MŰHELYTÁRSAM 17
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„A ’társadalom’ eredetileg a közös célok és értékek alapján szerveződő társulást jelentené. Egyenlő méltóságú, szabad emberek együttműködését. Legalábbis ebben az értelemben használta Rousseau e kifejezést, amikor „társadalmi szerződésről” beszélt. E szerződés nem politikai aktus, mert nem a hatalom hozza létre a társak integrációját. Így az, hogy „társadalmi”, arra vonatkozna, ami különbözik a ’politikai’-tól, és persze a ’gazdasági’-tól is, mi több, megelőzi azokat. A ’társadalom’ aktív szereplő, mely alkalmas arra, hogy nevében bíráltassék a hatalom (ha nem fejezi ki helyesen az akaratát) és a gazdaság (ha automatizmusai megakadályoznák a közjó érvényesülését).
A társadalom, amely az emberek mindent átfogó valósága volt, igen hamar a valóságok egyikévé korcsosult. Gazdaság és politika öntörvényű világokként mutatkoztak meg, a ’társadalommal’ alkotott hármasságuk pedig a kapitalista társadalom idealizált képét tükrözte, miközben hol a politika, hol a gazdaság fojtogatta. Ezért a társadalomról gondolkodók egy része arra kényszerült, hogy szembeállítsa a ’közösséggel’, s ez utóbbiban találja meg újra azt, amit az előbbiben elvesztett.
Mund Katalin: Társada-lomtalanítás, 2005/12
Ezek szerint a társadalom az első. Mint „egyenlő méltóságú, szabad emberek közössége”. Egyéneké, tehát. És e ponton máris a nyugati gondolkodás egyik patinás problémájánál vagyunk. Ahhoz, hogy a társadalom aktív aktorként ellenőrizhesse és kritikát gyakorolhasson a hatalom és gazdaság fölött, az egyéneknek nem árt megegyezniük abban, hogy mi a közjó. A minimum, ami mindenkinek egyaránt jó. Ez szükséges ahhoz, hogy a társadalom entitásként működhessen, közös célok mentén összehangolt cselekvést valósítva meg. És itt a bökkenő. Hogy az egyén léte hogyan konvertálható át lehetőleg minél törés- vagy súrlódásmentesebben közösségi létté. Mi vagy ki határozza meg a közjó fogalmát és alapelveit? Platón fogta magát, és – minden szentnek maga felé hajlik-alapon – a filozófusokat helyezte a társadalom élére, mint akik a legkisebb kockázattal trafálnak mellé a „jó” értelmezésében. Ez ugyan járt némi megalkuvással a hierarchikusság irányában, de valamit valamiért: minden egyén „egyenlő méltóságú” – a maga társadalmi csoportjában. A patrisztikus teológia másfelé tájékozódott: Hitvalló Szent Maximosz sebészi pontossággal dolgozta ki a monotheléta-vitában az akarat versus akaratok tanát: hogy miképpen lehetséges az amúgy eltérő vektorú akaratok összehangolódása, együttműködése. Csak hát ez meg elsősorban az emberre magára, és – ideális esetben – az egyházra vonatkozik, a teljes társadalomra nem – a politikumot mindenképp érintetlenül hagyja. Világunk továbbra is akaratok összeszikrázása marad. Ahogy Thomas Carlyle jegyezte meg egy alkalommal, amikor a gazdaság felkent képviselője egy legyintéssel intézte el az író fejtegetéseit, mondván: ezek csak puszta ideák: „Élt egyszer egy Rousseau nevezetű ember, aki írt egy könyvet, mely mást sem tartalmazott, mint puszta ideákat. Nos, ennek a könyvnek a második kiadását azok bőrébe kötötték, akik kinevették az elsőt.”
Csínján az eszmékkel.