyanakkor világosan fölismerhető enciklopédiáról van szó, ahol külön szekcióban szerepel a botanika, zoológia, a geográfia, az etnográfia, a mechanika és így tovább. Éppen úgy, ahogyan lennie kell – és az ember mégis képtelen szavakat rendelni ehhez a botanikához, térben és időben elhelyezni ezt az etnográfiát, fölismerni ennek a mechanikának a törvényszerűségeit. Az enciklopédia – nevéhez híven – a valóság teljes körét hivatott reprezentálni. Ilyesformán a Kódex legfeljebb exciklopédia lehet: tartalmazza mindazon dolgokat, vagy azon lehetséges dolgok egy részét, amelyek a realitásból intézményileg kiszorultak. De nevezhetjük metalexikonnak is: olyan gyűjteménynek, amely a szavak (lexisz) utáni, a megnevezhetőn túli tartományokba kalauzol. „Minthogy a szisztematikus enciklopédiák a dolgok látásának egy – alfabetikusan vagy tematikusan – rendszerezett módját kínálják, azt sugallják, hogy a rendezett tudás a hiteles és mérvadó valóság, holott esetleg ideiglenes, töredékes, eszerint pedig bizonyos fokig megtévesztő is lehet” – mondta egy előadásában az irodalomtörténész Peter Schwenger a Codex Seraphinianus kapcsán. „Az enciklopédia önmagában is szelektál az észrevételre érdemes dolgok kiválasztásakor; és még sokkal inkább, amikor vizuális reprezentáció tárgyául választ olyan jelenségeket, amelyek sokkal komplexebbek annál, hogysem papíron ábrázolni lehetne. (…)
Amikor a tudományos klasszifikáció kialakult a 17. század folyamán, az érzékelés spektrumának tudatos korlátozásával is együtt járt. (…) Megnevezni és osztályozni dolgokat: két módja, hogy látásunk vagy tudásunk fókuszába kerüljenek: ám a Codex magát az elnevezést és a klasszifikációt emeli fókuszba, egyszersmind feltárja az osztályozás rendjének érzékcsalódáson alapuló természetét. Amennyiben a hallucináció a nem létező dolgok vizuális megnyilvánulása, a Codex Seraphinianus is efféle megnyilvánulás, amelynek célja, hogy feltárja az enciklopédikus vállalkozás illuzórikus voltát.”10
Egy enciklopédia általában azt sugallja, hogy többé-kevésbé rendezett valóságban élünk, amelynek elemei a nyelv elemeinek megfeleltethetők, szavakkal megragadhatók, s amelynek alkotórészei úgy rendelődnek egymás mellé, akár a lapokon annak rendje-módja szerint sorjázó címszavak. Ideális esetben minden definíció minden egyes eleme – a használt terminusok, igék, egyebek – megtalálhatók a lexikon megfelelő címszavát fellapozva, és a tudás így előbb-utóbb – megfelelő intenzitású lapozgatás mellett, szisztematikus kereséssel – körbeér, enciklopédikussá kerekül. A szeráfi kódex viszont oldalról oldalra, rajzról rajzra a valóság elemeinek váratlan, új variációit tárja elénk, mely rendre ellenáll mindenfajta értelmezési kísérletnek. Szavainkat és nyelvünket nem ilyen világhoz tervezték.
tűztermészetű lények
Talán csak a szeráfok tudnának megfelelő szavakat találni hozzá, akik – miért is ne tételeznénk fel – onnan, a szférák felsőbb körfolyosóiról, a lelkek fényviharzásából talán így látják a világot: meglepőnek, vibrálóan kiszámíthatatlannak és esztelenül színesnek: a szivárvány változásainak, ahogy Hérakleitosz is lánglobogásszerűnek látta, és „a tűz változásaként” írta le. Igen, a szeráfok pillantása lehet valami ehhez fogható, akik maguk is nyughatatlan, tűztermészetű lények. És az őrültek látása lehet még ilyen. Meg az egészen apró gyermekeké, akikben idővel a szavak rögei maguk alá temetik ezt a fajta korlátlan érzékelést. Még talán a metaforaalkotás nyelvi ösztönében őrződik meg legtöbb ebből az átcsúszásokkal, határátlépésekkel tarkított megértésből, ahogy a Codex Seraphinianus ábrái is leginkább metaforákkal közelíthetők meg: mintha – más enciklopédikus vállalkozásokkal ellentétben – nem kimeríteni és lefedni igyekeznék a valóságot, csak utalni a természetére. Persze a betűk ismerete híján nem tudhatjuk: ami bizonyos, a cím két szavának éles kontrasztja: a szeráfi varázslat és metamorfózisbörze, valamint a kódex zárt és véges rendje közt feszülő ellentét. Önkioltó enciklopédia, mondhatni. A rendszerezés által teremt tökéletes, felszabadult káoszt.
A metró peronján a késő délutáni, hazafelé zúduló emberáradat az alagút partján megrekedt, és most lassan torlódik fel a vágány pereménél, mint a Duna medrében a zajláskor megakadt jégtáblák. Mindenki más és más otthon felé igyekszik, de közös a törekvés: minél hamarabb föllélegezni a napi rituális behódolás végeztével. Csakhogy alkalmatos vonat nincs sehol. A tömegben érezhetően nő a feszültség: egyre többen tekergetik a nyakukat, nézelődnek körbe nyugtalanul, mint a megriadt szurikáták; fel-alá járkálnak, mindenféle gombot nyomogatnak, míg nemsokára már csak toporogni lehet, mert minden talpalatnyi helyet elfoglaltak az újonnan érkezők. Ilyen körülmények közt a nagy kék táska valóságos botránykő, illenék félrevonulni vele. De nincs hova, és a biztonsági sávot is el kell hagyni.
avagy filozófiai demonstráció
„Néhány embernek, akivel beszéltem, az a benyomása, hogy az entrópiát, a káoszt, az értelmetlenséget dicsőíti. Alig van, amiben meg lehetne fogódzkodni: minden változik, csillámlik, elcsúszik. És mégis: van valami földöntúli szépség és logika ebben a könyvben…”11
Amikor a nyolcvanas évek elején Douglas Hofstadter átvette a Scientific American matematikai jegyzeteinek írását elődjétől, Martin Gardnertől, a Mathematical Games-rovat címét szellemes anagrammával Metamagical Themas-ra változtatta, és az égvilágon mindenről szót ejtett bennük Chopintől a kóanokig. Az egyik, a nonszensz meta-logikájával foglalkozó esszéjében ismertette Serafini művét, több más –főként nyelvi természetű – anomália társaságában, hogy érzékletessé tegye „azt a hajszálvékony vonalat, amely a jelentés nélkülit elválasztja a jelentéssel telitől.
Ez a határvonal nagyrészt az emberi értelem természetére mutat, mert a kérdés, hogy a jelentés miként emelkedik ki az értelmetlen alkotóelemek közül, ha azok meghatározott módon kombinálódnak, még mindig zavarba ejtő.”12
az értelem másutt nyilatkozik meg
„Valójában, ha a kódex színtiszta zagyvaság volna, nem is lehetne kódexként azonosítani… Megfejteni talán lehetetlen, de ez nem jelenti, hogy megérteni is képtelenség.”13 A nonszensz és a common sense, az aszemikus írás és a hieroglifák rejtett értelmű szent vésetei, a képi metaforák és képtelen ábrák közti keskeny sáv a kódex tanúsága szerint meglepően sokféle lénynek és létezőnek adhat otthont. Egyik oldalról nézve ezen a határon húzódik a mindennapi jelhasználat tartománya is: a közmegegyezésen alapuló képi és nyelvi kifejezésmódok, szimbólumok: ezt lakja be a mindennapi beszéd, ezt aknázza ki a vizuális kommunikáció. Az értelem alatti és az értelem feletti egyaránt kaotikusnak tetszik, pedig nagyon is elképzelhető, hogy csak a keretek túl szűkösek és a határvonal ezen tartományok közt nem is oly szigorúan őrzött, nem is annyira átjárhatatlan. Közhely, hogy különböző kultúrák más és más kereteket szabnak az elképzelhető és az elképzelhetetlen, a józan ész és az őrület, a szent és a démoni vonatkozásában, és különböző történelmi korokban más és más területeket fed le a szavak koordináta-rendszere. Az újabb kori enciklopédiákban meghatározó, ám a jelenségek aránylag behatárolt területére fókuszáló racionalitás és empirikus gyűjtögetés valóban alig talál magának kapaszkodót vagy kiindulópontot a Kódex fluid univerzumában: a szokásos fókuszpontok rendre elillannak. Mégsem „színtiszta zagyvaságról” van szó, csakhogy az értelem másutt nyilatkozik meg, nem a részletekben: a históriák, bestiáriumok és természettörténetek régről ismerős rendje ez. Valójában csak a felvilágosodás enciklopédikus hagyománya szüntette be a fantasztikus helyek, látomásos lények és mitológiai szörnyszülöttek tobzódását a világkrónikák illuminált lapjain: a seraphinianum csak visszaállítja ezen alakváltozatok uralmát. „Ahogy két quartina és két tercina láttán nem nehéz ráismerni a szonettre – írja Franco Maria Ricci –, itt is azonnal fölismerhető az enciklopédiák metrikája.
(…) Az oldalakra pillantva az olvasót talán ugyanaz az érzés fogja el, mint amikor zenét hallgat anélkül, hogy a szöveget értené. A Codex Seraphinianus táblái olyan tudományt és világot tükröznek, amely egyszerre emlékeztet a miénkre, és különbözik is attól: mint egy ige deklinációjának egyes alakjai.”[1]
De miféle „másik világ” és miféle hozzá tartozó „másik tudomány” lehet a Kódex alapja? Egy távoli csillagon tenyésző élet imaginárius enciklopédiáját kell-e benne látnunk, vagy egy földi, a mi jól ismert világunkkal párhuzamosan futó valóságét, ahová csak látnokoknak és elmeháborodottaknak van szabad bejárásuk? A kódex „olvasója” olyan világba nyer betekintést, amelynek hollétéről sejtelme sincs; amelyhez nem vezetnek kitáblázott utak és egyetlen biztos tér- vagy időbeli koordináta sem igazíthat el; amelyet képtelenség rögzíteni az általunk ismert eszközökkel, és amely hol megnyugtatóan távolinak hat, hol meg nyugtalanítóan közelinek; Calvino szavaival: ez olyan világ, amely épp „a hasonlatosságában különbözik”.
Ez a másik világ (függetlenül a hollététől) és ez a másik tudomány (nem számolva azzal, tudománynak tekintjük-e vagy sem) nemigen hajlik kompromisszumokra: nem vesz részt a tekintet korlátozásában, és a valóság képlékeny és mutációra hajlamos természetét sem leplezi el a szokásos módon, a nyelvi kategóriák mesterkélt állandóságával. Sőt, még ki is domborítja: mintha csakis átmenetek, metamorfózisok, kétértelműségek játékos és meghökkentő univerzumában élnénk. Akárcsak az írása: sűrű kacskaringók, kiszámíthatatlanul tekeredő hurkok és ívek, amelyek követhetetlen, de szépséges rend szerint szerveződnek. Ez a szerafiniánus világ, mondja Calvino, alapvetően nyelvi természetű: hiszen ugyanúgy engedi – mi több, tán egyenesen sürgeti, ösztönzi – az átmeneteket, összeolvadásokat, poétikus képzettársításokat, mint a nyelv működése. A kódex lapjain metaforák, szabad asszociációk, jelzők és hasonlatok öltenek testet, vagy legalábbis ez az, amit mi képesek vagyunk észrevenni és „dekódolni” belőle. „A zoológiáját meghatározó evolúciós törvény a metafora (kígyó-kolbász, cipőfűző-vipera), a metonímia (madár, melynek egyetlen szárnya madárfejben végződik) és a képek sűrítése (galamb, amely egyszersmind tojás is). (…) Az írott szó is eleven – elég megszúrni egy kalaptűvel, hogy vérezzen –, és egy autonóm, fizikai létező státuszát élvezi: lehet háromdimenziós, polikróm, és fölemelkedhet a papírról, hogy léghajókon szálljon fel vagy ejtőernyővel ereszkedjen le rá. (…) Talán minden, amit Serafini elénk tár, egyfajta írás: csak a kódolása változik.”14
nyelvi képek
Az ajtók záródnak. Luigi Serafini világába, bárhol legyen is az, nyílik még néhány ajtó. Tudok róla, hogy illusztrálta Kafka novelláját, a Fegyencgyarmatont, és Ende valamelyik művét, bár ez utóbbiból soha egy képet sem láttam. Kiadott egy kis könyvet, Pulcinellopedia címmel, amely a nápolyi komédiások kedvelt figurájára, a pestisdoktorra emlékeztető, csőrszerű maszkot viselő, mohó, nincstelen és kotnyeles Pulcinella átváltozásait beszéli el. Készített rajzokat Maria Sebregondi Etimologiariójához, és Jules Renard 1896-os Les Histoires Naturelles-jének új kiadásához; az előbbiben nyelvi képeket ültet át szürreális ceruzarajzokra, az utóbbiban nagyító alá tett színes falevelekre álmodik egész világokat.
Hivatalos életrajza szűkszavú. 1949-ben született. 1955. október 6-án focizás közben elesik, és egy törött üveg fölhasítja a tenyerét – ekkor elhatározza, hogy rajzolni fog. Előbb világutazó, majd építész lesz: az egyetemi évek alatt érdeklődése az aranymetszés, a pentominók és az alkalmazott labirintológia felé fordul. 1976 szeptemberében, egy vasárnap este a Via di Sant’Andrea delle Fratte 30. szám alatt lévő kis manzárdlakásában egy kódex írásába kezd, amelyet egyetlen szürreális éjszaka alatt fejez be – jóllehet az az éjszaka mintegy harminc hónapon át tartott. Mostanság elsősorban gasztronómusként, jelmez- és díszlettervezőként, keramikusként aposztrofálja önmagát. Lakhelye Róma és Milánó közt van, egy képzeletbeli utcában, ahol a Via Condotti a Piazza Cordusióra fut ki. Kevés nyilatkozata ellentmondásokkal és iróniával teli. „Ez a munka ama tudatos fikció eredménye, hogy a valóság létezik. Ezért mindennemű hasonlóság képzelt helyekkel és eseményekkel csupán a véletlennek köszönhető.”
talán újabb imaginárius nyelv
„Valamely monostor felprédálása után, amikor a táplálék és a fosztogatás iránti elemi vágya már lecsillapult, a hun – vagy más, az ábécéről mit sem tudó barbár – bizonyára beveszi magát a könyvtárba is, ahol egy bámulatos, ékesen illusztrált kódexre lel. Azt szeretném, ha az olvasó, aki a Codex Seraphinianus-t fellapozza, olyan legyen, mint ez a harcos; vagy mint egy kisgyerek, aki még nem tanult meg olvasni, de örömét leli azokban az álmokban és fantáziaképekben, melyeket a látottak sugallnak”.15
Alighanem ez a legtöbb, amit egy könyv tehet: fittyet hányva az időnek, visszaadja a gyermeki tekintetet, amit – mindeddig úgy tudtuk – örökre elveszítettünk. A kimeríthetetlen, titokzatos, megközelíthetetlen, mégis furcsamód ismerős Könyv, amely, mint Borges titokzatos Homokkönyve: két fedlap közé zárt, behatárolt végtelen? Vajon a szerelem fellángolásának idején nem ugyanezt keresi-e egymásban, nem ugyanezt az érzést reméli-e megtalálni a másik szemében férfi és nő? A kódexben az a megejtő, hogy folyamatosan képes megtartani ezt a távolságot, amely a kíváncsisághoz, az ihlethez, továbbá a szerelemhez kell; hogy sohasem lesz túlságosan ismerős, mint egy szöveg, amelyet el lehet olvasni; egy kép, amelyet a szemek előbb-utóbb megszoknak; vagy egy ember, akiről idővel óhatatlanul az a képtelen benyomásunk támad, hogy tökéletesen kiismertük már. Ezt a kódexet böngészve sohasem lesz az az érzésünk, hogy mindent tudunk róla, vagy – ami ugyanaz –, hogy teljes egészében birtokoljuk. De még az ismert szövegekben is: a legnagyobb versekben például, ha már kívülről tudja valaki, és újra meg újra fölmondja magának: a szavakon még ott is megmarad az ismeretlenségnek valami halvány visszfénye, és a sorok közt fölsejlik a szavakba nem fogható és vegytanilag ki nem elemezhető titok árnyéka. Nos, a Codex teljes egészében ez az árnyék: a kép és a szöveg talányos módon összejátszik, hogy az értelem ne tudja a racionális elemzés szikéjével ízekre szedni és felboncolni. Olyan könyv, mely „örökké fenntartja a lehetőséget, hogy olvasható legyen – ugyanakkor ellen is áll neki”.16 Nehéz szabadulnom a gondolattól, hogy csak rögeszmés vélekedéseink mondatják velünk: ez itt a kép, ez meg a szöveg; ez az elsődleges, ez mellette illusztráció. Miért ne lehetne egy idegen világ enciklopédiájában a kettő éppenséggel fordítva, miért ne olvashatnák azok a meghatározhatatlan „ők”, akiknek imaginárius világához a könyv tartozik, írásként az ábrát, és nézhetnék képként, ornamentikaként vagy magyarázó rajzként a szeszélyes vonalakat?
fantasztikus formációk
Hogyan is volnánk képesek a mi kulturális kódjaink segítségével üzembiztosan analizálni ezt a világot, amikor még elhelyezni sem tudjuk a rendelkezésünkre álló keretek között: nemcsak lehetetlen megmondani, hogy a mi világunkhoz képest merre esik az a „távol”, amelyet az ábrák idegensége sugall; hogy „fent” vagy „lent” kellene keresni, de jószerivel azt sem, hogy az itt látható világot benépesítő lények vagy létezők hol kezdődnek és hol végződnek. Vajon élőlények vagy eszközök, s ha az előbbiek, akkor növények, állatok vagy emberek? A fantasztikus formációk és gépek biológiai eredetűek vagy mesterségesen előállított mechanizmusok, esetleg ezek kombinációi? Nos, ezzel a „vaggyal”, ami a mi világunkban az eligazodást általában oly készségesen segíti, itt nem sokra megyünk: úgy tűnik, a mi megkülönböztetéseken, kontrasztokon, oppozíciókon épülő fogalomrendszerünkből adódó lehatároltság erre a világra nem jellemző. A nyelvi relativizmus – vagy erősebb megfogalmazásban: determinizmus teóriája szerint a nyelv nem pusztán a reflexió eszköze, hanem a gondolkodás lehetőségeinek kijelölésével befolyásolja a világképet, és bizonyos fokig meghatározza a valóság érzékelését is: más nyelvi eszköztárral rendelkező népek más és más módon osztják fel a világot – erre keres példákat Whorf egyes indián népcsoportok, főleg a hopik nyelvének analízise kapcsán. Habár az elmúlt évszázadban ezt a felvetést sokat kritizálták és finomították, mégis alapvető a gondolat, hogy nyelviségnek és világképnek köze van egymáshoz, és nemcsak egyik vagy másik irányban, hanem sokkal szövevényesebb módon: például az ideografikus jeleket használó kultúrák másképp látják és láttatják a valóságot, mint a betűírást alkalmazók. A hangok, a beszéd elemi egységeit leképező betűk atomisztikusnak, tagoltnak, statikus részecskék sokaságából felépülőnek mutatják a világot: különösen alkalmasak az elemző, következtető, diszkurzív gondolkodás alkalmazására. A nyelvi univerzumban tükröződik a fizikai világ, a külső univerzumra rávetül a belső világegyetem: talán csak egy betűíráson alapuló kultúrában születhetnek meg Zénón paradoxonjai a kilőtt nyíl mozdulatlanságáról és a teknősbékát egy végtelenségig osztott térben utolérni képtelen Akhillészről. A „szeráfi írás” – vagy inkább: Serafini-írás –, ha első ránézésre betűírásnak tűnik is, jóval folyamatosabb, áradóbb, csaknem „keleties” jellegű: leginkább az arab vagy a dél-kaukázusi (ún. kartvéli) nyelvek folyóírására emlékeztet. Vannak olyan karakterek, amelyek – akárcsak a sémi nyelvekben – kizárólag a szavak elején vagy végén jelennek meg, az írásképből ugyanakkor kitetszik, hogy balról jobbra halad, miként az indoeurópai nyelveknél. Mindenesetre nehéz volna mindezt elképzelni márványba rótt, monumentális vésetekként, mint a görög vagy római feliratokat: a kódex írásképe éppoly szeszélyes, mint a világ, amelyhez tartozik.
A mi szemünkben a nyelv, mint az enciklopédia, tagol: részekre osztja a valóságot. Ez épp ellenkezőleg: a világosan lehatárolt részeket összemossa. Az egyetlen, ami segíthetne ennek a nyugtalanító talánynak a megfejtésében, egy rosette-i kő, s ezzel, úgy látszik, Serafini is tisztában van. Előzékenyen fölrajzolt hát egy sztélét, amely még formára is a rosette-i leletre hajaz, és mellé állított egy professzort, aki a jeleket hosszú pálcával mutogatva elmagyarázza. A bökkenő, hogy a két felirat egyike sincs ismert nyelven, s a megfejtésül kínált hieroglifák is ötletszerűek. Torzonborz professzorunk alighanem azért ismeri a megfejtést, mert közvetlen kapcsolatban van az írással: pálcájával mintegy intravénásan kapja az információt a sztélé belsejében fortyogó vérvörös masszából.17 Egy másik oldalon talán az írás genezisét követhetjük nyomon: növényi indák kunkorodásaiból, legombolyított festékfonálból, lezseren összehurkolt szivárványból, pacákból, kövek repedéseiből bújnak elő ezek a betűk. Ha tüzetesebben, mondjuk, mikroszkóppal vesszük szemügyre, feltárul, hogy a vonalak mélyén önálló kisvilágok rejtőznek.
dekódolás
Az ív, amit a tinta hagy, lehet halakban gazdag folyó, forgalmas autósztráda vagy nyüzsgő sokaság: nem csoda, ha ezeket a betűket időnként rendszabályozni kell, és a szerző erőnek erejével odatűzi azokat a papírra, máskülönben fennállna a veszély, hogy önálló életre kelve elhagyják a nekik rendelt helyet, és színes hőlégballonokra kapva útra kelnek. Egy másik ábra, ha jól értelmezem, a fordítás vagy dekódolás nem épp veszélytelen voltát illusztrálja: az egyik lapon éjfekete szeráfi tintával francia és olasz szavak törmelékeiből ezt-azt lejegyző alak a következő oldaton már golyóstoll-átjárta mellkassal fekszik, holtan.
Holott a titkosírások arra várnak, hogy megfejtsék őket; a mesterséges nyelvek pedig – kevés kivétellel – természetes nyelvekké szeretnének válni.
De elmondható-e ugyanez a szeráfi kódexről? A kitalált nyelvek, mint többen megállapították, két véglet közt ingadoznak: a spektrum egyik oldalán a spontaneitás, zeneiség, strukturális regresszió és aszemikusság, a másikon a logikus tervezés, kiszámítottság és analitikus áttekinthetőség foglal helyet.18 A legtöbb „mesterséges nyelv” e kettő ötvözete: a nonszensz költészet szóalakzatokra emlékeztető, felszabadult zenei halandzsájától a tökéletes(nek szánt), matematikává desztillált filozófiai nyelvekig húzódó mezőben számos ötletszerű vagy átgondolt, ihletett vagy aprólékosan tervezett nyelvkezdemény foglal helyet. A felfoghatatlan messzeségből – legyen az időbeli, mint az „ősi, szent nyelvek” esetében, vagy épp metafizikai távolság, mint a mennyei vagy pokolbéli üzeneteknél – rendre új szavak bukkannak fel kódolt vagy épp kódolatlan üzenetekként az emberi felfogóképességen túl nyújtózó, határtalan világból, melynek számára a természetes emberi nyelv által megszabott határok szűknek bizonyulnak. De nem is mindig kell szellemi egekbe vagy az őrület poklaiba kirándulni imaginárius nyelvekért: történelmi tapasztalat, hogy az új eszmékhez új nyelv is dukál, ha nem is feltétlenül olyan radikális formában, mint John Wilkins vagy Heidegger esetében: elég csak forradalmak után vagy politikai kurzusváltások idején felbukkanó és meghonosodó nyelvi kimérákra gondolni, melyekkel az aktuálisan győztes rezsim igyekszik megújítani a világot, s a múltat végképp eltörölni.19 Az efféle utópisztikus nyelvek rendszerint őriznek valamit a természetes nyelvekből is, és a benne lapuló zárványok vizsgálatával nagyjából kikövetkeztethetők a nyelv alkotóját ért hatások is.20 Hacsak nem szigorúan formális rendszerek, a kitalált nyelvek alapját általában a természetes nyelvek törmeléke adja, amelyek szokatlan hangzók és szerkezeti anomáliák segítségével új mintázatokba szerveződnek. Az egyes apokrif iratokban felbukkanó szent, égi nyelvek hangzása letisztult, és latin, héber vagy görög alakok bukkannak fel bennük; Danténál a pokol ízelítőül kapott egy-egy mondata a szent nyelvek kerékbe törése, összezagyválása. Plutosz elhíresült mondatát például (Papé Satàn, papé Satàn aleppe) egyaránt lehet a görög, a latin, a héber, de még az arab és a francia alapján is interpretálni.21 Valamilyen módon azonban az efféle képzeletbeli nyelvek – legyenek akár paródiák, mágikus inkantációk vagy beavatottaknak szánt ezoterikus jelcsoportok – egytől egyig közölni vagy érzékeltetni akarnak valamit, ha csak hangzásukkal vagy megjelenésükkel is. Visszatérve a Hildegard von Bingen által leírt Ismeretlen Nyelvhez és a hozzátartozó Litterae Ignotae-hez, ott talán a nyelv magasabb szintre emeléséről, megújulásáról lehet szó: amikor egy himnusz szövegébe szőve fel-felbukkannak szavak az Ismeretlen Nyelvből – mint az Orzchis Ecclesiae esetében –, az jelzi, hogy a nyelv nem lezárt és végleges, hanem nyitott kapu, ahogyan az emberi értelemnek is készen kell állnia, hogy az ima pillanataiban új értelmeket és új jelentéseket fogadjon be. Ami a titkosírásokat és imaginárius ábécéket illeti: azok többsége úgy lett megalkotva, hogy a kód ismeretében – a beavatottak szűk köre számára, de nekik mindenképpen – érthető és világos legyen az üzenet. A Codex Seraphinianus univerzuma azonban (mint az ál-rosette-i kő példájából kitűnik), teljesen ön-referenciális világ, ahol minden hurok előbb-utóbb bezárul, és valamennyi utalás visszamutat a kódexre: a látszólagos hasonlóságok a mi világunkkal talán nem a mi világunkra vonatkoznak, ezért az efféle olvasatok, megfeleltetések inkább vakvágányra terelik az értelmezési kísérleteket. Hiába látunk nagyvárosi bennszülötteket, akik kerek „behajtani tilos” táblával szerelkeztek föl pajzs gyanánt, annyi furcsaság után az ember már gyanakszik, hogy minél inkább biztos abban, mit lát, annál kevésbé meri a szokott módon interpretálni. Végül is: mi mondatja velünk, hogy egy piros kerek pajzs, középütt fehér csíkkal okvetlenül közlekedési tábla, nem pedig egy egzotikus nép rituális fegyverzetének darabja?
Az imaginárius nyelvekben, legyenek bármily változatosak vagy összetettek, egyvalami rendszerint közös: a viszonylag jól körvonalazható Másik nevében szólalnak meg, a mennyei rendek, a túlvilágon sínylődő lelkek, más bolygók létformái vagy épp a Józan Ész nevében. A nyelv mindig közvetítőn vagy e világi csatornán keresztül jelenik meg, aki vagy ami által tudomást szerzünk róla – és itt nem kell mindjárt egzaltált mágusokra vagy ektoplazmát öklendező médiumokra gondolni: ilyen közvetítő lehet például elvont matematikai műveletek sora is, vagy a józan hangú elbeszélő, aki Utópia szigetének nyelvéről tudósít. A szeráfi kódexnél – és a Voynich-kézirat esetében – mindjárt itt a bökkenő: hogy bármerről is nézzük, nem tudjuk megmondani, ki az a bizonyos „Másik”, akit a lenyűgöző szépségű oldalak mögött kellene megpillantanunk. Fő kognitív stratégiáink egyike, a szándék-tulajdonítás menthetetlenül csődöt mond. Ami marad, a színtiszta ámulat: a nem ismert betűk rajzolatának aurája, megfejthetetlen képek vibráló halmaza. A beszéd-előtti, írásjegyektől nem szennyezett világ már-már szűzi ragyogása. A tiszta, primordiális érzékelés, amelyet máskülönben rég kimosott már belőlünk a fogalmak vízözöne.
küklópikus férgek
A kódexet fellapozni nem lehet csak úgy, kutyafuttában az utcán, esetleg egy kapualjban meghúzódva, és végképp nem lehet az alagútban rohanó szerelvényen, fáradt és türelmetlen testek közé ékelve. Két éve őrizgetem a gépemen Serafini művének Internetre töltött változatát, és mindeddig megálltam, hogy a képernyőn bogarásszam a furcsábbnál furcsább szerzeteket és olvadásra hajlamos tájképeket. Majd egyszer, gondoltam, ha valami véletlen vagy égi szerencse folytán a kezemben tarthatom: addig megelégszem az illusztrációkkal, amelyeket a kevés róla szóló cikkhez mellékeltek. Azt azonban már ennyiből is észrevettem, hogy a szeráfi kódexszel érdemes csínján bánni, mert oldalai könnyen megfertőzik a tekintetet, és egy idő után a világ rejtett, szerafiniánus arcát mutatja. Ahogy lassan bomlásnak indulnak és levedlik értelmüket a formák, a sínek lustán tekergőző ezüstkígyókká, a márványpadlatok mintái bestiák portréivá, a vágányok mentén sorakozó szemaforok pedig éberen ágaskodó, küklópikus férgekké lesznek, az ember kezdi megérteni, hogy Serafini nem egy másik világot rajzolt meg, hanem éppenséggel a miénket. A végállomáson kilépve könnyűszerrel felismerem az ostorlámpákban a narancsszín virágot sugárzó, égig nyújtózó virágokat. Az autókban a fényes kitinpáncéllal párzásra siető mechanikus bogár-hadakat. A tócsákban egy másik világ egét látom tükröződni.
Ha elég sokáig nézi az ember a saját kézírását, idővel az is értelmét veszti, és a szeráfi kalligráfiához válik hasonlatossá.
avagy egy avantgárd művész szürrealista kiáltványa
Talán nem is a betűk és ábrák megfejtése fontos, morfondírozhat magában a felprédált kolostor bibliotékájának csöndjében a lapokat forgató, állig felfegyverzett barbár: hanem, mint a mágikus praktikákban, maguknak a szavaknak – vagy itt az írásjegyeknek – a puszta megformálása: a vonások önmagukban rejlő ereje.
E betűk ősmintája éppúgy lehetett a tetők fölött cikázó fecskék röptének íve, mint az oszlopokat befutó borostyán indáinak rajzolata: a szúette járatok kanyarulatai a vén gerendákban vagy az égbolton felhabzó viharfelhők körvonalai. Ha szemünk megszokta, itt is, ott is a szeráfi írás bukkan elő: ösvények kanyarulatában, a mezőn menekülő nyúl futásának cikcakkjában, az ablakon lefutó esőcsepp rajzolatában: ezek a betűk kandikálnak elő a szalvéták gyűrődéseiből és a fák kérgének szövevényes mintázatai közül – és akkor máris a pánszemiotikánál vagyunk, amellyel a kabbalista tudósok, középkori misztikusok és platonista polihisztorok próbálták olvasni a világot. Athanasius Kircher III. Ferdinándhoz címzett ajánlása az Oedipus Aegyptiacus harmadik kötetének elején akár a Codex mottója is lehetne: „Szemeid előtt, ó, szentséges Császár, felvonultatom a hieroglifák Morpheusának sokarcú birodalmát: szörnyek, de nem egyszerű, természeti szörnyek végtelen változatosságának színpadát, melyet egy ősrégi tudomány titokzatos Khimérái ékesítettek föl, így bízvást hihetem, hogy a tudós elme mérhetetlen tudáskincsre lelhet benne… A szomjas Dypsodusok, a mérges Áspisok, az alattomos Patkányok, a gonosz Vízilovak, a rettenetes Sárkányok, a puffadt hasú béka, a csavart házú csiga, a szőrös hernyó a természet szentélyeiben föltárulkozó csodálatos láncolatot mutatja meg. A dolgoknak ezernyi egzotikus képe vonul itt föl a metamorfózisban újabb és újabb képet öltve, hol ember alakjában, hol megint saját képében, állati és emberi, emberi és isteni összefonódásában, míg végül az istenség, Porphyriusszal szólva, elözönli a világmindenséget, s valamennyi létezővel szörnyű nászra lép. (…) [Mindezeket megfigyelhetjük] a Természet szemünk láttára feltáruló, a rejtett jelentés allegorikus fátylával borított panthomorf színházában.”22
mélyebb analízis
Ahogy a reneszánsz mágusok és filológusok kontempláltak az aránylag kevés, rendelkezésükre álló egyiptomi hieroglifán a vízözön előtti bölcsesség után kutatva, vagy ahogy a Spanyolhonból elűzött kabbalisták elmélkedtek a héber ábécé betűinek alakzatain Itália- és Franciaország-szerte, igyekezvén kilesni a teremtés titkait: talán ezzel az ösztönös módszerrel közelebb juthat Serafini világához, aki a Kódexet lapozgatja. A nyelv a varázslás egyik legelemibb eszköze, legyen szó kitalált szavakról, szellemlények neveiről, kifacsart betűkről vagy tagolatlanul áradó extatikus hangözönről. A Kódexet nemcsak a hieroglifikus látás kapcsolja a reneszánszhoz – amikor rosette-i kő híján, pusztán ideogrammáknak vélték az egyiptomi írásjeleket, és valós feliratok helyett (Eco kifejezésével élve) afféle „hermetikus szellemképeknek” tekintették –, hanem az is, hogy ebben a korban indult virágzásnak a nyelvi spekuláció, a rejtjelezés, ekkor születtek az első, hagyománytól elrugaszkodott és önkényes taxonómiák, és jöttek divatba a csodakamrák, amelyek létező és nem létező lények, valamint ezek hibridjeinek korábban soha nem látott sokaságát vonultatták föl. Még nem volt egységes axiómarendszer, amelynek segítségével olvasni lehetett a természet enciklopédiáját: nem állt készen a mértékegységek és mérési módszerek arzenálja, sem a terminológia, amely lehetővé teszi a jelenségek mélyebb analízisét: de megtöbbszöröződött az empíria, a távcsövekkel bolygókat és távoli napokat foghattak be, s az újonnan felfedezett földrészekről eladdig ismeretlen növények és állatok holt vagy eleven példányai találtak utat a királyi udvarokba. Élelmes kereskedők régi vagy annak látszó kéziratokkal üzleteltek, közülük egyeseket el lehetett olvasni, másokat nem; és alkimisták szálltak alá az anyag fortyogó méhébe, lepárolni az élet titkait.
A nyílt és igencsak huzatos kozmosz sorra szedte áldozatait, aki azonban kibírta, a korábbiaknál grandiózusabb és nagyvonalúbb világban érezhette magát. Ez a mágikus rúnák, emblémák, titkos pecsétek kora, amelyben a vonalak megejtő kuszasága az ismeretek bonyolultságát tükrözi. Csak ilyen légkörben születhetett Giordano Bruno teóriája a világok sokaságáról, vagy Cusanus gondolata a végtelen világegyetemről, amely az élet számtalan lehetőségét és váratlan formáját öleli magába; a rózsakeresztes ábécé, vagy Böhme szignatúrái. A szellem nem elégszik meg az adottal: többé nem hajlandó Bábel tornyának sitt-halmán ücsörögni, keseregve az elveszett ősnyelv felett, hanem terjeszkedni kíván, kinyújtózni a megsokszorozott kozmoszban. Új szavakat találni, ezzel is próbálgatva a nyelv és a gondolkodás határait; áthágni a hangzás szokványos korlátáit, lehetséges nyelvekkel elérni lehetséges világokat. A létezők mellett felbukkan az elképzelhető nyelvek és írások sokasága is, valamint divatba jönnek az archaikus nyelvek misztikus-ezoterikus olvasatai. „A hieroglifikus ábrázolások – írja Eco – egyfajta látomáskeltő eszközként fogadják be az összes lehetséges értelmezést.”23 Egyik híres megfejtési kísérletében például Kircher Domitianus császár névkartusát ájtatos feliratként fordítja le, amely Ozirisz életadó hatalmát dicsőíti; Kircher is jobb híján intuitíve, a képek asszociációs mezejét felhasználva próbált közelebb férkőzni az ismeretlenhez, amit a semmilyen akkor ismert nyelvhez nem illeszthető jelek sugalltak. Eljárása – mai mércével – nem nevezhető tudományos munkának, annál inkább művészi reinterpretációnak. A Codex Seraphinianus világa is ilyen, reneszánsz vagy barokk csodakamrából kiforrt világnak tetszik, ahol Fortunio Liceti 1616-os De Monstrisához hasonlóan, mértékadó osztályozásban sorjáznak a meghökkentő keveréklények, melyek mintha csak a valóság és látomás határvidékéről kerültek volna ide. Néhány évszázaddal később a szürrealizmus manifesztumában is nagyon hasonló, az álom és ébrenlét közti szürke zónában tenyésző szellem nyilatkozik meg: „A szürrealizmus a gondolkodás diktátuma az értelem ellenőrzése nélkül, és túl minden esztétikai vagy optikai kérdésen. Azaz: az álmok, sejtelmek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak, hisz az álom mindenhatóságában. (…) Hiszek benne, hogy eljön az idő, mikor az álom és a valóság, ez a két, látszatra oly nagyon ellentétes állapot összeolvad valamilyen tökéletes valóságfelettiségben, szuperrealitásban, ha szabad így mondanom…”24 A szeráfi kódex is efféle szuperrealitás tankönyve lenne? A méltatlanul mellőzött monstrumológia (avagy teratológia) patinás (ál)tudományának kiművelésére volna szükség, hogy a kódex para-világát földeríthessük? Mert az nyilvánvaló, hogy a valóság klasszikus felosztása a naturalia, artificalia és mirabilia szolidan megalapozott tartományaira ez esetben hasznavehetetlen: minden egyszerre természetes, mesterséges és rendkívüli, egyszóval monstruózus; mert ebben a birodalomban a szörnyek még legálisan lakhatnak; mindhárom kategória egyidejűleg és összefonódva van jelen, miként az álomban.25
a világ ismeretlen zugai
Negyedóra alatt, míg az állomásról gyalog hazaérek, fejben sorra veszem a rendhagyó enciklopédiákat, amelyek rokonságban állhatnak ezzel itt, amely – miután végképp lemondtam arról, hogy valaha is kézbe foghatom – váratlanul és mintegy ajándékképpen hozzám került. Mindenekelőtt persze ott a Voynich-kézirat, amely a Beinecke MS408-as jelzettel továbbra is megfejtésre várva pihen a Yale Egyetem ritkaságainak gyűjteményében. Aztán a Liber Monstrorum: különös könyv a 9. századi Angliából, amely a világ ismeretlen zugaiban ólálkodó szörnyetegeket veszi sorra katalógusszerűen. A tiszteletet parancsolóan vaskos Képzeletbeli Helyek Lexikona Alberto Manguel szerkesztésében látott napvilágot.
Igazság szerint – morfondírozom – idővel minden enciklopédia, lexikon vagy akár egyszerű szótár is bizonyos nehezen megfogható átváltozáson megy keresztül, és ehhez nem kell mindjárt a Sevillai Izidor-féle Etymologiae-ig visszamenni. Már a 19. századi nagylexikonok is inkább egy másik világ hírnökeinek tűnnek, borongós metszeteikkel, veretes nyelvezetükkel, régimódi betűikkel: ha föllapozzuk ezeket, mintha letűnt tudomány romjai közt járnánk, mintha Piranesi metszette római veduta volna minden egyes ábra, és ólombetűből öntött fosszília minden bekezdés. És persze a legkézenfekvőbb, ami azonnal eszembe juthatott volna Manguel és az ő felolvasásai kapcsán: az imaginárius enciklopédia, melyről Borges emlékezik meg háromlépcsős novellájában, a Tlön, Uqbar, Orbis Tertiusban. Az elbeszélés a Ficciones című kötetben jelent meg 1944-ben: az elbeszélő (aki szokás szerint maga az író), először egy pontos földrajzi helymegjelöléssel ellátott, ám az atlaszok tanúsága szerint nem létező ország leírására bukkan az Anglo-American Cyclopedia címszavai közt; aztán egy egész enciklopédiára, amely egy kitalált világot ír le meggyőző részletességgel. „Két évvel azelőtt, egy kalózkiadású lexikon egyik kötetében rábukkantam egy hamis ország tömör leírására; most valami becsesebb és bonyodalmasabb dologgal ajándékozott meg a véletlen. Most egy ismeretlen világ teljes történelmének terjedelmes és módszeres kivonatát tartottam a kezemben, építményeivel és zűrzavaraival, ijesztő mitológiájával és nyelveinek zsibongásávai, császáraival és tengereivel, ásványaival és madaraival és halaival, algebrájával és tüzével, teológiai és metafizikus vitáival. Minden szépen tagolva volt és összefüggött benne, oktató szándéknak vagy gunyoros hangnak semmi látható jele nem mutatkozott.” Szakasztott, mint a Codex Seraphinianus esetében. Az imaginárius világ neve Tlön: állítólag még a 17. században agyalta ki egy Londonban alapított titkos társaság, az Orbis Tertius, melynek valami homályos köze volt a Rózsakereszt Rendjéhez, és tagjai közt tudhatta George Berkeley-t is. Mindez persze puszta fikció, akárcsak a 17. századi titkos egyletek nagy része, élükön a rózsakeresztesekkel; ám az ilyen fikciókkal olykor nem árt résen lenni, tekintve hogy maga a rózsakeresztes mozgalom is olyan nem létező társaság volt, amely éppen nemlétének állhatatos bizonygatása által jött létre. „Kezdetben azt hitték, hogy Tlön csak puszta káosz, a képzelet felelőtlen szabadossága; ma már tudjuk, hogy egész kozmosz, és ha ideiglenesen is, meg vannak szabva azok a belső törvények, amelyek igazgatják. Csak arra utalok, hogy a tizenegyedik kötetben olyan pontos és olyan világos rend uralkodik, hogy még látszólagos ellentmondásai is sziklaszilárd bizonyságot alkotnak…” – folytatja Borges. Példákkal is szolgál, amelyek még inkább a szeráfi kódexhez közelítik a tlöni enciklopédiát: „Az északi félgömb irodalma (akárcsak Meinong folyamatos világa) bővelkedik eszmei tárgyakban, egy pillanat alatt állítják össze és bontják szét őket, ahogy a költői szükség kívánja. Olykor a puszta egyidejűség határozza meg őket. Vannak tárgyak, amelyek két részből vannak összetéve, egy vizuális és egy auditív jellegű elemből, olyanokból, mint a kelő nap színe és egy távoli madárrikoltás. Vannak sokszorosan összetett tárgyak; ezek ilyenféle részekből állnak: az úszó mellét érő napfény és víz, a lehunyt szemű, remegő, rózsaszín csavargó, az az érzés, hogy elragad bennünket egy folyó vagy az álom.” De ez a ritka enciklopédia, amelyből a XI. kötet egy példányát sikerült – az elbeszélő – Borgesnek megkaparintania (s akiről mindig bajos eldönteni, milyen viszonyban is áll az eleven Borgesszel), még csak a kezdet:
„Zártkörű kiadvány; negyven kötetével ez a legnagyobb arányú mű, amit valaha is írt az ember, de ez is csak alapja lesz egy még aprólékosabb munkának, amelyet már nem is angolul, hanem Tlön valamelyik nyelvén fognak megírni.
Egy képzeletbeli világnak ezt az áttekintő képét úgy hívják ideiglenesen, hogy Orbis Tertius…” Könnyen lehet, hogy a papírdoboz ezt a bizonyos tlöni enciklopédiát, vagy annak egy kötetét rejti, valamely ottani nyelvjárásban írva, ahogy Borges megjósolta; annál is inkább, mert e rövid leírásból tudjuk, hogy Tlön nyelve metaforákon, átmeneteken és mozgásokon alapul, statikus főnevek például egyáltalán nincsenek benne, csak személytelen igék – márpedig éppen ilyesmit sugallnak a kódex ábrái.
Időközben magam mögött hagytam az erdőt, lassan elmarad mellőlem a gyártelep betonkerítése; itt kell befordulni egy kis utcába, ahol a gyönge halogénlámpák fényében nedvesen csillog a fekete aszfalt, akár egy jól megtermett sikló háta. Innen csak pár lépés hazáig. Egyre meggyőzőbbnek találom a gondolatot, hogy Serafini világa voltaképp azonos Tlönnel, és hogy a római különc valójában az Orbis Tertius programját valósította meg. A novella lezárásaképp Borges azt is előrevetíti, hogyan hatol be a valóságba ez a képzeletbeli birodalom, és hogyan alakítja előbb saját képére, majd szorítja ki azt az Enciklopédia mind népszerűbbé váló, nagyon is valóságos kötetei által; miként lép a fiktív, de szépen rendszerezett tudás a tények és eszmék kaotikus halmazának helyére, ami maga az emberi gondolat. „A valóság pedig szinte nyomban engedni kezdett, nem is egy ponton. Igazában mást se akart, csak engedni. Tíz évvel ezelőtt, ha a rend látszatát keltette, akármilyen arányos gondolatrendszer – dialektikus materializmus, antiszemitizmus, nácizmus – elég volt, hogy megbabonázza az embereket. Akkor hogy ne engedtek volna Tlönnek, ennek a rendezett bolygónak, ennek az aprólékos és roppant bizonyosságnak? Szót se érdemel az a válasz, hogy a valóság is rendezett. Meglehet, de olyan isteni – akarom mondani: embertelen – törvények szerint van elrendezve, hogy soha föl nem foghatjuk őket. Lehet, hogy Tlön labirintus, de ember kiokoskodta labirintus, olyan labirintus, amely arra való, hogy megfejtsék az emberek.”26
fiktív világegyetem
Szép is volna: máris kezünkben a megfejtés a talányra, az Oedipus Seraphinicus-féle pofonegyszerű megoldás, amely már csak azért is hamis, mivel oly kézenfekvő. Hiszen ha belegondolunk, az elbeszélő Borges negyvenes évekbeli jelene és megjósolt közeljövője már jócskán a mi múltunk: akkorra már, a novella elmondása szerint a fiktív világegyetem a valóság helyébe lépett, és a valóság behódolt annak; így az általunk ismert – és (talán nem ok nélkül) néha meglehetősen idegenszerűnek ható – huszadik század végi „új” tudomány és „új” világkép jelenti a tlöni tudományt, és foglalja magába az Orbis Tertius világképét. Pontosan a visszájáról nézvést, az általunk realitásnak vélt világ a fikciók világa, és az a másik, az imagináriusnak tartott az igazi. Ha pedig így van, akkor nem a kakukktojás, a kivétel, a rendhagyó lesz Tlön Enciklopédiája, épp ellenkezőleg: minden ma használatos enciklopédiánk az. A kör bezárult.
Íme, mosolygok magamban, a körkörös romokon lépdelve visszajutottunk oda, ahonnét elindultunk: Borges szobájába, Piranesi metszete alá, a Ficciones útvesztőihez. Késő este, ha már családom minden tagja alszik, ölembe veszem majd a csomagot, és óvatos kézzel bontogatni kezdem. Kiemelem a nagy, aranybetűs felirattal hivalkodó Kódexet a papiros-szalma közül, és hagyom, hogy ujjaim saját ritmusukban pergessék végig a merített lapokat. Engedem, hogy szemem eltévedjen az egymásba játszó jelentések és az egymást minduntalan kioltó értelmezések között. Akkor talán lemondhatok végre arról, hogy meghatározzam, mi módon illenék megnyilatkozni – egy cikk, egy tanulmány vagy egy esszé hangján – erről a valamiről, amire meghatározások sincsenek: ami talán egy képzelt világ enciklopédiája, talán a sajátunké; ami lehet a tudománytörténet fintora, filozófiai demonstráció, esetleg újabb imaginárius nyelv, vagy egy zseniális művész szürrealista kiáltványa. Még néhány óra és a ház elcsöndesedik: akkor búcsút mondhatok a teóriáknak, és pusztán egy könyv marad a lámpa fénykörében: egy kimeríthetetlen könyv, egy végtelen könyv, egy megfejthetetlen hieroglifa.
szfinx a könyvtárban
A zsindely ropogása mind közelebbről hallik, és a forróság is egyre elviselhetetlenebb. Füst fátyolozza az eget, és a barbár tudja, hogy nemsokára indulni kell. Habozik: vajon magával vigye-e a különös alkotmányt, vagy hagyja sorsára, a többivel együtt. Szemre megbecsüli a súlyát: nehéznek találja, ami különös, hiszen a lapok, melyeket eddig az ujjai közt pergetett, csaknem súlytalannak tűnnek, mint egy-egy madártoll. No meg ormótlan szerzet is, sehová sem lehet besuvasztani, nem úgy, mint a szikrázó köveket, zománcképeket, aranylapocskákat, melyeket az imént feszegettek le innen is, onnan is az idegen isten templomában. S ha magához is veszi, utóbb mihez kezd vele? Nem sok értelme volna abban a világban, ahonnan jött, és ahová most visszatérni készül. És mégis…
A tétovázás perceiben azért éberen fülel, és megállapítja, hogy a rettenet hangjai: a jajkiáltások és a lassan hömpölygő varázsénekek, amikkel a klastrom lakói fogadták érkezésüket, végképp elhaltak, egyik a másik után. Helyes: tehát kardélre hánytak mindenkit, már aki nem égett szénné a csűrben vagy nem iszkolt el idejekorán. Ami azt is jelenti, hogy közel s távol senki sincs már, aki megfejthetné ezeket a bűverejű jeleket, aki elmagyarázná a sosem látott színekben pompázó képeket. Valahol, nagyon közel, recsegve omlik be egy tetőszerkezet, parázsfelhőt kavar, hajszálra mintha ördögök táncolnának a levegőben, és pernye száll szerteszét. Nincs több vesztegetni való idő, határozni kell.
Vajon mint határozol, te, betűkről mit sem sejtő barbár, vértől iszamos ujjaid közt a kódexszel?