Nacsinák Gergely András

MÉRCE

2009 december

MÉRCE

Boris Groys a kultúrában ható szelekciós erőket elemezve kétféle modellt különböztet meg: a minőségi és az innovációs elvet. Az első, mondja, a klasszikus európai hagyomány ismérve, ahol az számít jónak és megőrzésre érdemesnek, ami megüti a többé-kevésbé egységesnek számító mércét, vagyis ami eléri a kanonikus művek színvonalát. Ezeket elismerik, másolják, viszonyítási alapként kezelik, ami pedig rajta kívül esik, vagy megmarad, vagy nem. A másik, az innovációs megközelítés a modernitásban jelenik meg, és a szakadatlan újdonság varázsában él: jó az, ami szokatlan, eredeti, merész, tehát a korábbi elvvel ellentétben itt éppen az számít értékesnek, ami a kánonok által meghúzott határokat szétfeszíti. Az önállóság, függetlenség és az alkotói szabadság fogalmai ekkor tesznek szert abszolút értékre a kultúrában. „Az innováció, az újítás motorja az, hogy ahol korábban szakrális jelenség volt, oda most beteszünk valami banálisabbat. És a szakrális meg a banális között kialakul egyfajta feszült dialektika, és a művek, az alapművek többsége mindenekelőtt innen nyeri az értékét, művészettörténeti helyét és jelentőségét” – teszi hozzá Sebők Zoltán. A kánon tehát szakrális eredetű, a megszentelt teljesség emlékének hordozója, és pontosan ez az, amit a modernitás nem visel el. A korábbi, egységes jelrendszerrel áll itt szemben az egyszeri, a személyes, esetenként az önkényes. Ez a megközelítés azzal játszik, hogy nézőpontokat váltogat, a kultúra tárgyainak megszokott kontextusai helyébe új termékeket és új összefüggéseket állít. Csakhogy, teszi hozzá Sebők, mára mindkét paradigma érvényét vesztette, és megjelent egy harmadik, a tömegkultúráé: ebben a legkönnyebben sokszorozódó, s minél inkább a tartalmi üresség felé tendáló jelek érvényesülnek. Ezt az elvet szentesíti a ma oly népszerű naturalista kultúraelmélet is, amely a „kulturális gének”, azaz a mémek versengésében egyetlen szelekciós erőnek tulajdonít jelentőséget, ugyanannak, amely a biológiai evolúcióban is perdöntő: a replikáció sikerességének. Ennek értelmében tehát nem a legszínvonalasabb, de nem is a legmeghökkentőbb, hanem a legnépszerűbb jelenségek hódítanak teret, és szabják meg a kultúra arculatát. A siker végső soron azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló kulturális térből – élőhelyből, mondhatnánk – ki mekkora szeletet képes kisajátítani magának. A gondolat azért nem vadonatúj. John Wilkins angol természettudós már a 17. század közepén lakonikusan jegyzi meg: „Téves az az elképzelés, hogy a nézetek sokféleségéből mindig a legjobb vált uralkodóvá. Az időnek, ahogy a tudós Verulami mondta, úgy tűnik, ugyanolyan természete van, mint a folyónak, amely a könnyű és felfújt dolgokat magával sodorja, de elsüllyeszti azt, ami szilárd és súlyos…”[1]

nga2
Ha a népszerűség a legerősebben ható szelekciós erő, a kulturális termékek mögött álló legbefolyásosabb entitások – régebben vallási felekezetek, ma kormányok és médiabirodalmak – képesek a kultúra eredményes formálására: azok, akik hatékonyan képesek a fogyasztókhoz eljuttatni a kulturális javakat. A szórakoztatóipar – mint a fogalom maga is jelzi –, iparrá tett kultúra, amely tisztán gazdasági elvek alapján működik, s amennyiben ez uralja és osztja fel a kulturális teret, az már alig-alig képes önszabályozásra: törvényei és belső morálja megszűnik, és a pénzmozgás, amely egyesek szerint maga is darwini elveket követ, szabja meg, hogy éppen milyen kulturális termékek jelennek meg. „Egy alkalommal kezembe került egy amerikai bank médiabefektetési tanácsadójának prospektusa. Ebben egytől ötig rangsorolták a pénzt érő látnivalókat, hogy ti. milyen műfajba mennyire érdemes befektetni: a művészfilm mellett nulla egész valamennyi állt, az akciófilm mellett négy egész valamennyi, a listát a talk-show és a kvíz vezette. Ezzel el is dől a kultúra és a gyorskultúra vitájának sorsa” – írja Almási Miklós[2]. Annak érdekében, hogy a lehető legtöbb példányban lehessen szétszórni bizonyos kulturális jeleket – mémeket –, nem árt egy füst alatt a fogyasztást is biztosítani. A szórakoztatóipari szakemberek, az emberi természet e legkiválóbb ismerői, a legkurrensebb közgazdasági, pszichológiai és biológiai ismeretekkel felvértezve már régóta azzal foglalják el magukat, hogy befogadókat kreáljanak, üres tereket nyissanak, amelyeket aztán káprázatos gyorsasággal termékekkel tömhetnek tele – egyszóval elsősorban nem a már létező szükségletek kielégítését, hanem új szükségletek megteremtését célozzák. Igényeket kitalálni, a túltelítettség közepette étvágyat teremteni: nem is a rosszemlékű Lebensraum, az élettérért folytatott harcról, hanem az élettér megalkotásának küzdelméről beszélhetünk a fogyasztói társadalomban, ami általában oly jelentős kreatív energiákat emészt fel, hogy magára a termékre utána már jóval kevesebb jut.

vágyak és szükségletek
A humánetológia egyik felvetése szerint egy kultúra fejlettsége empirikusan leginkább tárgyi világának komplexitásán mérhető le[3]. Az azonos alapfunkcióhoz tartozó tárgyak differenciálódása tükre lehet az ideák differenciáltságának: míg a kőkori kultúrák az ennivaló darabolását egyetlen pattintott szerszámmal oldották meg, ma van szeletelőkés, halkés, kenőkés, és így tovább, annak megfelelően, hogy éppen mivel és milyen körülmények között táplálkozunk; az eszközök utalnak ideáink változatosságának és kifinomultságának igényére. Ennek analógiájára az adott vágyak és szükségletek kielégítésének sokfélesége tanúskodhat arról, mennyire integrálódott az adott kultúra az ipari társadalomba, míg a vágyak és szükségletek megsokszorozódása jelzi, mennyiben vált a globális fogyasztói kultúra részévé. A divatszakma a legmegfelelőbb állatorvosi ló, ahol gyakorlatilag napról-napra lehet új, sokszor megdöbbentően képtelen igényeket támasztani, és hozzá új emberpéldányokat kreálni megfelelő modellek, hatásos új jelenségek segítségével. E jelenség alapja az emberben mélyen gyökerező szinkronizációs készség, amellyel együtt jár a hajlam a szubmisszióra, az egyéni akarat alávetésére a vezetőkkel vagy a többséggel szemben. Csakhogy, mint azt a hipnóziskutatások kimutatták, ez a szinkronizáció mindig kétirányú folyamat: a hipnotizőr és alanya közt például a viszony nem egyoldalú; kölcsönösség és egymásra hangoltság figyelhető meg – azaz az irányító hatalom is függ az irányított-tól, a fogyasztói társadalom javainak megteremtői és diktátorai maguk is e társadalom részei, s így alighanem egyúttal valamiféle önhipnózis áldozatai is.

nga3
A naturalista megközelítésben csupán egyetlen dolog nem, vagy legalábbis ritkán kerül tárgyalásra, mert kevéssé megfogható: a minőség kérdése, pedig éppen itt érezzük azt a hajszálvékony választóvonalat, amely a klasszikus értelemben vett kultúrát a tömegkultúrától megkülönbözteti. Tömegek kultúrája mindig is létezett: ahogy Homérosz is a görög énekmondók tágabb hagyományába illeszkedik, ahogy a középkorban egymás mellett élt az egyházi és a népi – olykor kissé pogány, kissé faragatlan, de nem kevésbé életerős – kultúra: de talán első alkalommal következik be, hogy a kettő közt minden különbségtétel elmosódni látszik, mert a (poszt-)posztmodern látásmód igyekszik megszabadulni mindenféle hierarchia gondolatától. Kétségtelen, hogy az úgynevezett magas és a popkultúrában egyaránt létrejöhet minőségi és szemétre való produktum: de ezzel a qualia kérdését nem oldottuk meg. Ha nincs többé mérceként szolgáló hieratikus kánon, az újdonság varázsa pedig már régen megkopott, s immár tényleg csak a fogyasztás mennyisége és gyorsasága lehet fokmérő, mert minden kulturális jelenség ugyanazon az egy porondon verseng a fogyasztók kegyeiért, vajon mi marad, hogy legalább elméletileg lehessen határvonalat húzni a silány és a színvonalas között?

nga4
A komplexitás itt egyáltalában nem megkérdőjelezhetetlen mérce: a 14233 sorból álló Isteni Színjáték is jó, meg a háromsoros japán haiku is, noha nem „ugyanúgy”. Ismét humánetológiai, természettudományos szempontból: „Van a termodinamikának egy érdekes tétele, amely szerint ha egy energiatermelő folyamatból maximális részt akarunk munkává alakítani, akkor az energia felszabadítását sok apró lépésben kell elvégezni, különben az energia túl nagy része alakulhat át haszontalan hővé. Ez a tétel a kulturális élvezetekre is alkalmazható. Minél több szertartás, konstrukció veszi körül elemi biológiai igényeink kielégítését, annál magasabb kultúrában élünk, és annál több élvezetet szerzünk másodlagos örömközpontjaink kielégítésével is.”[4] Eszerint, némileg leegyszerűsítve, ha ugyanolyan kifinomult körülmények között, ugyanolyan komplex felvezetés kíséretében hallgatunk végig egy Mendelssohn-művet és egy magyar nótát, mindkettő ugyanolyan kulturális értékkel rendelkezik, hiszen végső soron mindkettő az elemi biológiai igények kielégítésének sajátos módja csupán, a többi a „hogyan”-on múlik. Márpedig szerintem épp itt érhető tetten valami halvány különbség a kettő közt: míg a tömegkultúra mindenképpen az ösztönök és igények kiszolgálója, addig ez a „magas” vagy minőségi kultúrára nem feltétlenül áll. Noha bizonyos igények kielégítésére is képes, nem mindegy, milyen igényekről van szó: a tömegkultúra meghagyja az embert annak, ami, míg ez utóbbi műveli, átalakítja, hozzáad, és nem elvesz belőle. Pontosan ez a lényege a mozzanatnak, amit Arendt említ: amikor a kulturális javakat tömegigények kielégítésére használják, ezzel a fogyaszthatóság érdekében egyúttal kasztrálják is, pépesítik, síkosítják, színes papírba csomagolják, és tömegesítik. Az Isteni Színjáték olvasásához a befogadónak fel kellett nőnie, meg kellett küzdenie vele, időt áldozni rá, és energiát fektetni bele – akkor esetleg a mű is fölemeli őt magához, ha csak pillanatokra is. Ugyanez nem történik meg, ha Dantét képregény-változatban kapjuk, vagy csak a sztorit, a lényeget, úgymond, zanzásítva. A kultúrának többnek kellett lennie az embernél, hiszen arra szolgál, hogy az emberi természetet művelés alá vonja – ettől alapjaiban különbözik az a felfogás, hogy a kultúra az információcsere változatos módjainak szabályrendszere és összessége volna. A tömegkultúra alapja a szó szoros értelmében is a tömegtermelés – azaz tömegeket termel, egyszerű, bevett, és többnyire nem különösebben mélyenszántó sémákat, modelleket kínálva. Ami bonyolult volt, leegyszerűsödik a kezén. Talán azt is érdemes számításba venni a sok kesergés közepette, hogy mindez lehet egyszerű válaszreakció, túlélési stratégia a legtöbbünk számára immár átláthatatlanul komplikált, túlságosan is információgazdag világban: a sematizálás az élhető élet kialakításának egyik leginkább magától értetődő eszköze.

  1. Idézi: Rossi, Paolo: A filozófusok és a gépek. Kossuth, Bp. 1975.
  2. Almási Miklós: Korszellem-vadászat. Helikon, Bp., 2002. 139. A „legdemokratikusabb” virtuális világ, az Internet hierarchiájának alapja is az ismertség: a legnagyobb csomópontok azok, amelyekre a legtöbb irányul, és a keresőprogramok sem a legnívósabban összeállított, hanem a leglátogatottabb helyeket hozzák fel elsőnek, így a – minőségi – információkeresés sikere elsősorban a felhasználó szelektálási képességén múlik.
  3. Csányi Vilmos: Az emberi természet. Vince Kiadó, Bp. 2000. 270.
  4. Csányi, i. m. 286.
kép | shutterstock.com