LLULL MESTER ÁLMA

„Csak a valóság pojácái kérdezik folyton, hogy mi az, ami tényleg megesett. A szellem emberét a lehetőségek varázsa vonzza.”
(Eörsi István)

A durva vászonból összefércelt, bő csuha redői közt egy alak mozdul; az asztal fölé görnyed, keze sebesen jár, nagy műgonddal reszeli-simítja a korongok szélét. Időnként a szeméhez emeli, hunyorogva nézi, elég simák-e már, eléggé szépen illeszkednek-e. Ha egymásra helyezi a darabokat, alig hallhatóan súrlódnak. A szférák zenéje – gondolja elégedetten. Az asztallapon, a gyertyák fénykörében kisebb-nagyobb tárcsák, három-, négy- és hatszögek hevernek szerteszét, mellettük kupacokban táblázatok, jegyzetek, egy hevenyészett szótárra emlékeztető vaskos füzet, és a faggyú kesernyés szaga mindenen. Későre jár. A szerszámot leteszi, keze fejével megdörgöli fáradt és káprázó szemét. Sorban kioltja a vibráló mécslángokat, és a cella túlfelében aludni tér. Keresztet vet előbb, térdet hajt az ébenszín feszületnél, és végignyújtózik a priccsen, ahogy van, ruhástól, lábbelistül. Egy perc sem telik bele, már mélyen alszik. A táblázatok még elkísérik az öntudat határán túlra, aztán fellazulnak és összefolynak bennük a betű- és számkombinációk. Akár a kaleidoszkóp szemcséi: új meg új, káprázatos mintázatokba állnak össze, pillanatonként szétrebbenve, majd ismét határozott alakot öltve. Llull mester álmodik.

B

bonitas

Ugyan ki törné magát, hogy akár egy vékonyka kötettel is hozzájáruljon a Bábeli Könyvtárhoz, és ki akarná akár csak egyetlenegy tétellel is gazdagítani annak roppant gyűjteményét? Miért vesződöm hónapok óta ezzel a néhány oldallal, és miért nem vagyok képes zöldágra vergődni vele? Az asztalon, a lámpa fénykörében jegyzetek hevernek szanaszét, nyomtatott cikkek kötegei egymás hegyén-hátán.

Itt is, ott is felvillan egy-egy furcsa sokszög-ábra, mintha tengerészeti iránytű vagy középkori szélrózsa-rajz volna; kódexekből kimásolt rubrikák, melyek titkosíráshoz készült kódfejtő-táblázatokra emlékeztetnek; aztán számmal és betűjelekkel ellátott tárcsák és korongok, megtévesztésig olyanok, akár egy ismeretlen gépezet alkatrészei. Csakhogy ezek az elme gépezetének fogaskerekei, és eligazodni segítenek az emberi gondolkodás útvesztőiben, cizellált kompaszok. Nem tudom, él-e ma olyan tapasztalt navigátor, aki tájékozódni tudna segítségükkel; azt sem tudom, működtek-e valaha egyáltalán. Már több mint egy éve, hogy újra meg újra visszatérek ezekhez anélkül, hogy remélhetném: egy szép napon majd pontosan átlátom és megértem, mire szolgáltak. Abban már régóta biztos vagyok, hogy ha meg akarnám ítélni e művet a maga teljességében, ahhoz összehasonlíthatatlanul több és változatosabb tudásra volna szükségem: behatóan ismernem kellene Arisztotelész dialektikáját, biztonsággal eligazodni a skolasztika útvesztőiben, konyítanom kéne az arabhoz, a katalánhoz és a latinhoz, beleásni magam a kabbalista és muszlim misztikus értekezésekbe, ezen felül illene jártasnak lennem az alkímiában, a reneszánsz filozófiában, a retorika és a logika történetében, érteni kellene az automatákhoz, a mágiához és az európai felvilágosodáshoz: mert ez mind benne foglaltatik a Gép történetében – mindez összekapcsolódik Lull masinériájában, vagy éppenséggel abból indul ki. Bevallom, talán nem is annyira a mechanizmus érdekel, sokkal inkább, hogy mit akart vele, aki elgondolta: milyen belső glóbuszt szándékozott feltérképezni, és miféle ismeretlen tájakon eligazítani? A gépezet, ezt mindjárt átláttam, nekem túl bonyolult; ám a szándék, amely létrehozta, alighanem egyszerű volt, és könnyen megfejthető. Az egész nagyon is hasonlít az alkimisták jelképes ábráihoz, és a kabbalisták végtelen táblázataihoz: márpedig ott is a szándék egyszerűsége hozta magával a metódus bonyolultságát. Órákon át olvastam róla esténként; róla, aki már vagy hétszáz éve porlad megadóan valami gótikus templomhajóba falazva egy mediterrán szigeten, és aki olyannak látta az emberi elmét, mint előtte talán soha senki. Modellezhetőnek: szétszerelhetőnek és összerakhatónak. A gondolkodás szubtilis folyamatait egzakt módon ábrázolhatónak és szabályokkal leírhatónak. Mint egy órásmester, aki eszméket szerel: a szellem műszerésze, Isten mérnöke. De mire megyek mindezzel? Parturiunt montes… Mintha ezeknek a jegyzeteknek és diagramoknak, a tárcsák forgatásából születő betűkombinációknak és az egymás mögé írt szavak sorrendjének bármilyen jelentősége lehetne ebben a Bábeli Könyvtárban, amelynek apró sarokasztalánál üldögélek a millió közül, az olvasólámpa gyönge fénye mellett. Mit számít, leírom-e? Sem a világ nem lesz több ezáltal, sem a könyvtár gazdagabb. Minekutána gazdagításról eleve szó sem lehet, hiszen a beláthatatlanhoz képest minden épp egyformán elenyésző, és semmiféle különbség nincsen az Odüsszeia több száz hexametere és egy alig néhány sorból álló antik töredék között. Ugyan ki kérne magának részt e gigászi adatbázis felállításában, miközben tudván tudja, hogy alighanem mindent elmondtak már, amit érdemes, amire szűkös biológiai és szellemi kereteinkből telik, mint ahogy mindennek az ellenkezőjét is: mi pedig már régóta a variációk és kommentárok nemzedékei vagyunk. Az épülő Bábeli Könyvtárban pedig egyedül a csarnokok gigászi méretei miatt nem találtuk a költeményeket, amelyek mindenben, vagy majdnem mindenben megegyeznek a sajátunkénak vallott-tal. Akad-e írástudó, akit nem keserít el a gondolat, hogy miközben sorokat vet papírra, máshol, másvalaki alighanem pontosan ugyanezt teszi? Hiszen minél több és több homo sapiens születik, cseperedik föl és sajátítja el az olvasás és betűvetés tudományát, annál több fejben állnak össze többé-kevésbé hasonló mintázatokká a gondolatok, melyeket a közösen forgatott könyvek, a hasonló élettapasztalatok vagy a mindenütt egyforma élettani késztetések sugallnak. A létezéshez fűzött kommentárok sora, ha egyre hosszabb is, bizonyára nem végtelen: ami kimeríthetetlen, az csak a közlés és rögzítés szándéka. Hogyan lehetséges tovább írni és olvasni úgy, hogy közben mindenfelől írott szavak füzérei fonódnak ránk? Az információ mintha egyre növekvő sebességgel, és már-már automatikusan hozná létre önmaga újabb és újabb kombinációit, hibrideket ellő hibrideket, míg valami távoli, hipotetikus csillagidőben, ha már sor került minden egyes alakzatra és variánsra, majd kiegyenlítődik és elsimul. Addig viszont valami leküzdhetetlen kényszertől hajtva egyre habzik és dagad: parttalanul bonyolítja és egyszersmind ki is oltja minden állítását, mintha egyedül a megfogalmazás puszta ténye számítana: mintha a tudás egyre inkább elvonatkoztatna az embertől, és önmagát mintázná meg újra és újra a lehető legbizarrabb változatokban, szenvtelenül alkotva tragédiát és komédiát egy és ugyanazon matériából.

hihetetlen teológiák

Mindez engem a boldog emlékű Raimundus Llullus agyafúrt masinájára emékeztet, erre a forgatható tárcsákból álló „teomechanikai” gépezetre, amelynek segítségével a korongokat elmozdítva lehetett egyetemes érvényű teológiai állításokat produkálni, válaszokat minden lehetséges kérdésre. Csakhogy a gép mellé akkoriban még egy tudós teológus is szükségeltetett, hogy az így nyert állítások közül az érvényeseket biztos kézzel ki lehessen válogatni: különben semmi sem gátolta volna a filozófus-gépet, hogy torzszülött isteneket produkáljon, akik hihetetlen teológiák alapján uralkodnak nemlétező univerzumokban. A tudós katalán alighanem el sem tudta képzelni tárcsái elszabadulását: hogy elkövetkezhet az idő, midőn ne ember tartaná kezében a gépezetet, valamely tiszteletreméltó és komoly magiszter, aki higgadt fejjel elemzi a szeme láttára kibontakozó kombinációkat. Pedig Llull gépe mintha ma is működne, méghozzá automatikusan és globális léptékben – és azzal a különbséggel, hogy nincs többé magiszter, aki a masinéria mellett áll, hogy szortírozza annak igaz és hamis állításait. Épp ellenkezőleg: ez az önmagát-variáló tudásmozaik látszik elsődlegesnek, míg a tudós koponyák legfeljebb egy-egy rugó vagy csavar lehetnek e roppant llulli gépezetben.

Amíg e lulliánus malom forgása lassabb volt, minthogy kevesebb tárcsa és korong állt rendelkezésre a mű bevégzéséhez, a kombinatorikus gondolat jobbára egy-egy arcot, sorsot használt az adott szegmens kibontásához. Úgy tetszett, mintha tudás és személyiség koherenciája számítana, mintha fennállna valamiféle összefüggés a kettő közt: most azonban az információs nyersanyag mennyiségétől ösztökélve nyughatatlan szemek, agyak és tétlen kezek tömkelege pörgeti elő mind őrültebb tempóban a lehető legegyformább variánsokat, a szél által féktelen iramban hajtott ördögszekérhez hasonlóan. Már arra sincs idő, hogy az úgynevezett kultúra nagy szintézisekben, összefüggő művekben vagy akár kerek mondatokban nyilatkozzék meg: ezért az uralkodó műforma előbb a tanulmány, az esszé, majd az aforizma, a töredék, végül a blogbejegyzés lett: ezek többségét kinyomtatni sem érdemes, mert megjelenésük másnapján jórészt elavulnak. A jó Raimundus Lullus kései utódja azon kapja magát, hogy fragmentumokban létezik, mert a gép működése követhetetlenül gyors iramot diktál, hiszen csaknem valamennyi kortársa használja. És mostanság döbbentünk csak rá, hogy a kombinatorikus szerkentyű voltaképp malom: mindenki egy halom világnézet-törmeléket tart a markában, egy végtelennek tetsző enciklopédia foszlányait, amelyek még tovább aprózódhatnak ugyan az évek múltával, de arra vajmi kevés az esély, hogy egységesnek titulálható egésszé álljanak össze.

organikusan bővülő tudás

Furcsa, kevert lények születnek így, középkori bestiáriumok lapjaira valók: életképtelen gondolatszörnyek, elragadó mutánsok, sem az angyali, sem a démoni rendekbe nem besorolhatók: az ember és a gondolat közti futó kalandok, szenvedélyes szerelmi viszonyok, öncélú kielégülések, vagy hosszú, unalmas kényszerházasságok ivadékai. Alighanem a személy is, az információ is koherenciára törekedne, de a mennyiség kizárja a szükséges szelekciót, minduntalan szétzilálva az organikusan bővülő tudást, s az áttekinthetőség kedvéért részekre szabdalva azt. Marad a reménytelen versenyfutás ember és ismeret között: alighanem ez a látomás volt ihletője újabban a kultúra elhíresült járványtani metaforikájának is, amely a kulturális jelenségeket vírusok és fertőzések mintájára írta le. Csakugyan: mintha egyidejűleg számtalan ismeret-csíra igyekeznék befészkelni magát az elmébe – hírek, felhívások, szlogenek, elméletek, koncepciók, magyarázatok és ellen-magyarázatok tömkelege, míg végül mindkettő: az elme is, az ismeret is óhatatlanul egymástól elkülönült tartalmakra hull szét, minthogy egy komplexitási szinten túl már csak több alrendszer képes ellátni a nagyra nőtt „egész” működtetésének feladatát. A személyiség rész-funkciókra bomlik, amelyek helyzettől vagy környezettől függően aktiválódnak; ám az egyes részek közt mind reménytelenebb az összhang látszatát fenntartani. Az ember szerepekre esik szét, amelyek rendszerint egy-egy adott szituációhoz vagy feladathoz kapcsolódnak, azt betöltve pedig értelmüket vesztik. A tudás szakterületekben működik tovább, amelyek nem, vagy csak nehezen kommunikálnak egymással. A világ osztódik és megsokszorozódik körülöttünk, minket pedig kényelmetlen lelkifurdalás és hiányérzet tölt el, hogy nem vagyunk képesek minden párhuzamos szeletében egyszerre jelen lenni.

Efféle párhuzamos valóságokat és világképeket láthatott maga körül a 13–14. század fordulóján a követői által Doctor Illuminatusként, Megvilágosodott Tanítóként tisztelt Raamon Llull is; igaz, csupán hármat, nem pedig számtalant.¹ Szűkebb pátriájában, Mallorcán és a Földközi-tenger nyugati medencéjében egymás mellett élt a zsidó, a muszlim és a keresztény hagyomány, egyik a másikat éppenséggel megtűrve, ám általában reménytelenül elbeszélve egymás mellett. Az arab asztronómia, építészet, irodalom, ha sokszor párhuzamos utakon haladt is, de néhány ritka és jelentős kivételtől eltekintve nemigen hatott a szefárd zsidóság tudományos és misztikus spekulációira, még kevésbé a keresztény bölcseletre. Ellenpéldákat persze lehet találni, ám ez nem változtat azon, hogy a kultúrák közti kommunikáció egy maroknyi csodabogár mániája volt, akikre a hivatalos többség nem is mindig nézett jó szemmel. Ezek ugyanis szóba álltak akármilyen gyanús vagabunddal: hispán kabbalistákkal, görög platonistákkal, kolduló khiliasztákkal; arab logikusokat olvastak és kíváncsian hallgatták a mullahok okfejtéseit Allah misztikus neveiről. Akkoriban mindennemű párbeszéd alapjának és letéteményesének a tág értelemben vett teológia számított, amely egyszersmind a világkép alapvonalait, az egyáltalán megfogalmazható állítások lehetséges spektrumát is kijelölte. Ezért agyalt ki Llullus egy teológiai állításokat modelláló szerkezetet: olyan eljárást, amely mechanikussá teszi az érvelést, és világosan demonstrálja a gondolkodás törvényeit; olyan módszert, amely a metafizika fogalmi káoszában is képes rendet vágni, és kulturális sallangoktól mentesen a pőre lényeget kifejezni. Missziós buzgalmában sorra járta a befolyásos európai hatalmasságokat és intézményeket, igyekezvén megnyerni őket nagyívű tervének támogatására; fordítóiskolát alapított, keresztesmozgalmat sürgetett, előadásokat tartott a frissen megalakult Sorbonne-on, bejárta a tatárok országait, Egyiptomot, Etiópiát és a Szentföldet, prédikált, érvelt, vitatkozott, mindenütt bizarr táblázataival, kerekeivel és elméleteivel fölszerelkezve.

Nyolcvanesztendős korában, utolsó reménytelen térítőútja előtt, amely Szicíliából Tuniszba vezetett, Llull mester áhítattal állt meg a monreale-i székesegyház hatalmas aranymozaikjai alatt, amelyek a Megváltás isteni művének egységét demonstrálták a teremtéstől a végidőkig, a korszakok egymásba folyó áradását szikrázó, színpompás jelenetekre bontva szét. Arról ábrándozott, hogy egyszer az emberi tudás is ilyen szépséges és összefüggő lesz, egyetlen áttekinthető rendbe foglalva, ahol a határok egyértelműek és tisztán kivehetők, s a földi és égi világ összefüggései mindenki számára világosan fölismerhetők. Llullus kései utódai ma ugyanígy állnak a roppant tudásmozaik előtt, egy fölmérhetetlen csarnok homályba vesző boltozatai alatt, de inkább csak sejtve, mintsem átlátva annak absztrakt szépségét. A határok elmosódottnak tűnnek, s a tűnődő arcok bonyolult mintázatokká kuszálódtak. Meg kell hagyni, az egyes mozaik-darabkák lenyűgözőek önmagukban is, ám egyre ritkábban állnak össze fölismerhető alakzatokká. Pedig mindössze arról van szó, hogy túl sok agy termel – újabban digitális protézisekkel is megtámogatva – túlságosan sok, és ráadásul eltérő természetű információt. Mindeközben pedig egyre késik, ha ugyan nem vált máris lehetetlenné e Bábeli Könyvtár katalógusának vagy a Bábeli Katedrális nagy és átfogó tervrajzának megalkotása.

c

magnitúdó

Raamon Llull legfőbb újítása több mai kutatója szerint abban áll, hogy Európában elsőként kísérelte meg automatizálni a gondolkodást. Legyen vége egyszer s mindenkorra a szüntelen csűrés-csavarásnak az isteni és emberi bölcsességet illetően, és helyezzük a diskurzust tiszta alapokra! Csak minden nyelvi esetlegességet kiküszöbölve lehet a megátalkodott szaracénokat és a makacs zsidókat is a közös igazságok felismerésére rábírni, nem pedig karddal vagy fennkölt érveléssel. Lull áttátta, hogy vallási téren a különbségek leginkább az eltérő nyelvi konvenciókból és a hozzájuk tapadó sajátos kulturális asszociációkból erednek.

elforgatható tárcsák

Amíg a disputákon ki-ki a maga istenélményére vagy az iskolája által respektált auktorokra hivatkozik, képtelenség egymással zöldágra vergődni: a kultúrák és hitek közt a hídverés feladata tehát nem az extázisban hadaró szenteké, hanem a higgadt bölcselőké. Ki kell dolgozni egy rendszert, amely nincs kiszolgáltatva a tekintélyeknek. Az emberi tudás alapjáig kell leásni, feltárni annak elemi formáit, és onnan a lehető legegyszerűbb műveletekkel eljutni a közös igazságok felismeréséig, méghozzá úgy, hogy a folyamat ment legyen minden korlátolt ízléstől és gyarló véleménytől. Olyasvalamire volna szükség, ami a gondolkodáshoz hasonlóan működik, de nem osztozik annak gyöngeségeiben. Meg kell hát alkotni egy gépet, amely az emberi elmeműködés alapvető folyamatait leképezi, és amelynek segítségével végre mindenki számára egyértelmű – a mechanika tévedhetetlen bizonyító erejénél fogva –, belátható, kisszámú elvből levont következtetéshez lehet jutni. Csupán az axiómákat kell megtalálni, hozzájuk rendelni az alapvető logikai lépéseket, és máris megnyílik a lehetőség, hogy a bábeli átkot megkerülve ismét egyetemes szintre emeljük a kommunikációt. Llull a feladatot egymásra helyezett, elforgatható tárcsákkal és táblázatokkal oldotta meg: az ábrák latin betűi fogalmakat vagy állításokat kódolnak, s ezek lehetséges variációit állítják elő a korongok.

A betűk helyén állhatnak arisztotelészi kategóriák és az istenség univerzálisan – azaz mindhárom monoteista vallás által – elfogadható jellemzői is: ezek kombinálódnak a róluk tehető állításokkal, valamint a kozmoszt alkotó elemekkel.² A betűkkel jelölt fogalmak, minőségek vagy folyamatok közti relációkat tárja fel a bölcs masinéria. Ezzel az eljárással Lullus, reményei szerint, kijelölte az emberi tudás lehetséges mezejét: néhány egyszerű alapelvet követve pedig igyekezett kiszűrni ebből az aktuális, valós tartalmakat. Módszerét dicséretes mértéktartással egyszerűen Ars-nak nevezte, melynek demonstrációs eszközéül szolgált a kombinatorikus-tárcsás gépezet: s jóllehet a koncepció változatlan maradt, az Ars Magna eszméjét űzte, szűrte át meg át, toldotta-foldozta, bonyolította vagy egyszerűsítette, finomította tovább, és fejtette ki a legváltozatosabb nézőpontokból több mint negyven éven át.³

Hogy axiómái mennyiben univerzálisak, arról lehet vitatkozni: a korban mindenesetre elismertnek és elfogadottnak számítottak, s ő maga is szentül hitte, hogy – talán mennyei inspirációra – csakugyan az istenség örök ismérveit sikerült megragadnia a „Nagyság”, „Örökkévalóság”, „Jóság”, „Dicsőség” stb. fogalmaival, amelyek egyúttal a kozmoszt átható erők is. Llull mintegy kivonatot készít a misztikus teológiákból: a Koránból Allah neveit, a zsidó vallásbölcseletből JHVH attribútumait emeli ki, a neoplatonikus bölcseletből az Egy ismérveit veszi sorra, és mindezt megfelelteti a Szentháromság jellemzőinek. Az így nyert alapfogalmakat „dignitásoknak” vagy, ritkábban, „princípiumoknak” nevezi (az előbbi a skolasztikában egyszersmind az axióma bevett fordítása is), de Llull dignitásai nem egyszerű „alapelvek”, hanem olyasféle aktív erők, mint az iszlám misztikában Allah nevei: isteni tulajdonságok, amelyeknek teremtő hatalmuk van. A dignitások az emberi gondolkodás számára azért mérhetetlenül fontosak, mert beléjük kapaszkodva válik befogadhatóvá az isteni teljesség: hiszen ezek a tulajdonságok, ha töredékesen is, de föllelhetők a világban, és segítségükkel a szellem fogalmat alkothat annak teremtőjéről. Úgy is mondhatnánk, Lullus felfogásában az értelem, akár egy prizma, az isteni fényt kilenc színre bontja – ezek a „dignitások” –, amelyek elvegyülnek a kozmosz négy elemével. Ebben a szellemi fénytörésben viszont szemlélhetővé válik a máskülönben vakító világosság: a relatív erények kaput nyitnak önnön abszolút formáik felé. Egyik, ma már korántsem magától értetődő előföltevése mindenesetre azonnal világos: Lullus számára a gondolkodás és a valóság szerkezete pontosan fedi egymást; a világegyetem – teremtett, értelmes és strukturált egészként – magán viseli a teremtő Értelem nyomát, és ez áll az emberi szellemre is. Ebben a hajdanvolt szellemi belle epoque-ban a létezés és a gondolkodás alapelvei még azonosak: „ordo et connexio idearum est ordo et connexio rerum” – a lét mindenütt, kozmikus szinten és az ember belvilágában is azonos törvényeket követ, ezért is lehetséges fogalmakkal leképezni és megragadni a világmindenség lényegét.⁴ Ma alighanem azt mondanánk, hogy Lull szerint mentális reprezentációink pontosak, fogalmaink pedig nem önkényesek, hanem pontosan lekövetik a tapasztalat rendjét. Persze Lullusnál mindez megfordul és metafizikai szempontból nyer értelmet: a gondolkodás, eredendően szellemi folyamatként a teremtő Szellem ős-mintáit tükrözi: ugyanazokat az isteni ideákat, amelyek a külső valóságban is tárgyiasultak. És ahogy a fizikai világ a négy elem kombinációiból áll össze, a belső valóság pedig elemi ideák variációiból, úgy a világegyetem egésze is leginkább az isteni attribútumok kibomló, változatos mintázataként írható le, az abszolút dignitások és relatív predikátumok kapcsolatrendszereként. A világ, amelyben élünk, Llull szemében az isteni Gondolat megvalósult alakja: teremtett és teremtetlen erők szüntelenül újrarendeződő kombinatorikája. Megismerni ezt a szellemi valóságot úgy lehet, hogy kihasználjuk a „tükröt”, amely a fizikai világ képében adatott, és – előbb óvatosan tapogatózva, majd egyre magabiztosabban – attól az értelem segítségével mindinkább elvonatkoztatunk. Nekünk alighanem paradox, hogy Lullus a tudásnak épp azt az absztrakthoz közelítő fokát tekinti közvetlen ismeretnek, amikor az értelemnek már nincs szüksége eszközökre, közvetítőkre, hanem tisztán az ideák együttműködését és egymásra-hatását szemléli.⁵

A gondolkodás tehát – Lull szóhasználatával élve – lényegében „vegyítés”: bizonyos mentális műveletek elvégzése meghatározott szabályok mentén.

kombinatorikus úton

A természetfeletti belátáson alapuló bölcsesség fogalma elavult: helyét a kombinatorikus úton előállított predikátumokat értékelő elme és a gondolkodás mechanikus voltának belátása veszi át. Jellemző, hogy Llull mestert tartják a számítógépek atyjának: Nyugaton ő alkot első ízben egy formális, generatív rendszert, nála jelenik meg teljes következetességgel az elképzelés, hogy az emberi gondolkodás voltaképp szimbólummanipuláció, és hogy az elme olyan eszköz, amely ezt a feladatot többé-kevésbé mechanikusan végrehajtja. Amiben viszont a llulli teória legkevésbé sem hat korszerűnek, az az ítélő értelem bevonása a folyamatba: ez mintegy fölötte áll a gépezetnek, felügyelve annak helyes működését. Hiszen a gép – vagy a gondolkodás – pusztán állításokat termel, tekintet nélkül arra, hogy ezek „igazak”, vagy akár csak értelmesek lesznek-e. Ha hozzá nem értő kezébe kerül, nemcsak elhibázott vagy alternatív, de elvben akár sátáni teológiát is lehet vele művelni. Ezért az isteni fénytől megvilágosított értelem kontrollja Llull számára nemcsak elengedhetetlen, hanem jóformán magától értetődő. Ezt a független, megvilágosodott értelmet a tudós katalán rendszerében a dogmatika képviseli: ez adja meg a keretet, amely kordában tarthatja a kombinatorikát. A belső logika szab gátat a variációk özönének, ahogy egy nyelvben a rendezőelvként elfogadott nyelvtani szabályok segítenek egységes rendszert alkotni a lehetséges hangsorok halmazából: „A fölhasználó talán hasonló módon zárhatta ki az érvénytelen kombinációkat, mint ahogy anyanyelvünkből zárunk ki értelmetlen betűkapcsolatokat, másokat pedig, mint szavakat, helyesnek tartunk.”⁶ Eme ösztönös „szellemi nyelvérzék”, implicit rendezőelv letéteményese a hit: ezt az elemet a tudós nem kerülheti ki, amit nézzünk el neki, végül is Llull elsősorban hittudós, nem pedig számítástechnikai szakember; olyasvalaki, akinek küldetése volt, nem csupán projektje.

Hanem a hit meglehetősen esetleges valami: vagy van, vagy nincs. Egy korabeli misszionárius, akinek esetéről Llullus megemlékezik, sikeresen bebizonyította ugyan a tuniszi szultán előtt az iszlám tarthatatlanságát, de amikor az a keresztény hittételek bizonyítását kérte tőle cserébe, a szerzetes kénytelen-kelletlen azt válaszolta, hogy a hit nem igazolható. Sejthető, hogy a hittérítés ezen a ponton véget is ért, még mielőtt elkezdődött volna: a fiaskó nagy hatással lehetett Llullra, mert nem kevesebb, mint hét művében utal rá.⁷ Okulva a dominikánus kolléga esetéből, úgy vélte, a hitnek észszerűnek is kell lennie, hogy egyetemes lehessen, és fordítva: csakis akkor lehet egyetemes, ha racionálisan bizonyítható, hiszen a logika törvényei mindenütt érvényesek, helytől és időtől függetlenül. Lull ezért elővigyázatosan a teológia két fajtáját különbözteti meg: a „pozitív” teológiát, amely a hiten alapul, és a „demonstratív” teológiát, amely intellektuális belátáson – az előbbinek szerinte szükségképpen mások az érvei és módszerei, mint az utóbbinak. Egyik korai művében, amely a Llibre del gentil e los tres savis címet viseli, három bölcs, egy zsidó, egy keresztény és egy muszlim találkozik egy megtévedt hitetlennel az allegorikus erdőben, bővizű kút mellett.⁸ A körükben felbukkanó Értelem Úrnő útmutatásait követve sikerül meggyőzniük a kétkedőt Isten létezéséről és a lélek halhatatlanságáról. Amikor azonban az érvelés során kisül, hogy hárman három különböző hitet vallanak, elhatározzák, a továbbiakban az Úrnő szabta utat követve vitatják meg nézeteiket – ezzel a nyitott befejezéssel zárul a könyv. Raamon Lull szerint alighanem valahogy így festett egy ideális szellemi disputa, amelyben a hit előfeltétel, de nem akadály.

Mindez, habár első hallásra kellőképp felvilágosultnak hangzik, a legkevésbé sem jelenti, hogy Llullus a mai értelemben vett vallási toleranciát pártolta: meg volt győződve, hogy a helyesen használt értelem szükségképpen a keresztény igazságok belátására vezet. Az egyház egyetemességét sajátos módon a racionalitás egyetemességének feleltette meg, alighanem elsőként a keresztény gondolkodás történetében. Úgy tűnik, számára az „isteni” nem egyszerűen a „szellemi” szinonimája volt (mint az korábban is elő-előfordult a keresztény bölcseletben), hanem kimondottan az „értelemé”: a következtető, diszkurzív, racionális gondolkodásé, amely univerzális igazságokat képes megragadni. Ennek megfelelően igyekezett kimutatni módszerének egyetemes érvényességét is, a kombinatorikát nemcsak metafizikai, de geometriai, asztronómiai, jogi, orvosi és lélektani kérdéseknél is segítségül híva. Végül eljutott odáig, hogy az Ars-ot valamennyi szellemi folyamat generatív alapmechanizmusaként fogja föl, olyasvalaminek, aminek még a teológia is alárendelt: ez utóbbi ugyanis lehet relatív, míg az Ars abszolút: olyan meta-szintet képvisel, amelynek törvényszerűségei az emberi tudás minden lehetséges területén kimutathatók. Ezzel akaratlanul is megnyitotta az utat a teológia relativizálása felé: vázolt világképében nem az isteni igazságok hagyományos rendszere jelenti az abszolút szempontot, a mindent átfogó meta-szintet, hanem a racionális gondolkodás sajátos területeként az is alárendelt bizonyos más törvényszerűségeknek – például a kombinatorika szabályainak.⁹

Nem tudom, Lullus számot vetett-e az elméleti lehetőséggel, hogy ha nincs jelen a hit által megvilágosodott és irányított értelem, a kombinatorika nem kizárólag katolikus értelemben vett egyetemes használata előtt is megnyílik az út.

Mi történik, ha a tudás erdejében elmélkedő bölcseknek nem jelenik meg ama vakítóan fénylő Értelem Úrnő, hogy gondolataikat helyes irányba terelje?

A mester halála után metódusát több-kevesebb eredetiséggel megáldott lulliánusok nemzedékei használták a lehető legkülönbözőbb célokra, hol inkább megmaradva az egyházi keretek között, hol meg igencsak eltávolodva attól. Az univerzális gép ideája túlnőtt kiötlőjén, és önálló életre kelt.

D

duratio

Raymundus Llullust kortársai túlnyomó része a jelek szerint afféle fantasztának tartotta, vir phantasticus-nak, ami a kor nyelvén szólva annyit tesz: elmebeteg. Különcnek számított olyan időkben is, amikor Európa zsúfolásig tele volt különcökkel. Ragadványnevei kevéssé hízelgőek: philosophus barbatus (szakállas bölcselő – ellentétben az egyetemek borotvált arcú doktoraival), arabicus christianus (arábus keresztény – azaz kétes alak), vagy az a különösebb kommentár nélkül is érthető elnevezés, amelyen alkimista barátja, Arnaud de Villeneuve szerint gyakorta emlegették: idyot.¹⁰

hűvösebb fogadtatás

Harminchárom éves koráig a mallorcai nemesek szabványos életét élte: népszerű trubadúr, csélcsap világfi, piperkőc és nagy udvari széltoló hírében állt, akinek tetemes vagyona mellé megvolt azért a magához való esze is, annyi mindenképp, hogy az uralkodó udvarmestere és fiának nevelője lehessen. Harminchárom évesen bekövetkező pátfordulása után vallási buzgalomtól indítva a pápákat és magisztereket is ugyanolyan hevesen és szünet nélkül bombázta kérvényekkel és különféle beadványokkal, mint azelőtt a szép hölgyeket szerelmi dalaival – csak épp a pápák és magiszterek körében jóval hűvösebb fogadtatásra talált. Mert mit is lehetne várni egy autodidaktától, aki nem egyetemeken és kolostori könyvtárakban biflázva szedte össze műveltségét, hanem szoknyák után koslatva és prosperáló birtokán álmodozva; aki arabul összehasonlíthatatlanul jobban tudott, mint latinul, és valami kétszázhatvan címből álló életművének jó részét is ezen a nyelven, valamint katalánul írta (s akiben így mellesleg a katalán irodalmi nyelv egyik megteremtőjét tisztelhetjük); aki szembeszállt a hit és értelem összekapcsolásának lehetetlenségét hirdető averroista professzorokkal, s aki gyanúsan hasonló nézeteket hirdetett Isten neveiről, mint egyes szúfi és kabbalista misztikusok? Furcsa szerzet, akit elnéző értetlenséggel fogadtak az egyetemeken, a fejedelmi udvarokban és a római Curiánál, de annál több szimpátiával a misztikus életről tartott kolostori disputákon. Hatása is a teológia peremterületein a legerősebb: tisztelői reneszánsz neoplatonisták, akik örömmel ismerik föl rendszerében a plótinoszi emanációk visszfényét; spirituális franciskánusok, a fraticellók, akik nincstelen prédikátorokként vándoroltak országokon át, Llull eszméit apokaliptikus ideákkal és szociális bujtogatással fűszerezve; karthauziak, akik évszámra némán elmélkedtek az isteni tudományok llulliánus körein; valamint egyes zsidó kabbalista iskolák, akik misztikus gyakorlataikhoz kölcsönvették a lullusi módszer leginkább letisztult, Ars Brevisszé desztillált változatát.¹¹

A lulliánus eszme fokozatos perifériára szorulását még inkább elősegítette, hogy követői általában a mester kevés közvetlen tanítványai egyikének, Thomas le Myésier-nek a szövegkiadásait használták, főleg az 1325-ben napvilágot látott gyűjteményt, az Electorium Raimundit, amelynek bevezetőjében Myésier nagy hangsúlyt helyez az Ars kozmológiai vonatkozásaira, az univerzumot a Llull korongjaihoz hasonló szférák rendszereként mutatva be.¹² Olvasatával alighanem hozzájárult, hogy a reneszánsz idején – immár az ismeretelmélettől és a teológiától eltávolodva – a lulli gondolat ezen oldala kerüljön előtérbe. Effajta „kozmikus lullizmus” jellemzi a gondolat legnevesebb továbbvivőit: Pierleone Leonit, aki a Mediciek szolgálatában álló orvos és asztrológus volt – s akit Velencéből és Páduából egyaránt száműztek okkult praktikák gyanújával –, aztán a mágusként elhíresült Cornelius Agrippa von Nettensheimet – akinek az Ars Brevishez írott kommentárjait tizenötször adják ki húsz év leforgása alatt, s aki Llullt az „univerzális tudomány” megteremtőjeként tiszteli –, továbbá Giordano Brunót is, aki a világok sokaságáról vallott téziséhez hívta segítségül a lulliánus kombinatorikát. Ezen illusztris társaság bőven elég volt ahhoz, hogy a felvilágosodás gondolkodói majdan maró gúnnyal illessék Lull mester hagyatékát, mint afféle mágikus-holisztikus-hermetikus zagyvalékot, és hogy szokatlan premisszákból kiinduló, fölöslegesen bonyolult rendszerként könnyű szívvel feledkezzenek meg róla. A feledés jótékony homálya a hivatalos teológiának sem volt ellenére, minthogy az sem igen tudott mit kezdeni sem az Ars-szal, még kevésbé annak vadhajtásaival – annyira különbözött mindentől, amivel eladdig találkoztak.¹³

miszticizmus és ráció egyeztetése

Nem csoda, hogy Lullus metódusát elsősorban az iskolákon kívüli, szuverén gondolkodók és az egzotikumokra érzékeny szellemek fedezték föl maguknak, akik nem tartottak attól, hogy emiatt a kasztokon kívülre kerülnek, hiszen félig-meddig már amúgy is ott voltak; akik megsejtették a benne rejlő végtelen lehetőségeket, és akiknek számára inspirációt jelentett miszticizmus és ráció egyeztetésének ígérete. Llull intuíciója szerint ugyanis az addigi kísérletek a tudás két fő típusának – a hit és ész, az isteni értelem és az emberi tudás – kibékítésére jórészt tévedésen alapultak. Vagy alárendelték az egyiket a másiknak – philosophia ancilla theologiae –, vagy az egyiket minduntalan a másik kritérium-rendszerével mérték, és annak alapján ítélték meg. Ő azon munkálkodott, hogy a misztikától az értelemig vezető utat folytonossá tegye, mindkettőt egyetlen „nagy egyesített elmélet” – vagy inkább szemléletmód – kereteibe illesztve. Ennek megfelelően racionalitás-felfogása is eltér a szokottól: az értelmet nemhogy nem állítja szembe a misztikus belátással, de egyenesen abból eredezteti. Lullus meg volt győződve róla, hogy a racionális és irracionális szétválasztását hirdető averroizmus, és az avval szembenálló skolasztika egyaránt tévúton jár, amennyiben hit és ész kapcsolatát mindkettő a „két út” modelljével igyekszik megragadni – innentől pedig már édesmindegy, hogy párhuzamos vagy egymást metsző egyenesek képével fejezik-e ki a kettősséget. Lull víziójában viszont egy és ugyanazon dolog két megközelítési módjáról van szó, valahogy úgy, mint a fény részecske- vagy hullámtermészetének tárgyalásakor.

Ennek demonstrálásához új logikai modellre is szükség volt: „a Filozófus”, azaz Arisztotelész kizárólagosságon alapuló logikájához az Ars módszerének bizony nem sok köze van. Nem a következtetés, inkább az „egybeesések” vagy „megfelelések” törvényeit kutató logika ez, egyfajta metaforikus gondolkodásmód – ha előképet akarnánk keresni, mondják az eszmetörténészek, a görög filozófia helyett inkább a muszlim logika, konkrétan Al-Ghazálí és az utolsó mór filozófusnak tekintett szúfi, Ibn Szábin bölcseletéhez kellene fordulnunk.¹⁴ Bárhogy is, Llull mester túl szűkösnek találta a Filozófus által lefektetett alapelveket, mivel azok csupán a valóságról szóló állítások analízisét teszik lehetővé, és nem közvetlenül a valóságét. Lull olyan módszert keresett, amellyel a létezés legelemibb szintjét írhatja le, s ami lehetővé teszi, hogy ne csak közvetetten, fogalmak vagy ideák segítségével, hanem mindjárt a valóság szívébe hatolva, közvetlenül foghassuk fel és analizálhassuk annak természetét. Az ilyesfajta tudás – Llull megfogalmazásával – immár nem „mesterséges”, hanem „természetes”, minthogy nem vesz igénybe másodlagos eszközöket: a valóságot mondja ki ahelyett, hogy csupán a valóságról beszélne. Arisztotelész logikájának gyöngesége, hogy csupán a nyelv rendjét tükrözi: az Ars Magna ezzel szemben a létezését. Innen rögvest érthető, miért lelkesedtek annyira a reneszánsz mágia hívei Llull módszeréért: a szellemi műveletek közvetlen kapcsolódása az érzéki világhoz magában hordozta a valóság átformálásának ígéretét is, ami maga a mágia.

Ami Lull szemében lehetővé, mi több: szükségszerűvé tette ennek az új logikának a kidolgozását – ahogy maga is utal rá Logica Nova című értekezésében –, az a kereszténység, pontosabban a keresztény éra, amely az istenség megtestesülésével vette kezdetét. Lull mindenekfelett hisz az üdvtörténetben és a lineáris időben: számára az Ószövetség világa és a pogány sokistenhit is érvényét vesztette abban a pillanatban, hogy Isten emberré lett: inkarnációja új hidat vert a szellemi és az anyagi, a teremtetlen és teremtett valóság közé, ezzel többek közt az arisztotelészi logikát és általában a pogány bölcseletet is egy csapásra elavulttá téve. Krisztus személye – mivel egyesíti magában az egymást kizáró minőségeket, az örökkévalót az ideiglenessel, az istenit az emberivel kapcsolva össze – merőben új létmódot jelent, egyúttal pedig új dimenziót nyit az emberi gondolkodás számára is. Ezért az új logikának tükröznie kell az inkarnációval az ontológiában bekövetkezett változásokat: számot kell adnia arról, hogy misztikus élmény és közvetlen tapasztalat, abszolút és relatív többé nincs külön, mert Krisztus személyében maga az Isten, az Elvont, a Végtelen és a Szellemi válik emberré – konkrétummá, körülhatárolttá és testivé. Ebből a felismerésből születik meg Lull kétarcú Metódusa, amelyből az utókor hajlamos vagy az egyik, vagy a másik oldalt észrevenni: vagy csak a misztikát, vagy kizárólag a mechanikát, minthogy a „misztikus mechanika” vagy a „mechanikus misztika” szóösszetétel manapság túlontúl abszurdnak hat. A tudománytörténet nemigen tud mit kezdeni Llull alakjában a vallásos enthuziasztával, az egyház pedig értetlenül áll precíz, mérnöki észjárása előtt. Határ Győző ezért is jellemzi úgy Lullus szellemi gyúelegyét, hogy az „a hátrafelé-szaladás és az előrefelé-tekintés bámulatos vegyüléke; a racionalizmus és a vallásmánia elegyének ön- és közveszélyes lángelméje.”¹⁵ Pedig gondolatvilágának lényegét és feszültségét éppen ez a kettősség adja: a felismerés, hogy az emberi gondolkodás leírható mentális objektumokkal végzett egyszerű műveletek soraként, és a meggyőződés, hogy ezek nem önkényes szimbólumok, hanem a metafizikai valóság eredendő természetét tükrözik.

E

potestas

Nem csoda, ha a lullizmus leginkább az egyetemességre törekvés nagy korszakában, a 16–17. századi Európában talált visszhangra, amikor a gondolkodók és misztikusok eladdig járatlan utakra tévedtek, nyomukban új típusú, nem skolasztikus fogantatású teológiák születtek, megszaporodtak a bővülő emberi tudás átfogó rendszerezésére tett kísérletek, s ezzel együtt felmerült egy univerzális, minden részterületet és szempontot összefoglaló „meta-tudomány” megteremtésének igénye. Ennek az „enciklopédikus gondolatnak” vagy „pánszofizmusnak” kétségkívül Lull volt az egyik előfutára. Már csak le kellett fejteni róla a keresztes ügybuzgóságot, az apologéta elvakultságát és misszionáriusi lendületét, hogy igazán korszerű köntösben tűnjön fel. Ami eredetileg inkább csak az Ars mellékterméke, járulékos következménye volt, az a 16. századi gondolkodók szemében annak fő erénye lesz: hogy tudniillik segít rendezni a lassan áttekinthetetlenné táguló tapasztalati valóságot, és általa strukturálni lehet az egyre szaporodó ismereteket. „Arra a következtetésre jutottam – írja például a lullista jogász-filozófus Pierre Grégoire de Toulouse egy (indexre tett) 1587-es munkájában –, hogy az egyes tudományok tételei… összefoglalhatóak egyetlen univerzális művészetben, amelynek segítségével kölcsönösen fölcserélhetővé válnak. Lehetséges valamennyi dologban fölfedezni egyetlen egyszerű genus-t, amelyben minden alfaj osztozik. Ezt tökéletesen megértve a faj mibenléte is könnyebben érthetővé lesz. (…) Ugyanígy nem tűnik elképzelhetetlennek vagy abszurdnak az a gondolat sem, hogy a különféle művészetek különböző eredményei föltárhatóvá válnak egyetlen egyszerű eszköz által.”¹⁶ Lull módszere azzal kecsegtetett, hogy feltárja a lét és gondolkodás közös mechanizmusát: megadja azt az egyszerű „programot”, amely a jelenségek sokfélesége mögött mindkettőt meghatározza: biztosít egy olyan szervezőelvet, amely köré az égvilágon minden csoportosítható. Miután közvetlenül az elmeműködést írja le, amely a gondolatok variációit produkálja, minden területre alkalmazható: ha pedig az így nyert tudás univerzális, akkor a végtelenségig tágítható. Ezért mondja Valerio de Valeriis az Opus Aureumban, hogy az Ars segítségével az ember „képes megtanulni, hogyan sokasítson koncepciókat és érveket szinte a végtelenségig…”¹⁷ Itt az Ars-ban már nem a külső demonstráció és a teológiai érvelés eszközét látják, hanem egyfajta mentális módszert, amelynek célja az elme képességeinek megsokszorozása.

A kihívás immár abban rejlett, hogy sikerül-e az emberi szellemet a változó világkép támasztotta új kihívásokhoz igazítani, s a hőn áhított egyetemes tudás befogadására alkalmassá tenni.

mnemotechnikai eljárások

Igaz, ami igaz, ez a praktikus vetület már Lullnál is fontos szerepet játszott: kétségkívül ő maga is elsajátítható, működtethető eljárásnak tekintette Ars-át – azért is nevezte éppen így –, sőt, hangoztatta, hogy ennek egy hónapnyi gyakorlásával az ember többre jut, mint évekig tartó elszánt tanulással.¹⁸ Metódusa ebből a szempontból ugyanúgy a belső, mentális architektúra újjászervezésének eszközéül szolgált, mint a késő antikvitásban és kora középkorban oly népszerű ars memoriae, amelynek fogalmával egyébként a lullizmus a reneszánsztól kezdve össze is kapcsolódott. Az emlékezés e „művészete” voltaképp olyan mesterséges mnemotechnikai eljárások gyűjtőneve volt, amely különlegesen tömör képekbe sűrítette a felidézni kívánt tartalmakat, szimbolikus belső terekben helyezve el azokat. Az ókorban eredetileg retorikai segédletként alkalmazott technikák a késői középkorra komplett világkép-összegző ábrákká fejlődtek, és elképesztő precizitással jelenítettek meg igen összetett filozófiai-teológiai koncepciókat. Lull módszere már csak annyiban is támaszkodik ezekre, hogy sokszor ő is jelképes ábrákban foglalja össze mondanivalóját: például fákként jeleníti meg a tudományok struktúráját, segítségükkel feltárva a tudás egyes területei közt fennálló belső kapcsolatrendszert. Nála azonban mindez a keresztény hit elmélyítését és a keresztény igazságok belátását szolgálta, míg a lullizmus – és az ars memoriae – reneszánsz és barokk-kori továbbélésében a teológia mint magyarázó elv már háttérbe szorult.¹⁹ Lull eredetileg nem az elme természetes képességeit és az érvelés technikáit remélte megsokszorozni, hanem az emberi gondolkodást a természetfeletti Értelemmel igyekezett összhangba hozni, a világi logikát a mennyei logika tükrözésére alkalmassá tenni: két-három évszázaddal későbbi utódai már azzal is megelégedtek volna, ha találnak olyan módszert, amellyel a világra vonatkozó ismerethalmazt sikerül valamelyest ráncba szedni. Ami Lullusnál még csak mintegy melléktémaként jelentkezik – a tudományokban testet öltő megismerőképesség kristályosan precíz elrendezése –, az volt az enciklopédikus gondolat végcélja: egységes szempontrendszer mentén átlátható egészbe foglalni a széttartó világkép részterületeit, a kozmológiai spekulációktól a filozófián és művészeteken át a természettudományokig. Ámde milyen legyen ennek az univerzális enciklopédiának a szerkezete? Ki határozza meg annak releváns beosztását, amely egyaránt képes tükrözni a kozmosz és az emberi gondolkodás rendjét? Át tudja-e lépni valamilyen módon az elme saját határait, hogy az egyetemes törvényekhez fölemelkedjen?

A reneszánsztól az európai bölcseletben mintha fokozatosan eluralkodna az a kényelmetlen érzés, hogy az ismeretek mögül hiányzik a biztos rendezőelv, s ezért égető szükség volna gyors és hatékony módszerre, amelynek segítségével az adatok és ideák sokfélesége mellett tájékozódni lehet a tudás rohamosan bővülő és mind szövevényesebb hálójában.²⁰ A könyvtárak nőttön-nőttek, a nyomtatás elterjedésével a könyvek fokozatosan elérhetőbbé váltak, de a bővülő gyűjteményeknél és különféle enciklopédiáknál megfelelőbb „hardver” nemigen állt rendelkezésre, amely segíthetett volna lépést tartani az új ideáktól hemzsegő és időnként zavarbaejtően komplikált valósággal. Külső tárolórendszerek és programok híján legfeljebb „belül” lehetett bizonyos módosításokat eszközölni, hogy az elme alkalmazkodni tudjon az értelmiség elé állított új követelményekhez. Llull munkája úgy is értelmezhető, mint egy ilyen program-váltás lépéseinek leírása, új generációs „szoftver” installálása az elme biológiai hardverére – noha valami azt súgja, hogy az Ars atyja maga nem egészen értett volna egyet ezzel az egyszerűsítő interpretációval. Ebben az analógiában az Ars specifikus alkalmazási területei (nyelvészetben, teológiában, retorikában) lennének a kapcsolódó szoftverek; az úgynevezett „arbor-ábrák” pedig, amelyek fák képében mutatják be az ismeretek rendszerét, az egyes adatbázisok. A filozófus Werner Künzel is ilyen szemmel vizsgálja a lullusi művet: „Ezzel a speciális ‘invenciós művészettel’ – írja –, az ‘Ars Combinatoriá’-val, amely első látásra rendkívül egyszerű, papírkorongokat és táblázatokat kombináló szerkezet, Lullus a komputerkultúra alapjait teremtette meg. A Lullus-gép valójában a híres Turing-gép őse volt: ugyanis Lullus olyan logikai gépet talált föl, amely eredményeket, állításokat produkál – általában output-adatokat – egy világosan meghatározott mechanikus algoritmus segítségével”. Megjegyzi még, hogy Lull volt az első, aki speciális vademecumot, felhasználói kézikönyvet is mellékelt találmánya működtetéséhez.²¹ A lényeg azonban nem maga a szerkezet, lévén az eléggé kezdetleges, sokkal inkább az elv: az ábrák, korongok és a kombinációs táblázatok csak támasztékul szolgálnak az elme által végzett műveletek modellálására, a könnyebb áttekinthetőség végett. A lullusi módszer felhasználja az ars memoriae ábráit és a kabbalisztikus permutációkat, hogy merőben új elképzelés szolgálatába állítsa azokat. S hogy mindez nemcsak fakó teória, arra ékes bizonyítékkal szolgál a ferences rendi szerzetes, Thomas Mürner esete, akit a 16. század elején fogott perbe a krakkói egyetem magisztrátusa, mivel a buzgó barát úgy igyekezett demonstrálni a lulliánus metódus hatékonyságát, hogy egy csapat írástudatlan ifjút a módszer segítségével meglepő gyorsan kitanított a tudományokra. Ezzel elérte, hogy a tiszteletreméltó professzorok felbőszülten – és nyilván állásukat féltve – mágia gyanújával perbe fogták a szerencsétlent.²²

ítélet nélkül

A 16–17. századi kombinatorikusokat azonban az elv talán még inkább lenyűgözi, mint a várható eredmény: a teológiailag képzett Kezelő, az Interpretátor mint kulcsfigura alighanem ekkor tűnik el végleg a színről. Eltűnésével hamar elhalványulnak a dogmatika által kijelölt eszmei keretek is, amelyeknek Lullus egykor oly nagy fontosságot tulajdonított. A Tudós Teológus, aki – legalább feltételezett – személyében biztosítékot jelentett a lulliánus malom rendeltetésszerű használatára, és szavatolta eredményeinek koherenciáját, most átadja helyét a mechanizmusban rejlő inherens törvényeknek. Ahogy a reneszánsz bölcselet holisztikus és organikus világképe lassan átadja helyét a felvilágosodás sokkal analitikusabb és mechanikusabb megközelítésmódjának, a kombinatorikus módszer pártolói is a metafizikai valóság helyett egyre inkább arra a „meta-szintre” koncentrálnak, amelyet az Ars feltár, és ami csakugyan valamennyi tudományban közös: az emberi gondolkodás törvényszerűségeire, a mentális kombinatorika folyamatára. Lull tudománya szerintük nem objektív, természetfeletti szinten, kizárólag ebben az értelemben nevezhető univerzálisnak. Az Ars kritikusai pedig – mint Descartes vagy Jonathan Swift – ugyanezért vetik el a kombinatorikus módszert: hiszen a Mester távollétében nincs, aki utat mutatna a variációk rengetegében vagy olyan értelmezési keretet nyújtana, amely segít elkülöníteni az értelmeset az értelmetlentől, a valóságot a fikciótól (mert ekkoriban a valóság fogalma még meglehetősen szilárdnak számított, és ritkán merült fel, hogy az mindössze értelmezési keret kérdése). „Láttam – írja például Descartes –, hogy ami a logikát illeti, ennek a szillogizmusai s egyéb utasításai inkább arra szolgálnak, hogy másoknak megmagyarázzuk, amit már tudunk; vagy mint Lullus mestersége, hogy ítélet nélkül beszéljünk azon dolgokról, melyeket nem tudunk – semmint arra, hogy újat tanuljunk.”²³ Swift pedig képzeletbeli hajóorvosának laputai kalandja során ír le egy szavak variációján alapuló kombinatorikus szerkezetet, amely véletlenszerű forgatás révén mondatokat produkál, s így „nem szellemi, hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron maga írhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és teológiai értekezéseket anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy műveltsége volna hozzá” – természetesen csak akkor, ha elég sok ilyen szerkezet áll rendelkezésre, hogy értelmes szövegeket is ki lehessen szűrni a badarságok tengeréből; ez azonban, ma már tudjuk, kizárólag mennyiségi kérdés.

Annak idején Llull tárcsás szerkezeteiben a kombinációk alapelemeit a nyelv alapelemei, a betűk jelölték; ezeket a szimbólumokat aztán tetszőleges tartalommal lehetett helyettesíteni, hogy az Ars Magna kerekei mozgásba lendüljenek. A kilenc isteni princípiumot például az ábécé B-től K-ig sorjázó betűi képviselték, jelöletlenül hagyva a Kezdetet, a teljes sorozat elejét, az A-t, a minden dolgok láthatatlan eredetét jelentő isteni lényeget. A betűknek nem volt szemantikai jelentősége, Lull csak az egyszerűség kedvéért használta ezeket: lényegében absztrakt szimbólumok helyett álltak. Nem nyelvi jellegű kombinatorikáról volt tehát szó, hanem a nyelven túlmutató ideák kapcsolatainak feltárásáról. Amikor néhány száz évvel később a különc jezsuita, Athanasius Kircher újratervezte Llull masináját, már nem is latin betűk, hanem piktogrammok szerepeltek a kombinatorikus folyamatot modellező jelekként, alighanem hogy a betűk értelme még véletlenül se befolyásolja a permutáció kimenetelét. Leibnizet is magával ragadta a kombinatorika varázsa: egyik korai, 1666-os tanulmánya, a Dissertatio de Arte Combinatoria Llull eszméinek továbbéléséről tanúskodik. Ebben a gondolkodást a kevés számú alapkoncepcióra vezeti vissza, amelyek variációi az eszmerendszerek, ahogy az értelmes mondatok is az ábécé betűinek permutációiból születnek. Bár dolgozatát később igencsak éretlennek minősítette, a kombinatorikus szemlélet egy életen át elkísérte: erről tanúskodnak a kínai Ji Csing bináris rendszerével kapcsolatban végzett kutatásai, valamint a tökéletes filozófiai nyelv megalkotására tett kísérletei is. Lullhoz hasonlóan Leibniz is megszállottan keresett olyan kifejezésmódot, amelyben nyelv és valóság tökéletesen izomorf: amelyben a hamis állítások és téves következtetések eleve elképzelhetetlenek, minthogy már elsőre értelmetlennek is hangzanak: olyan nyelvet, amelynek már szerkezetében is tükröződhet egy gondolat abszurditása. Ennek érdekében a gondolkodás alapfogalmait számoknak felelteti meg, folyamatait pedig az ezekkel végzett műveleteknek: elméletében így a szellemi folyamatok esendőségét a színtiszta kalkulus helyettesíti, ahol „bármely félreértés csupán hibás számolásból adódhat”.²⁴ Leibniz ezt az eljárást cogitatio caeca-nak, „vak gondolkodásnak” nevezi, minthogy nem törődik az egyes elemek jelentésével, tartalmával, hanem attól függetlenül végzi el a lehetséges műveleteket.

A lulliánus gondolat talán az első olyan teória a nyugati gondolkodás történetében, amelynek kiindulópontja valamiféle rendszeres „elmefilozófiaként” is értelmezhető: ha ilyen szemmel olvassuk művét, észrevehetjük, hogy Llullnál bekövetkezik egyfajta „kognitív fordulat”, amely a valóság feltérképezésének érdekében elsősorban a mentális működések analízisére koncentrál, méghozzá nem csupán filozófiai szempontból, mint az antikvitásban – a megismerő pozícióját tisztázandó megismerésben –, és nem is alapvetően vallási céllal, mint a keresztény aszketikában – hogy az elmélyült imát ne zavarják meg az állandóan örvénylő gondolat-tartalmak –, hanem alapvetően gyakorlati célt tartva szem előtt: hogy az emberi elme működését hatékonyabbá lehessen tenni. Arról viszont nem szabad megfeledkeznünk, hogy követőivel ellentétben Lull nem különít el a megismerésben „külsőt” és „belsőt”, szubjektív és objektív, természeti és természetfeletti valóságot; míg a 17. század után az efféle distinkciót már lehetetlen nem megtenni. Míg Llull számára a kiindulópont és a viszonyítási alap minden tekintetben az isteni volt, a kinyilatkoztatott igazság pedig megfellebbezhetetlen autoritás, a későbbi lullizmus az emberi értelmet már nem a metafizikai, hanem a fizikai valóság rendjébe szándékozott illeszteni: módszerének örökösei jobbára megelégedtek a kombinatorikában rejlő véges lehetőségekkel, utóbb mindennemű metafizikai hátteret elhagyva. A véletlenszerű, tiszta kombinatorika, a combinatoria caeca hívei szemében a Tudós Teológus alakja Lull metódusának gyönge pontja; mintha az Ars értelme csupán az volna, hogy modellálja a „generatív mechanizmust”, amely létrehozza a gondolatokat, míg ezek értékelése, maga a gondolat másodlagos, esetlegességekkel terhelt elem.²⁵ Ez igaz a számítástechnikai analógia felől nézve; ha azonban az emberi gondolkodást próbáljuk leírni, azt találjuk, hogy az éppen úgy működik, ahogy Llull modelljében látni: a generatív magot körülveszi a nyelv asszociációkkal, késztetésekkel, szándékokkal, vágyakkal és szorongással gazdagon átszőtt hálózata, amely a kifejtésben, a nyelvben ölt testet, forrása a használó, a megszólaló személy maga. Ez lehet hátrány vagy elégtelenség egy filozófiai vagy tudományos nyelv szempontjából (l. Leibniz vagy Descartes álláspontját), de nem lehet letagadni meghatározó szerepét. Lull elsődleges célja ennek az új nyelvnek és szemléletmódnak a használata volt, nemcsak létrehozása: ennek a nyelvnek érvelnie, bizonyítania, térítenie kellett, azaz megszólalnia – a megszólalás, interpretáció és párbeszéd minden hátrányával, szépségével és felelősségével együtt. Ha nincs interpretátor, mindez eltűnik, és csak a cogitatio caeca, a kombinációk részvétlen automatizmusa marad.

F

sapientia

Llull mester álmodik. Álma szertelenül habzó, egymásra zuhanó képeket vetít elé, amelyek úgy vibrálnak szemhéja belsején, akár a napsütésben vergődő pillangók szárnya. Milyen más ez, mint a kalkulációk rezzenetlen, örök oszlopai! Fiatalkorában, amikor az égbolt forgását kísérő belső felvillanásban még éppen csak feltárult előtte az Ars Magna, többnyire rendezett ligeteket álmodott, ahol a fák üdezöld levelein az isteni bölcsesség betűi ragyogtak. Mást sem kellett tennie, mint lemásolni a félálomban látottakat, hogy a rejtőző értelem szimmetrikus arányait a papíron is csodálni lehessen. Titkon ezekbe a ligetekbe vágyott vissza, és az esti fohászban ezekkel társította a Mindenek Urától kért éjjeli nyugalom képzetét. Mostanság másféle álmok jönnek: a gondolat fellazult kristályrácsain át nyugtalanító, felhorzsolt képek nyomakodnak be, amelyek rendre szétzilálják a hosszú évek óta kontemplált lelki nyugalmat. Az ilyen álmok rendszerint nem várt megrázkódtatások előjeleinek bizonyultak, mint amikor szaracén szolgája, aki arab nyelvre oktatta, tőrrel támadt rá, hogy elégtételt vegyen rajta, amiért arcul ütötte; vagy amikor Ciprus szigetén a templomosok utolsó, kevéssel később máglyára küldött nagymesterével folytatott eszmecseréje után egy kapzsi pap és a szolgálója megmérgezte, hogy kevéske maradék pénzéhez jussanak. Akkor is ilyen lázálmok gyötörték, amikor hite megingott, és a vértanúságtól tartva nem mert fölszállni a génuai hajóra, amely Tuniszba vitte volna: halálfélelmében akkor hetekig képtelen volt lábra állni, és láztól gyötörve hiába kérte a dominikánusokat és ferenceseket, hogy nyírják szerzetessé, ezt mindkét rend megtagadta tőle. Amikor mégis összeszedte magát és útra kelt, a lázálmok elhagyták, és egészségét nyomban visszanyerte; szüksége is volt rá, mert izgatásért és vallásgyalázásért a kalifa először börtönbe vetette, másodszor, amikor néhány év múlva újra téríteni indult, husángokkal ütlegelték és szakállánál fogva rángatták végig az utcákon, gyerekek és asszonyok gúnykacajától kísérve.

gyötrelmek és rémálmok

A kalmárhajón, amely a segítségére sietett, megint lidércnyomásos álmok fogták el; Itália partjai előtt zátonyra is futottak, könyvei és jegyzetei pedig a legénység egy részével együtt odavesztek – Pisába érve első dolga volt, hogy emlékezetből újraírja a muszlimokkal folytatott hitvitát, amit Afrikában még arabul vetett papírra, s amelyet aztán elnyelt a tenger. E régi gyötrelmek és rémálmok töredékei kavarognak most előtte – bizonyára mert vénen és reszketegen, de nemsokára ismét útnak indul Szicíliából; eltökélten és kiábrándult szívvel, hogy ezúttal sem tart vele senki, sem lovagok fegyverrel, sem monachusok breviáriummal a kezük ügyében. Megint egyszer ott marad majd a piactéren és a mecsetudvar árkádjai alatt, hasító afrikai fényben, idegenül is ismerős zsivajban, egy szál egyedül. És csomagjaiban jószerével nincs is semmi más, mint törékeny korongok, végtelen hosszú táblázatok, és ott van még vele az Ars, amely örökebb, mint a fejünk felett forgó összes égitest.

G

voluntas

Lullus csodálóinak nagy része a teljes közép- és újkoron át abban a meggyőződésben élt, hogy mesterük alkimista adeptus vagy legalább titkos kabbalista volt. Alkimista, aki az elemek kombinálásának és transzmutációjának tükrében elvégzi a szellem átlényegítését is romlandóból romolhatatlanná; vagy kabbalista beavatott, aki Isten tulajdonságait variálva, akár a betűket, misztikus felismerésekhez jut: a lét alkotóelemeinek eredeti elrendezéséhez érkezve a teremtés romlatlan állapotát szemlélheti. Valami létjogosultsága mindkét olvasatnak van, de túl nyilvánvalóan ragaszkodnak bizonyos sztereotípiákhoz, és Lullt a korban ismerős szerepek valamelyikébe igyekeznek erőnek-erejével beskatulyázni. Nevét alig két évtizeddel halála után már alkímiai traktátusokkal kapcsolatban emlegetik: élete mindenesetre elég rendhagyónak és fantasztikusnak tűnhetett ahhoz, hogy abban még némi adeptusság is kényelmesen elférjen – így az idők során összesen vagy száznegyven efféle értekezést írtak a rovására. Hogy az alkimisták szellemi rokonukat ismerték fel benne, az egészen természetes: művei közt van egy, a Liber Chaos, amely a káoszt az alkímiai Prima Materiához igen hasonlóan, minden élő forrásaként írja le, olyan dinamikus erőtérként, amely a szublunáris világban minden mást megelőz, és mindenek csíráját magába foglalja: az élőlények pedig ebből származnának per diversas transmutationes, különféle átalakulásokon keresztül.²⁶ Az alkimista Llull legendája nem kis részben annak köszönhette létét, hogy a katalán mester gondolkodásmódja és egész habitusa élesen eltért a korban megszokott, hozzá képest kissé statikus kategóriákkal dolgozó filozófusi észjárástól. Az Ars lelke ugyanis éppen a mindent átható dinamizmus: Lullus világképében a katatón arisztotelészi fogalmak egyszerre megmozdulnak és életre kelnek, s az Ars gépezete feltárja a Teológus – vagy az Adeptus? – ámuló szeme előtt a létrejövések és átalakulások láncolatát, a mindenség ez idáig észrevétlenül maradt, örvénylő táncát. Akár egy beavatott vagy egy mániákus: mintha ugyanazt írná újra meg újra, egy befejezetlen traktátus töredékeit; mert a lényeg nem változik akkor sem, ha menet közben négyesről hármas tagolásúra hangolja át az Ars-ot, vagy ha a természetfilozófiától a dialektikához fordul. A dinamikus elv művének csaknem minden szakaszában tetten érhető. Egyik gyakran emlegetett szellemi különcségét felidézve, a fogalmak meghatározásakor nem azt tartja fontosnak, mi milyen, hanem hogy mit tesz: így lesz nála az ember „hominizáló állat”. A kerekek szüntelen forgatásával Instrumentuma is a tudás dinamikus jellegét képezi le: elvégre a valóság, amelyet megragadni kíván, nem nyelvileg rögzített, monolitikus egységekből áll, hanem összekapcsolódások és szétválások állandó játékából, amelyben minden létező önnön tökéletesedését – ha tetszik, arannyá finomulásának útját – keresi. Lull rendszere ezért nem is egyszerűen meghatározott elveken, hanem korrelációk sokaságán alapul, ahol az abszolút és a relatív bonyolult mintázatokba fűződik össze: ezt a szövevényes viszonyrendszert, létező és lehetséges állítások és világváltozatok sokaságát követheti nyomon az Ars segítségével az emberi szellem – a teremtés minden porszemében rejlő isteni aktivitást. Lullus kapcsolatok egész hálózatát, viszonyrendszerek és hatások szövevényét tartja szem előtt; mindig a kapcsolódási pontok és elágazások dinamikája ragadja meg; a szellemi vegyületek összetételét kutatja, és a transzmutáció titokzatos szabályai hozzák lázba, akár egy vérbeli alkimistát.²⁷

tisztán értelmi jelentések

Az is igaz, hogy a metafizikai ihletésű kombinatorika legtökéletesebb kifejtését és univerzális alkalmazását a kabbalisztikus bölcselet spekulációiban szokás megjelölni.²⁸ Szinte adja magát a következtetés, hogy Lull mester sok egyéb jártassága mellett ezek szerint a Kabbala tudora is volt, pláne, hogy a kabbalista tanok a lullizmussal szinte egyidőben, a 13. század utolsó negyedében kezdtek terjedni Európában, nagyjából ugyanazon a területen: az Ibériai-félszigeten, Provance-ban, Itáliában, s nemcsak a zsidó közösségekben, de a reneszánsz fejedelmi udvarokban is. Lullus módszerét ezért régóta és sokszor összevetik a Kabbaláéval – sőt, időnként egyenesen abból eredeztetik –, amennyiben ez is, az is kombinatorikus módszereket alapul véve igyekszik a teológia titkainak mélyére hatolni. A párhuzam azonban csak részben állja meg helyét: Lullusnál a betűk és állítások permutációja nem létrehozza, inkább szemlélteti vagy feltárja a valóság inherens struktúráját. Mindkettő alapvetése, hogy a jelrendszer, amelyet alkalmaz, tökéletes abban az értelemben, hogy közvetlen kapcsolatban áll a létezéssel, de míg a Kabbala a héber betűkből kiindulva próbálja fölfejteni különféle módszerekkel a hátterében fölsejlő isteni nyelvet, Lull a nyelvek és kifejezésmódok mögött álló, tisztán értelmi jelentésekhez igyekszik eljutni: ezért a betűk az Ars-ban legfeljebb szimbolikus szerepet játszanak, és tetszés szerint más jelekkel is helyettesíthetők. Az isteni tulajdonságokat és a kozmikus elemeket, amelyek Lullusnál a kombinációk voltaképpeni tárgyát jelentik, már a késő antikvitásban ismerték: Llull nem is annyira tartalmukra koncentrált – véleménye szerint ezek mindenki számára azonos jelentésűek –, hanem a belőlük összeálló világkép rendeződésének folyamatára, hasonlóan Leibnizhez; arra a meta-szintre, amely minden nyelvhasználat és érvelés alapját is adja. A zsidó misztika számára ellenben a valóság egésze nyelvi természetű: Isten a szavával teremtett, és a világ az isteni beszéd, vagyis az örök Tóra bűn által összezagyvált változata. A nyelv ontológiai tény, egy ontológiai változás ezért is tud visszahatni a nyelvre: a kezdet kezdetén bekövetkezett kisiklás, amit Ősbűnnek nevezünk. Általa a nyelv is bűnbe esett, veszített erejéből, és immár nem képes teljesíteni eredeti teremtő feladatát, hanem csak ál-valóságokat és annak ál-interpretációit hozza létre: a nyelv meggyógyítása a valóság helyrebillentését is jelenti. A kabbalisták szemében az univerzum is kozmikus léptékű betűkombinatorika eredménye; Hullnál a kombinatorika inkább a mentális műveletek külső modellje. A kabbalista feladata, hogy a felszíni diskurzus mögött fölfedezze és helyreállítsa a világ eredeti szövegét, lépésről lépésre eljutva az isteni Szó romlatlan formájához; azaz nem pusztán értelmezi, hanem újraalkotja az írást és az íráson alapuló világot, mert a permutáció számára teremtő erő. Hull kombinatorikája ezzel szemben nem rendezheti át a valóság meglévő, isteni rendjét és nem állíthat a helyébe újat: sarkítva azt mondhatnánk – Umberto Ecót idézve –, hogy „az Ars lényegében 1680 különböző válaszlehetőséget nyújt egy olyan kérdésre, amelyre már ismerjük a feleletet. Ezért lényegében nem logikai, hanem dialektikus eszköz.”²⁹ A kabbalisták számára a nyelv szövete jelképes rendszer, szimbólumokból szőtt fátyol, mögé kell látni; a lullizmusban a nyelv szerszámkészlet, eszköztár bizonyos tételek kibontásához és demonstrációjához. Az előbbiben a nyelv szent és abszolút – minthogy Isten nevéből jött létre, csakúgy, mint minden egyéb a világon –, az utóbbiban hasznos eszköz, de relatív és esetleges.

A Kabbala értelmezésében tehát az univerzum egésze Isten kombinatorikus úton létrejött és a kombinatorika segítségével felfejthető műve; Lullnál a kombinatorika univerzális kulcs az értelem átalakításához és ezáltal az isteni dolgok megértéséhez. A későbbi nemzedékek szemében az univerzális léptékű kombinatorika kizárja Istent és vak automatizmussá lesz. Itt sejlik fel először egy olyan világegyetem víziója, amely önműködő, mechanikus és lélektelen; mellé nem szükséges Megvilágosult Elemző, mivel nincs üzenet, amelyet megfejthetne: a lehetséges permutációk sorából ehelyett a véletlen emeli ki a megvalósult változatokat. Ami eredetileg az Ars fogalmában még egységes: tudomány és művészet, egzakt gondolkodás és csodaszámba menő ihlet, az most különválik; az egyiké a szükségszerűség, másiké a szabad variációk potenciális végtelenje. Nem csoda, ha Lull víziója a teológia felségterületét kikerülve két örökösében, az újkori filozófiában és a költészetben öltött újra testet. A bölcseletben a tökéletes nyelv és biztos tudás keresésének lázálmaként látjuk viszont, a költészetben permutációs módszerként, a „véletlen poétikájában” rejlő lehetőségeket kutatva. Az egyik megörökölte Lullus vágyát a Gép precizitása iránt, a másikban mintha látomásos küldetéstudata és elragadtatott miszticizmusa fogant volna meg.

csalóka ködképek

Descartes, a teória úttörője, ha nem kedvelte is a lullizmust, a gondolkodást szintúgy programszerűen kívánta biztos alapokra helyezni, mint egykor Lull: megdönthetetlen(nek vélt) axiómák bevezetésével és analitikus precizitással – nem beszélve arról, hogy akárcsak Lullt, őt is egy látomás indította el az Igaz Filozófia útján, csak hozzá Értelem Úrnő helyett az Igazság Angyala szólt álmában. Francis Bacon, a megfigyelés elkötelezettje nem axiómákat, hanem kikezdhetetlen(nek hitt) tapasztalati tényeket állított az alapelvek helyére annak érdekében, hogy a gondolkodás végre megszabadulhasson a fogalmaktól, melyekbe az idők során csalóka ködképek, idolumok fészkelték be magukat: „amennyiben megtaláljuk a helyes módszert, az az elmét lépésről lépésre vezeti, és a feladat úgy megoldódik, mintha egy gépezet csinálta volna”.³⁰ A pontosság és csalhatatlanság eszményképe tehát megint a mechanikusan működő szerkezet képével asszociálódik, ha csak metaforikusan is, azaz nem öltve testet konkrét masinában, mint hajdan Lull esetében – legalábbis egyelőre.

Az avítt vallásos narratívákat elvető és világképének metafizikai alapjait fokozatosan más alapokra cserélő európai kultúrában a kabbalisták teremtő permutációjának víziója végül olyan területen köszön vissza, ahol utolsó mentsvárként a legtovább tarthatta magát az alkotás természetfeletti aurája, s ahol még szóhoz juthatott a misztika: a költészetben. A költőket a kombinatorika varázsa még egyszer, utoljára megérinti. Ez a barokk anagrammák, technopaegniumok, palindrómák és próteuszversek aranykora, megalkotásukhoz először is atomjaira kell bontani a nyelvet: betűkre, szótagokra, szavakra, hogy aztán ezek új és új sorozatokba, képekbe, alakzatokba rendeződjenek az ámuló közönség szeme előtt, amely ekkor már az ihletnél inkább díjazza az ötletet és a technikai leleményt. Hogy a nyelv voltaképp betűk véletlenszerű permutációinak hagyományával szentesített rendszer, s hogy az irodalom is csupán szó-kombinatorika, megjelenik az olyan „tudományművészeti” kísérletekben, mint Julius Caesar Scaligeré, aki bevezette a szavakat permutáló „próteuszvers” fogalmát még a 16. század közepén, vagy John Peteré, akinek dobókockákkal működő hexameter-automatáját a királyi szabadalmi hivatal is bejegyzi Angliában 1679-ben.³¹ A misztikus költő Quirinius Kuhlmann lullista gyökereihez méltóan előbb a török szultánt kívánja protestáns hitre téríteni, hogy aztán Oroszországban haljon máglyahalált mint politikai bűnöző és millenarista eretnek – a moszkvai lutheránus misszió vezetőjének feljelentése nyomán. Ő is kiagyalt egy versíró-gépet 1671-ben, amelyről úgy gondolta, hogy Az emberi dolgok változása címet viselő tizennégy soros szonettjének végtelen számú variációját képes produkálni azáltal, hogy a sorok közepén tetszés szerint variálható szavakat iktatott be, amelyek különféle olvasatait egy tárcsa-rendszeren lehet kiforgatni. ³² Ám a legleleményesebb poéta calculans mind közül alighanem egy bizonyos Georg Philipp Harsdörffer, az egyetlen máig is működő barokk irodalmi társaság, a német irodalom megújítására szervezett nürnbergi Pegnesischer Blumenorder egyik alapítója. Harsdörffer nemcsak lajstromba szedte a permutációs versíró automaták lehetséges változatait Matematikai-fizikai gyönyörűségek című munkájában, hanem egy poétikai kelléktárat, úgymond „költészeti tölcsért” is alkotott, anagrammákat felvonultató kombinatorikus balett-előadást tervezett, mígnem erőfeszítéseinek megkoronázásaként 1651-ben kidolgozta a „Német Nyelv Ötrétegű Gondolkodótárcsáját” (alias Fünffacher Denckring der Teutschen Sprache). ³³ Ez a Lulluséhoz hasonló szerkezet egymásra helyezett keménypapírkorongokból állt, amelyen szótövek, képzők, végződések szerepeltek: segítségével Harsdörffer nemcsak a német nyelv valamennyi szavát remélte előállítani azok elemi egységeiből, hanem új, a nyelv szabályainak megfelelő, lehetséges kifejezéseket is szándékában állt ekképpen feltalálni, nem beszélve arról, hogy a szerkentyű rímgyártó automatának is tökéletesen megfelelt.

A barokk verselők e különös kasztja minden bizonnyal azt remélte, hogy mindezen eljárásokkal: visszafelé olvasható versekkel, szócserélgető szonettekkel és szellemes egyebekkel az invenció automatizálása mellett a produktumok számát is megsokszorozhatják: a szövegbe egy kombinatorikus szekvenciát építve az ember egyetlen költemény létrehozásával több verset írhat, mint amennyit életében egyáltalán el tudna olvasni. E „poétikai technikusok” lelki szemei előtt a variációk végtelen bősége lebegett, lehetséges alkotások egyre táguló univerzuma: immár nem is annyira új ötleteket kerestek, inkább olyan új technikákat és eljárásokat, amelyek új olvasatokat, máskor új költeményeket, esetleg újdonatúj ötleteket és szavakat eredményeznek. Jean Meschinot a Szent Szűzhöz írt nyolcsoros himnuszának három és fél millió olvasata lehetséges, Kuhlmann említett szonettjének pedig pontosan 23 298 085 122 481.³⁴

a munka redukciója

A polihisztor Johann Heinrich Alsted vagy hatvan kombinatorikus technopaegnium megalkotásának szabályait rögzíti nagy Enciklopédiájában. Alstedet – aki Gyulafehérvárott halt meg 1638-ban, és mellesleg Comenius és Apáczai Csere János mestere volt – az egyik utolsó nagy lullistaként szokás számon tartani: egyik korai művében, a Clavis Artis Lulliane-ban azon munkálkodott, hogy Lull mester művét megtisztítsa a későbbi átértelmezésektől és az időközben sáros agyagként hozzátapadt alkimista-mágikus sallangtól. Címével is mintegy arra utal, amit a barokk kori gondolkodás Lull művében keresett: clavis-t, azaz kulcsot minden művészethez és tudományhoz. Alsted igyekezett összeegyeztetni a korban ismert két nagy logikai hagyományt, az arisztoteliánust és a ramistát a lullizmus segítségével: a gondolkodás sokfélesége helyett egyféle lehetséges metódus mellett érvelt.³⁵ Csakhogy a gondolkodás kevés számú szabályra redukálása ekkor már együtt jár a közelítésmódok sokféleségének elutasításával, megbízható ismeret és igazolhatatlan vélekedés szembeállításával, és előbb-utóbb a különféle megismerési utak és szempontok legitimitásának megkérdőjelezésébe fut. Redukció a hatékonyság érdekében: a természettudományos forradalom nyomán ez a szemléletmód fedezhető fel az ipari civilizáció megannyi vívmányában a folyószabályozástól a futószalag-termelésen át az útépítésig és az élelmiszeriparig. A gondolkodás redukciója a problémamegoldás érdekében: a munka redukciója a termelékenység végett; az információ egyszerűsítése és tömörítése az optimális időkihasználást szem előtt tartva, és így tovább – mind a mennyiség növelésének eszköze. Mert amit a redukció révén elveszítettünk a dolgok komplexitásából, azt a mennyiség növelésével igyekszünk kompenzálni. Ennek tökéletes eszköze és metaforája a Gép: elemeire bontott, egyszerű műveletek sokaságát végzi, mindig egyforma hatékonysággal és eredménnyel. Nem ismeri az ihletet, de az esendőségnek is kevésbé kiszolgáltatott. A redukció ekkoriban még nem tűnt nagy árnak a testi és szellemi kényelemért és biztonságérzetért cserébe. Attól kezdve, hogy a gép metaforája és a mechanikus gondolat vezető szerepre tesz szert a természet- és társadalomtudományokban, a nyugati civilizáció egésze is mintha a Masina kiszolgálására rendezkedne be – ennek tanúi a vasúti sínek, aszfaltutak, elektromos kábelek szövevényei, amelyek ma keresztül-kasul behálózzák a földgolyót. Ám a mechanisztikus műveleteken alapuló civilizáció ideája jóval korábbi, mint a kivitelezésére alkalmas szerkezet.

A gépi metaforika – amely a 16. század végi asztronómiai forradalom után és az első automaták megépítésétől újra meg újra visszatérő motívum az európai eszmetörténetben – fokozatosan mind nagyobb tért hódít: az általános természeti jelenségekből kiindulva az állati viselkedés leírásán át végül az emberi lény magyarázó elvévé válik.³⁶ Nemcsak az egyes ember biologikuma és gondolkodása analóg a fizika törvényeit munkába állító mesterséges szerkezetekével – e helyt is kalapot emelve LaMettrie báró előtt, aki olykor egyszerűen „Gép úrnak” szólította magát –, hanem az egész emberi társadalom egésze is gépezet-szerű, mint az a porosz államszervezésben oly kitűnően szemlélhető. A mechanika törvényeinek engedelmeskedő automaton kielégítő modellnek bizonyult az univerzumban észlelt alapvető folyamatok megragadásához: a bolygómozgások elemzésekor éppúgy, mint az érzékelés és gondolkodás törvényszerűségeinek feltárásakor. A valóság tehát, ha a mélyére ásunk, variációk kisstílű játéka, azaz: kombinatorika. Mégpedig vak kombinatorika.

Theodore Roszak az információs társadalomról szóló könyvében – még annak voltaképpeni beköszönte előtt – amellett érvel, hogy a számítástechnika nem kielégítő analógiája az emberi gondolkodásnak, mert az utóbbiban nem az adatok az elsődlegesek, hanem az eszmék, amelyek szervezik, értelmezik, módosítják az eredendően semleges információt.³⁷ A kérdés már csak az, hogy adatokból szerveződnek-e az eszmék, vagy fordítva, a rendezőelv az elsődleges, amihez idomul az adatok kezelése. Voltaképp az arisztoteliánusok és platonikusok, nominalisták és realisták véget nem érő vitájának új fordulójával van dolgunk. Roszak – röviden és leegyszerűsítve – azt mondja, hogy az információ sohasem a gondolat lényege: több adat ugyanis nem szükségképp jelent jobb eszmét – márpedig az ember eszmékben gondolkodik és nem információkban. A kérdés megítélése persze azon múlik, hogyan határozzuk meg, mit is nevezünk információnak: a szavakká és számokká konvertálható tényeket és megállapításokat, vagy tágabb értelemben minden – biológiai, fiziológiai, kulturális stb. benyomást. A minőség és mennyiség fogalmainak párharcában – az előbbi rendszerint a „platonikusok”, az utóbbi az „arisztoteliánusok” arzenáljának tartozéka – ma az előbbi áll vesztésre, mivel az nem mérhető, szabványosítható vagy ellenőrizhető. A qualitas nem rendelkezik gyakorlatilag semmi olyan ismérvvel, ami ma a „valóság” kritériumának számít a kísérletes természettudományon felnőtt közgondolkodás szerint. Azaz „minőség” mint olyan nem létezik. Mennyiség ellenben van.

Roszak tehát azt mondja, a gondolkodás valamiképp több, mint puszta számolás – míg a mesterséges intelligencia kutatói úgy gondolják, a gondolkodás valamiképpen több számolással egyenlő: annyival, amennyit egy gép egyelőre bajosan tud produkálni. Több számolással és több véletlenszerűséggel felvértezve viszont egyre jobban reprodukálhatók emberi elmeműködéshez hasonló jelenségek: a gép időnként már tud úgy tenni, mint az ember – az emberi elme viszont csak nagy erőfeszítések árán tud úgy működni, mint egy gép. Leibniz és a többiek ideálja a matematikai műveletekhez hasonlóan konzisztens gondolkodás elérése volt. Azért igyekeztek formalizálni a gondolkodási folyamatokat, hogy a számolás tiszta logikája érvényesülhessen a megismerésben és a kommunikációban. Mindent számokká konvertálni: ez kétségkívül megnyugtató lehet, ha tökéletesen beteljesíti célját, azaz sikerül kiküszöbölni mindazt a bizonytalanságot, amit a szubjektum és bizonytalan eredetű belvilága jelent. Mennyiséggé váltani az ideát, ez egyúttal a roszaki értelemben vett információ születése. Sajátos, hogy a gondolkodás gépiessé tételének igénye előbb jelent meg, mint maga a gép, amely lehetővé tette ezt (habár a repülés ideája is korábbi, mint az első repülőgép – ennyiben Roszaknak igaza van).

„Az elektronikus kommunikáció százada – vagyis saját századunk – archeológiájának gyökereit és előzményeit a barokk korban kell keresni: ott, a harmincéves háború tapasztalataiban és hátterében találjuk meg a kombináció formalizált logikájának új kezdetét, kommunikáció-elmélettel együtt, amely ma a mesterséges nyelveken alapszik – írja a gép-ügyben már citált Werner Künzel. – A hosszú háború lerombolta a reneszánsz típusú, ún. klasszikus és humanisztikus párbeszédbe vetett hitet. De ezzel a háborúval kezdődően minden tudományban és tudományos tanban új törvény uralkodik: a kísérlet törvénye. Nézzük csak Descartes-ot és az ő híres öntudat-koncepcióját: nem más, mint kísérlet. Vagy vegyük Pascalt, aki Isten létén vívódik, vagy Newton gravitáció-elméletét, és végül vegyük a monádok technikai rendszerét, ezt a Leibniz által konstruált kommunikációs rendszert. (…)

mechanisztikus bűvölet

A barokk kort a kísérletezés szelleme uralja. Minden tudomány, minden elmélet és módszer viszont saját új nyelvet igényel! Így tehát az új nyelvek egész sorát találjuk meg, a mesterséges jel-, szám- és betűrendszerek táguló univerzumát. Ez a kommunikációs korszak kezdettől új írás-, olvasás- és beszédtémákat kívánt, és természetesen megkívánta, hogy a téma az új nyelvekbe ágyazódjon. Megszűnt a tudás zárt, kötött rendszere, ugyanúgy, mint az ismeretek megszerzésének és terjesztésének mozdulatlansága. Új szerepet játszik minden tudományág művelője, a matematikustól a filozófusig. A világegyetem örök rendjét teszik kockára, amikor lehetséges új rendek kalkulálásába kezdenek, s új mesterséges nyelvekkel kísérleteznek.”³⁸ A mechanisztikus bűvölet korszakában ezek a mesterséges (szak-) nyelvek uralkodnak el: nemcsak a tudományok dolgoznak ki új kódrendszereket –amelyek laikus számára csak nehezen konvertálhatók egyik szakterületről a másikra –, hanem a költészet is igyekszik új eszközöket találni, hogy kifejezhesse az új világrend tapasztalatait. Harsdörffer után szabadon használatba vétetik az univerzális „költészeti tölcsér”, amelybe minden kifejezésmódot és stílust és nyelvet bedobálva a másik oldalon váratlan és szépséges törmelék hullik ki, mint valami bőségszaruból. Ez már az új gép korszaka, amelynek ismérve, hogy míg eddig a világ tartalmazta az eszközt: a pörölyt, a gőzgépet, a teleszkópot, a szextánst, most már egyetlen eszköz képes magába zárni a világot és annak valamennyi elképzelhető variációját.

H

virtus

A láthatatlan gépezet működése hangtalan, de nem észrevétlen: mindnyájan részei vagyunk. Mintha már nem is a mi tudásszomjunkról volna szó, hanem olyasvalamiről, ami rajtunk kívül vagy felettünk áll, bármi legyen is a benne munkáló hajtóerő: a nyelv kényszere, az elme automatizmusa vagy – ha vonzódunk a fellengzős megfogalmazásokhoz – valamiféle hipotetikus „univerzum” ösztönös törekvése, hogy a reflexió által vagy reflexiók millióinak és millióinak sokszögű tükrében fölismerje és kimondhassa végre önmagát. Talán a tudás rejtett, belső természete, hogy végül is mindenben és mindenek mögött egyedül önmagára irányuljon: mélyszerkezetébe talán az is kódolt, hogy saját magát kelljen minden lehetséges eszközzel értelmeznie, és ehhez nyújt segítséget valamennyi diszciplína – mint az elmebeteg, aki csakis akkor hajlandó elhinni, hogy valóban létezik, ha visszaverődve látja önnön képét, s ezért – félve az eltűnéstől – tükröző felületek sokaságával veszi körül magát. Talán csak ez adhat fölmentést és némi magyarázatot a végtelen és irracionálisan teljes könyvtár létrehozására tett ismétlődő és már-már kényszeres erőfeszítésekre: a listák, katalógusok, enciklopédiák, bibliográfiák sokaságára: a valós és virtuális tárhelyek végtelenné tágítására és megsokszorozására; a megszerzett tudás igazolásának és összefoglalásának meddő kísérletére: hogy maga a könyvtár akarja feltérképezni és tartalmazni is önmagát; minthogy puszta struktúrájának megalkotása a cél, és a benne foglalt matéria mineműsége csaknem közömbös, vagy teljes egészében közömbös is.

Bárhogy legyen is, mindez azzal jár, hogy mi, a bábeli tudás hipnotizáltan sürgő könyvtárosai lassan odáig jutunk, hogy napjaink nagy részében kétségbeesve próbáljuk utolérni feltételezett önmagunkat. Még csak elcsodálkozni sincs idő a világ megdöbbentő tényein, mert minduntalan új és még meglepőbb tények tolakodnak a helyükbe: a tegnapi ámulat hamar kifakul, majd emlékezetünkben is végképp nyoma vész. Ha felpillantok, körben a polcokon ott sorakoznak a könyvek, amelyeket mindenképp el kellene olvasnom, a fiókban pedig cetliket őrzök a feltétlenül beszerzendőkről. Az íróasztal sarkán halomba rendezve a kötetek, amelyeket könyvtárakból kölcsönöztem, a kabátzsebben pedig egy lista a majdan kikölcsönözendőkről (különböző kabátzsebekben különféle listák). A szekrény aljában és a tetején fénymásolatok: cikkekről, fejezetekről, sőt, egész monográfiákról, lefűzve és bedobozolva; ritkaságszámba menő szakmunkák, amelyeket az internetről töltöttem le, de mindeddig – talán már évek óta – nem néztem át; és persze valahol felírva azok is, amelyeket még nem találtam meg, de szorgosan keresek. Közben már annak tudata is bénítólag hat, hogy mennyi mindenről nem lehet tudomásom, s milyen jó volna néhány régebbi munkát elmélyülten újraolvasni: erre azonban már végképp nincs idő. Mert egyetlen vagyonunkkal: az idővel fizethetünk az áhított sokféleségért. Nem kétlem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Máshol is gyűlnek a listák, fájlok, fénymásolatok, és rövidül a felhalmozott anyagra fordított idő. Az embernek az információs csatornák túltelítettsége nyomán lassan az a benyomása támad, hogy mindez nem is lehet tudatos produktum, inkább természetes folyamatok eredménye: az önmagát gerjesztő tudás excrementuma.

szavak nélküli értelmezés

Régebben egy-egy magánembernek alig néhány tucat tételből álló könyvtára lehetett: nemcsak a műkedvelő arisztokratáknak, de egy írónak vagy tudósnak is: a száz kötetre rúgó bibliotékák már messze földön híres ritkaságnak számítottak. Az alexandriai könyvtárban sem őrizhettek néhány ezer tekercsnél többet, így a tudást fel lehetett térképezni, egy-egy higgadt pillantással áttekinteni, formát és szerkezetet látni benne, természetét kiismerni, kiaknázni, megszelídíteni: arcot adni neki, akár egy márványsztélének. Most a hálózat névtelen elágazásain bolyongva, akár egy beláthatatlan rendező pályaudvaron váltóról váltóra tolatva, egyre több erőfeszítést igényel tájékozódni az emberi tudás szövevényében, a kombinációk és variációk sokaságában, ahol az érvényes és az érvénytelen, a briliáns és a silány, a valós és az illuzórikus menthetetlenül összemosódik. Lull mester kellene ide, egy szellemi Mérnök, aki a Gépet vigyázva a szelekció művészetét, az ars electit gyakorolhatná. És persze számolni kell azzal is, hogy eddig még csak az emberi léptékről volt szó: a szavakkal és képletekkel leírható, jelekké konvertálható tudásról, miközben ott él és felderítésre vár mindezen túl még az emberi nyelv számára bajosan elérhető világok és tapasztalatok sokasága, amelyek szintén hozzáteszik a magukét az információs univerzumhoz: hangyák és méhek kommunikációja, tengeri emlősök és égi madarak komplikált füttyjelei, hanghullámokból, taglejtésekből, színkombinációkból, szagnyomokból, fényvillanásokból, hőingadozásból és mágneses terekből, és ki tudja még, mi mindenből összeálló szövevények és mintázatok, amelyek lények milliárdjai számára jelekké és üzenetekké szerveződnek, lüktető és szünet nélküli párbeszéddé formálódva az élők és élettelenek világa között, megfejtésre várva. „A földkerekségnek bizonyára még a legelvontabb, legvadabb hangjai is egy-egy külön nyelvet vagy rendszert alkotnak, s valahol mindegyiknek megvan a maga kulcsa, nyelvtana, mondattana – írja De Quincey –, ezért lehet, hogy a világegyetem legkisebb elemei egyben a legnagyobbak rejtett tükrei.” Ellentétben az emberi kommunikációval, ennek a természetes jel-hálónak a szövete nem lesz sűrűbb, és nem nőhet túl önmagán: minthogy a tér, melyet betölt, mindig megegyezik a valós térrel, és nemigen lehetséges mesterségesen kitágítani vagy megsokszorozni, fiktív tapasztalatokkal és világokkal benépesíteni. Ehhez hiányzik előbb a fogalmiság, aztán az írás, a szimbólumalkotás e roppant kifinomult és elképesztően takarékos módjai. Szavak nélküli értelmezése és olvasása ez a világnak, nem az emberi elméhez és érzékszervekhez szabva, amely attól, hogy számunkra nehezen megközelíthető, még ott nyújtózik beláthatatlanul a szavakká konvertálható univerzum láthatárán. Ha csak megkísérelném számba venni ennek a jelekből szőtt univerzumnak a nagyságát, ha egy pillantást próbálnék vetni erre a fölmérhetetlen és minden percben egyre tovább bonyolódó szövevényre, alighanem összeroppannék. Hogy ezt megtehessem, gépnek kellene lennem, mely szenvtelenül végzi ugyanazt a műveletet, bontja ki azt az algoritmust, amelyre a kezdet kezdetén programozták. De vajon nem ez a helyzet – nem arról van-e szó, hogy mi magunk is az Ars Combinatorica roppant játékának termékei vagyunk, a DNS-t alkotó nukleotidpárok újabb és újabb variációi?

I

veritas

Llull mester most a kikötőben áll. A napfény olyan bőséggel árad az égboltról, hogy a rakpart lehetne akár Afrikában is. Fehéren izzik körülötte minden: a móló kövei, a tornyok és falak, sugárzik a feltekert vitorlavászon, a fonott kosarakban csillogva nyüzsögnek, villódzva fickándoznak a mélyből kifogott rákok és halak, apró fényszikrákat csihol a szél a fodros hátú tengeren. Nem is olyan nagyok a távolságok, amelyek a két partot elválasztják egymástól – gondolja. – Nyolcvan év leforgása elég ahhoz, hogy fokról fokra hasonuljon egymáshoz az itt és az ott, s hogy bármerre vezessen az út, mórok, szaracénok, tatárok, zsidók vagy európaiak közé, a virágok szirmaiban, fák ágbogainak rajzolatában, emberi arcokon előbukkanjanak az egyforma vonások, amelyek által a különböző lények és események egymás tükörképeivé lesznek. Kapzsi urak, megalkuvó szolgák, rebellis elnyomottak: alázatnak mímelt gyávaság, szerénységnek álcázott becsvágy – mind túlontúl ismerős, és már végig sem kell hallgatnia a begyakorolt frázisokat, hogy tudja, mire megy ki a játék. Az élet újra és újra visszatér bizonyos formulákhoz és mintázatokhoz, mintha kedve telnék benne – bár lehet, csak készletei túlontúl szűkösek ahhoz, hogy évezredenként valami újat és eredetit fundáljon ki. Meg az is lehet, hogy a teremtés roppant fogaskerekei térnek újra meg újra vissza ugyanazokhoz a fordulatokhoz, mert így rendelte el a világ permutációit minden időknek előtte kifundáló mennyei bölcsesség. Ki tudhatná. A fél életét kikötőkben töltötte, hajókra várakozva. A tömeg sosem volt kisebb, a sürgés-forgás nem volt kevesebb – cifra öltözetű kalmárok, toprongyos tengerészek, szajhák, rakodómunkások, pénzváltók, részegek, halászok, árvák. Lám, ott az a nő mintha Bianca volna, a felesége, akit elhagyott, mert elszólította mellőle Krisztus és az Ars; szakasztott ilyen mozdulattal intett a hajó után, amikor utoljára látta, és mielőtt bepanaszolta volna a királynál, hogy féleszű lévén veszni hagyja családját és jogos birtokait. Aztán ezek a suhancok: ilyenek gúnyolták a pöcegödör széléről, amikor a kádi legutóbb bezáratta mint felforgatót és hitetlent – férges kis testük egész erejét latba vetve hajigálták mindennel, ami a kezük ügyébe került, ganéjjal, rögökkel, csontokkal, kavicsokkal. És a dáma, aki az erkélyen megállt most kíséretével, dölyfös pompában, vakító szépségének tudatában, nem is csak egészen olyan, mint egykori szerelme, akihez utolsó trubadúr-énekét intézte – valósággal ő az. Háromszor kezdett bele a versbe, hogy magasztalja a kormányzó nejének ínycsiklandó bájait, és háromszor jelent meg közben a Megfeszített a kereszten vergődve, hogy mindannyiszor kénytelen volt félbehagyni miatta a komponálást. Rátartiságból-e vagy ostobaságból, ki tudja, de nem hagyta magát: a jelenéseket elfeledte, és lóháton léptetett be a templomba szerelme után, a nép döbbent morajától kísérve, hogy a kész éneket eldalolja – ilyen pompás vircsaftot sem látott még soha a vén katedrális! Célját végül is elérte: a szép hölgy találkára hívta, s egy elzárt udvar mélyén, mikor kettesben maradtak a csobogó diszkút mellett, ahelyett, hogy egymáséi lettek volna, az asszony ruháit megnyitván feltárta neki rettentően elroncsolt keblét, amelyet szinte egészen felfalt már a rák – és ő borzadva iszkolt el onnét, mert várta az, aki előre tudta végzete minden apró titkát, hiszen minden váratlan fordulatot és véletlen találkozást jóelőre kiforgatott a szeráfok tüzes, mindentudó tárcsáin.

Úgy rémlik, mintha beláthatatlan idők óta tévedezne már ebben a kikötőben, a nem szűnő forgatag közepette, magányos utasként, makacsul várva a neki rendelt hajót – melyik kikötő is ez? Genova, Pádua, Ciutat, Montpellier, Lemeszosz, Palermo, Tunisz, Vahrán, esetleg Szidón, Alexandria, Ostia? És melyik bárka lesz az övé? Amelyik Máltára, Szicíliába, Róma vagy Jeruzsálem felé, esetleg távolabbra, Tarík szikláin túlra indul? Hiába erőlködik, képtelen felidézni a részleteket: az álombéli kikötő minden egyes kikötőre hasonlít, hol ehhez, hol ahhoz idomulva inkább, aszerint, ahogy a nevek elsuhannak előtte, és minden úti cél is egyként lehetséges, mintha mindenhová indulnának hajók ebből a sehonnani kikötőből. Hallgatózik, de semmiféle különbséget nem tud lefülelni a nyelvek között, melyek egyenletes, érthetetlen morajlássá olvadtak össze a fülében, és eltömik, akár a forró viasz. Arab szavakat hall latin ragokkal és elnyújtott, éneklő katalán hanglejtéssel: ismeretlen betűkre figyel fel a hajótestek oldalán és a ládákra pingálva, amelyeket bárhogy silabizál, képtelen elolvasni: mire kibetűzné, a név megváltozik, hunyorgó szeme előtt esik szét és áll össze újra, nyúlik mind hosszabbra vagy zsugorodik össze. És hiába járja egyre a mólót, egyik bárka vagy fregatt oldalára sincs fölírva a név, amit megszállottan keres.

„Mondd, szeretet foglya, szeretet esztelen vándora, te meddig maradsz még szolga, meddig veted még alá magadat a zokogásnak, meddig tűröd még a gyötrelmet és a kínokat?” – mormolja magában. „Míg szerelmesem ki nem ragadja lelkemet a testből” – tolul ajkára nyomban a felelet.³⁹

K

gloria

„Mert ha majd minden eddig megírt, és ezután megírandó információ felkerül – lehetőleg minél jobban gondozott formában – a digitális világhálóra, és a nemsokára már szubjektív intelligenciával dolgozó keresőprogramok szinte minden elképzelhető kérdés- és kereséstípusnak megfelelően kutatják, rendszerezik az emberi tudást hordozó szövegeket, akkor valóban megvalósul Lullus álma, a módszer, amelyik minden kérdésre válaszol, és Alsted nagy terve, a csak részben létrejött ‘egyetemes közhelykönyvtár’ (bibliotheca universalis locorum communium), azaz a tökéletes enciklopédia, vagy Kuhlmann egykötetes csodakönyvtára, a Bibliotheca Bibliothecarum, vagy Leibniz víziója a characteristica számítógépére, a tökéletes enciklopédiára, és a tudósok akadémiájára épülő platonista világállamról.”⁴⁰

digitális idegpályák

Vajon csakugyan ez volt Lull mester álma? Az információs mező egészét tekintve talán működik valamiféle automatikus szelekció, inherens önellenőrzés – mint például a közösségi enciklopédiáknál –, de kérdés, mennyire hatékonyan valósítható meg mindez az egyes ember esetében. Ha betegség támadja meg, a szervezet idővel talán megfelelő immunreakciót produkál, de nem minden egyes sejt áll ellen a betolakodónak. A lassan globális elmévé záruló mesterséges intelligenciák korában rendelkezik-e a személyes elme bármilyen jelentőséggel, vagy pusztán elhaló-cserélődő sejtként funkcionál, amelynek feladata, hogy energiával és információval lássa el a közös, digitális idegpályák mélyén eszmélkedő szellemet? A globális elme talán mindent képes tárolni, esetleg szortírozni, de a biológiai alapú intelligenciának, amelynek működése a legkevésbé sem absztrakt, jól körülírható korlátai és meghatározottságai vannak. Márpedig Lullus rendszere éppen erre, az egyes emberre jellemző intelligenciára irányul, annak valamennyi gyöngeségével és sajátosságával együtt: a tárcsák és táblázatok alkotta demonstrációs eszköz csupán modellje, esetleges leképezése az Ars Magnának, a Művészetnek, annak a folyamatnak, amely a hiteles megismerés során a lélekben játszódik le. Nem a meglévő, hanem a kinyilatkoztatás fényében átalakult emberi elmeműködést prezentálja tehát a lulli masina, és nem fordítva: semmiképp sem a vak kombinatorika gépies folyamatát követi a gondolkodás. Nagyon is könnyen elképzelhető, hogy a klasszikus logika szempontjából az Ars abszurdum: olyan endoreferenciális rendszer, amely sérülékeny premisszákból vezet le magától értetődő konklúziókat. Ha nem tévedek, az efféle zárt rendszerekre érvényes Gödel első „nemteljességi tétele”: azaz mindig lesz benne egy vakfolt, olyan állítás, amelyet az adott rendszer keretei közt és annak eszközeivel sem alátámasztani, sem pedig cáfolni nem lehet. A mi szemünkben a lulliánus elméletnek jószerivel alig van olyan pontja, ami ne volna igazolhatatlan: mert az Arsban eredményei jórészt tautológiák, merő zagyvalék, hacsak nem segít megvilágítani azokat az Arsban rejlő új logika által átalakított értelem. A dolog iróniája, hogy éppen ez a mozzanat a lulli művészet előfeltétele; ez, amely manapság épp a legkevésbé értelmezhető és elfogadható. Ki forgathatná meg ennek híján hozzáértő kézzel a titokzatos Ars kerekeit?

Hagyom még szenderegni a vén Lullust a kemény priccsen, csukott szemhéja mögött szétomló formákat és összezavart neveket kergetve. Én innen nézem őt, a Bábeli Könyvtár félreeső zugából, kódexek digitalizált lapjait böngészve, és a kettőnk közti távolságon merengve, amely áthidalhatatlan és mégis semmi. Ez is ő, ahogy leghűségesebb tanítványával, Thomas LeMyésier-rel vitatkozik, amikor az engedélyt kér tőle a kompilációk kiadására, és korholja mesterét, amiért túl bonyolult rendszert alkotott. Itt szaracénok hajigálják kövekkel és ütik furkósbotokkal, míg szájából kecses ívben kanyarog az ég felé az érvelés sűrű ága-boga, akár a felcsapó lángnyelvek. A Breviculum 14. századi miniatúrái egyenes tartású, magas homlokú tanítóként mutatják, egyre hosszabb és mind deresebb szakállal. Itt éppen ráadják a harmadrendi ferencesek barna köntösét. Itt meg a rabszolga érkezik, aki megpróbálja keresztüldöfni gazdáját egy hatalmas handzsárral: a következő képen az izmaelita már az akasztófán himbálódzik, de zavartalanul folytatja a diskurzust Lullusszal. Itt bal kéz felől a „Filozófia új kérdései”, a kilenc princípium, amelyek lajtorjaként viszik az adeptust mind magasabbra; jobbról egy égbe nyúló torony, tetején az aranyszínben fürdő, tökéletes gömbbe foglalt Isteni Háromsággal – középütt áll maga Raymundus. Emitt fehér lovon ülve vonul diadalmasan egy keresztes hadtest élén, itt pedig egy meredek hegyoldalba tákolt kunyhóban gubbaszt, mellette nyitott könyv; arrébb már valami díszes csarnokban üldögél, magas pulpituson, kódexet böngész, köröskörül szájtáti hallgatóság. „Arról faggatták a szerelmest, micsoda is volna hát a világ. Válasza ez volt: – Könyv az, az olvasni tudóknak, amelyből Szerelmesem válik megismerhetővé. – Szerelmesed tehát a világban volna? – Úgy van – mondotta –, amint meg van írva a könyvben. – Miről szól ama könyv? – Szerelmesemről – felelte ő –, mivel Kedvesem mindent magába foglal. Ezért a világ vagyon Őbenne, s nem Ő a világban.”⁴¹

A

Hajszálvékony, gyöngyházszín csík jelzi a pirkadat jöttét az ég alján: ott, ahol a felhők és a hegyek közt utat keres magának a fény. Hajnal lesz hamarosan, és Lull mester nemsokára csakugyan fölébred: gyors ima után nehéz faládákba pakolja cókmókját, az utcán hordárt fogad (inas, halbéltől és fokhagymától bűzlő tizenhat éves forma legényt), és csakugyan elindul a kikötőbe, hogy a hajóját megkeresse. Kétnapi hánykolódás a tengeren, míg végre kiköthet Afrikában, és belekezd a disputákba. A kádit, aki büszke és igen sértődékeny ember, rutinosan hozza ki a sodrából, érveit és műveltségét egyaránt nevetség tárgyává téve. Az viszont jól ismeri a népet, és hasonló virtuozitással hecceli fel ellene a sokaságot. Három hónap múlva Bugiában oly sikert arat beszédével, hogy a dühöngő csőcselék minden további nélkül a város határába hurcolja és megkövezi. A törékeny, agg testben még ezután is pislákol némi élet, ezért egy génuai hajóra rakják, és szülőhazájába, Mallorcára viszik. Még egyszer, utoljára hallja a palmai katedrális harangjainak kondulását a víz felett. Most már tudja, mi a hajó neve, amelyet álmában mindig keresett.

Mi hát Szerelmesed lénye? – Fénysugár ő, amely minden dologban fölragyog, ahogy a nap ragyog a földön. Ha visszahúzódik, nem marad, csupán a dolgok sötétsége.”⁴²

(F)ELHASZNÁLT IRODALOM

Bachleitner, Norbert, The Virtual Muse – Forms and Theory of Digital Poetry, in: Theory into Poetry (ed. Müller-Zettelmann, E. – Rubik, M.), Amsterdam–New York, 2005. pp. 303–345.

Balogh Endre, Tükörképünk a nyelvben él – Kombinatorika a koraújkori német poétikák invencióelméletében, különös tekintettel Georg Philipp Harsdörffer poetológiai írásaira, http://orae.hu/ prae/artwork/3167.pdf

Bonner, Anthony, Doctor llluminatus – A Ramon Lull Reader, Princeton University Press, 1993.

Bonner, A., – Lohr C., ‘The Philosophy of Ramon Lull – A Survey of Recent Literature’, in: Recherches de théologie et philosophie médiévales. = Forschungen zur Theologie und Philosophie des Mittelalters. 68, Leuven 2001, pp. 170–179.

Bonner, Anthony, The Art and Logic of Ramon Hull, Brill, Leiden–Boston, 2007.

Buonocore, Eleanora, A Basic Handbook of Lullian Logic. (PhD Dissertation)

Eco, Umberto, A tökéletes nyelv keresése az európai kultúrában, Atlantisz, Bp. 1996.

Gardner, Martin, Logic Machines and Diagrams, McGraw-Hill Book Company, London, 1958.

Goodrick-Clarke, Nicholas, Ramon Lull’s New World Order Esoteric Evangelism and Frontline Philosophy, in: Aries, 2009., pp. 175–194.

Hames, Harvey J., Jewish Magic with a Christian Text, in: Traditio, Vol. 54 (1999), pp. 283–300.

Idel, Moshe, Ramon Lull and Ecstatic Kabbalah: A Preliminary Observation, in: Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, Vol. 51 (1988), pp. 170–174.

Künzel, Werner, A Gép születése, http://www.c3.hu/scca/butterflv/Kunzel/svnopsishu.html)

Láng Benedek, Raimundus Lullus és az Ars Magna, in: Magyar Filozófiai Szemle, 1997, (41)., pp. 187–216.

Llull, Ramon, A szeretet filozófiájának fája. A Szerelmes és a Szeretett könyve, Budapest, 1994. Fordította: Déri Balázs

Lohr, Charles, Christianus arabicus, cuius nomen Raimundus Lullus, in: Freiburger Zeitschrift für Philosophie und Theologie 31. (1984)

Lohr, Charles, Islamic Influences in Lull’s Logic, in: El debat intercultural als segles XIII i XIV (ed. M. Salleras, Girona-Barcelona 1989) pp. 147–157.

Lohr, Charles, The New Logic of Raamon Llull, in: Enrahonar 18 (1992), pp. 23–35.

Lohr, Charles, The Arabic Background to Ramon Lull’s Liber Chaos in: Traditio 55 (2000)

Nádor Zsófia, Gödel tétele a kombinatorikus költészetben, in: Világosság 2005/4, pp. 21–32

Offler, H.S., Ramon Lull and Lullism in Fourteenth-Century France by J. N. Hillgarth, in: The English Historical Review, Vol. 89, No. 351 (Apr.,1974), pp. 380–382.

Pereira, Michela, The Alchemical Corpus Attributed to Ramon Lull, The Warburg Institute, 1989.

Pring-Mill, R. D. F., The Trinitarian World Picture of Ramon Lull, in: Romanistisches Jahrbuch 7 (1955–56)

Puskely Mária, Ezer év misztikájából, Szeged, 1990.

Reboiras, Fernando D. et al., Arbor Scientiae: der Baum des Wissens von Ramon Lull, Turnhout: Brepols 2002.

Rossi, Paolo, Logic and the Art of Memory, Continuum, London, 2006.

Ruiz, J. M. – Sorel, A., Ramon Lull in his Historical Context, in: Catalan Historical Review, 1, pp. 47–61 (2008)

Roszak, Theodore, Az információ kultusza, Európa, Bp., 1990.

Schmidt, M. A., Thomas Aquinas and Raymundus Lullus, in: Church History, Vol. 29, No. 2 (Jun., 1960), pp. 123–140.

Szentpéteri Márton, Alsted kombinatorikus szónoklattanának posztumusz kiadása, in: ItK 2000. pp. 129–165

Szentpéteri Márton, Régi modernek, in: Palimpszeszt 10, http://maavar-irodalom.elte.hu/palimoszeszt/10 szam/11 .htm

Teslár Ákos, Quirinius Kuhlmann versíró gépének rekonstrukciójáról, http://magvar-irodalom.elte.hu/2000/ui/12.htm

Vega, Amador, A Logic of Invention, in: Variantology 2: On Deep Time Relations of Arts, Sciences and Technologies (ed. Siegfried Zielinski-David Link), Walther König, Köln, 2006.

Victor, Joseph M., The Revival of Lullism in Paris, 1499–1516, in: Renaissance Quarterly, Vol. 28, No 4., 1975, pp. 504–534.

Westerhoff, Jan C., Poéta Calculans: Harsdörffer, Leibniz, and the „Mathesis Universalis”, in: Journal of the History of Ideas, Vol. 60, No. 3 (July, 1999), pp. 449–467.

Yates, Frances A., Ramon Lull and John Scotus Erigena, in: Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, Vol. 23, No. 1/2 (Jan.-Jun., 1960), pp. 1–44.

A szerző ezúton szeretné megköszönni Tóth Péter és kedves családja segítségét, hogy a lehető legjobb helyen, a londoni Warburg Intézet könyvtárában kutakodhatott a különc katalán szerzetes után.

1 Raamon Llull vagy Raymundus Lullus neve a róla szóló könyvekben és tanulmányokban a lehető legváltozatosabb alakokban szerepel (Ramón, Raimundus, Raymond stb. és Lullus, Llull, Lull stb.). A tanulmányban – a mester szelleméhez híven – véletlenszerűen variálom majd a különböző névváltozatokat.

2 Lull alapvetően kétféle ábrát használ: az első (az „A” és a „T” jelzetű) statikus és relációkat szemléltet: a másik dinamikus: koncentrikus körök peremén elhelyezett egységekből álló kombinatorikus rendszert alkot. Ehhez l. Lohr, Charles, The New Logic of Ramon Llull, in: Enrahonar 18 (1992), pp. 23–35.

3 Munkásságát újabban négy nagy egységre szokás bontani: az „Ars előtti” időszakra, a „Kvaternális fázisra” – amikor gondolkodásának középpontjában a dignitások tizenhatos, és a világot alkotó elemek négyes rendszere áll –, az ezt követő „Terner” – azaz hármas tagolású – fázisra, melyben koncepcióját némileg egyszerűsítve kilencre redukálja a dignitások számát, és világképét minden szinten a Trinitás eszmeisége határozza meg, hogy aztán a végső, „Ars utáni” időszakban átfogó művek helyett inkább egyes probléma-körökre koncentráló, rövid értekezésekben, „művecskékben” (libelli, opuscula) fejtse ki gondolatait.

4 Azaz „az ideák rendje és kapcsolata ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolata”. Noha az idézet Spinozától származik (Etika 11/7), a középkori latin teológiai gondolkodás jellemző tétele is volt.

5 Lull az ismeretszerzés három fokozatát különíti el. 1) érzéki ismeret, 2) „összehasonlító” ismeret, amikor a ratio érzéki tárgyakról szerez ismeretet, 3) az intellektus tisztán intelligibilis valóságot szemlél. Ezen a fokon eltűnnek a különbségek, a nevek és objektumok sokasága. Ehhez L: Lohr, i. m.

6 Láng Benedek, Raimundus Lullus és az Ars Magna, in: Magyar Filozófiai Szemle, 1997, (41), pp. 187–216.

7 A disputára 1268 körül került sor egy dominikánus szerzetes és a tuniszi uralkodó közt. Ehhez L: Bonner, Anthony. The Art and Logic of Ramon Llull, Brill, Leiden–Boston, 2007, pp. 13–14 és 282–283.

8 A műről részletes ismertetést ad: Vega, Amador, A Logic of Invention, in: Variantology 2: On Deep Time Relations of Arts, Sciences and Technologies (ed. Siegfried Zielinski – David Link), Walther König, Köln, 2006.

9 A teológia Lull korában kezd besorolódni a „scientia”, a tudományok közé: erről I. Bonner, Anthony, The Art and Logic of Ramon Hull, Brill, Leiden–Boston, 2007, p. 280 és skk.

10 Habár az akkori nyelvhasználatban ez jelenthetett olyan sajátos észjárású, öntörvényű gondolkodót is, aki klasszikus egyetemi képzésben nem részesült; továbbá jelenthette „Isten Bolondját”, aki, mivel mindenkinél bölcsebb, a világ szemében épp ezért bolondnak tűnik. Ilyen értelemben nevezte Llullt többször is idiótának egyik kései követője, Jacques Lefévre is. L. Victor, Joseph M., The Revival of Lullism in Paris. 1499–1516, in: Renaissance Quarterly, Vol. 28, No 4., 1975, pp. 504–534.

11 L: Harries, Harvey J. Jewish Magic with a Christian Text, in: Traditio, Vol. 54 (1999), pp. 283–300.

12 L. Rossi, Paolo, Logic and the Art of Memory, Continuum, London, 2006, p. 34 és tovább.

13 A 14. század végéig két elítélő nyilatkozat is született a lulliánus tanok ellen: az egyik Jean Gersoné, a párizsi egyetem nagy tekintélyű rektoráé, a másik az inkvizítor Nicolas Eymeriché, aki kieszközölte a pápai tilalmat is Lull tanainak oktatására; igaz, az 1563-as tridenti zsinat feloldotta e tilalmakat, Lull teológiáját elfogadhatónak ismerve el. Sejthető, hogy nekik sem magával a llulli corpusszal volt bajuk, hanem a lullizmussal, ami afféle gyűjtőedényként fogadta magába a legkülönfélébb eszméket és irányzatokat az „egyetemesség” örve alatt.

14 Lohr szépen végigvezeti Lull jellemzően arab jellegű logikafelfogását és Arisztotelész-recepcióját, Ibn Szábin kezdve Ibn al-Arabín át egészen a 10. században Bagdadból induló „Tisztaság Testvérisége” nevezetű ezoterikus szektáig, akiknek Enciklopédiája nagy hatással volt a muszlim bölcseletre, és hatása Lull műveiben is kimutatható. Sokan amellett érvelnek, hogy a lulliánus logikát egyáltalán nem is Arisztotelész logikájához, sokkal inkább az arisztotelészi dialektikához kell kötni. Ehhez l: Lohr, Charles, Christianus arabicus, cuius nomen Raimundus Lullus, in: Freiburger Zeitschrift für Philosophie und Theologie 31. (1984), valamint általánosságban: Offler, H.S., Ramon Lull and Lullism in Fourteenth-Century France by J. N. Hitlgarth, in: The English Historical Review, Vol. 89, No. 351 (Apr.,1974), pp. 380–382., és főleg: Lohr, Charles, Islamic Influences in Lull’s Logic, in: El debat intercultural als segles XIII i XIV (ed. M. Salleras, Girona-Barcelona 1989) pp. 147–157 és uő., i. m., pp. 34–35.

15 Határ Győző, A mi nagy-nagy igazságaink, in: Európai Kulturális Füzetek, http://www.c:3.hu/-eufuzetek/index 2021.phD?naavra=konvvespolc/szokatlan/12-hatar-nagyigazsag.html

16 Syntaxes artis mirabilis in libros septem digestae, Cologne, 1610. A könyv enciklopédikus igényű tudományos munka, amely azonban mágiával, démonológiával és asztrológiával is kimerítően foglalkozik. Idézi: Rossi, i. m., p. 42.

17 Rossi, i. m., p. 43.

18 Vita Coaetanea, p.14. Az ars-terminus ugyanis – jobb híján „művészetnek” vagy „tudománynak” fordítják – olyan tevékenységek, mesterséges (tanulható és tanítható) eljárások, technikák összességét jelölte, amelyeknek praktikus hozadéka, „végterméke” is van, alkalmazható problémák megoldására, és segítségévet konkrét eredményekre lehet jutni.

19 Az ars memoriae-t illetően két alapvető munka: Yates, Frances A., The Art of Memory, Routledge, 1966, és Carruthers, Mary, The Book of Memory, Cambridge University Press, 1990.

20 Ehhez l. a Journal of the History of Ideas 64 (2003/1) tematikus számát, különösen Rosenberg, Daniel, Early Modern Information Overload, uo., pp. 1–9.

21 Láng, i., p. 213., és Künzel, A Gép születése, http://www.c3.hu/scca/butterf[v/Kunzel/svnoDSÍshu.html

22 Rossi, i. m., pp. 59–60.

23 Értekezés a módszerről, II/5.

24 Eco, Umberto, A tökéletes nyelv keresése az európai kultúrában, Atlantisz, Bp. 1996., p. 262 és skk. L. még: Westerhoff, Jan C., Poéta Calculans: Harsdörffer, Leibniz, and the „Mathesis Universalis”, in: Journal of the History of Ideas, Vol. 60, No. 3 (July, 1999), pp. 449–467.

25 Pl. Láng Benedek tanulmányában: „Hogyan lesz betűkombinációból, fogalmak egymás mellé rendeléséből gondolat? Szükséges-e a fölhasználó zsenije? Vajon a fogalomkombináció csak generatív mag-e, és a gondolat megfogalmazása már ihlet dolga volna? (…) A kombinációk segíthetik, terelhetik az emberi gondolkodást, új gondolatszikrákat gyújtanak a kellően fogékony fölhasználó agyában, de nem kényszerítenek propozíciók elfogadására vagy elvetésére, mint a formális logika, sőt, mint láttuk, még arra sem, hogy egy kombinációt éppen egyféleképpen fejtsünk meg. (…) A kanonizáció, melynek során bizonyos kombinációk elfogadtatnak, mások pedig kizáratnak a szemantikai térből, nem független előzetes tudásunktól; ilyen módon az Ars Magna valóban körbenforgó okoskodás, mert csak azt bizonyítja be, amit kezelője korábban elfogadott.” (Láng Benedek, i. m., p. 200.)

26 L. Pereira, Michela, „Vegetare Seu Transmutare”, in: Reboiras, Fernando D. et al., Arbor Scientiae: Der Baum des Wissens von Ramon Lull, Turnhout: Brepols 2002. és uő: The Alchemical Corpus Attributed to Ramon Lull, The Warburg Institute 1989.

27 Ezért is lehet logikájának sajátossága, hogy nem következtetésekkel, hanem megfeleltetésekkel, analógiákkal dolgozik: éppen, mert a kapcsolódási pontok foglalkoztatják. Lull logikája nem formális logika: a hálózat egésze jobban érdekli, mint az egyes lépések. Bonner (2007) hívja fel a figyelmet, hogy Lull jelentés-elméletében a jelölés nem annyira referenciális, mint inkább metaforikus természetű: mint Lullus írja a Logica Novában, „a jelölés az, ami által valami rejtett dolog feltárul”. A jel–jelölt viszony tehát rávilágít valamely, a háttérben meghúzódó értelemre: a jel feladata, hogy segít megnyilvánulni a mögöttes tartalmaknak. A jelentés voltaképp hasonlóságok, analógiák terméke: az értelem alapvetően ezek segítségével tesz szert ismeretekre, s a tudás művészete így a jelek megfejtésének – és nem pusztán elsajátításának – művészetében áll. Ennek megtanulásához nyújt segítséget az Ars: nem adatokat sorol elő, hanem keretet ad és mentális folyamatot tár fel, mely aztán tetszés szerint a tudás valamennyi területére alkalmazható. A metaforikusságot részletesen kifejti: Bonner, A., Doctor Illuminatus – A Ramon Lull Reader, Princeton University Press, 1993., pp. 284 és skk.

28 L. pl. Yates, Frances A., The Occult Philosophy in the Elizabethan Age, Routledge Classics, 2001, pp. 12–18., ahol Llull keresztény kabbalistaként szerepel. A kérdéshez l. még: Idel, Moshe, Ramon Lull and Ecstatic Kabbalah: A Preliminary Observation, in: Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, Vol.51 (1988), pp. 170–174. Lull kabbalista hírneve onnantól datálódik, hogy munkáinak gyűjteményébe bekerül egy De Auditu Cabbalistica című irat, voltaképpen Pietro Mainardi (Petrus Maynardus) páduai orvos és asztrológus szerzeménye a 16. század elejéről.

29 Eco, i. m., p. 72.

30 Idézi: Roszak, Theodore, Az információ kultusza, Európa, Bp., 1990. Lásd még: Novum Organum, 36–38.

31 Az elsőség a kombinatorikus költészetben – ha jól tudom – a 4. századi Optatianus Porphyriust illeti, aki képvers-kísérletei mellett – melyekkel igyekezett visszaesdekelni magát Konstantin császár kegyeibe – XXV. énekében permutációs verset is alkotott, melynek összesen 1,62 billió olvasata képzelhető el.

32 Kuhlmannról l. Nádor Zsófia, Gödel tétele a kombinatorikus költészetben, in: Világosság 2005/4, pp. 21–32., és Teslár Ákos, Quirinius Kuhlmann versíró gépének rekonstrukciójáról, htto://maavar-irodalom.elte.hu/2000/ui/12.htm A kombinatorikus költészeti hagyomány rövid áttekintését és modern párhuzamait l. Bachleitner, Norbert, The Virtual Muse – Forms and Theory of Digital Poetry, in: Theory into Poetry (ed. Müller-Zettelmann, E. – Rubik, M.), Amsterdam–New York, 2005. pp. 303–345.

33 Harsdörfferhez: Balogh Endre, Tükörképünk a nyelvben él – Kombinatorika a kora újkori német poétikák invencióelméletében, különös tekintettel Georg Philipp Harsdörffer poetológiai írásaira, http://Drae.hu/prae/artwork/3167.Ddf és Westerhoff, Jan C., Poeta Calculans – Harsdörffer, Leibniz, and the Mathesis Universalis, in: Journal of the History of Ideas, Vol. 60, No. 3 (Jul., 1999), pp. 449–467.

34 Nádor, i. m., p. 22. Az ő szellemük kísért az olyan 20. századi kombinatorikus produktumokban, mint a francia avantgárd egyik atyamesterének, Raymond Queneau-nak a Százezermilliárd Szonett című művében.

35 Alstedről I. Rossi, i. m., p. 131 és skk. A Petrus Ramus vagy Pierre de la Ramiére (1515–1572) nevéhez köthető filozófiai iskola elsősorban protestáns körökben volt népszerű, amennyiben megkérdőjelezte Arisztotelész tekintélyét és logikájának egyetemes érvényességét, amelyen a katolikus skolasztika rendszere alapult. Bacon és Descartes követői is nagyban támaszkodtak az általa elindított reform-szellemiségre.

36 Egész könyvet szentelt a témának Bredekamp, Horst, The Lure of the Antiquity and the Cult of the Machine, Markus Wiener Publishers, 1995.

37 Roszak, i. m., p. 155.

38 Künzel, i. m.

39 A Szerelmes és a Szeretett Könyve, 179. idézi Puskely Mária: Ezer év misztikájából, Szeged, 1990.

40 Szentpéteri Márton, Régi modernek, in: Palimpszeszt 10, http://nnaavar-irodalom.elte.hu/DatimDszeszt/10 szám/11.htm

41 i. m., 309.

42 i. m., 319.

kép | shutterstock.com