OUTISZ SZIGETE
a Senki földjén [2011 április]
Abban a parti sávban, ami még nem igazán szárazföld, de már nem is tenger, és ahol a süppedős homokra pillanatonként új mintázatot rajzolnak a hullámok, nem marad meg semmi sem néhány percnél tovább, legyen az lábnyom, felirat vagy a fövenyre hordott törmelék. Mindennap végigmegyek ezen a parti sávon, csak hogy lássam és emlékezetembe idézzem a víz és a világ e közös tulajdonságát, és hogy bátorságot és erőt merítsek belőle a következő virradatig. Följebb a parton, a füvek közt barlang szája nyílik: a történelem előttinek nevezett korban bálványok szobraival volt tele, ma szeméttel töltik meg. Úgy látszik, akkoriban olyan fölösleg volt istenekből, mint ma papírzsebkendőből és üres palackból. A sziget neve: Ithaka.
*
A sziget szent hely. Nemcsak Délosz az, ahol tilos volt szülni és meghalni, mert a hely mindenestül és törvényileg az élet számára fenntartott; nemcsak a Nílustól ölelt Philai, robusztus, özönvíz-előtti templomaival, hanem szent minden egyes földdarab, amelyet víz ölel körül, külön kis világot alkotva így a kozmosz belsejében. Az ókorban az olümposzi vagy az alvilági istenek szentélyeinek építése is mindig azzal kezdődött, hogy kijelölték a szent terület, a temenosz határait – úgyszólván szigetet alkottak, amelynek partjait nem a tenger hullámai, hanem a mindennapok ostromolták. A kultusz csak az elkerítés és teljes elkülönítés, a sziget megalkotásával vehette kezdetét. A Mediterráneumban a boldog lelkek, félisteni hősök végső tartózkodási helyét is „a mély örvényű Ókeanosz boldog szigetére” képzelték, messze a földlakók és istenek életét megkeserítő minden kisszerűségtől és megalkuvástól.
villódzó mélység
A sziget külön áll a világ zsibvásárától: vagy az előtt, vagy azon túl fekszik, s ez bizonyos értelemben nemcsak a sosemvolt mitikus helyekre, hanem azokra a szigetekre is áll, amelyek megtalálhatók a hajózási térképeken. Az utas partra száll a kikötőben. Valahogy minden ismerősnek tűnik, mintha századszorra látná: a raktárak, kocsmák, boltok és műhelyek sora, a partra vont csónakok, a halászok mozdulatai; ugyanakkor mindez olyan valószerűtlen is, mintha sohasem látott volna még ilyet. A móló felett vijjogó sirálycsapat, a naptól megfakult spaletták mozaikja a házak falán, és a halászbárkák, melyek lebegni látszanak a smaragdosan villódzó mélység színén – mindez egyszerre meghitten otthonos és nyugtalanítóan ismeretlen, mintha épp az imént formálta volna meg sietve valami isten, csak hogy legyen hol megvetni a lábunk. Alighanem ez jelenti az otthon egyik ősformáját bennünk: mert a szoba is sziget, ahol magunk lehetünk, a város is, ahová valahonnan megérkezünk, és minden olyan hely, ahová pár percre le lehet telepedni – mindebben van valami megnyugtatóan sziget-szerű, meghitt és örök. A tengert járva megtapasztalhatjuk, hogy a legapróbb szigetnek is saját ege és saját külön ideje van. A térképre nézve látható, hogy a legnagyobb földrészek is, ahogy a legnagyobb birodalmak, mindössze kisebb-nagyobb zátonyok az idő óceánján.
*
Szigetek nemcsak térben léteznek, hanem az időben is. Az ókori görögök két szava, a kairosz és a khronosz az idő két aspektusát jelentik. Az első a tartalommal és karakterrel rendelkező idő, a múló pillanat, egy történés vagy a cselekvés ideje, az utóbbi a megállíthatatlanul elfolyó, arctalan, kozmikus idő. A kairosz létrehoz valamit, a khronosz fölemészti azt. A kairosz meghatározható, a khronosz felmérhetetlen. Ez elmúlik, amaz visszatér. Az egyik sziget: szilárd és belátható, a másik, mint a tenger: mélységes és részvéttelen. És itt persze ismét a „metaforák át- meg átrendeződő seregé”-nél vagyunk, amelyek arra kényszerítenek, hogy nevesíteni próbáljuk a nevesíthetetlent, testekhez rendelve illékony és testetlen fogalmakat. Mi sem teszünk mást, mint a régi varázslóinasok, akik azon mesterkedtek, hogy bolygók szellemeit amulettekbe zárják: mert lényegében ez történik minden leírásnál és elméletalkotásnál, ahol egy képlet vagy formula jelenít meg egy folyamatot vagy absztrakt ideát, így lesz az idő elvont fogalmából is: víz és sziget.
bölcső és a koporsó közt
Thorleif Bomannak az ókori héber és görög gondolkodásról írott könyvében1 egy érdekes rész a két kultúra nyelvileg determinált tér- és időszemléletével foglalkozik. Az európai (és rajta keresztül az egész nyugati) kultúra, mondja, alapvetően a görög képzetet vette át, ahol az időt mindig térbeli módon, hol tartályként, hol vonalként képzeljük el: az első esetben az idő múlását a tartály feltöltődéseként érzékeljük („az idő telik”), az utóbbiban mozgásként a vonalon. Mintha egy úton haladnánk megállás nélkül és megállíthatatlanul: az előttünk lévő, ám egyre fogyatkozó út a jövő, a magunk mögött hagyott, de minden lépéssel növekvő, megtett út pedig a múlt. Maga az út úgy tűnik fel, mintha objektív valóság volna, „kiszabott idő”, biológiai konkrétum, ha úgy tetszik – a bölcső és a koporsó közt adott, az idő végtelenjéből nekünk jutó szelet. A héber időszemlélet ezzel szemben – Boman szerint – sokkal inkább szubjektív és dinamikus természetű: „Az izraeliták az előtt és az után fogalmát épp ellenkező értelemben használják. A qedem jelentése: ami elől van… valamint ‘ősidő’ és ‘múlt’. (…) Az ’aharit’ jelentése: leghátsó oldal, kijárat, valamint az ’idő vége’, ’jövendő’”2 Múlt és jövő érzékelése tehát itt a személyes nézőpont függvénye: a múlt áll előttünk, hiszen végig lehet rajta tekinteni; ezzel szemben a jövendő meghatározatlan, ködös, még nem látható – mintegy a hátunk mögött van.
Kétségtelen, a nyugati civilizáció számára meghatározó a görögök tériesítő idegzete, viszont egyáltalán nem kizárólagos. Ha tisztán szubjektív szempontból tekintjük, mi is hasonlóképpen éljük meg az időt: a korábbi nemzedékekről mint elődeinkről beszélünk, leszármazottainkról pedig úgy, mint akik utánunk jönnek, azaz utódainkról: „a jövendő előttünk van ugyan, de utánunk következik”.3 Így a megszokott kép kiegészítésre szorul: ha az idő ösvény, nem arccal előre haladunk rajta, hanem hátrálva; szemünk előtt nem a jövendő tárul fel – hiszen az alapjában véve ismeretlen, s legfeljebb tervekkel és elképzelésekkel népesíthetjük be –, hanem a múlt: a megtett út, amely a sajátunkká lett, s amelyből mi magunk is vagyunk. Hátrafelé haladunk tehát, miközben paradox módon mégis előre jutunk: kihátrálva a múltból, de görcsösen belékapaszkodva derítjük fel az élő, ébredő jövendőt – ami azonban csak akkor lesz valóságossá számunkra, ha már elszáradt, a múlt részévé vált. E folyamat kulcsa a pillanat: hiszen csakis ebben válik valamennyire megfoghatóvá az idő, ekkor kap testet a testetlen, jobbára hipotetikus jövő (mert semmiféle garancia nincs arra, hogy csakugyan lesz jövő hét, holnap vagy akár következő pillanat). A pillanat mágikus természetű: egy szempillantás alatt fagyasztja meg a cseppfolyós jövőt, a lehetségest véglegessé változtatja, és ezáltal a múlt részévé teszi. Ő a fejünkben élő írnok, aki boszorkányos sebességgel és megállás nélkül dolgozik, az egyetlen rendelkezésére álló pergamenre: miránk jegyezve föl a történteket. Nyelvünk kényszere, hogy még ezt a teljességgel megfoghatatlant, a pillanat fogalmát is tériesíteni igyekszünk. Ha az idő egésze kifeszített húr, rezzenetlen egyenes, akkor a pillanat a pont geometriai képzetének felel meg: minthogy sem egyiknek, sem másiknak nincs valódi kiterjedése, mégis e diszkrét egységekből, idő-pontokból épül föl a kontinuus vonal. A jelen pillanata kijelölt pont, szent sziget: a kairosz legtisztább formája.
*
„A szigetek a higgadtság vagy a nyugalom, a megbocsátás vagy a bűnhődés, a száműzetés vagy a rabság színhelyei. Épültek rájuk kolostorok, börtönök és menedékhelyek, intézmények, amelyek olykor sorsok, szenvedélyek, különösségek beteljesüléséhez vezettek. És a legboldogabbak, mint az Atlantisz, kincseikkel együtt elsüllyedtek a tengermélybe. Szinte minden sziget azt várja, hogy valami fontos és különleges esemény történjék: kiköt egy hajó az ismeretlenből, partra száll a jó hírt hozó legénység és a kapitány, aki bejelenti, hogy jobb napok következnek. A szigetlakóknak több idejük van a várakozásra, mint másoknak: az ő idejüktől ez elválaszthatatlan.”4
A sziget tehát a várakozás helye, és a szemlélődésé – ennyiben mérhető lakóinak élete a halhatatlanokéhoz, akik vagy az idők kezdete előtt, vagy annak lezárulta után, mintegy kívülről tekintenek a sorsra, amely hol fölveti, hol meg összezúzza a halandókat, hasonlóan a parti sziklák alján sistergő víz örvényeihez. Ezért nevezi Hölderlin is álombéli vándorát, az Égei-tengeren a szabadság nyomában kóborló Hüperiónt „remetének”: bármerre vetődjék is, szigetként él, látásra és magányra ítéltetett. És még csak nem is valamely rosszmájú isten, hanem ez a szigeti távlat, a szemgödrében izzó „két, tágra nyílt égei szem” teszi társtalanná.
A sziget a kiragadott, „izolált” létezés tere, a fizikai vagy szellemi különállásé, amely kikanyarít magának egy részt a világból, hogy oda elvonuljon; szent hely, amennyiben a bölcsesség vagy a kárhozat helye, és van benne valami a túlvilágból is, amely, akár egy sziget, elkülönített és örök. Ha az idő felől nézzük, a megkülönböztetett pillanat, a különálló idő megfelelője, ama belső, szellemi tartományé, amely a világtól elszakadó csöndes szemlélődésben kap formát, és amelynek egyetlen megvalósulási lehetősége a jelen pillanat.
*
Amikor Ulysses magához tér a fövenyen, mindjárt tudja, hogy istenek oltalmában álló földre került. Aminek viszont nincs tudatában, hogy ez a hely az otthona. Már Plótinosz kedves tanítványa, Porphüriosz is allegorikusan, az önmagát kereső lélek bolyongásának és hazatalálásának krónikájaként értelmezte az Odüsszeiát a „De antro Nympfiarum” azaz „Nimfák barlangjáról” írott értekezésében. Ez az olvasat azóta is meghatározó a Nyugat egyik nagy könyvének exegézisében. Merthogy Európa az írott szó, a lineáris idő, és a vándorlás kultúrája, szakadatlanul úton, és megérkezésre képtelenül: ezért ismerhet rá önnön tükörképére a ravasz és nyughatatlan görög vonásaiban. Irodalmában – amely valamiképp a homéroszi énekeknek köszönheti sajátos karakterét – észrevehetően dominál ennek a „lélek-útnak” a képzete, és a mind sürgetőbbé váló kérdés: vajon a vándor lélek számára létezik-e hazatérés? Ha csak a magyarokat nézzük:
Ez Ithaka, a szürkülő sziget,
Borús olajfák árnya rámborul ma
S egy tűnt gyerekség fonnyadt koszorúja
Övezi át ez elhantolt szivet.
Ez Ithaka. A nyáj lágyan kolompol,
Vén kondás ballag gödölyék után,
Álom porába hull a délután
S a tenger mormol, mint fáradt komondor.
De én e tájon túl emlékezem
Calipsóra virágos éveken
S eszembe jutsz: Circének édes éje
S a szemfödő alatt is fölzokog
A drága múlt és sírván gondolok
Aranyhajú szirének énekére.5
Vagy:
Oly férfias volt hírnévre, mindentudásra vágynom.
Alig búcsúzva, sietősen váltam meg Ithakától.
Sok ostrom és sok év után mi lesz a bátorságból?
Elválik most, hogy ködből és sós tengeri homályból
kibontakozik Ithaka, és elémbelángol6
Az európai költészet intuíciója általában az, hogy a háború veszedelmeit és a tévelygés megpróbáltatásait kiállt hajós ezt az egyet: a hazatérést nem bírja el, amit pedig a lelke mélyén elvileg mindennél jobban áhít. „Az emberiség öntudata soha nem fogadta el az Odysseia idillikus befejezését – írja Márai. – A XXIV. ének, a békekötés nagy himnusza nem fejezhette be ezt a szenvedélyes mesét. Az olvasó – minden korban – érezte, hogy Ulysses nem találhatott végleges otthont a hazatérés idilljében. A Költő – vagy a költők – szándéka érzékelhető: Ulyssesnek még új utakat jósol.”7 Ez volna a lírai és prózai formában egyaránt számtalanszor megfogalmazott „Ithaka-paradoxon”: a görög bármerre vetődjék is, mindenütt idegen marad, de hazatalálnia is lehetetlen, mert a megtett út viszontagságai és tapasztalatai őt magát is átformálták, számára saját földje lett idegenné. A hangsúly a bárminemű visszatérés lehetetlenségén van, akár egy dramatizált Hérakleitosz-töredékben; ha csakugyan „minden változik”, úgy nemcsak a dolgok, hanem a dolgokra irányuló tekintet sem lehet állandó. A mindegyre visszatérő kérdés, hogy Odüsszeusz mihez kezdhet az immár lénye legsajátabb részévé vált honvággyal – otthon.
Nem sok értelme, hogy henye királyként
csöndes tűzhelynél, tar sziklák között,
egy öreg nő oldalán szabjam a
kétes törvényt egy vad népnek, amely
tisztel, és alszik, zabál és nem ismer.
Utaznom kell, hogy fenékig ürítsem
az életet; tudtam mindig örülni,
tudtam szenvedni, másokkal, akik
szerettek, és egymagam...8
Az egyik legismertebb Ithaka-vers szerzője, Kavafisz bölcs hozzáállást javasol, ha nem is megoldásként, legalább gyógyírnak:
Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?9
De vajon tarthat-e elég sokáig Ulysses utazása ahhoz, hogy még a hazatérés „szürkülő szigetét” vagy éppenséggel a „lángolót” elbírja? Lehetséges-e annyi „egyiptomi várost” bejárni, hogy az utazó szíve jóllakjék a fűszerszámokkal és édes illatokkal? Vagy ha már egyszer útnak indult valaki, semmiképp sem létezik visszatérés, mert a tudás olyan szomjat kelt, amely önmagára irányul, és ezért soha be nem telik, és sosem csillapul?
Része lettem mindannak, ami ért;
de minden tapasztalás látkörén túl
ott tündöklik a be nem járt világ
s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm.
Untat várni, elmúlni csiszolatlan
rozsdállva és nem munkában ragyogni!
Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
együtt se volna sok, és hogy fogy ez
az egy is; pedig minden óra, mellyel
a nagy csöndet megrablom, valami
új hír hozója; s szégyen volna néhány
napért raktáron óvni magamat
s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő
csillag, az emberész minden határán10
Kavafisz gazdagon megrakott vándora vajon végső soron nem ugyanaz a nincstelen Outisz-e, aki így, Senkiként mutatkozott be a küklopszok pokoli barlangjában? Hiszen a hazatérést elsősorban épp az teszi lehetetlenné, amit Homérosz is megénekelt: hogy Odüsszeusz „annyi egyiptomi város” minden bölcsességével felvértezve nem tudja, hogy Ithaka szigetén van, míg egy istennő, Athéné nem oszlatja el a szemét takaró homályt; ennek felismerése, úgy látszik, valami egészen más jellegű tudást kíván. Meglehet, nem is a köznapi emberi ismeret függvénye, nem olyasmi, amire tapasztalatok felhalmozásával lehetne szert tenni. Igen ám, de mi a teendő, ha a bolyongás oly hosszú ideig tartott, hogy már az istenek is meghaltak, akik elűzhetnék a hajós elméjére boruló ködöt? Ha nincs többé mellettünk Athéné, a bölcsesség istennője, hogy kezének legyintésével elhessegesse a ránk súlyosuló homályt, ráismerhetünk-e valaha is a vágyott szigetre?
*
Nyugat mintha mindig a szüntelen keresés, a lázas készülődés izgalmában égne, ami nemigen engedi, hogy amit talált, hosszú ideig lekösse. Ez valami elásott, civilizáció által mélyen eltemetett nomád-ösztön lehet bennünk, ez az örökös nyugtalanság és hajsza, csak épp belénk költözve, saját magunk ellen fordítva. A középkorban szerették azt gondolni, hogy a keresés célja a Szent Grál – csakhogy akárhányszor meg is lelték ájtatos ovációk közepette az áhított ereklyét, a keresés mindig folytatódott. Ebből következik, hogy a Grál csupán egy név, ami valami egyebet takar. Ugyanígy lehetne azt mondani – és talán még több joggal hogy a Nyugat az utópisztikus „arkhimédészi pont” végérvényes és szilárd bázisát keresi, amely tévedhetetlen rálátást kínál a valóság teljességére, és amelyre támaszkodva ki lehetne mozdítani sarkaiból a világot. Ezt a létezésnek és tapasztalatnak értelmet és összefüggést adó univerzális nézőpontot Kirkegaard is arkhimédészi pontnak nevezi naplójegyzeteiben, amikor az egységes tudás lehetőségeiről elmélkedik. Mások, akik a szellemi skrupulusokat félretéve megelégedtek volna a gondtalan és jóllakott élettel is, Eldorádóként határozták meg a keresés végső tárgyát: az emberi vágyak arany foglalatát (inkább így: a keresés végső tárgyának az emberi vágyak arany foglalatát, Eldorádót hitték). De alighanem Eldorádó is csak jelképe valami másnak, ahogy a grál, a romantika kék virága vagy a megingathatatlan arkhimédészi pont az. Minthogy ezek szerint megnevezni képtelenség, nevezhetjük az általunk ismert legősibb néven is, Ithakának. Ez a szó végeredményben azt a helyet jelöli számunkra, ahonnét nincs tovább. Viszont semmi többet, se vagyont, se bölcsességet, se mámort vagy szentséget; csak egy helyet, ahol a vándorlás végre véget ér.
*
A sziget, amelynek süppedős fövenyén nap mint nap járok, semmiben sem különbözik a Ión-tenger többi szigetétől. Ezek zöldebbek, mint az égeikumban elszórt társaik, és a tenger is hidegebb körülöttük. Falvairól, öbleiről, zegzugos ösvényeiről semmi olyat nem lehet mondani, ami az „Eptánisza”, a napnyugat felé eső „hétsziget” többi tagjára ne volna ugyanúgy igaz. Különösebb ismertetőjegye, impozáns rommezeje, festői magaslata, saját szentje nincsen. Kephallénia árnyékában meghúzódva, sötétlő píneákkal és az olajfák ezüstjével pettyezett hegyoldalaival olyan, akár egy vízből kibukkanó, nyakát nyújtogató smaragdzöld teknőc. Csáberejét főleg annak köszönheti, hogy a mai napig büszkén hirdeti magát Odüsszeusz szülőföldjeként, noha a kutatók többsége legalábbis óvatosan veszi mai Ithaka azonosítását az eposzival, amíg persze mások vehemensen érvelnek amellett, hogy a létező és az irodalmi sziget egy és ugyanaz. Mindkét oldal kifogyhatatlan az érvekből és ellenérvekből, és mivel a vita már kétezernél is több esztendeje tart, valószínűtlen, hogy egyhamar dűlőre lehetne jutni. Homérosz például Odüsszeusz földjét „alacsony fekvésűként” emlegeti; itt azonban alig van talpalatnyi hely, ami ne váltana át azonnal meredek hegyoldalba. A sziget ugyan nem esik messze az „erdős Zakynthosztól”, ebben megfelel a leírásnak, de nyugat felé nem az utolsó, hanem ellenkezőleg, a szárazföldhöz közelebb fekszik. És így tovább, ízekre szedve a huszonnegyedik ének minden sorát, jelzőjét, utalását. A történeti hűség szerelmesei a fél Mediterráneumot tűvé tették, hogy kedvenc szerzőjüket legalább valamennyire igazolhassák, s az általa leírtaknak inkább megfelelő szigetre bukkanjanak. Hiszen a homéroszi eposzok sokáig paradigmatikus erejű műnek számítottak: nemcsak nyelvészeti vagy verstani szempontból, de a pogány teológia, a képzőművészet és a geográfia kimeríthetetlen kincsesbányájaként is számon tartották – így legalább relatív megbízhatóságuk becsületbeli ügynek minősült. Láttam egyszer egy térképet, amelyen akkurátusan feltüntették az összes valaha volt hipotetikus Ithakát. A végeredmény azt mutatta, hogy szinte egyetlen sziget vagy kiugró földnyelv sem volt az Égei-tenger medencéjében, amit valaki valamikor ne azonosított volna Odüsszeusz vágyott földjével. Bárhová hajózzon az ember Korfutól Számoszig, jó eséllyel valaki Ithakáján száll útközben partra. A térkép, ha egyebet nem is, azt mindenképp hűen mutatta, hogy nemcsak Odüsszeusz vágyott annyi viszontagság és ínycsiklandó kaland után Ithakára, de ugyanilyen hévvel és elszánással keresik ezt a földet azóta is, csak hogy valamiképpen igazolhassák a nagy mesemondó szavait. Mintha konok és elhagyott gyerekek vágyakoznának, hogy életük első meséje legalább igaz legyen.
*
Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy Ithaka keresése számunkra valamiképp a jelentés keresésének felel meg. Költői kép arról, hogy az ember nyugvópont után kutat a mesterséges kozmoszban, melyet a nyelv és gondolkodás hoz létre a tapasztalt világ hol torz, hol szépítő, de mindenképpen csalfa tükreként. A külvilágnak ezt az emberi elmében létrejövő párját tapasztalatok, következtetések, magyarázatok, általánosítások és tanult minták alkotják, amelyekből különféle narratívák: mesék, mitológiák, hősénekek sarjadnak; ezekből elméleti lepárlással meggyőző teóriákat nyerünk, amelyeket aztán kísérletekkel igyekszünk újra megfoghatóvá sűríteni. Át- meg átbeszéljük a világot, örökösen újra gyúrva-formálva azt a nyelvi jelek, hangok, betűk képlékeny halmazából. Az európai filozófiatörténet kezdetektől ezzel a problémával küszködik: a mentális reprezentációk, a nyelvi szimbólumok és a valóság viszonyának leírásával. Egyfajta valóság-restauráció a tét, ahol a tapasztalat és leírás közti harmóniát a világkép újabb és újabb korrekcióival reméli biztosítani. A vágyott Ithaka ezért az elérhetetlennek sejtett megnyugvás nagy irodalmi jelképe: a hiányzó bizonyosság, amelyhez elérkezve az ember visszatalál a világhoz és egyúttal önmagához. A lehetséges interpretációk sokasága közepette a megértés szent szigete.
Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.11
Addig viszont a keresők nyughatatlan odüsszeuszok módjára vetődnek ide-oda a fantasztikus, lehetséges, valós és lehetetlen világok összjátékának káprázatos tengerein, ahol minden kikötőben idegen királyok uralkodnak, vagy küklopszok, nimfák, najádok seregei várják őket hol szívélyesen, hol meg ellenségesen. A szigetre érkezés hazatérést jelentene a világ különféle variációinak képlékeny halmazából. A lehetséges életektől visszatalálást az egyetlen valóságoshoz, amelynek létezésében annyira reménykedünk, hogy önkéntelenül is mindent ahhoz viszonyítunk. Ez voltaképp a jelentés: a biztos referencia keresése, ahol az elméleti és a valós világ újra teljes átfedésbe kerül egymással, és a hányattatásoknak vége szakad. Se küklopszok, se nimfák, se más próteuszi lények, csak asszony, szolgák, birtok és gazdálkodás, semmi kérdés, csak a konkrétumok és a napi gond horizontja. Ámde azzal kell szembesülnünk, hogy a kultúra által alkotott számtalan valóságvariáció közepette maga Ithaka is egy lehetséges világgá vált a sok közül, és nem megkülönböztethető a többitől, hová az út során elsodortak a hullámok, vagy elvert az istenek dühe. Odüsszeusz magához tér a fövenyen, és sírva átkozza végzetét, hogy megint csak nem haza jutott, hanem idegen földre került.
*
Ithaka tehát, legalábbis ahogy az európai irodalomban megjelenik, nem is annyira hely, mint inkább állapot, mint ahogyan hiánya, a távollét tőle sem geográfiai, hanem lélektani tény. Ithaka esetében nem a megérkezés eseménye számít, hiszen mindkét oldalról – Odüsszeusz részéről is, és később a háznép meg az otromba vendégsereg számára is – a megérkezés ténye egy ideig rejtve marad. Ami Ithakát jellemzi, az a felismerés pillanata, a jelentés feltárulása – vagy még inkább: a felismerés megalkotásának, a jelentés-adásnak a pillanata. Lényege a szigeti távlat: az idő hullámveréséből kiemelkedő szilárd hely, ahol megvethetjük a lábunk, és ahonnan nézve értelmet nyernek a dolgok. Ezért írhatta Kavafisz:
Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.
A magyar fordítás az eredetitől kissé eltér, mert a görög szövegben az áll:
Ha szegénynek is találod, Ithaka nem csapott be.
Így, hogy bölccsé lettél, ennyi tapasztalattal,
már megértheted, az Ithakák mit jelentenek.
Azaz Kavafisz intuíciója nem egy, örök és felcserélhetetlen Ithakáról szól, hanem a hazatérések helyéről, amelyek akár különbözhetnek is. Nem ez vagy az a földdarab, hanem a felismerés pillanata az, ami pótolhatatlan. Ezek szerint az egyetlen, ami számít, hogy ki-ki saját Ithakáját találja meg, vagyis az egyetlen helyet, ahol megpihenhet.
*
Amint mondtam, a sziget, amelynek fövenyén hajnalonta járnom adatott, semmiben sem különbözik a körben a tenger színén lebegő más szigetektől. Különösebb jellegzetessége nincs. Egyik oldalán tágas öböl nyílik, ahol
két meredekfalu szirtje
nyúlik a vízbe előre, s az öblöt is ez veszi körbe,
védi hatalmas habjaitól a goromba szeleknek
kívülről: s odabent a hajóknak nincs kötelékre
szükségük, ha elértek már kikötési helyükhöz.
Hosszúkáslevelű vadolajfa van ott az öbölnek
végében, s egy bájos barlang, árnyas ölével.12
A sziklaüreg, odafent a partoldalban egykor bálványok szobraival meg áldozati ajándékoknak szánt kőkorsókkal volt tele; ma használt zsebkendővel, üres zacskóval, műanyagkupakokkal: az élet hordalékával töltik meg. De az is lehet, hogy mindezt a szél meg a víz veti ide, és szép lassan minden felgyülemlik itt, mert a partnak nincsen gazdája, aki gondot viselne rá. A napok meglehetősen egyformák, mintha minden és mindenki várna valamire vagy valakire; mintha ez az egész csak ideiglenes volna, ahogy a tenger lélegzik, az égbolt forog, a felhők jönnek és elsodródnak, ahogy szél támad és nemsoká elül. Ám ez tévedés: senki nem vár semmire, csak van, a fények, a víz és a levegő összjátékának kaleidoszkópját bámulva. Várni, a jövőt latolgatni és a múlt hasznán kérődzni a kinti világ kiváltsága.
A földnyelv túloldalán kikötő. Amikor a hajóval megérkeztem ide, minden olyan ismerősnek tűnt, mintha már vagy századszorra látnám, de egyszersmind olyan valószerűtlennek is, amilyen valószerűtlen csak egy sziget lehet. A kikötői vendéglők asztalokra pakolt székei, a partra vont halászhajók és a városka mögötti domboldalakra kígyómintákat rajzoló utak, amelyek mentén a ciprusok elszórt felkiáltójelei válaszolnak az olajfák girbegurba kérdőjeleire. A szárazföld, ahonnan a hajó idehozott, elég messze van ahhoz, hogy zsivaja ne hallatsszék ide: csak az alkonyatkor felgyűlő lámpafüzérek sora jelöli ki az utak, falvak, bárok és üzemek helyét a sötétlő part hullámvonalán. A hajnalok gyönyörűek itt a szigeten, és a déli órák, amikor óriás kovácsüllőként szikrázik körben a tenger. Sosem jártam itt azelőtt, de úgy érzem, itthon vagyok. A sziget nevének semmi jelentősége nincs – hiszen mondom, olyan, akár a környék többi szigete, amelyek távoli árnyakként emelkednek ki a párálló tengerből. Sok van belőlük.
*
A perpetuum carmen:
a krematóriumok füstje,
Csuang-ce pillangója
az égbolt legyezőképén,
a labirintus álma,
a lehetetlen térképe –
a könyvtár középpontja
egy rózsa gondolatában.
Mindaz, mi áthatolhatatlan,
talán egy tamariszkuszkert
Tauromeniumban: a mindenség
vagy a káosz vagy a hexameter –
a csillagsivatagban
elsuhanó verssorok.
A költészet: Ithaka
láthatatlan partvidéke,
a föld pillanata
egy szó univerzumában.13