Nacsinák Gergely András

RÉVÉSZRE VÁRVA

RÉVÉSZRE VÁRVA

Vajon ki lakhat odaát, a szigeten?

Lakhat-e ott egyáltalán bárki?

Ciprusok, füzek, nyárfák koronája fonódik egymásba ott, a bokrok és lombok sűrűjéből egy ház homlokzata dereng elő.

A sziget tehát biztosan lakott volt valamikor. A tó túlpartján se vége, se hossza hegyvonulat magasodik, mintegy gátat szabva az égboltnak, hogy össze ne folyjon a vízzel.

Hallgatag hegyek.

Rezzenetlen víztükör.

Néma sziget.

elmosódó tükörkép

Nem hinném, hogy lakik abban a házban most valaki. Túlságosan benőtték a bokrok, a sás, a füzek. Na és a vízszint. Innen nézvést úgy tűnik, a szigeten árvíz van, momentán és mindig. Lehet, hogy építője azért is hagyta magára a házat. Kikötő sehol, csónaknak, stégnek nyoma sincs. Igaz, az innenső parton sem. Nézem a sziget elmosódó tükörképét a vízen, a túlparti hegyláncot, mást nem is tehetek. Vágyakozva és idegenkedve nézem a házat, ezt a fűzzel és sással benőtt magányt, miközben arra gondolok: ha olyasvalaki volnék, aki hátralévő napjait egy efféle szigeten rendezné be, biztosan ínyemre is volna, hogy a partról nézvést elhagyatottnak tűnik a sziget; a sajkát a bokrok alá húznám, és hagynám a fákat, takarják csak el egészen a házat. Csupán a másik oldalról, a kíváncsi tekintetek elől rejtve ácsolnék verandát, nyitnék ablakot. A leskelődők legyintenének, mondván: persze, elburjánzott a növényzet, felverte a gaz, nincs, aki gondozza, hisz évek óta nem lakik ott senki.

kapor

Csak a senki lakik ott, már évek óta.

És az innenső parton a balusztrád.

Legalább olyan titokzatos ez a balusztrád, mint amilyen titokzatos maga a sziget, odatúl.

Széles terasz, kastélyoknak szokott ilyen tágas terasza lenni abból a célból, hogy fehérruhás, tüllkalapos, darázsderekú dámák sétálgassanak ott álmatag délutánokon. Kezükben selyemnapernyő. Magányosan vagy ketten-hárman, kart karba öltve, titkon pillantásokat vetve a sziget felé. Máskülönben az ilyen se vége-se hossza teraszoknak semmi értelmük azon kívül, hogy bejárható rajtuk bármilyen hosszú kora őszi délután. A tó felől a teraszt kőkorlát szegélyezi. Mintha ilyesféle kőkorlát bukkanna elő a sűrűből itt-ott a szigeten is. Foghíjasan, igaz, itt-ott palánkokkal pótolva ki a hiányokat. Mintha ez a sziget és ez a part valaha összetartozott volna. Ám az is világos, hogy többé már nincs közöttük semmilyen megnevezhető kapcsolat.

Palánk ide, balusztrád oda, a part mindkét felől kihalt. A széles teraszon énrajtam kívül senki sem ácsorog. Legmélyebb sajnálatomra se darázsderekú dámáknak, se hozzájuk csatolt gáláns gavalléroknak nincs nyoma.

Maradunk én és a sziget, a sűrűből fehérlő néma ház, és annak láthatatlan lakója – ha van egyáltalán.

csak úgy odagurult

Kis híján megfeledkeztem valamiről. A golyóról tudniillik, a terasz sarkában. Könnyű megfeledkezni róla, vagy egyáltalán észre se venni: mintha ott felejtette volna valaki, vagy mintha csak úgy odagurult volna; egy régi játék nyoma, amit valaki vagy valakik játszottak egykor, egy olyan, homályosan körvonalazható nyári délutánon, amilyenre mindnyájan pontosan emlékszünk még gyermekkorunkból, jóllehet anélkül, hogy meg tudnánk határozni, mikor is volt, melyik év mely hónapjában. A golyó afféle pétang-golyónak tűnik, ott felejthették az utolsó parti játékosai. Talán eső kerekedett, vagy vihar zúdult alá a hegyek felől, és ezért kapkodva szedtek be mindent a széles teraszról, székeket, napágyakat, esetleg ébenfa sakk-asztalokat – már csak az a kérdés, hogy a félbemaradt mérkőzésekkel mi lett, és hogy az itt felejtett golyóért végül miért is nem jött vissza soha többé senki.

II.

Ana Kapor festményei ilyen hallgatag látképek, térben-időben jobbára elhelyezhetetlenek. A fenti képen is: a lombok és az ég színéből látszik, hogy késő nyár lehet talán, vagy kora ősz – de közelebbit sem a fény színe, sem az árnyékok hossza nem árul el. Sem a hegyvonulat alakja, sem az épületek homlokzata nem igazít útba. Ami itt van, valahogy kívül áll mindenen.

6083030 orig

A képek középpontjában sokszor egy építmény magasodik. Mintha álmodnánk: tudjuk, hogy láttuk már ezt a falat, ezt a tornyot, bástyát, boltívet valahol: talán egy albumban, vagy régebben, valamelyik utazásunk során, de képtelenek vagyunk felidézni, pontosan hol. Közelebb is hiába hajolnánk: az épületekről éppen azok a beszédes részletek hiányoznak – egy-egy díszítőelem, festés, netán kopás vagy sérülés –, amelyek eligazíthatnának a mikor-t és hol-t illetően. Az a különös helyzet adódik, hogy bár a látvány ismerős, a látott tárgy mégis ismeretlen.

magukba fordulók

Kívül vagyunk tehát, kétszeresen is: mert az épületek zártak, magukba fordulók, ha nem sziklaszirten állnak, akkor egy tó közepén, de mindenesetre határozottan külön: mintha az odabent lakók mindennemű érintkezést felszámoltak volna a külvilággal, de még a közvetlen környezettel is – alkalmasint ajtót, kaput, még egy kitaposott ösvényt sem látni, amelyen megközelíthető lenne a komplexum. Mintha az odabent és az idekint között véglegesen elakadt volna a közlekedés. Talán az egyiknek semmi dolga többé a másikkal.

De miért is akarnánk odajutni? Amikor azt sem igazán lehet eldönteni, miféle építményeket látunk. Néha csaknem biztosan kolostorokat; pogány szentélyeknek tűnnek máskor; egyesek pihenőhelyek lehetnek, vagy források köré emelt kútházak, fallal körbekerített ligetek – akárhogy is, egyre inkább úgy tűnik, hogy valamilyen értelemben szent helyekkel van dolgunk. Talán még most is azok, talán csak annak számítottak valamikor. Elvégre nem könnyű világosan meghatározni, mi is a szent hely, és hogyan illenék kinéznie. Talán csak a szakrális tér egyértelmű indikátora, ez a határozott elkülönülés teszi, hogy kolostornak vagy temenosznak látjuk őket. Ahogy bizonyos értelemben szent minden hegycsúcs és sziget, minden különállás, akár minden további nélkül is.

7793140 orig

Elhagyatottnak mindenesetre nem tűnnek ezek a helyek. Nyoma sincs annak, hogy kikezdte volna őket az idő. S nem hogy pusztulnának: de itt és amott még állványokat is látni, mintha épp most fejezték volna be egy-egy falszakasz építését vagy renoválását. Az állványzaton azonban soha nem látni szorgoskodó vagy ejtőző munkásokat, egy lelket sem. Megint ez a különös eldönthetetlenség: az állványok átmenetiséget sugallnak, az épület egésze pedig befejezettséget, mintha épp most végeznék rajta az utolsó simításokat, ugyanakkor mintha mindig is így állt volna a széljárta hegytetőn vagy a vizekben tükröződve, örök időktől fogva. Néha egy-egy kis zászlót is felfedezni egyik-másik tornyon: de a zászlók, ha csakugyan azok, fehérek, és megint csak nem árulnak el semmit. Őrzik az épületek és építőik titkát.

mi van a falak mögött

Legyenek bármik, mégsem tudjuk levenni a szemünket róluk; álljanak olajfákkal pettyezett dombvidéken, tengerparti szirten vagy hallgatag vizektől övezve, kíváncsiság lesz úrrá rajtunk, hogy beleskelhessünk az elzárt kertbe, megtudhassuk, mi van a falak mögött, ott belül, ahová pillantás nem ér el.

És persze az Otthagyott Dolgok. A festmények többségén szerepel legalább egy, néha több elejtett-ottfelejtett és jobbára indokolatlan holmi. A zsoltároskönyv juthat az ember eszébe: „Úgy vagyok, akár az elveszett holmi”. De ahogy az épületekről, úgy a Dolgokról sem igazán lehet megmondani, micsodák és voltaképp mit keresnek ott. Játékszerek, talán. Van-e a szent tereknek köze a játékszerekhez? Kultusz és játék összetartozása köztudott: az ember örökkévalóságot játszik az időben. Az angyalok meg alighanem időt játszanak az örökkévalóságban. De ezek az otthagyott eszközök egy ismeretlen játék mementói: arra emlékeztetnek, hogy egy olyan kirakóssal van dolgunk, amelynek darabjait nem értjük – hiába ismerjük a végeredményt.

8288292 orig

A zsoltároskönyv juthat a szemlélő eszébe, már csak azért is, mert hol egy részlet, hol az összhatás emlékeztet – nem azonos, de eléggé hasonlatos – régi festők bizonyos munkáira. Mintha középkori vagy reneszánsz tájakból kivonták volna az életet: a malom felé döcögő szekeret, a mezőn kévéket hordó parasztokat, lován a városból útnak induló kereskedőt, a fal tövében gunnyasztó koldust. Az ég üres, mintha megfeledkeztek volna a repülés lehetőségéről a madarak; az alig-alig mozduló vízfelszínt sem halak vagy hattyúk fodrozzák, legfeljebb valami lassú, lomha szél. Mintha a háttér – az egykor szemérmesen ablaknyílásokba húzódó, de mesterien kivitelezett látkép – főszereplővé avanzsált volna. Keats látta ilyennek a maga görög vázáját: s a vázán az antik várost, amelynek utcái kihaltak, amelyet érthetetlen okból elhagytak az emberek, és nem lehet tudni, visszatérnek-e valaha is.

III.

Valaki csak lakik ott – hiszen ma már minden sziget, a legutolsó széllegelő, naptükröző sziklaszirt is valakié, tűnődöm.

füttyszó foszlányai

Állok a parton, a balusztrádtól pár lépésre, és fürkészem, türelmesen és kitartón, a szemközti sűrűséget, a sűrűségben rejtekező házat: hátha látni egy moccanást, hátha beszélgetés vagy füttyszó foszlányait sodorja át a szél, hátha árulkodó fény gyúl az ablakban. Persze semmi. Végül is egy festmény terében időzöm, ahol ritkán változnak a dolgok, hacsak a pillantás maga nem változik.

kapor1

Minden eshetőség közül talán ez tölti el a szemlélőt leginkább szorongással: hogy azért nem moccan senki a kapuk alatt, az ablakok mögött, de még a mezőkön vagy a csalitosban sem, mert mi vagyunk azok, akik kívül kerültünk, akik elhagytuk ezeket a valaha belakott, termékeny tereket. Mi van, ha lakóik nem bezárkóztak, hanem éppenséggel kiléptek onnét? Valami általunk sem tudott okból kívülre kerültünk, és elfelejtettünk visszatérni? Elhagytuk játékszereinket, szerte a széles teraszokon; az állványzatokon félbemaradt a munka, félkészen hagyva az európai szellem játékterét; és most tanácstalanul nézzük ezeket, mert már elfelejtettük, hogyan kell játszani? Sem lovagok, sem kalmárok, sem koldusok nem indulnak útnak a falak árnyékából, a tágas mezők kihaltak, a kámzsás barátok, a legbelsőbb terek e csöndes őrzői sem kongatják meg időről-időre a harangokat, kimérve az örökkévalóság porcióit az idő számára, mert elfelejtettünk kultuszt is játszani. Hiába is nézzük a szigetet, fürkészve, ki lakhat odaát – ha egyszer elfelejtettük, hogy az ott az otthonunk. Mintha saját arcunkat nem ismernénk föl a tükörben.

önmagunkat felejtettük el

Valamiképp önmagunkat felejtettük el tehát: az egyetlen helyet, ahová nem vezet térkép, ahová nem lehet csak úgy visszatalálni. Látható ösvény nem vezet oda. Csónaknak sincsen nyoma, sem az innenső, sem a túlsó parton, hogy átvigyen.

Közben a hallgatag hegyek, a bölcs víz, az olajfás kertek: mind-mind a visszatértünkre várnak.

kép | anakapor.com