SZALONIKI ANZIX

Szaloniki a legszebb csúnyavárosok egyike. Dallamos nevének dacára tökéletesen prózai. Alig látni más színt benne, mint szürkét meg fehéret, és más formát, mint négyszögletest. Ahol mégis, ott megkönnyebbül a szem: minden ritka kivétel a tekintet oázisa. Ennek köszönhető, hogy a bizánci templomok fenyőkéreg-árnyalatú árkádjai és fenyőtoboz-formájú kupolái, a századelős bérpaloták cseresznyeszín cserepei kétszeres erővel hatnak. Ahogy minden talpalatnyi zöld is. Szigettől szigetig talpal az ember, és talpa alatt a beton szinte egyenes folytatása az öböl szürke és rezzenetlen vizének, amelybe mintha belekötöttek volna a roppant konténerszállító-hajók. De kivételes reggeleken, amikor a hajnali szél kisöpri a párával elegy füstködöt a falak közül, egyszerre felragyog a tenger és az utcák végén hófehér vízióként az ég és a víz között az Olümposz hegytömbje levitál.

*

Sűrű tejszínfelhőkön hajózva, tizenegyezer méterrel a föld felett. Aztán foszladozni kezdett a lepel, a napfény végigsöpört a hegyeken, és odalent, mint csillámpalában a kristályszemcsék, megvillantak Szaloniki házainak ablaktáblái. Két év és egy hónap telt el, mióta nem jártam itt. Vadonatúj használt buszokat termett a tömegközlekedés. Az elektronikus kijelzőkön a járat érkezésének ideje ugyan nem feltétlenül szerepel, ám arról mindenképp tájékoztatnak, hogy „Minden nyelvben a legnemesebb szó a béke”. A matricákból ítélve egykor hollandiai buszokon a vezetőfülke már (vagy még) nem olyan, mint szokásos errefelé – hevenyészett ikonosztáz. Ám a legszükségesebb módosításokat azért sikerült elvégezni: a sofőr mellé a műszerfalra pévécécsőből és üres konzervdobozból mesterkedett kávétartó-állás került.

*

Szaloniki kávéim listája.

A megérkezés tiszteletére mindenképp meg kell inni egy görög kávét a régi piacon, sűrűt és édeset: színe akár az érett datolyáé, állaga, mint a melasz. Több mint két éve nem jártam erre, de amikor benyitok, a kávés rám néz, egy másodpercig egykori vendégeinek halványuló arcképei közt kutat, és már mondja is a pontos diagnózist: „Ellinikó, varígliko!” Ennyi idő után is tudja, milyen kávét kérek és hogyan: pedig régente is legfeljebb egyszer egy évben fordultam meg itt.

A teraszon kiválasztom az asztalt, ahol legizgatóbban elegyedik egymással dohány és olajbogyó kesernyés illata. A szomszéd asztalkánál deres halánték, szürke zakó, napilap, az ujjak közt lustán füstölgő cigaretta: a régi Szaloniki kávézik éppen. Szemközt olívaárusok pultjai állnak, halmosan fénylenek rajtuk a fekete, zöld és barna gyümölcs-szemek: mintha egy megkésett bizánci mozaikrakó készülne munkához látni, a Mediterráneum ismeretlen védőszentjének képmását álmodva megannyi zöld és barna árnyalatból az égbolt kék apszisára.

*

Másik nap, másik kávé. Apró tér a felsővárosban, mindjárt a falakon kívül. A téren minden, ami kell: platánfa, kút és takaros templom háromszögében pang a sápadt napsütésben szervírozott reggeli kávék illata. Igen, a falak. Mint középkorból itt felejtett erényöv, kerítik körbe rozsdabarnán és rózsapirosan a várost, megőrzendő Thesszaloniké úrnő tisztességét a hátsó szándékkal érkező kalandorok ellenében. Néha sikerült, néha nem. A már az oszmán időkben épült, első pillantásra felismerhető kerek tornyok közbeékelődése mindenesetre a keleti hódítók sikereit jelzi. Ez a kapu, a Kíria Porta, amelyre épp rálátok a templom meg a platán törzse közt, a hozzátartozó falszakasszal egyetemben a Savoyai-házból kölcsönzött bizánci császárné, Anna Paleologina idején épült, aki – torkig lévén már Konstantinápollyal –, élete alkonyán áthurcolkodott Szalonikibe udvartartásával egyetemben. Pár lépéssel odébb a császárné nevét viselő kapu feliratos márványpillére azonban már egy kerek toronyhoz támaszkodik. Az a pár lépés éppen száz év leforgása: a hektikus tizennegyedik század közepéről a viharos tizenötödikbe vezet. Az utat most vadvirágóceánon ringó pipacsvitorlások szegélyezik: az aranysárga szirmok hullámverése a falak partjáig ér.

*

Kávé a harmadik napon: ezúttal Galerius császár körkörös mauzóleumának árnyékában ülnék, szemközt a negyedik századdal – ha volna árnyék, de nincsen: a környező hegyeket horzsoló felhőkből meg-megered az eső. A kóbor macskák, amelyek előszeretettel melegszenek a téren összevissza parkoló robogók bőrülésein, kelletlenül húzódnak be az ereszek, pinceablakok, kapualjak alá. Galerius teste rég az enyészeté: amikor sírhelye templom lett, kiakolbólintották a vén pogányt, s a helyébe oltárasztalt tettek; amikor pedig ezer évre rá a templomból lett mecset, az oltárnak is nyoma veszett, és harangtorony helyett immár minaret mutatott utat az ég felé. A rotunda voltaképp Szaloniki históriája, egyetlen szemléltető ábrába sűrítve: kívülről római struktúra, de bizánci mozaikkal bélelve; szárnyas arab betűkkel írt török áldás fogadja a belépőt a bejárat fölött, Szent György ikonja alatt. Fülelek, hátha sikerül kihallanom a város zajából a szeszélyes ritmust, amit a tavaszi zápor improvizál a város e legnagyobb dobján.

*

Szalonikiben is van Héttorony, ha nem is olyan impozáns és rosszhírű, mint a konstantinápolyi. Induljon el az ember a felsővárosba, lassuló léptekkel és gyorsuló lélegzettel kaptatva girbegurba utcákon, a régi házakra fújt új graffitik gnóméin merengve – „drága ruhák, olcsó agyak” –, míg el nem ér a falakig; azután bújjon át valamelyik bizánci kapun, és folytassa a kapaszkodást. A házak még kisebbek és még esendőbbek, mint voltak előbb. Bádog olajoskannákban váratlan növények zöldellnek és virágzanak, mintha itt minden viskó nyugalmazott botanikusoké lenne. És amikor már nincsen tovább fölfelé, ott lesz a Héttorony. Foghíjas falakkal övezett tágas térség, ahová a helyiek elsősorban esküvői fotókért és kutyát sétáltatni járnak. Az esküvői képeken a menyasszonyi ruhák próbálnak versengeni a panorámával, kutyasétáltatás esetén a gazdik mérik össze hangerejüket a nagyvonalú téren. Most, reggel kilenc tájt menyasszonyok még sehol, a kutyák pedig már hazatértek: ilyenkor felszabadult macskák hajkurásszák az egykori fogház falainak repedéseiből tucatjával rajzó lepkéket, amelyek szél-szórta virágszirmokként keringenek a szögesdróton át a börtönből ki, aztán meg vissza, ki, aztán vissza.

*

Most a hófehér pávát akarom elmondani.

A Vlattész-fivérek monostorában, ahol nehéz márványok alatt megfáradt szaloniki metropoliták nyugszanak, van egy pávaketrec. Az, hogy momentán tyúkok is laknak benne, alighanem a gazdasági válság hozadéka. Bizánci monostorokban szokás volt pávákat tartani, mert valamely megmagyarázhatatlan okból az ókori auktorok hajlamosak voltak a pávákban az örök élet jelképére ismerni. Nyilván csak addig, amíg ezek az ostoba teremtmények ki nem tátották a csőrüket: mert akkor viszont olyan rettenetes rikácsolást csapnak, hogy még a legájtatosabb légkört is azonnal rozsdás halefként metéli széjjel. Tudom, mert húsz éve volt szerencsém nagyheti szertartásokon részt venni a Vlatadonban, amikor a bizánci dallamok hasztalan próbáltak megbirkózni a templom mögül fel-feljajduló hideglelős károgással. Most azonban a madarak csöndben gubbasztottak a permetező tavaszi fényben – kivéve egyet, egy fehér példányt, aki rátartian állt a röpde közepén kibontott farktollaival, melyek úgy vették körbe, mint valami reszkető csipkeglória.

Van valami bizarr abban, amikor egy rendesen szivárványszínben játszó madár tökéletesen színehagyottan kerül elénk. Nem úgy hat, mint aki egyszerűen kifakult, hanem mint akit egészen más anyagból gyúrtak: hóból és jégkristályokból. Azt várná az ember, hogy ez a tünemény a napon nemsoká olvadásnak indul, és délutánra mindenestül elpárolog. Lehet – sőt, merem remélni –, hogy nem tévedtek az antikok, és az örök élet csakugyan tarkaság: itt látszik, hogy mi marad, ha kivonjuk belőle a színeket. Egy páva vázlata, félkész dicsőség.

*

A halpiac ott kezdődik mindjárt a zöldségpiac mellett, mintegy a húspiac függelékeként. A húspiacon fél birkák himbálóznak az üzletek előtt hevenyészett cégérként, az árusok ordítva hirdetik portékájukat, a mindennapok vásári harcterén edzett parancsnokokként dörgő vezényszavakkal próbálják irányítani vevők teszetosza seregét. Érdekes, hogy kizárólag a húspultoknál ordítanak: a zöldségesek portékájukhoz hasonló egykedvűséggel gubbasztanak, míg az olajbogyóra szakosodott kofák általában derűsen téblábolnak nyitott kincsesládákra emlékeztető rekeszeik körül. A halárusokat nem tudom, mert ott minden figyelmemet a pult köti le.

A jégtörmeléken ugyanis szörnyek hevernek: egy másik világ pórul járt követei. Nekem, aki nem konyítok valami sokat a főzéshez – és akkor még túlbecsültem képességeimet –, eleve érthetetlen, hogyan képes a szakácsmesterség ezeket a lényeket egy-egy tányérra domesztikálni: a tökéletesen idegent tökéletesen befogadhatóvá varázsolni. Márpedig, ha a piacról továbbhalad az ember a szaloniki Ajia Szofia irányába – amelynek csarnokában a Lélek fúvása borzolja szét az oszlopfők márványleveleit –, a pár lépés után felszálló illatokból és sercegésből ítélve a kisvendéglők szorgos alkimistái éppen ezen a transzmutáción ügyködnek. Itt, a piacon azonban még a maguk titokzatos némaságában, nyers tengerszagba burkolódzva hevernek a halak, rákok, lábasfejűek: szeszélyesen kunkorodó csápokkal, áttetsző uszonyokkal, halványan irizáló pikkelyekkel. Üveggyöngyszemeik kitartóan fürkészik a mi ritkás világunk titkait, amelybe kényszerűen fölvétettek, míg olvadó ravatalaikról tovább nem utaznak tarka cekkerekben, felheccelt macskáktól kísérve, még távolabbi, parázsló partok felé.

*

„Mikor szemgolyód kínoktól sötét,
legelje hát a tenger távolát…” – írja Keats. Legelte volna örömest, kínoktól függetlenül is, ha lett volna távola. De négy kerek napon át nem volt neki, a szem minden reggel zátonyra futott a közeliben. Párazár alatt volt az Olimposz, de még a város túlsó szeglete is. A tenger távola helyett öbölnyi víz pangott a kikötőben és még odafentről, az óváros cikcakkos tetőinek magasából nézvést sem volt hajlandó tengerré tárulni. Polí igraszía, nagy a pára, mondom a sekrestyésnek, aki az Osziosz David-templomot sepergeti, és akit látásból ismerek már valahonnan az alsóvárosból. A templom Szaloniki sok furcsa temploma közt is az egyik legfurcsább: külsőre semmiben sem üt el a környező házacskáktól, belülről viszont semmire sem hasonlít, bizánci templomra a legkevésbé: mintha a szír monostorok követe volna. Meghökkentően tágas apszisán ősi mintákat idéző világvége-látomás bontakozik ki szikrázó mozaikmorzsákból: az ötödik században ülök most, és az idő mögé nézek, távolabbra minden tengeri horizontnál. A hirtelen felzúgó moraj sem a tenger zúgása, hanem a kimondottan antik benyomást keltő templomi óriásporszívóé.

*

Hámlik ez a város is, ahogy az összes többi; foszlik, pereg le róla a máz, amely elviselhetővé teszi a benne-létet. Mint egy óriáskígyó, amely nem egyszerre, csak pikkelyekként vedli a bőrét, évek-évtizedek alatt, észrevétlenül. Először a bezárt üzletek üvegtábláira számos rétegben felhordott plakátok és anarchista falragaszok indulnak oszlásnak, felfedve az alattuk végső leárazást hirdető matricákat. Aztán a vakolat is mállani kezd, a csövekről festékpor szitál, a redőnyök kifakulnak. Utána már a beton válik le tenyérnyi darabokban, először a balkonok aljáról, kapulábakról, később mindenhonnan. A múlt század második felében felhúzott városok képtelenek méltósággal öregedni, hasonlóan a civilizációhoz, amely kitermelte őket. Róma érik, kétezernél is több éve érik egyfolytában, paloták, bérházak, viskók, terek, romok – mind egyfolytában szüretre várnak. És mert érett, szüretelünk is róla állandóan. Itt, Szalonikában a régi városrészek, amelyeket megkímélt a város nagyját bekebelező, 1917-es tűzvész, egészen másképp adják át magukat az időnek, mint az újabb negyedek. Ezek kiteljesednek, azok elavulnak. Az idő semmit sem hagy érintetlenül, minduntalan rácáfolva a restaurátorok és diktátorok ábrándjaira: de nem mindegy, hogy ami létrejött, azt sikerül-e az idő kezébe adni, könyörtelen gondjaira bízni – vagy csupán ítéletre adatik át. Valaha tudták: minden város egy-egy bárka, amelyet megmar ugyan a sós permet, és palánkját kikezdi a víz, de fenn is tartja. Újabban a városok mintha nem az időbe épülnének, hanem mintegy az idő partjára. Fennhéjázó módon mindjárt időtlennek szánták őket, ezért eleve roncsok, nem is tudnak mit kezdeni az idő múlásával. Mintha maguk is holmi falragaszok volnának a napok felületén, amelyek minden költői vagy akár prózai értelemtől mentesen kopnak el és válnak le a valóságról, látni engedve az alattuk meghúzódó élet olcsóságát, ezt a végkiárusítását a létnek, soha nem látott, alacsony árakon.

felső kép | gio miho, flickr.com