RÁBA GYÖRGY VERSÉRŐL
2013 október
ÁTVÁLTOZÁS
Ezt szerettem benned a pillanat
termő váratlan rügybeborulását
a perc ajándékát egy nap alatt
a faágak csontvázából a hársfát
ezt szerettem benned az utazást
a tapasztaltnál igazabb világba
magamban az ismeretlent a mást
mely a megoldó fejezet nyitánya
mikor a képen az únt értelem
levetkezik mintha álöltözékből
a végtelenbe tágul a jelen
s a látvány is megismeréssel ér föl
Ezt szerettem a testből a tilos
határátlépést az önfeledésbe
mikor a tudat áthágja dohos
törvényét ahogy tegnap se remélte
szerettem hogy érzékeimen át
a „Legyen!” szózatot hallom dörögni
mikor a veszendő molekulák
győzelmes kürtje a teret betölti
Ezt nem szerettem benned. A veszendő molekulák kétségbeesését; hogy küzdenek és hűtlenek; a pillanatok kéretlen oltó-kését; hogy az ismeretlen más, a megoldó fejezet nyitánya egy korábbi fejezet, vagy egy egész könyv közhelyes és kínos lezárulása; hogy utazás van, de kényszerű; viszont megállás az soha nincsen; hogy a dohos törvényt áthágni könnyebb, mint a penészből kikaparva föllelni benne a többet; hogy az únt értelem úgy váltogatja egyre cifránál cifrább álruháit, mintha a végtelen és öröklét és igazság csak jelmez volna, és alatta viselhetne szinte – vagy nem is csak szinte – bármit. A hársfa az rendben van, a rügy is; és tényleg ott hangzik, a horizont mögött, a „Legyen!” – de hogy ki kürtöl, és ki győz, azt nem tudom; és azt se, hogy velem vagy ellenem; de persze minden perc és vers és állítás, akár egy pénzérme, kétfelől nézhető: és a játék, hogy most fej vagy írás, nézőponttól függően védhető. Ezt szerettem… azt nem szerettem… furcsa egy játék ez itt. Mintha bizony a test kérdené, hogy „szeret-nem szeret”, és elősorolhatná vétkeink. Egyáltalán: miért is szólítjuk meg úgy, mint egy régi – tán rég megunt – szeretőt? És ő hogy szólítana minket? Mint egy stricit a fáradt utcalány, ki évekig kitartotta?