MEGÉRKEZÉS A HATHÚSZASSAL
Tintakék hajnalon érkeztem először a városba. Vonattal jöttem: rögeszmém, hogy megérkezni valahová csak vonattal vagy gyalogszerrel lehet – esetleg hajón –, minden más előbb-utóbb átutazásnak bizonyul. Lassan, vonakodva bontakozott ki aznap a reggel, nekem sem volt sietős. Mire a nap áthunyorgott a főtéri házak cseréptetői felett, az asztalon már egy üres kávéscsészére esett a fénye, és a pár sorra, amit a számos, magammal hordott füzet egyikébe jegyeztem föl kék pirkadatokról, és arról, hogy mit jelent megérkezni valahová. Mert, hogy el ne felejtsem megemlíteni: krónikás vagyok. Kiveszőfélben lévő szakma, én azonban kedvelem. Máshoz nem értek. Füzeteimben ilyesféle reggeleket őrzök, és persze alkonyatokat is, mindenféle, imitt-amott felszedegetett napszakot, mások által észrevétlenül elhagyott pillanatokat, hogy ha egyszer eszükbe jutna keresni, itt megtalálják. A legkülönfélébb dolgokat hordja össze így a véletlen az irkák lapjain: egy asztalosműhely változatos hangjait, elmenők után kiabált neveket, az első esőillatú ébredést kánikulai napok után; a fák lombjai közé tévedt napsugarakat, nyitott ablakokból elkószált hegedű-futamokat – melyeket illett volna még gyakorolni –, aztán a pillanatot, amikor a szél belelapoz egy asztalon felejtett könyvbe. Varjakkal pettyegetett őszi tarlók képét; salétromos kapualjakba befészkelődött savanyú szagokat, egykori pazar ebédek emlékfoszlányaiként; egy folyó vizének távoli, opálos csillogását – csupa ilyesmit. Haszontalan dolgokat. Becses dolgokat. Mit van mit tenni: a krónikás nem válogathat. Minden pillanat gyémántból kell, hogy legyen.
állomásokban gondolkodom
Egyszóval így kerültem ide – ennek jó ideje már. Hogy meddig maradok, nem tudhatom, de hát azt senki se tudja. Az otthon fogalma képlékennyé vált: mostanság inkább állomásokban gondolkodom. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egyesek a városról szóló feljegyzéseket hitetlenkedve fogadják. Magam is így vagyok ezzel. Ha nem krónikás volnék, egy-egy oldal elolvasása után bizonyára én is azt mondanám, amit ők: hogy az ilyesmi lehetetlen. Városunk azonban nem lehetetlen, csupán valószínűtlen.
Vannak, akik szerint minden város az.
*
Kétségkívül igazuk van azoknak, akik úgy tartják, városunk semmilyen szempontból nem számít az ország figyelemreméltó városai közé. Nem büszkélkedhet hírneves szülötteivel – ilyenek nincsenek –, sem hősi halottakkal – ilyenekről sem tudni. A történelemben jelentős szerepet nem játszott, elhelyezkedése nem kimondottan festői, ipara úgyszólván nincs. Az igazat megvallva, sok szempontból olyan, mintha nem is létezne. De azért igenis létezik, a maga módján. És ez a mód az itt élőknek szemlátomást tökéletesen megfelel. Nem is vágynak igazán másra, mint láthatatlanok maradni, olyan pontnak a térképeken, melyet nem tanítanak földrajz- vagy pláne történelemórán, ami fölött átsiklik az ember tekintete, különösen, ami a katonai stratégák, államférfiak, vallásalapítók és befektetők tekintetét illeti. Mint a szél kergette tavaszi felhők, amelyek zavartalanul siklanak át a fák közül előbukkanó tetők és tornyocskák felett, útban a horizont felé. Erről a mi városunkról, mondogatják az itteniek, mintha megfeledkezett volna az idő, és ez jól is van így; ezért nekünk is jogunk van megfeledkezni az időről.
*
Városunk életében kitüntetett szerepet játszik a folyó, dacára annak, hogy sok más, hasonló méretű és korú várossal ellentétben nem közvetlenül a partjára épült, hanem attól tisztes távolságban. Inkább csak az őszi-téli hajnalokon terjengő ködökkel, a vízillatú nyári délutánokkal, és a város felett megjelenő sirályok kacagásával emlékeztet a jelenlétére. Ez a jelenlét azonban igenis fontos számunkra, mert a folyó jelenti az állandó viszonyítási pontot mindenkinek, hogy tudniillik feléje kell-e keresni egy-egy házat, utcát, üzletet, vagy ellenkezőleg, a dombok irányában. A dombok közül füzektől szegélyezett vízfolyások kanyarognak a folyóvölgy felé, a fák lombjai a víztükörre hajolnak, amely áttetsző, cseppfolyós éjszakaként araszol a csalitos partok közt. Ilyen hallgatag, semmi kis erek táplálják a csillámló hátú folyót, amely városunk címerében is előkelő helyen szerepel, királykékkel festve, benne, mint valami akváriumban, három ezüsthal úszik. Szeretjük azt képzelni, hogy a folyók forrása valahol a láthatár mögötti, üvegfényű hegyekben van, amelyek lejtőin idegen nyelven beszélnek, és hogy ezt a sziklák közül kibukkanó, kristálytiszta forrást csak később, a fülledt síkságra érve színezi át a megtett út megannyi kérdéses hordaléka. Ez azonban csak afféle romantikus ábránd. A folyóknak nem egy, de számtalan forrásuk van, hiába tüntetnek ki közülük egyet, a torkolat mocsaras útvesztőitől lehetőleg legtávolabb esőt e megtisztelő, ám spekulatív címmel. A folyó mindenütt ered, sokféleképpen nyeli magába a partok vizét, mint ahogy a partok is sokféleképpen viszonyulnak a folyóhoz. A vizek útja követhetetlen.
*
Városunkba a lehető legegyszerűbb módon eljutni, és benne tájékozódni alighanem kérdezősködéssel lehet. Ez érthető megütközést kelt manapság, a páratlanul pontos és naprakész térképek korában, de mégiscsak így áll a dolog. A térképészeknek már a múltban is nemegyszer meggyűlt a bajuk a várossal és környékével: ennek ellenére általános vélekedés szerint minél régebben készült egy térkép, furcsamód annál használhatóbb, viszont minél objektívebb pontosságra törekszik, annál vaskosabb tévedésekkel teli. A jelenségre a kartográfus, aki a városházán a település hivatalos katasztereiért és térképgyűjteményéért felel, nem tudott egyértelmű magyarázattal szolgálni. Igaz, ő csupán részben térképész, máskülönben elhivatott ornitológus, ez utóbbit is tekinti fő foglalkozásának. Szerinte a madarak tekintete mindennél hívebb térképet szolgáltat városunkról és a környező vidékről, csak meg kell találni a módját, hogy azt papírra ültessük. Ezen dolgozik már évek, közel egy évtized óta. A kulcs, azt mondja, a különböző léptékek egyidejű használata. A veréb, az egerészölyv, a gerlék, a padláson gubbasztó macskabaglyok, az attikákban fészkelő rozsdafarkúak és a toronyóra számlapja előtt cikázó fecskék merőben különböző perspektíváinak összehangolása. Egy rugalmas léptékrendszer. Erről igen élénken képes előadni, akkor is, ha valaki pusztán egy helyrajzi számért, egy kataszteri felmérés miatt vagy adásvételi ügyben érkezik a hivatalba. Ezért mindenki forrón reméli, hogy most már mihamarabb elkészül vele.
*
A tintakék hajnalt követően az este már a Hold-nővérek házában ért. Náluk vettem ki szobát arra az időre, míg ismerkedem a várossal, és eldöntöm, maradnék-e huzamosabban. Amikor kiadó szállás után érdeklődtem, ketten is őket javasolták. A Hold-nővéreknél, mondták, pontosan azt találja, amit keres. Eleinte azt hittem, ez a valódi nevük, hiszen mindenki így emlegette őket a kofától a fizetőpincérig, de a bemutatkozásnál kisült, hogy egyáltalában nem így hívják őket. Akkor kezdtem kapizsgálni, hogy ebben a városban az időhöz hasonlóan a neveknek is másodlagos jelentőséget tulajdonítanak. És hogy ez a kettő alighanem összefügg.
A Hold-nővérek a Csigaházban laktak. Persze nem afféle mészhéjra kell itt gondolni; a népek azért emlegették így egymás közt a sarki házat, mert utca fölé kiugró, helyre kis saroktoronnyal rendelkezett, melynek tetejét a romantikus hajlamú építész csigavonalban kirakott zöld, kék és sárga mázas cserepekkel díszítette, így valóban emlékeztetett egy elegánsan kunkorodó tengeri csigaházra. Ebben a városban, állapítottam meg, az épületeket viszont név szerint ismerik.
Szóval a Hold-nővérek.
Nem lehetett tudni, melyikük az idősebb, melyikük fiatalabb: mindkettő következetesen „nővéremként” aposztrofálta a másikat. Életük delén túl jártak már, de azért még nem késő délután: abban a korban, amikor szerencsés csillagállás mellett a női bájt fölváltja a kedvesség, a rafinériát a bölcsesség, és a nők gyümölcsfák képét öltik. Fürge és gyöngéd mozdulataik azonban most sem nélkülöztek némi elegáns érzékiséget. Két különböző, de egyformán igéző mosollyal köszöntötték a házuk földszintjén működő női szabóság ajtaján belépőt – bár később úgy vettem észre, hogy valahol, a száj szögletében mindkettejüknél bujkált egy alig észrevehető kis árnyék, amely soha nem távozott el onnan. A Hold-nővérek mosolya, írtam fel a jegyzetek közé.
láthatatlan vonzerő
Alighanem azért emlegették őket ezen a néven, mert egyikük telt volt, akár a telihold, a másik meg vékonyka, mint a fogyó holdkaréj. Az egyik csupa puha, kerekded kedvesség, másikuk élesen metszett alak, tetőtől-talpig finom irónia. Az az érzésem, hogy lánykorukban még inkább hasonló alkatúak lehettek; adottságaik, ahogy az lenni szokott, az évek egymásra rakódásával bontakoztak ki. De hát a Hold-nővérek igazából most is leánykorukat élik – vonogatták a vállukat a városiak –, férjhez sohase mentek, még ha nem akarják, akkor is mindent együtt vagy legalábbis egyszerre csinálnak, mintha egymást tükröznék, mintha pályáikat láthatatlan vonzerő szabná egymáshoz, akár az ikerholdakét. Ugyanez áll a férfiakra, tette hozzá a főtéri hírlapárus. Ezt nem egészen értettem. Tegyük fel, magyarázta, hogy egy fiatalembernek megtetszett az egyik nővér, csapta neki a szelet, összemelegedtek. Egy idő után azonban a fiatalembert gyötörni kezdte a gondolat, hogy ő voltaképp a másik nővérbe szerelmes, aki testvérénél szebb is, okosabb is, mindent összevéve vonzóbb teremtés. Akkor könnyes szakítás következett, kisvártatva pedig vallomástétel a másik nővérnek. A kedélyek lecsillapodása után nem telt sok időbe, és a fiatalember egy álmatlan éjszakán megértette: tévúton jár, eredetileg választott helyesen. Lopva figyelte korábbi kedvesét, és igazat adott magának. Éjjelente kikelt az ágyból, a másik nővér ajtajához somfordált, ott álldigált sóvárogva, bezörgessen, ne zörgessen; tépelődött egy darabig, szemrehányásokkal illette magát, majd heves szóváltások és fogadkozások után visszakönyörögte magát az elsőhöz. Ha a soványabbikkal hált, megbabonázták a másik telt idomai; viszont a túlcsorduló kedvesség ólmelegéből kis idő múltán már a szabadabb légkör, a hűvösebben mért szerelem után áhítozott. És ez így ment, mégpedig kivétel nélkül minden esetben, minden egyes udvarlónál egészen addig, amíg vagy a nővérek, vagy a végképp összezavarodott lovag véget nem vetett a dolognak. Az érdekes az, tette hozzá a hírlapárus, hogy igazában nem számított, hol volt a kiindulópont, a vége mindig ugyanaz lett. A nővérek eleinte nem tudták mire vélni ezt az érzelmi ingamozgást, kétségbeestek, szenvedtek, majd jobb híján elfogadták, és megtanultak élni vele, ha már elkerülni nem lehetett. Ki kárhoztathatná őket ezért. Ne gondoljam, hogy rossz hírüket akarja kelteni – szabadkozott az illető –, a világért ne értsem félre, mindennek jó néhány éve már. A nővérek azóta megállapodtak, és nagy egyetértésben várják vissza utolsó szerelmüket, akinek évekkel ezelőtt nyoma veszett.
*
A szobámban, mely történetesen a csigaházforma toronyszoba volt, az asztalon egy öreg írógépet találtam. Látványa mindjárt rabul ejtett: az éjfekete billentyűk grádicsa, elegáns rajzolatú betűkkel, zömök, olajzöld fémház. Úgy állt az ablaknak fordított íróasztalon, mintha várna valamire. Az egyik fiók mélyén találtam hozzá való ívpapírt. Aznap este, miután túlestünk az ismerkedésen, és a nővérek nyugovóra tértek, az utcai jövés-menés pedig abbamaradt, befűztem a papírt, és próbaképpen leütöttem néhány billentyűt, majdhogynem találomra, de azért mégsem egészen. A „tintakék hajnal”-szavak tisztán és csakugyan tinta-kéken rajzolódtak ki a félhomályban holdvilág-módra derengő papíron. Néztem az élesen metszett betűket, és a függönyön túl az ívlámpák ködbe fújt fénybuborékjait. Úgy éreztem magam, mint aki hazatért.
*
Másnap megkérdeztem a nővéreket, használhatnám-e az írógépet. Természetesen, felelték, de nem sokra megyek majd vele. Sok évvel ezelőtt, magyarázták, élt náluk egy bogaras öregúr, aki megszállottan foglalkozott mindenféle hókuszpókusszal, többek közt kabbalisztikus tanokkal is. Könyvtárának maradéka még mindig a pincében porosodik, ha ugyan be nem kebelezték már az egerek. Az írógépet ő hozta magával, de sajnos, használhatatlan: minden betű máshol van rajta, mint kellene, és ha ez nem volna elég, ráadásul minden egyes billentyű másik betűt koppant a papírra, mint amilyen jelet visel. Az ábécé hiánytalan, de követhetetlen. Ez a betűkáosz valamiért az öreg féltve őrzött kincse volt: állítólag egy csodarabbi áldásával építtette a masinát, és csakis őket, a nővéreket avatta be a titkába. Úgy tudni, a városba is azért jött, hogy otthonától távol, teljes nyugalomban dolgozhasson. „Bármihez is fogjak hozzá, egy másik történet jelenik meg a papíron”, mondogatta, „ilyen írógép nincs több a világon” – és hát igaza volt, mert ilyen semmirekellő írógép tényleg nincsen több, amikor megpróbáltak túladni rajta, senkinek se kellett. Meghagyták szobadísznek. Mélyen hallgattam az előző este legépelt szavakról. Mi lett a bogaras öregúrral, kérdeztem inkább. Mi lett volna, néztek rám a Hold-nővérek, mint egy ütődöttre. Hát meghalt, nyilván. Már akkor sem volt ereje teljében, amikor a városba érkezett. Eleinte hosszú sétákat tett a folyóparton, mint mondogatta, a folyó voltaképp példázat, a tengerbe vetett hit megtestesülése, és mindenkit azzal ámított, hogy egy nap felkéredzkedik majd a hosszú uszályok egyikére, amelyeket időnként látni, amint lomhán közlekednek lefelé a folyón, és a tengerig meg sem állnak. De persze soha nem indult neki, idővel már csak a főtérig jutott, aztán már addig sem. A galambokat etette az ablakából, szórakozott lett és hallgatag. Naphosszat az írógép fürge kopogása hallatszott odafentről. Az utolsó időkben az öreg csak mézen és tejen élt, bőre kifehéredett, szinte áttetsző lett, akár az alabástrom, és végül persze győzött az idő. De ne aggódjak, sietett megnyugtatni a soványabbik, nem abban az ágyban halt meg, ahol én alszom, sőt, még csak nem is a szobában. De hogy pontosan hol, az rejtély, kotyogott közbe a másik. Március volt, folytatta zavartalanul az első, annak az évnek az első igazán tavaszias napja. Az öregúr reggel meglepően frissen jelent meg a földszinten. Közölte, hogy hosszabb sétát tervez, ebédre sem valószínű, hogy hazaér. Ebben igaza is lett, mert azóta sem jött vissza: főművének mappába kötött lapjait, vagy száz oldalnyi színtiszta halandzsát, itt hagyta az ebédlőasztalon, zsineggel gondosan átkötve. Kalapját a révész találta meg, egy fűzfa ágán fennakadva. Talán a folyón lejjebb partra vetődött valahol a holtteste, de persze az is elképzelhető, hogy eljutott valahogy a sodrással, örvényekkel, halaktól felismerhetetlenné csócsálva a tengerig. De ennek több éve már.
Nem baj, mondtam, tennék egy próbát azzal az írógéppel.
*
És ki volt a nővérek életében az a bizonyos nagy szerelem? – kérdeztem néhány reggellel később a hírlapárustól a kioszk melletti padon ücsörögve. Hát a Nehéz Eset, mondta a hírlapos. A becsületes neve nem jut eszembe, mert a Főorvos úr mindig csak így emlegette: „barátom, aki nehéz eset”. Valaha a Főorvos úr páciense volt, még abból az időből, amikor a vármegyei kórház elismert kardiológusaként működött. Nyugdíjba vonulása után sehogy sem találta helyét a nagyvárosban, hazatelepült, és mert a hivatástudat nem ismeri a nyugállományt, rendelőt nyitott itthon, hogy utolsó aktív éveiben szülővárosa apraja-nagyjának hasznára lehessen. Biztosan látta már a rendelőjét a szomszéd utcában: a Főorvos úr minden pénteken kilenc és tizenkettő között praktizál, de a páciensek már nyolc óra tájban gyülekeznek, arcukon boldog izgalommal, hogy a Főorvos úr most meg fogja vizsgálni őket. Kétségtelen: ő a vizsgálatok virtuóza, páratlan érzéke van hozzá; magabiztos, tapintatos, nyájas; én is jártam nála már nemegyszer, és el tudom képzelni, hogy annak idején a kórházban egy-egy vizit felérhetett egy kezeléssel. A figyelem már magában gyógyít. Nem csoda, ha péntekenként ott gyülekeznek rendelője lépcsőin a hurutosok, köszvényesek, bélbajosok, élni képtelenek és halni készülők, egyszóval mindenki, aki mindennapi nehézségei közepette úgy döntött, hogy valami bajban keres menedéket; hervadni készülő asszonyok, akik valósággal fürdőznek testük jelzéseiben, változatos tünetfürdőket vesznek; és persze eljönnek azok is, akik megrendült egészségük romjain igyekeznek a lehetőségekig elegáns életet élni. És a Főorvos úr nevükön szólítja, megvizsgálja őket, hébe-hóba diagnosztizál is – lévén kardiológus, ő sem érthet mindenhez, az egész emberi test összes bonyolult együtthatásához –, szerényen más kollégákhoz irányít, egytől egyig kiváló szakember, mondja róluk, de mindenekelőtt: odaadóan figyel, bólogat, megért, a fertőtlenítőillat üdítő atmoszférája és a fehér köpenyén szánkázó napfény mind azt sugallják, hogy a világban voltaképpen nincs is semmi baj. Ilyet tud ez a mi Főorvosunk, és én mondom magának, ez aztán ritka kincs.
És a Nehéz Eset? – kockáztattam meg a kérdést.
orvosi képtelenség
Ó, igen, pardon – ocsúdott fel a hírlapárus, mint valami extázisból. – A Nehéz Eset. Szóval régen a Főorvos úr betege volt, akkor barátkozhattak össze. Később is meglátogatta hébe-hóba, amikor már visszaköltözött hozzánk. Furcsa párost alkottak, annyi szent: a szakember és az orvosi képtelenség. Ha a Főorvos úr ismert volt, barátja úgyszólván világhírű. Egy időben disszertációkat írtak róla, esetét konferenciáról konferenciára ismertették, röntgenfelvételei címlapon szerepeltek. Ő szerényen viselte a rá szakadt világhírt, és elsősorban gyógyulni szeretett volna. Pedig, mint kiderült, nem is volt neki miből. Mindössze az kellett, hogy kórsága a megfelelő közegbe kerülve ne rendellenesség, hanem az egészség egyetlen elképzelhető formája legyen.
*
Az ok, amiért az illető úgyszólván kézről kézre járt orvosi berkekben, a következő: Nehéz Esetnek, bármi képtelenül hangozzék is, két szíve volt. Igen kérem, a szervnek, melynek ugyanolyan páratlannak illenék lennie, mint a májnak vagy a tobozmirigynek, az illető úriember mellkasában volt egy párja – éspedig nem afféle fölösleges, csökevényes állapotban, hanem teljesértékűen. Ne meresztgesse úgy a szemét, én is tudom, hogy ilyen nincs, a kardiológusok is tudták. És mégis. Egy ember, egy mellkas, két szív. Erre csak mintegy véletlenül derült fény, az illető már élete derekán járt, de hát kinek is jutna eszébe ellenőrizni, hogy hány szív dobog az ember kebelében, nem igaz? Az orvosok tisztán biológiai szempontból kizártnak tartották, hogy ilyen ember éljen, viszont úgy döntöttek, ha ennek dacára mégis él, legalább alaposan kivizsgálják. Évek teltek el ezzel, és amikor már minden elképzelhető eszközzel és módszerrel feltérképezték a testét, éppen csak fel nem boncolták elevenen, és amikor már mindent publikáltak róla, amit lehetett, mégsem lett kisebb a tanácstalanság, akkor futni hagyták; csak előbb még elneveztek róla egy ritka szervi bajt. Az is valami. Nem egy embernek ennyi se jut. A szerencsétlen pedig mehetett vissza a szürke hétköznapokba; nem szenzáció volt többé, csupán egy kórkép, visszaengedték úgymond élni, annak tudatában, hogy az élete képtelenség. Mi mást tehetett: megadta magát ennek a képtelenségnek. Élt engedelmesen, beletörődve, képtelenül, és közben hébe-korba átruccant régi ismerőséhez, a Főorvos úrhoz. Estébe nyúló sakk-partikat játszottak olyankor, Nehéz Eset a sakkban szinte verhetetlen volt.
Így történt, hogy egy délben, míg sakkpartnerét várta a rendelő előtti padon ücsörögve, találkozott a kivizsgálásra érkező Hold-nővérekkel. Mégpedig nem a teltebbel, nem is a karcsúbbikkal, hanem egyszerre mind a kettejükkel, mert a bajaikon is osztoztak. Nagy pillanat volt ez. Nem tudom, a két szívet külön kell-e számítani. Ha igen, úgy azt kell mondanom, ott és akkor mind a négyen egymásba szerettek.
*
Egy este addig-addig kutattam a pincében, a bogaras öregúr papírdobozokban porosodó könyvei között, míg rá nem bukkantam arra a bizonyos ebédlőasztalon hátrahagyott főműre. Keménytáblás mappa volt, sötétkék zsineggel átcsomózva, benne százhetvenhárom, kézzel számozott lap. Egy Sophie-Germain-prím, mosolyodtam el. A mappát felvittem a szobámba, most is itt fekszik az asztalon. Úgy van, ahogy a nővérek mondták: első pillantásra merő halandzsa az egész, de az írógép elegáns betűi azonnal fölismerhetők. A sűrűn telegépelt oldalakra már ránézni is gyönyörűség. Vajon mi vihet rá egy öregembert, hogy ezzel foglalatoskodjon éveken és százhetvenhárom számozott oldalon át, így búcsúzva a világtól? Ha analitikus elme volnék, bizonyára beleásnám magamat a kabbalisztikus tanokba, vagy megkísérelném fölismerni a betűkáosz hátterében a rendet. Csakhogy nem vagyok analitikus elme, a rejtvényfejtést sem élveztem soha. A megfejtett talány kiábrándító. Krónikás vagyok. Nem megoldani, csak megőrizni vágyom a dolgokat. Ha ugyan az írás nem a megoldás egy neme.
*
Nem biztos, hogy az irigység a megfelelő kifejezés, tűnődött a hírlapárus. Talán inkább arról van szó, hogy a többségnek nincs érzéke a boldogság változatos megnyilvánulásai iránt. Eltökélten igyekeznek a világot egyféle képzeletbeli szabásminta szerint alakítani, serényen vagdossák le róla a szerintük oda nem illőt. Ez is egy lehetőség. Mindenesetre városunk lakóinak bizonyos hányada – melyben felülreprezentáltak az elkötelezett családanyák és a feddhetetlen aggszüzek, vagyis akik hajlamosak elismerést várni pillanatnyi élethelyzetükért –, nemigen tudta hová tenni ezt a szokatlan képletet: a Hold-nővérek karéjában lépdelő Nehéz Eset látványát. A sors iróniája, hogy ez a szegmens szinte pontos átfedésben volt azzal a másikkal, amely a Hold-nővérek klientúráját alkotta. Magyarán: a női szabóságból elkezdtek elmaradozni a kuncsaftok, ha pedig jöttek, abban sem volt sok köszönet. Feddések és jó tanácsok, helytelenítő pillantások, tompított hanggal zárójelezett megjegyzések a helyes és helytelen boldogságról az üzletmenet mindennapos kísérőivé lettek. A teltebbik nővér még inkább kitelt, a karcsúbbik még soványabb lett a rosszallás permanens légkörében. Nehéz Eset pedig? Azt hiszem, dupla szívével dupla olyan rosszul esett neki minden elejtett megjegyzés, minden gondterhelt barázda a szeretett nők arcán. Mindkét szívét emésztette a nővérek közmegbecsülésének lassú eróziója. Rosszullétekről panaszkodott. Mintha valami megváltozott volna, mondogatta, maga sem tudja, mi. A Főorvos úr, aki nemcsak baráti, de orvosi szemmel is követte a fejleményeket, egy rutinvizsgálat alkalmával állítólag azt állapította meg, hogy Nehéz Eset szervezete különös módon reagált a nyomásra: a mellkasában dobogó két szív már nem egyszerre dobban, hanem felváltva; amíg az egyik ver, a másik pihen. Csakhogy ennek meg az lett az eredménye, hogy a két nő iránti szerelme, amely eddig összhangban működött, mintegy kettévált: a kétféle érzelem, amely eddig – elmondása szerint – úgy mozdult benne, akár egy pár szárny, immár megkülönböztethető lett. Az egyik nap az egyik, pár nap elteltével váratlanul a másik szív mozdul bennem – panaszolta –, és reggelente sosem tudhatom, melyik szívemmel ébredek.
*
Akkoriban rászoktam, hogy esténként, az elalvás előtti percekben fel-fellapozzam az öregúr mappáját, ezt az impozáns betűhalmazt, melyet legalább ketten alkottak: az írógép meg ő. Addig lapozgattam, míg el nem nyomott az álom. Úgy vettem észre, hogy ezekben a percekben, az áttűnés perceiben mintha történetek sejlenének föl egy-egy pillanatra a betűmassza mélyén: mint amikor a folyóvízben felkavart iszap szemcséin egy villanásnyi időre megcsillan a nap. De mihelyst erőt vettem az elnehezülő szempillákon, és igyekeztem visszanyerni a tekintet éberségét, a derengő képek szertefoszlottak, én pedig kénytelen voltam megállapítani, hogy álmodtam: a papíron a szokásos zagyvaság fogadott. Ennek ellenére kedvem telt benne, hogy ezzel a rituáléval lépjem át az alvás küszöbét: odakint köd csepegett a fákról, gomolygásában felhővé oldódtak a házak. Az utcai lámpa szobába hulló, sárga fényében biztosan és titokzatosan állt az öreg írógép az asztalon, mintha csak egy új lap befűzésére várna.
*
És mi lett végül Nehéz Eset és a nővérek románcának a sorsa? – kockáztattam meg a kérdést, mivel a hírlapárusnak, reggeli eszmecseréink alkalmával már napok óta nem akaródzott folytatni a történtek elbeszélését. Ilyen alkalmakkor a kioszk mellett sütkéreztünk a napon, s ha nagyritkán egy-egy vevő jelent meg, rutinosan szolgálta ki magát, az aprót a pultra csördítve.
Nos, mint említettem – folytatta kissé kelletlenül –, a város egy része nem nézte jó szemmel ezt a hármasfogatot, és a nővérek sorsa nehezebbre fordult. Akkor határozták el, hogy kiadják a Csigaház emeleti szobáját, azt, amelyikben most maga lakik. Az első érdeklődő mindjárt egy fura figura volt, manószerű vénember, aki egy bőröndnyi könyvvel meg egy írógéppel fölszerelkezve állított be. Egy évre előre kifizette a nővéreket, akik így tüstént kikeveredtek a pillanatnyi pénzzavarból. Nehéz Eset is igyekezett segíteni őket a maga módján, de már semmi sem volt a régi: mellkasában a szívek összevissza vertek, egészsége megrendült, és valahogy hármójuk közt is elillant az addigi összhang. Igyekeztem vigasztalni mindenféle badarsággal: hogy kétfelé úgyis lehetetlen hűségesnek lenni, és más effélékkel. Szelíden nézett rám, mint valami félnótásra, és azt válaszolta, hogy ha nem vettem volna észre, mindenki erre a paradoxonra vágyik: egyszerre hűnek lenni valaki máshoz, és önmagához is. Ebben nincs semmi természetellenes. Azt mondta, egyre többször vesz erőt rajta a lelkifurdalás, mióta a két szív külön-külön dobog benne; azt is mondta, hogy a tétlen szív helyén keletkezik a rossz lelkiismeret.
voltaképpen betűk
Viszont Nehéz Eset, gyakori ittlétei alatt összebarátkozott az albérlővel. A Főorvos úr szerint az öregnek nem volt ki mind a négy kereke, de Nehéz Esetet elkápráztatták a fejtegetései, amelyek, ha jól emlékszem, olyasmiről szóltak, hogy a világ dolgai, a teáscsészéktől a csillagokig voltaképpen betűk vagy valami hasonlók; lényeg, hogy a mindenség az Isten beszéde, egy történet, amelyet ő mesél. Csakhogy a történet szavai Ádám bűnbeesésével összekeveredtek, semmi sincs a helyén, és az ember feladata annak kiderítése, Isten voltaképp mit is akart mondani. Elég reménytelen feladat, ami azt illeti. A Főorvos úr szerint ez a betűvilág csak afféle költői metafora, sültbolond, aki szó szerint veszi, és egyáltalán, időt pazarol ilyesmire. A világ nem szavakból áll, hanem atomokból, és rend van benne, nem pedig összevisszaság. De Nehéz Eset valamiért továbbra is szívesen diskurált az öreggel, azt állította, ettől valahogy jobban érzi magát. Ám nem sokkal az előtt, hogy lejárt a kifizetett esztendő, az öregnek nyoma veszett. Mondják, megcsúszhatott a parton botorkálva, és a zöldártól megduzzadt folyó magával sodorta. Körülbelül ez idő tájt Nehéz Eset is feladta az őrlődést: betöltötte hatvanadik évét, a hatvanegyedikbe lépett, talán megelégelte a lelkifurdalást, és hiába várták a nővérek, nem jött többé. Állítólag hagyott valami levelet, hogy gyógykezelésre ment, de miféle gyógykezelésre, kérdem én? Mit mondjak még. Nincs csattanója a történetnek, a Hold-nővérek pártában maradtak, kuncsaftjaik szép lassan visszaszállingóztak, a közvélemény jótékonyan szemet hunyt a történtek felett.
*
Énnekem azonban egyre jobban fúrta az oldalamat a dolog. A nővérek cseppet sem bánták, ha tovább bogarászom a pincében porosodó könyvek közt, többségük szép, gótbetűs kiadvány volt, és mint ilyen, számomra hasznavehetetlen. Valami mégis azt súgta, a kabbalista öregúr és a nővérek, valamint Nehéz Eset története így nem érhet véget. Lennie kell itt még valaminek a szavak között, az elbeszélések hézagaiban. Pedig, mint mondtam, nem vagyok kódfejtő. Olykor leütöttem egy-egy betűsort az írógépen. És olyan szavakra találtam, amelyeket addig még csak nem is kerestem. Egyszer az állt ott: kentaur. Azután ez: eternista. Máskor: anemonárium. Lassanként egész gyűjtemény állt össze efféle meglepő szavakból.
*
A Főorvos úr azonnal átlátott a szitán. Magának semmi baja, a lukat az oldalán nem sebészileg kell befoltozni. Nosza, elő a farbával, mi járatban?
Igazat adtam a városbelieknek: mindezt olyan bársonyos magabiztossággal mondta, hogy azonnal ömleni kezdett belőlem a szó. A Csigaház története, egykori barátjának sorsa, a Hold-nővérek átka, a megáradt folyó, és mindaz, amit a hírlapárustól hallottam, egy csapásra felszínre került. Ott lakom náluk, fejeztem be, és igaz, hogy csak a partvonalról, csak afféle utószóként, de bizonyos mértékig a történetük részévé lettem. Hátha tehetek valamit azért, hogy ez a megakadt história továbbgördüljön. Krónikás vagyok, tettem még hozzá magyarázatképpen.
Csak az írógépről hallgattam valamiért.
A Főorvos úr egy darabig merően nézett, mint aki nem tudja eldönteni, mit is kezdjen velem, aztán csak annyit mondott: jöjjön vissza rendelés után, sétáljunk egyet.
*
Nyilván a hírlapárus tömte tele a fejét minden szamársággal – kezdte mindjárt, amikor ráfordította a kulcsot a rendelő ajtajára. – A szerencsétlen flótás naphosszat kuksol a bódéjában, összeolvas mindenfélét, és azt hiszem, titkon szerelmes a Hold-nővérek valamelyikébe. Esetleg mindkettejükbe egyszerre. Nem vagyok pszichiáter, nem tudom eldönteni, a konstans bezártság és a sóvárgás együttese hogyan hat az elmére. Elmondásából annyi igaz, hogy csakugyan volt egy régi páciensem, akit bonyolult vezetékneve miatt orvosi berkekben csak nehéz esetként emlegettek, de könyörgöm, el ne higgye, hogy két szíve volt, ez csak afféle orvosi szleng, dicordia, ha tudni akarja, ritka fejlődési rendellenesség. És igen, volt egy futó románca a nővérekkel, de mivel az illető magának való agglegény volt, viszonyuk nem lehetett tartós, jelene sem igen volt, nemhogy jövője. Nagy intellektusú, finom ember volt, de labilis idegzetű, az ilyesmi gyakran együtt jár. Barátságunk akkor lazult meg, amikor a nővéreknél valami rabbi vett ki szobát, és páciensemet abszurd tanai bűvkörébe vonta. Egy idő után nem volt idegrendszerem ahhoz, hogy ezt az okkult maszlagot hallgassam, a tudomány embereként az ilyesmi előbb-utóbb kihoz a béketűrésből. De ez a város, mint minden kicsiny és elszigetelt közösség, sajnos fogékony az effélékre. Annál nagyobb szükségünk van a józan hangokra; ezért mondom el, amit mondandó vagyok, még ha nehezemre esik is. Szóval.
tettétől elrémülve
Barátom, a dicordiás, a nővérek albérlőjének feltétlen, odaadó híve lett. Hogy ne mondjam, a tanítványa. Már nem is a Hold-nővérekhez járt, hanem őhozzá. Erről a nővérek persze nem fognak beszélni, túlságosan fájdalmas emlék a számukra. Lényeg a lényeg, korábbi páciensem azt képzelte, hogy zavarodottságára a bolond kisöregnél lehet a gyógyír. Elfuserált élethelyzetében kapóra jött, mint oly sokaknak, a misztikus hablaty, amely egyszerre volt gyógyír és igazolás. Bebeszélte magának, hogy megfeneklett sorsa átírható, és azért könyörgött mesterének, hogy mesélje újra őt, életének betűit szedje rendbe; mintha ez bármire is megoldás volna. És ahogy lenni szokott, a csalódással nem akart szembenézni. Ezt csak magának mondom: attól tartok, felindultságában a folyó hullámai közé lökte az akkor már nagybeteg öreget, ő maga pedig, tettétől elrémülve, kereket oldott. Bizonyítékom persze nincsen, csupán a józan ész következtetéseire hagyatkozom. Különben ráférne erre a városra, ha minél többen cselekednének ugyanígy. Az mindenesetre tény, hogy ama tavaszi délelőtt óta sem egykori páciensemnek, sem a kisöregnek színét sem látta senki.
A Főorvos úr komoran kalapot emelt, és olyan kézszorítással búcsúzott el, mintha mostantól szövetségesek lennénk – de bennem hiányérzet maradt, mert a hírlapárus története, ha nem is volt ilyen megnyugtatóan kerek, minden abszurditás dacára hihetőbbnek tűnt, mint a doktoré. Ez utóbbi ugyanis sehogy sem illett a városhoz. Ezek a terek és meredek háztetők meg a folyópart, ahová én is le-lesétáltam enyhébb napokon, egészen más történetet meséltek. Nem illett a Csigaház jótékony csönddel bélelt szobáihoz sem, melyekben kizárt, hogy ilyesféle alattomos gaztett érlelődjön. És végképpen nem illett az írógéphez, amelynek betűi egyszerűen ellenálltak volna egy ilyesféle befejezésnek. Tudom, mert kipróbáltam.
*
Fátumterapeuta. Ezt a különös szót is a városban hallottam először, akkortájt, amikor a Hold-nővérektől már továbbhurcolkodtam, mert jutányos áron és hosszabb távra találtam egy kevésbé festői, de csöndes, belső udvarra néző szoba-konyhát. Az udvar kövei között fűcsomók tarkálltak, közepén pedig termetes fenyő nyújtózott a tető fölé. Csúcsán még októberben is minden este rigó énekelt hősiesen az alkonyatnak. Nemigen akaródzott elhagynom a toronyszobát, húztam-halasztottam a dolgot, de beláttam: ha hosszabban szándékozom a városban időzni, tágasabb lakhely után kell néznem. A nővérek egyetértőleg bólogattak: bizony, maga még fiatalember, ne bútorozzon össze két ilyen satrafával – de látszott rajtuk, hogy szívükre veszik a dolgot. Persze azt a semmirekellő írógépet se hagyja itt, tette hozzá a magasabbik, minálunk csak porfogó, de hallottuk, hogy maga úgy gyakorol rajta, mint valami zongorán.
A költözés ügyében a városházán is többször megfordultam, mert a bürokrácia kis országunk valamennyi szegletében egyformán körülményes és kérlelhetetlen; városunk polgárai az okmányok, pecsétek, engedélyek és kérvények odaadó tisztelői, mint mondják, az iktatás a valóság előtti tiszteletadás egy formája. Egy ilyen rituális tiszteletadás alkalmával akadt meg szemem a listán, amely a kartográfus hivatali helyiségében volt kifüggesztve a hevenyészett térképvázlatok között, melyek mindegyike állítólag a várost ábrázolta, mégsem volt felfedezhető bennük semmi közös.
imádják az egzotikumot
Elődöm gyűjteménye – bökött a térképész fejével a papírlap felé. – Az volt a hobbija, hogy ha valami rendhagyó foglalkozásra bukkant az aktákat böngészve, azt felírta. Van ott minden. Zongorabővítő. Emlékcsiszoló. Fényrestaurátor. Amit akar. Egyszer elvetődött ide egy Dunavíz-árus is, és képzelje, heteken át megélt abból, hogy az utcákat járta reggelenként, és ordított, mint a szkanderbég, hogy tonvósz, tonvósz. Pedig van nekünk saját folyónk, annak a vizét se isszuk, de tudja, milyenek a népek, imádják az egzotikumot. Az pedig bebeszélte nekik, hogy a Dunával maga a kultúra hömpölyög át kis országunkon, aki ezt issza, egyszerre ízleli Pest, Bécs, Passau, meg a Fekete-erdő zamatát. A maga elődje, az öregúr, aki a Hold-nővéreknél albérlősködött, nyugalmazott fátumterapeutaként mutatkozott be. De hogy ezzel mit akart mondani, azt senki se tudja.
*
De én tudtam. Vagy legalábbis sejtettem. Miért is ne vállalhatná fel bárki, akár egy ismeretlen öregember, a világ rendbetételének munkáját? Forradalmi mozgalmak és misszionáriusi hevület helyett egy avítt és zajos írógéppel. A csodarabbitól megtanulta, hogy a világ eredetileg értelmes szöveg, csak mi látjuk merő zagyvaságnak. Én arra gondoltam, hogy ami innen, az összekeveredett világból olvasva értelmetlen szövegnek tűnik, az lehet egy rendezett világ értelmes története. Ahonnét nézve a mi világunk, minden logikájával, minden mondatával, minden következtetésével, minden ízében merő badarság. Halandzsa, melyből szigetként világlik elő ez az egyetlen, értelmes szöveg. Talán Nehéz Eset és a Hold-nővérek alkonyi szerelmének legigazabb története ott van a tintakék mappába kötve, mérgezett nyelvünkön olvashatatlanul. Talán nem is csak az. Még ki kell találnom, hová tűnt Nehéz Eset.
*
A férfi egy szíjakkal átkötött kofferral ügyetlenkedte le magát a másodosztályú vagonból olyan peronra, amelyhez képtelenség osztályt rendelni. Téli reggel volt, tiszta fényű és ropogós: a galíciai városka házai távolabb, a dombok között bújtak meg, mert a vasúti mérnökök nem vesződtek azzal, hogy a síneket közelebb vezessék hozzájuk. Egy-egy vékonyka füstcsík erezte csak arrafelé a kék eget. A férfi volt az egyetlen, aki ezen a reggelen itt leszállt: miután a vonat pöfögése, a kerekek csikorgása elhalt, és se közel, se távol nem mutatkozott egy lélek sem, hiába kerülte meg az állomásépületet kétszer is, az illető vállat vont, és nekivágott a dérlepte dűlőútnak. Két szíve nyugodtan vert a mellkasában. Biztos volt benne, hogy ott majd talál valakit, aki útbaigazítja a csodarabbi házáig.
*
Nem az az otthontalan, akinek nincs hová hazatérnie, hanem akinek nincsen története, áll a nevenincs galíciai falu csodarabbijának tanításaiban, melyekre a pincében egymásra tornyozott dobozok egyikében bukkantam. Nem könyv volt, hanem egy kézírásos füzet: a kisöreg vagy maga gyűjtötte a mondásokat, vagy kimásolta őket valahonnét. Lehet egy népnek saját országa, amely a nevét viseli, és lehet ugyanakkor hazátlan, mert nincsen története – állt egy másik helyen. Ugyanez fordítva is elképzelhető: hogy egy népnek nincsen földje, de otthonra talál egy történetben. Épp ezért a történeteket jobban kell óvni, mint a határokat, olvastam pár lappal odébb.
a csodarabbi
Ilyesféleképpen bölcselkedett a csodarabbi, vagy így vigasztalta népét és magamagát. Ki a megmondhatója. De elődöm, az egykori albérlő nem is ezeket a nagyívű megállapításokat tartotta fontosnak aláhúzkodni egy tompa ceruzával – szinte látom magam előtt a viharvert, megrágcsált ceruzacsonkot –, hanem azokat, amelyek az egyéni sorsokra vonatkoztak. Ebből is látszik, hogy józan léptékkel élt. „A történettelen ember magára maradt ember, a tanácstalan ember, a számkivetett ember. A megváltás legelső lépése, sőt, a legelsőt is megelőző lépés, hogy az ember visszakapja a sorsát, valakivé válik, megadatik neki a történet kegyelme. A Tóra áldása, hogy visszahelyezi az embert az isteni történetbe, és ezzel máris útnak indítja őt a Paradicsom felé…” Ilyen, és ehhez hasonló szentenciák sorjáztak a füzetben – úgy tűnik, a csodarabbi gyakran ismételte önmagát. Ami írónál megbocsáthatatlan, bölcseknél egyenesen elvárás. Én azonban most nem szofizmákra vadásztam, hanem arra voltam kíváncsi, mond-e valamit a rabbi a mesékről. Nem sokkal később, egy késő őszi estén, a Hold-nővérektől való elköltözés után meg is találtam, amit kerestem. Most már befejeződhetett a félbemaradt elbeszélés.
*
A valódi történetet úgy lehet megkülönböztetni a hamistól, hogy az előbbi nem egyetlen igazságot ismer, hanem számtalant. Nemcsak annyit, ahány szereplő színre lép benne: egy kellőképp igaz történetben még a tárgyaknak is megvan a maguk igazsága, egy csészének, egy csukott könyvnek, egy mellékesen említett színárnyalatnak. Valahogy úgy, mint a németalföldi festők képein.
Százhetvenhárom gépelt oldalt másoltam át, egy bő hét alatt megvoltam vele. Eleinte kicsit nehézkesen ment, nem is lett mindig pontos a szöveg, de a végére már egészen belejöttem. Csak le kellett ütnöm a billentyűket, amelyek a papíron álltak, és amelyek a frissen befűzött papíron persze egészen más nyomot hagytak. Így bontakozott ki egy történet, egy város története, amely egy és más szempontból mintha a mi városunk lenne, de mégsem egészen az, és amelynek része, sok más történet mellett, a Hold-nővérek faramuci sorsa is. Különben amióta Nehéz Eset visszatért, a nővérek sokkal derűsebbek, és úgy vettem észre, mosolyukban nem bujkál semmiféle árnyék. A női szabóságot ugyan be kellett zárni, de egy történet sem történet veszteségek nélkül. Ennél érzékenyebben érintette a várost a Főorvos úr rendelőjének megszűnése. Azt igazán senki nem gondolta, hogy a józan ész prókátorának, az egészség pillérének köze lenne a csodabogár öregúr eltűnéséhez. Kivéve magát a szóban forgó öreget, aki szóról szóra megírta a mind keserűbb vitát a folyóparti séta alkalmával, amikor kettejüknek rövid szakaszon egy felé vitt az útjuk, azon a bizonyos szempontból végzetes márciusi délelőttön. Ahogy megírt sok minden mást is: a fagyott mezőkön át bandukoló, bőröndöt cipelő férfit, a csodarabbi farönkökből épült faluszéli házának melegét, az udvarról beszűrődő gyerekzsivajt; aztán a visszatérés bonyodalmait, a nővérek szobájában várakozó megvetett, szokatlanul széles ágyat. Örömmel számolnék be arról, hogy a lapokon szerepel valahol, legalább egy kósza mellékmondatban, említés szintjén a kartográfus madárlátta, szövevényes térképének elkészülte is, amely egyszerre képes megmutatni a város rejtett apróságait és távlati képét, jelentősen megrövidítve a földhivatali helyiségben töltött várakozási időt, de ilyesmivel, sajnos, nem szolgálhatok. A történetek befejezése az írók dolga; én, mint már említettem, krónikás vagyok.