MILYEN HOSSZÚ LEHET EGY FILOZÓFIA?
Mondhatnak bármit a nagyokosok, az eszmék súlyát csak a sírásók ismerik.
Mifelénk legalábbis, mert az eszméknek a világon alighanem egyedül mi adjuk meg a végtisztességet annak rendje és módja szerint.
A város határában húzódik, mohos kőfallal kerítve, az Elfeledett Eszmék Temetője. Ami azt illeti, az elnevezés kissé patetikus, alighanem polgármesterünk költői hajlamáról vagy ómódiságáról tanúskodik. Az utóbbiban sem lenne semmi meglepő, hiszen emberemlékezet óta ő irányítja a várost. Azonfelül kissé eufemisztikus is, mert nem feltétlenül már feledésbe merült eszmékről van szó – hiszen akkor senki se tudna róluk, így elhantolni sem lehetne azokat –, hanem sok esetben inkább olyanokról, melyeket jobb volna elfelejteni.
csúful elvérzett világmegváltó tanok
Röviden: ez a temető az életképtelennek bizonyult, lejárt szavatosságú, avagy menet közben dicső vagy épp dicstelen véget ért szellemi szülemények végső nyughelye. Mindenki ismer ilyeneket: elaggott és csöndben kimúlt ideológiákat, nagy dérrel-dúrral hirdetett, aztán eltűntnek nyilvánított életeszményeket, barikádokon csúful elvérzett világmegváltó tanokat, a veszettség jeleit mutató, és ezért menet közben lepuffantott filozófiákat. Az itt dolgozó sírásók munkája – bár sokak szemében gyerekjátéknak tűnhet – a szakavatottak szerint hatványozottan nehezebb, mint más, szokványos temetőkertekben, és összehasonlíthatatlanul több felelősséggel jár. Ennek megfelelően alakult díjazásuk is, de minthogy tarifájukat közvetlenül a Magisztrátus állapította meg és fizette ki, senki sem tiltakozott: a városatyák szerint lakhelyünk nyugalma nem lehet pénzkérdés, márpedig a döglött eszmék nem megfelelő elhelyezése még az elhullt lábasjószágénál is nagyobb higiénés kockázattal jár, ekként pedig kardinális kérdés a békesség megőrzése szempontjából.
Ha jobban meggondoljuk, városatyáink bölcsen jártak el: az ideák sírba tétele kétségkívül különleges szakértelmet igényel. Mert milyen mélyre is kell egy eszmét elhantolni, ha azt akarjuk, hogy soha többé ne kísértsen? Eleget hallunk hányavetin elkapart ideológiákról, amelyek vissza-visszajárnak, zavart és nyugtalanságot szítva még évszázadokkal hivatalos haláluk után is. Mi másnak köszönhető az ilyesmi, ha nem a slendriánul végzett sírásásnak? Némely filozófiákat viszont éppenhogy tanácsos mindössze néhány centiméterrel a föld alá helyezni, mert – habár maguk kimúltak – termékenyítőleg hathatnak az élők gondolataira, és míg egy sekély sírhantból életnedveik hamar szétáramolhatnak a föld hajszálereibe, a rögök túlságos súlya már agyonnyomná azokat. Nem csoda, ha az eredetileg más temetőkből verbuválódott legények hamar egyfajta céhbe szerveződtek, és tudásuk egy idő óta éppúgy apáról fiúra száll, mint a kelmefestőké vagy serfőző mestereké; sajátos tolvajnyelvet használnak egymás közt, melyet kizárólag ők értenek, s ez városunk egyes polgárait már-már aggodalommal tölti el, különösen, hogy ezzel együtt az eszmék sírásói mintha elfeledkeznének a rendes, a mindennapi emberi beszédről. Ám ez inkább közigazgatási kérdés. Néha – tiszteletből – városunk egy-egy gondolkodóját is itt helyezik örök nyugalomra, érdemeik elismerése mellett. A koporsóvivők hol arról számoltak be, hogy egyik-másik filozófus furcsamód könnyű, mintha pihetollakkal lenne bélelt a koporsó, másokról azt mondják, nehéz, mintha ólombélése volna, ám mindez semmiféle korrelációban nem áll sem a koporsó anyagával, sem az elhunyt testalkatával. Nyilván a bennük lakó eszme a ludas. Ilyenkor a gyásznép úgy gondolja, a temetőkert sírásói, beszéljenek bármilyen érthetetlen nyelven, mégiscsak megérdemlik a bérüket.
heves vita
Néhanap – de tényleg csak nagyritkán – a magisztrátusban heves vita kerekedik, hogy ildomos-e valakit az Eszmék közé temetni, avagy sem. A legutóbbi ilyen eset, nem is olyan régen, Kolony úré volt.
*
Kolony úr, a nyugalomba vonult parfümőr inkább joviális bácsika benyomását keltette, mintsem úrét; mégis mindenki így, ezen a néven emlegette, amely a foglalkozása miatt ragadhatott rajta. Egykor övé volt a tekintélyt parancsoló, metszett üvegablakos, bálteremszerű drogéria a főutcán. Odabent sokágú kristálycsillár pazarolta a fényt: ragyogása a polcokon sorakozó, csiszolt üvegpalackok regimentjéről tüzelt vissza, amelyekben különböző színű esszenciák várták, hogy Kolony úr értő orrcimpája megnagyítva tükröződjön bennük, és pipettájának óvatos, bűvészeket megszégyenítő mozdulatával egy még sosemvolt illatszülemény szolgálatába álljanak. Az üvegeken nem volt címke: a száz palack, tégely és ballon tartalmával kizárólag Kolony úr volt tisztában, aki sem segédet, sem inast nem tűrt maga mellett: mint mondta, a lábatlankodás, feleselés, lebzselés csak zavarná a koncentrációban. Ha fel is vett valakit, egy hét leforgása alatt elüldözte maga mellől állhatatos zsörtölődésével: semmi és senki nem volt elég jó neki. Vevőivel ellenben émelyítően nyájaskodott, és a Kolony-féle drogéria az évek során fogalommá vált, jóval városunk határán túl is. A parfümkészítésen felül egyetlen szerelme volt: a felesége, akinek legjobb tulajdonságaként mindig azt emlegette, hogy nem érez szagokat. Így édesmindegy volt neki, Kolony úr milyen illatvarázslatot mutat be épp az illóolajok főpapjaként: ő egyszerűen azt a Kolony urat szerette, aki késő délutánonként megállt a kertkapuban, és elkiáltotta magát: „Hazajöttem, szívem!” Kolony néni ilyenkor az ablakhoz lépett, és úgy integetett kifelé, mintha még mindig az a harminc év előtti fruska volna, akit a papája és mamája nem eresztenek ki nevelőnő nélkül az utcára, jobb híján tehát a függöny fátyla mögül integet gavallérjának. Kolony úr csak ezután nyitott be a kertkapun, peckesen vonulva át a rózsakerten, kimért léptekkel, hogy mire felhág a bejárati ajtóhoz vezető három lépcsőfokon, a résnyire nyitott ajtóban megpillanthassa felesége alakját.
Aztán beköszöntött az elkerülhetetlen nap, amikor Kolony néni nem válaszolt integetéssel a kiáltásra: a függöny nem lebbent meg, az ajtó nem nyílt résnyire: az asszony szélütötten feküdt a szoba közepén – és mire egy hét gyötrelmes agónia után kiszenvedett, a kórházból már nem Kolony úr, hanem Kolony bácsi tért haza a megcsöndesedett házba. Megállt a kertkapu előtt, nagy levegőt vett, és nem szólt semmit: lassan ment végig a rózsakerten, számolva a lépéseket, a lépcsőfokokat külön is, az ajtó előtt pedig hosszan tétovázott, mintha nem hinné el, hogy ezentúl senki sem engedi be őt – mert a beengedés mozdulata a várakozás gyümölcse volt, és nem is a házra vonatkozott, inkább az egész napos, a reggeli óráktól egyre növekvő várakozásban létrejött térre: ide lett beengedve Kolony úr nap mint nap, ebbe a térbe, amely valahol az asszony szívében foglalt helyet, abban a szívben, ami ezzel a nappal megszűnt dobogni – ilyenformán pedig Kolony úrnak sem igazán volt hova hazatérnie.
*
Mint minden özvegy – pontosabban, mint a legtöbbjük –, idővel Kolony úr is megtanult együtt élni ezzel a jelenséggel, és mint minden özvegy – a többségük –, a szíve mélyén sohasem békült ki vele, az előállt helyzetet nem is annyira a világ igazságtalanságának, mint inkább figyelmetlenségének tudva be. Rászokott, hogy hosszasan álldogáljon az ajtó előtt: vagy töprengett, vagy adott egy esélyt a világnak – mindennap újabbat –, hogy kiköszörülje ezt a csorbát. A világ azonban makacs volt, mint rendszerint, és ebből a szempontból legalábbis igen megátalkodott: nem mutatkozott hajlandónak csorbát köszörülni vagy élni a lehetőséggel, melyet Kolony bácsi nagyvonalúan biztosított neki. Végül is rejtély, miért.
Kolony bácsi akkor is gyakorolta ezt a szokását, amikor egy évvel később túladott a drogérián: öt hosszú, tanácstalan percen keresztül csak álldogált az ólomüvegezésű bejárat előtt, aztán sarkon fordult, és elballagott a kávéházba, amely billiárdasztallal is rendelkezett. A világosra pörkölt kávé illatát ugyanis igen szerette. Még az előző nap megadóan felcímkézett minden üveget, a kulcsokat pedig mellényzsebéből átadta a szépreményű új tulajdonosnak, a következő szavak kíséretében:
– Eszébe ne jusson engem még egyszer beengedni ide, és szintúgy ne jusson eszébe új illatokat kreálni. Az illatnak az orrhoz van a legkevesebb köze. A nevemet pedig sürgősen vakarja le a bejárat fölül.
Azzal megfordult, és vissza se nézve, kihúzott derékkal távozott. Erre az egy percre fölsejlett benne a régi, ellentmondást nem tűrő Kolony úr, az utód ezért nem is mert vitatkozni, csak keresett gyorsan egy kőművest és egy cégérfestőt.
a halottakkal való együttélés művészete
Kolony bácsi továbbra is nap mint nap eljárt hazulról – sejthetőleg, hogy legyen alkalma visszatérni, és tépelődni a kertkaputól a házig vezető úton. Amely minden alkalommal egyre hosszabbnak tűnt a számára. Erről a sajátos hazatérési ceremóniáról egyébiránt Sramli néni, a Kolony-házaspár szemfüles szomszédja tájékoztatta Kolony bácsi tisztelőit. Sramliné akkor már évtizedek óta gyakorolta az özvegység művészetét, melyről elkönyvelte, hogy alapjában véve a halottakkal való együttélés művészete; ugyanígy évtizedek óta irigyelte csendben Kolonyékat, tökéletesen eseménymentes életük miatt. A maga részéről ezért úgy érezte, most valamelyest helyrebillent a dolgok rendje, és a világért nem hagyott ki volna egyetlen napot sem, minden alkalommal ott állt ablakánál, a csipkefüggöny mögött, hogy lássa Kolony bácsi reménytelen hazatérési kísérleteinek hiábavaló rítusát.
*
Alighanem az őszi kertek jelentették ezekben a késői években Kolony bácsi számára az egyetlen megbízható örömforrást. – Az őszi kertek illatának nincs párja – szerette mondogatni, és a szeptember végi fényben úgy kisimultak arcán a ráncok, mintha ott sem lettek volna soha. Pedig, ha valaki, ő aztán szagolt már életében mindenfélét, polifon szaglás, mondogatták az emberek, ki is ókumlált jó pár rafinált illatot – de soha két egyformát, erre kényesen ügyelt, kinek-kinek személyre szabott parfümöt gyártott, mint az öltönyt vagy estélyit az úriszabó. A drogériával együtt azonban ezt a szenvedélyét is elhagyta – illetőleg, pontosított özv. Sramliné, valószínűleg a hazatérés az illatok birodalmába ugyanúgy ellehetetlenült számára, mint minden más, ezért is adhatott túl a drogérián. És bár özv. Sramliné ezen állítása meglepően filozofikus, nehéz vele vitatkozni. Elvileg nálánál jobban senki nem ismerte Kolonyék életét, a nevezetteket is beleértve. Vagy csak megvénült, és mint a vadászkutyáknak, eltompult a szaglása – tette még hozzá rosszmájúan. Csakugyan, ezt sem lehetett kizárni.
Szóval az őszi kertek. Kolony bácsi egyetlen vigasza.
– Mintha valamiért kifakultak volna a színek, elhalványultak volna a dolgok, és a világ már csak önnön távoli emléke lenne – magyarázta egy kóbor kedvű drótszőrű tacskónak, aki sétáin gyakorta melléje szegődött. – Ilyenkor azonban, figyeld csak meg – hajolt le hozzá, és orrukat mindketten a langyos levegőbe tartották –, ilyenkor a késői nap előcsalogatja az esztendő utolsó illatait, a legérettebb, legsűrűbb illatokat, amelyek a dolgok szívében laknak; és az év ebben a sóhajban árulja el azt a szépséget, amelyet eddig szégyenlősen tartogatott, várva valami jobbra.
Ilyeneket mond Kolony bácsi a drótszőrű tacskónak.
*
Egy ilyen délutáni sétáról hazatérvén, a kései, tömött illatokkal felvértezve, Kolony bácsi meglepő dolgot cselekedett. A rózsakerti ballagás végéhez érve, mielőtt föllépett volna az ajtóhoz vivő első lépcsőfokra, egy hirtelen negyedfordulattal egyenest a kerítésen túl álló szomszéd ház felé, pontosabban annak ablaka felé, még pontosabban az ablak mögött dekkoló özv. Sramliné felé irányult, és emelt, de semmiképp sem indignálódott hangon feltette a kérdést:
– Sramliné kérem, meddig óhajtja még figyelemmel kísérni mindennapi hajótöréseimet?
Aki arra számít, hogy a koreográfiában bekövetkezett e nem csekély változás kibillentette, vagy netalán zavarba hozta Sramli nénit, az nem ismeri Sramli nénit. Minthogy pedig hevenyészett krónikám olvasóinak többsége biztos, hogy nem ismeri Sramli nénit, kénytelen vagyok rögzíteni: nemhogy zavarba nem jött, de a leleplezéstől meg sem rezdült. A tudott, de elhallgatott dolgokban nagy praxisa volt, így, ha egy-egy kimondásra is került ezek közül, elegánsan visszavonulhatott a többi mögé.
– Addig, tisztelt Kolony úr – válaszolt tehát habozás nélkül –, ameddig le nem tesz a hazatérés ostoba és illuzórikus kísérleteiről.
Kolony bácsi ezen icike-picikét meghökkent: ami azt illeti, életében nem beszélt három mondatnál többet szomszédasszonyával, és ez a három mondat is rendszerint a köszönés minimális meglepetéseket rejtő formuláira szorítkozott. Azt pedig semmiképp nem tételezte még álmában sem, hogy Sramliné az „illuzórikus” szót kiabálja át egyszer a léckerítésen. Hökkenten fordult tehát vissza menetiránynak, föllépdelt a három kőlépcsőn, és eltűnt a bejárati ajtó mögött – ezúttal töprengés és tétovázás nélkül.
érzékekkel felparcellázott világ
Tény, hogy Kolony bácsi még úr korában sem törődött valami sokat Sramliékkal: egészen lefoglalta őt a drogéria, pontosabban a valóság illatokkal való megfeleltetésének és kitágításának eszméje – olyasféle rögeszme volt ez nála, mint a láthatár meghódítása a felfedezőknél. Tudni akarta, miképpen lehet az érzékekkel felparcellázott világ határait átlépni, a megismerés ismeretlen tartományaiban kalandozva. Ehhez azonban az illatnak első lépésben tökéletesen illeszkednie kellett a látott, tapintott, hallott valósághoz: a Kolony-féle parfümök mintegy ugródeszkaként használták a készen kapott tapasztalatot, hogy túlmutassanak azon. Egy szó mint száz, Kolony úrnak kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy akár egyik, akár másik szomszédjával társalkodjék: annak idején még a Sramli úr hirtelen halála miatti részvétnyilvánítást is feleségére hagyta. A szomszédok ügyes-bajos dolgaiból, a mellettük lejátszódó életekből (és halálokból) mindössze annyit észlelt, hogy a tyúkhúsleves, fasírozott és uborkasaláta ritmikusan ismétlődő szekvenciáját egy nap keserű tömjénszag váltotta föl, amely napokig körüllengte a házat, és összepiszkította a rózsakert szolid kipárolgásait. Ennélfogva sejtelme sem lehetett özv. Sramliné növekvő ellenérzéseiről. Bár, ahogy az lenni szokott, ezekről jórészt magának Sramlinénak sem igen volt tudomása. Nem nevesítette magában az erőt, amely minden nap minden egyes délutánján az ablakhoz cövekelte. Ha nevesítette volna, be kell látnia, hogy ha közvetve is, de mohón részesülni kíván a hazatérésnek abból az ünnepéből, ami csak keveseknek adatik meg; egyúttal azt is, hogy ő – sokakhoz hasonlóan – kénytelen beérni azzal, hogy mások boldogságának koldusa legyen. Avagy piócája.
Kolony néni elhunytával viszont, mint valami elnyomott érzésproletár, végre egyenlőnek érezhette magát az addig hőn irigyelt boldogságburzsujjal, most, hogy az osztálykülönbségek immár semmivé foszlottak. Ennek következtében, ha lehet, még keserűbben tekintett a világra – hiszen többé nem volt mire áhítozni, sehol egy roskadó asztal, ahonnan szórványos boldogságmorzsák hullhatnak le, így pedig óhatatlanul az ő mindennapi, habár közvetett hazatérése is ellehetetlenült. Vagy inkább kiviláglott annak merőben illuzórikus természete. Emiatt tolult ajkára éppen ez a szó, amely még délelőtt szúrt szemet neki a keresztrejtvény vízszintes hetedik sorában, csalóka, látszólagos, tizenegy betű. Nem szenvedhette hát Kolony úr kitartását, mert a rítussá finomult mozdulatsor tapintatlanul visszaidézte a fenti osztálykülönbséget. Nézete szerint már réges-rég föl kellett volna, de legalábbis illett volna feladnia.
*
Csakhogy ott voltak ugyebár a rózsák, amelyekkel Sramli néni nem számolhatott. Neki, a megboldogult Kolonynéval ellentétben, volt szaglása, még ha kissé egyoldalú is – megesik az ilyesmi, nem lehet mindenkinek mindenre képessége, ahogy nem tudhat minden zongorista dzsesszt játszani a zongorán. Kiszagolta például, ha a burgonya rothadásnak indult a pincében. Kiszagolta, zárt kamraajtón át is, ha penészedni kezdett a szalámi. Ha egér pusztult el valahol a szekrénysor mögött. Ha nem öblítették el rendesen a Bonbonbüfében a kávésibriket. De még azt is, ha nyaranta algásodni kezdett a távoli folyó egy-egy kanyarulatában pangó víz. Szegényke ezért meg volt győződve róla, hogy kifinomult szaglása van. És eleget trécselt napközben a léckerítésen át Kolonynéval, hogy tudja, szomszédasszonyának egyáltalán semmilyen szaglása nincsen. Nem győzött hüledezni férjének, hogy mégis milyen megfontolásból vehetett el egy szagvak nőt a virtuóz parfümőr. Pedig a napnál világosabb, hogy a szaglásnak a hazatéréshez nincsen köze. A hazatérésnek a helyhez van köze, még ha az a hely láthatatlan is – de erről már volt szó az imént.
nyitva hagyott egy ajtót
Szóval a rózsakert. Kolony bácsi lassan formálódó, és tételesen soha ki nem dolgozott, mintegy tizenkét-tizennégy lépés hosszúságú filozófiájának sarokköve. (Plusz három lépcső felfelé.) Sramli néni bizony azok közé tartozott, akik nem gondoltak a rózsakertre. Ez valahogy kívül esett szaglási intelligenciáján. Néhai férje lepkegyűjtő volt, a virágoskert számos lepkét csalogatott a környékre, ilyen szempontból még kapóra is jött – de semmi több. Kolony bácsi sem gondolt rá korábban, hanem átlábolt rajta, ám mivel a beengedés mozdulata híján már a ház nem úgy várta, mint azelőtt, hanem átmeneti hellyé vált, mint az emlékezés, ezért az őszi kertek bölcsességéből kiindulva (melyekben az év mintegy kiadja a dolgokban letétbe helyezett lelkét, vagyis az időt – amaz utolsó, legsűrűbb, paradox módon egyszerre édeskés és kesernyés illatokban), elkezdte a hazatérést valahol a házon kívül, az odavezető útban keresni: jobb híján ott, ahol az időt érezte önmagában. Ezek voltak a lépések, amelyek segítették megtalálni az idő forrását, amelyről meglepetten fedezte föl, hogy benne magában van; ide vezették el nap mint nap a május közepétől október végéig más és más tónusban, hangnemben, ritmusban, de szüntelenül viruló rózsák, amelyeket Kolony néni gondos kezei készítettek évtizedekkel azelőtt. És Kolony úrnak az a gyanúja támadt, hogy felesége mindezt szántszándékkal rendezte így – mintha résnyire igenis nyitva hagyott volna egy ajtót számára mintegy ajándékképpen arra az esetre, ha az a másik végleg bezárulna. Csak az nem fért Kolony úr fejébe, hogy az asszony, aki nem érzett illatokat, honnan tudhatott erről az őbenne nyíló ajtóról, amelynek a létezésével ő maga sem volt tisztában, és amely a világnak pontosan abba a meghosszabbításába vezetett, amelyben hajlamos volt életének derültebb pillanataiban időzni.
*
A tizenkét-tizennégy lépés hosszú filozófia elemeit drótszőrű barátján kívül alighanem senkivel sem közölte, bár a hentesnél – ahová parizerért tért be maga és a tacskó számára – időnként ejtett bizonyos kósza utalásokat e formálódó eszmerendszerre. Kész szerencse, a véletlen különös kegye, hogy a cégéréről Tagló néven emlegetett hentesáru-üzlet tulajdonosa esti tagozaton elvégezte a gimnáziumot, és igényes intellektusú emberként a csomagolópapír hátára rótta a füle mögött tartott ceruzacsonk segítségével Kolony bácsi enigmatikusan fogalmazott fölismeréseit, megsejtve bennük a zsenialitást. Ha nem így tett volna, az öreg gondolatai mindenestül feledésbe merülnek, és föl sem vetődik, hogy az Eszmék Temetőjében leljen Kolony úr végső nyughelyet. Így azonban felmerült, bár a városi tanácstagok közt a javaslat nem váltott ki osztatlan sikert.
– Miféle filozófia az, amit malac- és szarvasmarha-ábrákkal teli zsírpapírra körmöltek le? – hőbörögtek egyesek. Erre mások azzal vágtak vissza, hogy a sötét középkorban állítólag lesajnált antik művek lapjait használták csomagolóanyag vagy gyújtós gyanánt, miért is ne fordulhatna elő egyszer az életben fordítva. Az ellentábor az epigrammatikus rövidséget kifogásolta; válaszul a preszókratikusok töredékeivel érveltek. Gúnyosan nekik szegezték a kérdést: miféle eszmék azok, amelyek filozófiai előképzettség nélkül, egy tíz lépés hosszú előkertben születnek? Ezzel könnyű volt hivatkozni a peripatetikusokra, akik oda-vissza grasszáltak a sztoákban, valamint felhozni Diogenészt és az ő hordóját. A nézeteltérés végére úgy került pont, hogy hírét vették: a hentes saját költségén készül kiadatni Kolony úr gnómáit, és a líceum köztiszteletben álló könyvtárosa, egy művelt, tollforgatásra hajlamos agglegény ír hozzá előszót, Kolony urat eszmetörténeti távlatokba helyezve.
Ezzel a kedélyek elcsitultak.
*
Az Eszmék Temetőjében tehát a legfrissebb sírhant Kolony úré. A magisztrátus megszavazott neki egy különleges, patikaüveget formázó sírkövet, amelyen művének talán legismertebb, a líceum bejáratánál is kifüggesztett mondata szerepel. Különben a könyvet egy szempillantás alatt elkapkodták, ma már az antikváriumokban is ritkaságnak számít. Temetésén számosan részt vettek, de ahogy az lenni szokott, a sírt manapság csak ketten látogatják: Sramli néni meg egy öreg drótszőrű tacskó, akit özvegy Sramliné befogadott magához.