Nacsinák Gergely András

LAPSZÉLCSEND

LAPSZÉLCSEND

A modern Európa története egy lány énekével kezdődik valamikor a negyedik század végén, egy karthágói kertben. A lány – vagy gyermek – hangját a szél sodorja a töprengő Augustinus füléhez valahonnan a szomszédból, ő pedig ennek hallatán felhagy a hiábavaló tépelődéssel, és olvasni kezd.

Tolle, lege, tolle, lege – énekli a csengő hang azóta is: mi pedig olvasunk. Úgy olvasunk, ahogy Augustinustól tanultuk: válaszra várva, türelmetlenül, reménykedve és kétkedőn, hívőn és hitetlenül.

eljutni önmagunkhoz

Hogyan olvas Augustinus? Nem kíváncsiságból, nem szórakozásból, még csak nem is a tudás kedvéért, hanem önmaga miatt. Írni sem a míves retorika vagy a közlés vágya miatt ír, hanem mert szembesülni akar saját létezésével, annak minden léptékével és összes aspektusával együtt. Ez az, amit eltanultunk tőle: hogy az írott szó nem csupán gyönyörködtetésre vagy ismeretek átadására szolgálhat, nemcsak a szépség vagy a tudás eszköze lehet – hanem segíthet eljutni önmagunkhoz.

A könyvlap tükrében lehetségessé válik, ami különben lehetetlen: megpillantani a lelkünket. Használták persze Augustinus előtt mások is az írott szót tükör gyanánt: a természeti világ, a történelem, a társadalom, a gondolkodás vagy az érzelmek tükreként. Világkrónikák, politikai röpiratok, filozófiai értekezések, költészet – de Augustinus nem ezeket műveli, ugyanis minden olvasott vagy leírt szót, minden retorikai eszközt vagy teológiai felvetést egy találkozás lehetőségének rendel alá abban a reményben, hogy ezáltal végül eljuthat önmagához, önmagán keresztül pedig eljut majd Istenhez.

7699243818 98e32a6a40 k

Walters kézirat, flickr.com

Az olvasás az ismeretlen felé igazít útba: és amennyiben az olvasás alanya mellett „önmagunk” válik annak tárgyává is, úgy mi magunk leszünk ismeretlenné. És ebben, bizonyos fokig, hasonlóak Istenhez. Ha önmagam számára rejtély vagyok, ugyanúgy az írott szón keresztül nyílik alkalom közelebb jutni ehhez a rejtélyhez, ahogy az írott Szó által ismerhetem meg ama másik, nálamnál nagyobb rejtélyt is. Az a szó, a leírt Logosz adott; saját logoszom pedig megformálásra vár. Az egyik Logosz még az idők előtt kimondatott, és azóta is eónról eónra, nemzedékről nemzedékre bontakozik ki; önmagam logosza azonban egyszeri, mindeddig nem hangzott fel, és ha nem kerül kimondásra most, nem is hangzik el soha ezután.

Ez az, amit Augustinus megsejtett, és amit Európa megtanult tőle. Módszere – vagy talán csak feltevése, kapaszkodója – az volt, hogy a készen kapott isteni szót egyszersmind emberi igeként is olvasta: de nemcsak olyan általános értelemben, mint előtte már az alexandriaiak – a mindenkori emberi természet tükreként –, hanem kimondottan az önismeret forrásaként. Esendőségét sziklaszilárd bizonyossággal vegyítve. Vallomását hitvallássá téve. Úgy, hogy ne lehessen tudni, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik. Számára a könyv az olvasás aktusa: ez a lehetőség, ez a köztes, kétértelmű, egyszerre személyes és személytelen tér.

kétértelmű tér

A könyvek lapja új territórium: harctér, játéktér, mennyei szféra vagy a pokol egy bugyra, mikor hogy. Mindenesetre a megismerés tere, és mint ilyen, kevert és kérdéses tartomány, egyszerre valóságos is meg nem is. A könyvlap e kétértelmű terében könnyűszerrel önmagunkra ismerünk. És ez táplálja kényszerképzetünket, hogy valahol itt, a betűkben vagy a betűk által, a sorok sorjázása közepette, a szavak morajlásának és a lapszél csöndjének mezsgyéjén, mint valami fövenyen lépegetve partok és mélység között, pontosan itt – megtalálhatjuk önmagunkat.

Olvasni és a tengert nézni roppantmód hasonló tevékenységek.

A gondolkodás mindig a peremen zajlik, természetes közege is a perem világa – határvidék. A tűnődés kívülállással jár – máshogyan nem megy. A filozófia a peremen születik. Akik művelik, a senkiföldjén vetik meg a lábukat, a szilárd és cseppfolyós határán, hol több, hol kevesebb sikerrel. A föveny gyermekei ők, éppúgy, mint minden olvasó.

tumblr ntcqaos7pv1uubqfso1 1280

upennmanuscripts.tumblr.com

Aki magára vállalja a gondolkodás kockázatát, előbb vagy utóbb kívül találja magát a szövegek biztonságán. Olyan térben, amely bár szorosan kapcsolódik már létező szövegekhez, mégis legalább egy lépéssel kívül is esik rajtuk. Vajon mihez kezd magával az ember ebben az eldöntetlen térben? Ez még a szavak vadászterülete: az a mentális tér és állapot, amikor az olvasó az olvasottaknak még kiszolgáltatott, de már – eloldódva a betűktől – némiképp szabad. Vajon mi történik az olvasóval ezen a határszakaszon, és a gondolatok, melyek félig a sajátjai, félig jövevények, mihez kezdenek ővele? Ez a pillanat kétségkívül a gondolkodás küszöbe, de tudnivaló az is, hogy az efféle átjárók egyszerre szent és vészjósló helyek.

mentális torzszülöttek

Ugyanakkor nem minden filozófia, ami a peremen történik. A határvidék messze nemcsak a gondolat birodalma, hanem a kétkedés és félelem szagára érkező pokolfajzatoké is. A szöveg hasítékain át szitáló hagymázaké. Egyszóval az őrületé, vagy az őrület lehetőségéé. Aki kívül áll, védtelen: a lehetséges kitöltetlen tartományában pedig az elme sokféle alakzata megfér egymás mellett – tiszta ítélet és pontos megfigyelés éppúgy, mint az eszmék invalidusai, a szellem karikatúrái. Ötletek, amelyek képtelenek megkapaszkodni a jelentésben; mentális torzszülöttek; a felismerés kérészéletű angyalai; játékosság, kísértés, fikció, gúny és bosszú; itt gyülekezik a rátarti szellem sok készséges orgyilkosa is. A könyvlap tükréhez és az olvasás folyamatához éppúgy hozzátartoznak, mint a letisztult szó, a leírt szöveg, a gondosan megformált betűk jelentéssé szerveződő sora.

*

Mármost épp erről a jelenségről ad számot a gótikus kódexek lapszéli ökoszisztémája. Az olvasás egyszerre pontos és ingatag természetéről, a peremvidék lakóiról, az értelem határvidékén tenyésző életformákról. A változatos lehetőségekről, amelyet az olvasás folyamata az elme számára tartogat. Ahogy a tizenkettedik és tizenötödik század közt a marginalia külön fejezetet érdemel a könyvészet történetében, úgy alighanem külön fejezetet jelent a gondolkodáséban is. Azok az ábrák, alakok, történések, amelyek megjelennek és benépesítik a kódexek lapszéleit, egyúttal azt is tükrözik, mi minden történhet a szellemmel a gondolkodás, az elmélyült olvasás során – hogyan hat elménkre az írott szó, és viszont. Megjelenítik, hogyan birkózik, tusakodik egymással szöveg és olvasója, hogyan igyekszik hatalmába keríteni, kigúnyolni, kijavítani, meghatározni egyik a másikat. Az érett középkorban, míg a nyomtatás elterjedtével egy, a korábbi könyvekhez megtévesztésig hasonló, mégis egészen más értelmű tárgy születik, a marginalia világának szabályos evolúciója figyelhető meg, a kezdeti primitív életformáktól a komplett ökoszisztémákig.

tumblr nx489taa0j1uubqfso1 500

upennmanuscripts.tumblr.com

A reflexió mentális terének a szövegen kívül kell lennie – ezt a helyet jelölik ki a lapszélek. Már a nyughatatlan antikok is előszeretettel jegyzeteltek a tekercsek szélén adódó üres helyre, s a kommentárok e sajátos műfaja, a szkholion akkoriban meglehetős népszerűségnek örvendett. A szó ínyencei alkalmasint egész műveket kerekíthettek Homérosz egyetlen sora köré. De ez még nem marginalia, csak szavakra feleselő szavak. Józan értelmű egyének ihletett párbeszéde, tovább- és együttgondolkodás, annak kívánalma nélkül, hogy az illetők ugyanazon helyen vagy időben tartózkodjanak. Talán az efféle kötöttségektől mentesült szellemi együttlétet értjük kultúra alatt. Mindenestre ez még nem egészen az, ami a középkor számára lett a lapszélek világa: a kettő közti különbség talán a Szóról alkotott felfogások különbségéből érthető meg. Mert amíg az ókor számára a szó megbecsült, hasznos, időnként mágikus erejű, titkokat rejtő, de végül is e világi dolog, addig a kereszténység számára eredendően metafizikai létező. Az írott szóra is átháramlik valami ebből a világfeletti kötődésből; és a kora középkori könyvínség idejében a kódex még inkább a szentség visszfényében tündököl. Amikor írás és olvasás jellemzően szakrális aktussá, a könyv születésének helye, a scriptorium pedig maga is a világtól és annak esendőségétől legalább elvben elkülönült térré válik, a Szó rangja és értéke többé nem mérhető antik mértékegységekkel. Ám ha az olvasás spirituális tevékenységgé nemesül is, az olvasó azért csak olvasó marad: a föveny gyermeke, akinek szelleme örökké ott billeg profanitás és szakralitás határvonalán. Hogyisne tenné, ha egyszer benne húzódik, vagy inkább ő maga e határvonal. Amit olvas, párbeszédre készteti, kérdésekre és kételyekre sarkallja, nemritkán káromkodásra ingerli – csakhogy a párbeszéd korábbi stratégiái, melyet a szkholionok alkotói tökélyre fejlesztettek, ebben a metafizikailag meghatározott közegben már nem elképzelhetőek.

A lapokon megtelepedő élet első nyomai az iniciálékban bukkannak fel. Tehát a Szón belül; pontosabban a szó legkisebb egységéhez, a betűhöz kapcsolódva. Mondhatni a betű az a fészek vagy bölcső, amely óvja őket. A kép esetlegessége itt még szorosan függ a betű szilárd struktúrájától. És talán nem véletlen, és nem csak kalligráfiai okokkal magyarázható, hogy épp a Kezdetben, a szöveg legelső szavából kisarjadva, sőt az első betű abszolút in principit-jében jelenik meg az a fajta élet, amely – bár másképpen, mint a betűk soraiban rejtező üzenet, de mégis – az olvasás mentális tevékenységének velejáróját, a reflexiót jelzi. A középkori gondolkodás számára minden valódi ok teológiai ok kellett, hogy legyen, és talán itt sincs ez másképpen. Mert bármilyen életformáról legyen szó, indázó növényekről, a tussal húzott vonalak erdejében ólálkodó fenevadakról vagy elmélkedő szerzetesekről, eleinte mindez az iniciálé közvetlen környezetére korlátozódik – mondhatni, ez az élőhely az, a Szó talaja, ahol minden kezdetét veszi.

méregdrága jószág

A tizenkettedik században a kép elkezd kilépni a Kezdetet képviselő betű territóriumából, túlnő rajta, felfedezőútra indul, hogy aztán háromszáz év leforgása alatt fokról fokra belakja az oldal üresen hagyott, benépesítésre kínálkozó térségeit. Mindez alighanem a szóhoz, szöveghez, olvasáshoz, és mindezek által a könyvhöz való hozzáállás változásairól ad számot. A könyvlap már nemcsak az Ige megtestesülésének félig-meddig szakrális helye, hanem az Igével ápolt viszonyban bekövetkezett változások tükre is. Természetesen nem a mindenkori olvasóé, hiszen a kódex ekkoriban méregdrága jószágnak számított, illő volt hát, hogy minden benne megjelenő egyéni vonás, fricska, vagy akár blaszfémia is ehhez mérten igényes legyen, nem csak afféle odavetett firka. A kódexet létrehozó scriptor és illuminator tevékenységén mérhető le a reflexió természetének változása. Hogy mit – és idővel mi mindent – engednek be egy könyvlapra, nagyon is árulkodó. Háromszáz esztendő alatt a margó világa külön tartománnyá válik, írás és olvasás közti átmeneti zónává, párhuzamosan azzal, ahogy mind lazább kapcsolatot tart először a betűvel, azután a betűk sugallta mondanivalóval, hogy mielőtt a nyomtatás predesztinációjának megadva magát elnéptelenedne, már ne nagyon legyen más, mint öncélú, irányát vesztett ornamentika.

*

A lapszél épp olyan gyűjtőhelye az ismeret peremvidékére szorult teremtményeknek, ahogy a térképek szegélyeit keretező óceánok és sivatagok; a mindenkori határvidékek pedig, azokhoz hasonlóan, felvonultatják az átjárókkal és horizontokkal kapcsolatos káprázatosan sokféle kockázatot és minden elképzelhető varázslatot. A lapszél: óceán és sivatag, kapu és horizont, egyszóval jelöletlen vidék, amelyet nem érintett meg a Szó, és nem pecsételt meg az ismeret; ahol a valós véget ér, kezdetét veszi a lehetséges.

tumblr nysuqql2vo1uubqfso2 540png

upennmanuscripts.tumblr.com

A medievisták minden részletre kiterjedő figyelme kiterjedt erre is: filológiai és természettudományos igénnyel lajstromozták a marginalia képződményeit, embereket, állatokat, növényeket, és ezek számos és valószínűtlen kombinációit egyaránt.[1] A látszólagos káoszt három nagy csoportba sorolták, mondván, hogy a lapszéleken a mindennapi élet, az állat- és növényvilág, valamint a képzeletbeli lények halmaza alkotja valamennyi fellelhető ábrázolás kiindulópontját; e halmazok mindegyikének adódnak közös metszetei. Megfigyelték, hogy eleinte, mint valami köldökzsinórhoz, az ábrákon megjelenő lények és események még szorosan kapcsolódnak a betűkhöz: sokszor az iniciálékhoz, máskor a többihez, vagy legalább magához a szöveghez; hogy nem is egyszerűen kapcsolódnak ahhoz, hanem egyenesen függnek tőle – vagy éppen rajta. A betű, és a belőle felépülő szöveg, ha csak a kódex lakóinak számára is, de kézzelfogható dologgá válik, amelybe alkalmasint bele lehet kapaszkodni, a peremén egyensúlyozni, árnyékában elnyúlva heverészni. Van olyan kézirat, amelyben a figyelmetlen másoló által kihagyott szavakat az illuminátor gondossága folytán épp ott szorgoskodó apró munkások csigákkal és kötelekkel vonszolják és rögzítik a helyükre. A könyvlap architektúrájában sajátos építészeti elemek és jellemző megoldások jelennek meg, akár a korabeli katedrálisokon. A betűkben fészkelő madarak kirepülnek; a mesteremberek és klerikusok, mint holmi telepesek, megindulnak a lapszélek felé. A szakemberek ezen felül osztályozzák is a lapokon felvonuló figurákat, már ahol lehet, és ahol a lények metamorfózis-börzéje nem tesz eleve lehetetlenné minden osztályozást. Láthatni mitológiai pedigrével büszkélkedő alakokat, sellőket, kentaurokat meg unikornisokat, de olyanokat is, amelyek népmesékből vagy szólásmondásokból, a szerzetesek elméjének ki tudja miféle, nyitva felejtett hátsó ajtaján át surrantak be ide. Esetleg szimplán a konyhakertből, mint a legyek és a csigák. Látunk szokványos tevékenységekkel bíbelődő közembereket, lovagokat és püspököket, meg olyanokat is, akik cseppet sem hagyományos, ha ugyan nem mindjárt visszatetsző dolgokat művelnek. Az egyik legkorábbi lapszél-illusztráción például egy fickó borotvával a kezében igyekszik elcsípni egy tapsifülest: ez minden bizonnyal vizuális utalás a középkorból ismert „nyulat borotválni” kifejezésre, amely egy feladat kivihetetlenségére célzott. A kép, morfondírozik egy középkorász, talán nem merő kedvtelésből került ide, mindjárt a kódex első lapjára; az illuminátor esetleg arra célzott, hogy a könyvben foglaltak megértése leginkább a nyúlnyíráshoz mérhető képtelen vállalkozás.[2] Ez viszont azt jelentené, hogy a szó másik megjelenési formája, az írott szövegnél zabolátlanabb és vulgárisabb oralitás talált magának helyet a könyvek lapjain: a szemtelen és szertelen, szabadszájú és szabadon gondolkodó, autoritást nem ismerő közbeszéd, mely örökké az írás szentélyének kapujánál bohóckodik, vicsorog, illegeti magát – miközben akaratlanul is díszít, gazdagít, kontrasztot ad, kiemeli a betűkben foglaltak méltóságát. A fabulák és szólások a betűk és írástudók által meg nem zabolázott, a sorok igáját nem ismerő szó, a pimasz és virgonc nyelv vitalitásának tanúi. Egy-egy ábra vagy jelenet – az alfelükkel harsonázó alakoké, a szerzetesi csuhában parádézó rókáké – talán nem több vizuális káromkodásnál. Máshol viszont valódi polémia bontakozik ki szöveg és kép között, mint amikor a lapszél partvonaláról a nagy Augustinus kicsiny mása fejezi ki nemtetszését egy dárda segítségével a szövegben olvasottak láttán. Az iniciálék indái immár nem tartják fogva az emberi-, állati- és keveréklényeket, azok szabadon gyakorolhatják különféle nemes és nemtelen elfoglaltságaikat a margók nyílt terepén.

a könyvet pásztázó szem

A lapszél, mint minden külterület, huzatos vidék: talaja ingoványos, gizgazok keverednek rajta gyógynövényekkel; és miként a gondolkodás is lehet elkalandozás a szövegtől, a marginalia felfedezése magában hordja annak veszélyét, hogy a könyvet pásztázó szem elvész a peremvidék mind dúsabban tenyésző erdejében; hogy a szöveg kitaposott ösvényei helyett ismeretlen vidékekre téved, ahonnét esetleg már nincs is visszatérés.

*

Mert hol is van voltaképpen az, aki olvas? Sem a könyvön belül, habár ott érzi magát; sem azon egészen kívül, noha testileg legalábbis így áll a dolog. A margón van – osztozva ebben sok más teremtménnyel.

Egy saint-omer-i illetőségű nemesasszony, bizonyos Margit, midőn reggelenként fellapozta hóráskönyvét, hogy a Tercium zsolozsmájába fogjon, a lapszélen ott találta önnön képmását, amint térdepelve imádkozik, áhítattal fordulva az iniciáléban látható betlehemi jelenet felé.[3] Csakhogy a Deus szó kezdőbetűjébe települt csúcsíves szentély méltóságteljes atmoszféráját kissé szétzilálja a borzas szárnyú ördögfattya, aki a bal felső sarokban, az iniciálé felett lebegve markolja a D betű szalagjának végét, szemlátomást készen arra, hogy egyetlen rántással kioldja a szépen megtervezett csomót, romba döntve ezáltal a gótikus díszletet. És hát van itt más is. Jobban szemügyre véve közvetlen – tintából mesterkélt – környezetét, Margit láthatta, hogy az oldal alsóbb régióiban majmok illegetik magukat, csúfot űzve a szent jelenetből; szemközt egy szkiapoda, egylábú förmedvény ügyeskedik valami díszítőelemmel ormótlan kezében; nem beszélve arról, hogy a kis emelvényféleséget is, amin Margit térdel, egy némiképp eltikkadt csimpánz tartja a hátán, és nincs rá garancia, hogy a következő pillanatban nem ereszti el. Túloldalt egy kondér lebeg a semmiben, felette lepke száll, alul fehér agarak vesznek űzőbe egy majmot, és még egy meghökkentő szerzetet.

7707852882 02b4080b62 k

Graduale Romanum ad usum fratrum Eremitarum S. Augustini. Sanctorale, Freiburg, Kantons- und Universitätsbibliothek, Ms. L 516, p. 40v

Deus in adiutor, Isten, hallgass meg, szól a szöveg, amely a szó szoros értelmében ott tornyosul Margit előtt – de nem képtelenség-e figyelni rá ilyen mértékű vizuális zajban? És az Isten képes-e meghallani az olvasás hangtalan belső hangját a csaholás, makogás, lihegés, visítás közepette? Mi mindent elmond – vagy legalább jelez – az olvasás vagy pláne az imádkozás természetéről ez az egyetlen lap is: hogy tudniillik a figyelem és áhítat roppant törékeny, a buzgólkodót egy szemvillanás alatt kibillentheti egyensúlyából az a fáradékony csimpánz, aki a magasba emeli. Figyelmeztetés ez, hogy a látszólag kívül tartózkodó, nem rajzolt olvasóval is könnyen megeshetik, ami kódexbeli képmásával: elkapja figyelmét egy-egy furcsa jelenés vagy elkalandozik a szöveget dúsan körülindázó lugasban. Meglehet, ez a sok apró rémség és bájos szirén afféle lelkigyakorlat az olvasó számára, mintegy a figyelem edzése. Talán a könyv állandó háttérzaja – amely a kézirat minden egyes lapját, ha változó mértékben is, de végigköveti – arra inspirálta olvasóját, hogy hallhatóan, kimondott szóval imádkozzék, hangjával kerekedve felül e képtelen kavalkádon, mely némán, de híven modellezte a lények és gondolatok való világra is jellemző állandó jövés-menését. Fejünk és lelkünk is átjáróház: csakis a biztosan sorjázó szavakban lelhet időnként fogódzót.

nyílt lény

Persze, hogy a szakrálist mindig a profán keretezi, környezi és környékezi meg: világunkban, ahol a sacrum mindig sziget vagy elkerített hely alakját ölti – ahogy a Szó is elkülönül a hangzavar neszétől vagy a némaságtól –, a profanum könnyen a szegélyre száműzetik, a sövény túloldalára, amelyet nem lakott be és nem itatott át gyönyörű rendjével a Szó. És a sövények túloldalán sok minden megeshet: innen oda vagy onnan ide kerülni csak egy pillanat műve, mert a határ, bár éles, mégis vékony, mint a hártya. Mivel a középkor számára a Szó eredendően és lényegileg természetfeletti, mindaz, ami híján van a szónak, legfeljebb természeti, ha nem egyenesen természetellenes. Az ember rendszerint középen bóklászik, és hol erre az oldalra billen, hol amarra, vagy ez kerül benne túlsúlyba, vagy pedig amaz. Ami azt is jelenti, hogy az embert leginkább az különíti el az állatoktól és az angyaloktól, hogy velük ellentétben nyílt lény, hiszen sem az angyalok nem nyitottak „lefelé”, a szónélküliség világa felé – mert ők mindig „küldöttek”, üzenethordozók –, sem az állat- és növényvilág nem nyitott a szóra, abban az értelemben, hogy kommunikációjuknak egészen más jelenti az alapzatát. Ez a Szóból és szóval élő teremtmény tehát egyesíti magában a természeti hangot és a természeten túlmutató értelmet, és ez nem feltétlen könnyíti meg a mindennapjait. Ezért hol erre, hol meg amarra tántorog, ahogy a kódexek mutatják megejtő pontossággal, és hol leveles kacsokba, hol betűkbe kapaszkodik, hol gyom lesz belőle, hol meg bölcsesség.

*

Ha valahol, hát a kódexlap látványának e kettősségében: nem egyedül a szó filozófiai vagy teológiai vagy irodalmi igényességében, mint ahogy nem is csupán a kép fantáziadús szemtelenségében érhető tetten a középkor nagysága. Hanem abban az alázatban és intellektuális tisztességben, amely az írott Szó bizonyosságát és a kép játékosságát is vállalta és egymás mellé helyezte. A könyvlap így soha be nem fejezhető, soha dűlőre nem jutó dialógus színhelye lesz, de nem érveké vagy álláspontoké, hanem belső állapotok, egzisztenciális lehetőségek dialogikus megjelenítése. A rajzok jelenléte – amennyiben nem csak illusztrációk vagy puszta ornamensek (ha egyáltalán létezik ilyesmi), hanem az irónia és kétely, tehát a kritikai szellem hol durvább, hol csiszoltabb megnyilatkozásai –, megkérdőjelezi a szöveget: a profán gondolat latra veti a szentet, a könyvlap egésze pedig magát az emberi megismerést állítja pellengérre. Felveti például annak lehetőségét, hogy a szó nem a gondolat maradéktalan kifejezőeszköze; hogy a szó nem elégséges köntöse, kizárólagos teste a szellemnek – ami azért a kor előfeltevéseinek ismeretében meglehetősen merész elképzelés, még akkor is, ha a profán szellem elsődleges megjelenési formája nem a szakrálisan érintett szó, hanem a zabolátlan képiség. A belátás mélységét mutatja, hogy a polémia nem dől el kifejezetten a rajz javára, a Kép nem kerekedik felül a Szón, s a kétely nem lehetetleníti el a bölcseletet, mert a kódexben még a kép érvényessége is kérdéses: talán erre utal a marginalia világának egyik állandó motívuma.

screenshot 2021 06 15 at 155901

schoenberginstitute.org

Vissza a majmokhoz. Állandó statiszták, elmaradhatatlan vendégszereplői a kódex-illusztrációknak – legalábbis bizonyos korokban és vidékeken. A középkoriak nem kimondottan állatokként, inkább afféle átmeneti lényekként tekintettek rájuk, az ember sikerületlenebb kópiáját látva bennük, afféle sátáni másolatot. Mert az utánzás, vagyis a puszta felszíni hasonlóság keresése, a mímelés az ördög ismérve, olyan erőé, amely teremteni nem tud, lemásolja hát a valóságot, de lényeg, azaz lélek nélkül. Irigy az alkotásra, de amire magától képes, az csupán utánzat, ahogy eredménye is: felszín, merő illúzió. Ami csak hasonlít, és mégsem egészen az: a legveszélyesebb eshetőség, mert könnyen lépre csalja a figyelmetlen vagy gyanútlan szemlélőt: a pusztán szép, de nem igaz beszéd, a tetszetős, de üres látvány, egyszóval a giccs, anélkül, hogy ezt a szót ismerték volna. A majom, mint az emberre leginkább emlékeztető, mégsem emberi lény ennek a létezésmódnak a jelölésére szolgált: már Sevillai Izidor is úgy tudja az Etymologiae-ben, hogy a majom (simius) neve az utánzást, hasonlóságot jelentő similitudóból ered. Minden utánzatra, képmásra, ábrázolásra is vetült valami ebből a gyanús státusból, a színjátszó mutatványosoktól az álarcokig: és ahogy a majmok – más állatokkal karöltve – emberi mozdulatokat mímelnek vagy figuráznak ki a kódexek lapszéli képein, abból mindig kiérezhető valami arcátlanul pokoli felhang. Állatok végeznek emberi tevékenységet: társasjátékoznak, muzsikálnak, miséznek – és viszont, emberek viselkednek állatokként. Ez betudható minden e világi állapot kritikájának: szabatosan mutatja fel ugyan létezésünk bukott és tökéletlen, mesterkélt és nevetséges mivoltát – de mindezt az ábrázolás eszközeivel, utánzatok segítségével, amelyek igazsága eleve kétségbe vonható. Így vagy úgy, de a képmás, a mégoly kifinomult és magasrendű is, mindig csak utánzat marad – minél élethűbb, annál gyanúsabb –, mint ahogy az írott, emberi szó is mindössze visszhangja, tükörképe az örök isteni Szónak, s a betűk csak ábrázolásai mindkettőnek. Mi pedig jobb híján ezekre vagyunk utalva, mint azt már Pál apostol is rezignáltan észrevételezte: általuk látjuk viszont a könyvlapok tükrében ezt a talányt, esendő önmagunkat.

ráérősen elidőzni

Nézünk egy lapot. Szemünk felfogja a betűk rendjét és e rendből kikerekedő értelmet; szellemünk peremén észleljük a lepkemódra csapongó gondolatfoszlányokat, a kétkedés, elégedetlenség elfojtott belső hangjait, a gyönyörködést, és lám, ezek mind ott vannak máris előttünk, formát, jelet, helyet kapva a lapon, a szöveg centrumában, az illusztráció perifériáján. Ennyit tesz ráérősen elidőzni egy könyv felett, szóbeli és szavakban nem rögzíthető gondolataink között téblábolva, feltérképezendő belső tájakon, csapongás és koncentráció határmezsgyéjén: ez az állapot minden felismerés kapuja. Így érti meg a Tertiumhoz lapozva Margit, hogy ő sem más, mint illusztráció, létezése önnön valódi létezésének esetlen másolata, és minden szava, amit kimond, a valóban kimondott, teremtő szavak visszhangja.

*

Hanem az üresség minden anomáliánál fenyegetőbb.

A 15. században indult a marginalia műfajának lassú hanyatlása, és ahogy az lenni szokott, a hanyatlás először a minden addigit felülmúló, pazarló bőség képében mutatkozott. Az illusztráció olyan divattá lett, amelynek feladata az amúgy is nehezen megfizethető kéziratokat megfizethetetlenné tenni. Már nem elég az egyediség, a kódex legyen megismételhetetlen. A rajzok helyére kompletten felszerelt tájképek kerülnek, melyek sűrű szövésűek és tarkák, akár egy falikárpit; a figurák addig parttalan rajzása ugyanakkor megszabott útvonalakra terelődik, keretet kap. És párhuzamosan azzal, ahogy a reneszánszban tért hódít a perspektivikus gondolkodás és ábrázolás, a könyvlapok is mindinkább képszerűvé válnak, illuzórikus terekké, ahol a tekintet – és így az értelem – számára éppen a betű tetszik a legkevésbé valóságosnak. A kezdetben fennálló viszony szó és kép között a visszájára fordul. E színpompás tobzódásnak azonban rövidesen – és jószerivel egy csapásra – vége szakad, amikor a nyomtatott könyvek higgadtabb és puritánabb kora következik, ahol a kép visszavonul és illusztrációvá lesz: a groteszk és játékos eleme pedig a lapról lapra folytatott dialógus helyett inkább az új találmány, a címlap üresen kínálkozó felületére száműzetik. A lapszél elhagyatottá válik: elsivatagosodik, kietlen hómező, üres homoksivatag lesz, amely fölé egyedül az olvasó tekintetének égboltja borul: a fürge tekinteté, mely ettől kezdve legfeljebb a betűkön pihenhet meg. Vajon hová tűntek mindazok, akik és amik eddig ott voltak, és emlékeztettek bennünket belsőnk sokféleségére és sérülékenységére? Nyomtalanul eltűntek? Betűkké vedlettek át, és most másféle történetekben, rémregényekben, versekben és elbeszélésekben öltenek testet? Vagy a képregények hasábjain ők tértek vissza, századokig tartó nélkülözés után, mint kiéhezett hódítók? Persze az is lehet, hogy arctalan késztetésekként, a lélekbe ivódó lassú mérgekként bennünk rejtőztek el, miután már önmagunk peremén sem biztosítottunk helyet ahhoz, hogy általuk kedvére tótágast állhasson, fintorogjon és kinevesse magát a létezés.

*

Mit is kereshetnénk egy üressé vált tükörben?

tumblr 7442e9243d399297d0fd3a8ccc7f9b6d d8726cff 1280

upennmanuscripts.tumblr.com

Bárhogy erőlködjünk, ezen a módon már képtelenek vagyunk megpillantani a lelkünket – vagy azt, ami annak helyére került időközben. Tolle, lege. Talán a ma nemegy furcsasága és kétségbeesése írható le a perem válságával. Hogy nincs dialógus többé centrum és periféria, Szó és szavak között, és hogy elfelejtettünk megállni a széleken. Tolle, lege. Mágikus hang, ott cseng a fülben ezerötszáz év óta. Vajon mit akar mondani?

Augustinus leteszi a könyvet, és a tengert nézi.

  1. L. Nishimura, Margot, Images in the Margins, Getty Museum Publications, 2009.
  2. Camille, Michael, Image on the Edge – The Margins of Medieval Art, Reaktion Books, p. 20.
  3. http://www.bl.uk/manuscripts/Viewer.aspx?ref=add_ms_36684_fs001r (2021-06-05)
felső kép | upennmanuscripts.tumblr.com